Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 6. sz. (552-570. o.)

MELLÁR TAMÁS

Mellár Tamás a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságpolitikai tanszékének docense.

A költségvetési kiadások hatása a kínálatra


A magyar gazdaság elmúlt 34 esztendejének makrooldalú vizsgálata meggyőzően bizonyítja, hogy a gazdaság reálviszonyai a gazdaságpolitika számára olyan szűk mozgásteret engednek, amely nem teszi lehetővé a perspektivikus célok érvényesítését. Ezért szinte sorsszerűen kerülnek előtérbe mindig a rövid távú túlélést kitűző programok. A rövid távú, megszorító programok azonban helybenjárásra kárhoztatják a gazdaságot, mert valódi növekedési pályára való átállásra nem teremtik meg a lehetőséget.

Olyan gazdaságpolitikára lenne tehát szükség, amely egyfelől nem rontja tovább az amúgy is ingatag egyensúlyi helyzetet, másfelől pedig esélyt biztosít a "visszafogás­felhasználási feszültségek­engedés­egyensúlyhiány­visszafogás" ördögi köréből való kitörésre. A következőkben a szerző egy ilyen lehetőséget próbál meg körvonalazni a költségvetési kiadások kínálatösztönző hatásának bemutatásával.


A keresletszabályozás problémái és a kínálatösztönzés lehetőségei

Magyarországon a szocialista gazdasági rendszerben a kínálat viszonylag merev volt, csak nehezen reagált a keresletre. Ezért a termelés növeléséhez jelentős mértékű többletkeresletet kellett generálni, ami elsődlegesen beruházási keresletben és kormányzati kiadásokban öltött testet. Az így létrehozott beruházási­keresleti szivattyú valamelyest stimulálta a gazdaságot, de az aggregált kínálat szinte sohasem tudott felnőni a kereslet szintjére, a hiány és a túlelosztás állandósult. Az egyensúly javítása érdekében foganatosított kereslet­visszafogások viszont a termelést is csökkentették a merev kínálati viszonyok miatt. Ezért a visszafogás sem tudott érdemben hozzájárulni az egyensúlyi helyzet javulásához.

Ez a helyzet a gazdasági rendszerváltás után sem változott meg lényegesen. Az 1990-1992 közötti visszafogás ugyan számottevően javította a külső és belső pénzügyi egyensúlyt, de közben a termelés és a foglalkoztatás jelentős mértékben csökkent. Az 1993-1994­es élénkítés megállította a termelés és a foglalkoztatás csökkenését, sőt még némi növekedést is eredményezett, ezért azonban az egyensúlyi helyzet drámai romlásával kellett fizetni.

A stop­go politika eredménytelensége azt jelzi, hogy mindaddig, amíg a gazdaság produktivitása és megfelelő szintű jövedelemtermelő képessége ki nem alakul, nem érdemes olyan gazdaságpolitikát folytatni, amely az aggregált kereslet szabályozását helyezi középpontjába. A többletkereslet generálása a külső és belső egyensúlyt veszélyezteti, a kereslet visszafogása pedig a termelést csökkenti, mert a gazdaság autonóm jövedelem­ és keresletszerző képessége elégtelen. A magyar gazdaság adott viszonyai között tehát nem célszerű keynesi típusú keresletmenedzselő gazdaságpolitikát alkalmazni.

A megoldást ebben a patthelyzetben az jelentheti, ha a magyar gazdaság átalakul, levedli improduktív jellegét, és képessé válik a rugalmas alkalmazkodásra, ezzel összefüggésben pedig a jövedelemtermelő gazdálkodásra. Ez a fordulat azonban (a piacgazdasági feltételek megteremtése mellett is) önmagától csak lassan, átmeneti visszaesésekkel, kerülőutakkal valósulhat meg. A szocialista rendszerből örökül kapott strukturális válsággal, és a piaci átmenetből­átállásból származó feszültségekkel nem, vagy csak igen nehezen tud megbirkózni az a gazdaság, melynek szereplői hosszú időn keresztül hozzászoktak a komoly állami asszisztenciához. Az új vállalkozásokat pedig a nem megfelelő szintű infrastruktúra, az elégtelen működési feltételrendszer köti gúzsba. Mindezek miatt nem véletlen, hogy az elmúlt négy évben elszenvedett, 20 százalékot meghaladó GDP­csökkenés nagyrészt a kínálat visszaesésének tudható be.1

Az imént leírtak alapján tehát az a következtetés vonható le, hogy a termelési feltételek javítására, a kínálati oldal átalakulására van szükség, amely azonban csak komoly állami részvétel mellett valósítható meg gyorsan és eredményesen. Az állam és a gazdaságirányítás igen pozitív befolyást gyakorolhat a gazdaság működési feltételeinek biztosításával, illetve tökéletesítésével. Például az intézményi, törvényi háttér megteremtése, a jogbiztonság, a kiszámítható, stabil gazdaságpolitikai szabályozás, mind olyan tényezők, amelyek kedvezően hatnak a kínálati oldalra. Az ilyen közvetett eszközök mellett azonban az állam közvetlenül is hatást gyakorolhat a termelésre, elsősorban a kormányzati kiadásokon keresztül.

A kormányzati kiadások közvetlen hatását a kínálati oldalra azonban csak nehezen lehet kimutatni, mert lényegében egyfajta külső gazdasági hatásként jelenik meg. Vitathatatlan azonban, hogy ha a költségvetési kiadások az infrastruktúrafejlesztésére vagy a szakképzettségi szint emelésére irányulnak, akkor ennek hatása lesz a termelési feltételek javulására, a termelékenység növekedésére. S ugyancsak vitathatatlanul kedvező hatást gyakorol a termelésre a technikafejlesztési kedvezmények és speciális céltámogatások rendszere is.2 A sort természetesen még tovább is lehetne folytatni. A lényeg azonban az, hogy a költségvetési kiadások a kereslettől függetlenül, közvetlenül is hatást gyakorolnak a kínálatra. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a kiadások növekedésének hatására felfelé eltolódik a termelési függvény és ennek megfelelően tolódik el az aggregált kínálati függvény is. Az elméleti vizsgálódások során tehát ezt a hatást is figyelembe kell venni.

Az eddigiekből az a benyomás alakulhat ki, hogy a költségvetési kiadások közvetlen hatásának elemzése csak az átmenet időszakában lévő gazdaságokra indokolt, ahol a hagyományos kínálati struktúra összeomlott. Ez azonban nem teljesen így van. Az kétségkívül igaz, hogy az átmeneti gazdaságokban sokkal nagyobb a jelentősége a termelés feltételeit javító és az új kínálati struktúra kiépülését elősegítő állami kiadások és támogatások vizsgálatának. Van azonban a dolognak egy általános mozzanata is, amely független az átmenettől, és ezért tágabb értelemben is érvényesnek tekinthető. Minden piacgazdaságban érvényesül ugyanis a kiadások kínálatra gyakorolt közvetlen hatása, amelyet azonban az elmélet az eddigiekben nem vett kellőképpen figyelembe. Éppen ezért a tanulmány hátralévő részében az általános mozzanatnak megfelelően a kiadásokat kínálati oldalon is közvetlenül figyelembe vevő makromodellek segítségével vizsgáljuk meg a költségvetési kiadások hatását az alapvető makrováltozókra. Végezetül pedig a konkrét magyar viszonyokat alapul véve kíséreljük meg felbecsülni, hogy a költségvetési kiadások növelésétől milyen pozitív eredmények remélhetők.

Hatásmechanizmus a klasszikus alapmodellben

A költségvetési kiadások hatásmechanizmusa bonyolult, többrétű, ezért ennek elemzésére csak az egész gazdaságot reprezentáló makromodell keretei között kerülhet sor. Erre a célra egy klasszikus modellt használunk. Ezt követően ennek a modellnek az alapfeltevéseiből oldunk fel néhányat annak érdekében, hogy közelebb vigyük a gyakorlathoz.

Az előzőekben leírtak alapján tehát most azt kell megvizsgálnunk, hogy a kormányzati kiadások milyen hatást gyakorolnak a termelésre, az aggregált kínálatra. Ez a szokásos - keresleti oldalra alapozott - elemzésektől eltérő kiinduló feltételeket és alapmodellt kíván meg. Az alapmodell ennek megfelelően a következő:3

A szokásos jelöléseknek megfelelően y a reál GDP­t, L és K az alkalmazott munkát és tőkét, c a fogyasztást, i a beruházást, t az (egyösszegű) adóbevételt, g pedig a kormányzati kiadások reálnagyságait jelentik. P az árszínvonalat, r a reálkamatlábat, M a nominális pénzkínálatot, w a reálbért (W/P) jelöli.

Az első két egyenlet a munkapiac keresleti és kínálati függvényét írja le. A (2) egyenletből az is látszik, hogy a munkapiacon nincs munkanélküliség, a rugalmas ár­bér alkalmazkodás következtében az egyensúly állandóan biztosított. Ebből következően az aggregált kínálat függvénye függőleges egyenes lesz, független az árszínvonal alakulásától. Ezen tulajdonsága miatt a modell alapvetően klasszikus jellegűnek tekinthető. A szocialista gazdaság kötöttségeitől csak nemrég szabadult magyar gazdaságra alkalmazását nyilván nem a munkapiac tökéletes működése és a munkanélküliség hiánya indokolja, hanem az, hogy a kínálat itt merev, tehát ebből a szempontból hasonlít a gazdaságunkra4. Ráadásul ez a modellfeltétel a költségvetési kiadások termelést bővítő hatásának bizonyítása szempontjából is előnyös. Ha ugyanis függőleges aggregált kínálati függvény mellett - ahol teljes a keresleti oldalú költségvetési kiszorító hatás - bizonyítani tudjuk, hogy a kiadások növekedésének hatására nő az egyensúlyi GDP, akkor ugyanez a konklúzió még inkább igaz lesz a keynesi modellben, pozitív hajlásszögű kínálati függvény és kényszerű munkanélküliség mellett.

A (3) egyenlet a gazdaság összteljesítményét mutató termelési függvényt definiálja. Jól látható, hogy a hagyományos termelési tényezők, a K és az L mellett a termelés a g kormányzati kiadásoktól is függ. A definícióból kitűnik az is, hogy a kormányzati kiadások - hasonlóan a másik két termelési tényezőhöz - pozitív hatást gyakorolnak a termelésre. Ezt az indokolja, hogy az infrastrukturális fejlesztések, a beruházási támogatások, a technikai­technológiai fejlesztést elősegítő kormányzati programok valószínűsíthetőleg komoly befolyást gyakorolnak a kínálati feltételek kedvező alakulásában. Itt van tehát az egyik lényeges különbség a hagyományos modellekhez képest, amelyek nem tételeznek fel közvetlen kapcsolatot a kormányzati kiadások és a termelés között.5

A (4) egyenlet a fogyasztás alakulását határozza meg, amely egyfelől a rendelkezésre álló jövedelemtől (y - t), másfelől pedig a kormányzati kiadásoktól függ. Itt alapvetően a kiadásoknak a szociális támogatási része jön számításba, amely nyilván hozzájárul a fogyasztás növekedéséhez. A beruházások nagysága az (5) egyenlet szerint a tőke nettó hozamának (a tőke határtermelékenysége mínusz reálkamatláb) alakulásától függ. A (6) egyenlet a nemzeti jövedelem azonosságát mutatja, amelyből kitűnik két leegyszerűsítés is: nincs külkereskedelem a modellben, és az értékcsökkenés nélküli nettó nemzeti termelési értékkel számolunk. A (7) utolsó egyenlet a pénzpiaci egyensúly, a pénzkínálat és pénzkereslet egyenlőségének feltételét fogalmazza meg.

A modell endogén változói: L, y, c, i, w, P és r, exogén változói pedig: K, M, t, g. A kormányzati kiadások endogén változókra való hatásának meghatározásához a hétegyenletes modell komparatív statikus elemzését kell elvégezni, feltételezve, hogy a többi exogén változó nem változik, vagyis dK = dM = dt = 0. A modell dichotom jellegéből következően a hétegyenletes modell első három egyenlete leválasztható és a többitől függetlenül megoldható. A teljes deriválás és átalakítások után az (1)-(3) egyenletekből a következő adódik:

Mindhárom multiplikátor­összefüggés pozitív, mert a kiinduló feltételezések szerint FL, Fg, FLg, h' > 0 és FLL < 0. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési kiadások növekedésének hatására nő a reálbér, a foglalkoztatás és a nemzeti jövedelem. A kormányzati kiadások növekedése ugyanis megnöveli a munka határtermelékenységét, és ezért a munka iránti keresletet is (mert ez utóbbi attól függ). A munkakeresleti függvény felfelé való eltolódása megemeli az egyensúlyi foglalkoztatási szintet. A foglalkoztatás növekedése pedig a termelési függvény értelmében megnöveli a nemzeti termelést (lásd az 1. ábrán). Érdemes megemlíteni, hogy az egyensúlyi termelés szintje nemcsak a foglalkoztatás növekedése miatt emelkedett, hanem a termelési függvény felfelé való eltolódása miatt is. A termelési függvény pedig a kormányzati kiadások növekedése miatt tolódott felfelé.

A fogyasztás alakulását a g változásának hatására a (4) egyenlet deriváltjából határozhatjuk meg. A dy­ra kapott összefüggést behelyettesítve ide, kapjuk (továbbra is feltéve, hogy dt = 0):

dc = (c1D + c2) dg.

(11)

Mivel D pozitív és c1, c2 > 0 a feltételezés szerint, így dc/dg > 0, vagyis a kormányzati kiadások növekedése növeli a fogyasztást is. Az (5) és (6) egyenletek deriváltjából meghatározható a dg hatása a kamatlábra és a beruházásokra. A deriválás és az átrendezés után adódik, hogy

A (12) és (13) összefüggésből a priori nem állapítható meg, hogy a dg hatása pozitív vagy negatív a reálkamatlábra és a beruházásokra. A (12)-ből látható, hogy a jobb oldalon lévő első három tényező növeli, a negyedik tényező pedig csökkenti a kamatlábat. A kormányzati kiadások növekedése miatt a tőke határtermelékenysége is növekszik, ami a beruházások emelkedését idézi elő, adott kamatláb mellett. A beruházás azonban csak annyira nőhet, amennyit a fogyasztás és a költségvetési kiadások növekedése meghagy számára a nemzetijövedelem­növekményből. A kamatlábnak azért kell nőnie, hogy a beruházásnövekedésnek gátat szabjon. A fogyasztás növekedése tehát a kamatláb növekedése irányába hat, mert elvonja a forrásokat a beruházások elől. Ugyanakkor viszont a megtakarítások növekedése pozitívan hat a kamatlábra, mert pótlólagos forrást jelent a beruházások számára [vö. (12) negyedik elemével]. A kamatláb változásának tehát ebben a modellben az a szerepe, hogy a GDP­növekményét elossza a különböző felhasználási területek között.

Ha feltesszük, hogy D (1+c2)/(1-c1), vagyis a kormányzati kiadások hatása a termelésre kellőképpen nagy, akkor a közkiadások hatása pozitív lesz a beruházásokra, tehát vele párhuzamosan azok is nőnek. Ennek fennállása azonban általános esetben egyáltalán nem szükségszerű. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a beruházások növekedése és annak imént említett feltétele önmagában nem garantálja a kamatláb csökkenését. Ez azért van így, mert a beruházások akkor is nőhetnek, ha a kamatláb nő, feltéve, hogy a tőke határtermelékenysége (FK) ennél nagyobb mértékben emelkedik. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a kormányzati kiadások nem feltétlenül járnak a kamatlábak növekedésével és a magánberuházások csökkenésével, tehát a kiszorító hatás nem érvényesül automatikusan.

A dg hatását az árszínvonalra a (7) egyenlet deriváltjából származtathatjuk. Az exogén változókra vonatkozó feltételezésünk értelmében dM = 0, és az egyszerűség kedvéért a p2/M - 1 helyettesítést felhasználva kapjuk:

Ebből az összefüggésből is az derül ki, hogy a dP meghatározhatatlan irányú a dg változását tekintve. Az árszínvonal változásának iránya attól függ, hogy milyen az my és az mr nagyságrendi relációja, valamint attól, hogy a dr/dg vajon pozitív vagy negatív. Ha dr/dg < 0, akkor a dP/dg < 0, mert a kifejezés mindkét tagja negatív lesz. Ellenkező esetben, ha dr/dg > 0, akkor attól függően, hogy milyen a két tényező nagyságrendi viszonya, a költségvetési kiadások növekedése növelheti vagy csökkentheti az árszínvonalat. A 2. ábra illusztrálja az imént leírtakat.

Az ábra első két része azt az esetet mutatja, amikor az aggregált kereslet jobban nő, mint az aggregált kínálat, tehát az árszínvonal növekszik. Ennek következtében viszont, az IS görbe mellett az LM is felfelé tolódik, ami a kamatláb további növekedését idézi elő. A harmadik és negyedik rész azt az esetet mutatja, amikor az aggregált kínálat jobban nő a kormányzati kiadások hatására, mint az aggregált keresletkövetkezésképpen az árszínvonal csökken. Az árszínvonal csökkenése miatt viszont az LM görbe lefelé tolódik el, csökkentve ezzel az IS felfelé tolódása miatti kamatlábnövekedést. Attól függően, hogy milyen mértékű az LM lefelé tolódása, a kamatláb nőni vagy csökkenni fog (lásd az ábrán az LM A és B változatát). A kamatláb csak akkor csökken, ha az árszínvonal csökken, de önmagában a csökkenés nem elég, annak igen jelentősnek kell lennie, hogy felülmúlja az IS ellenkező irányú hatását.

Összefoglalva az eddigieket, az állapítható meg, hogy ha a költségvetési kiadások hatását közvetlenül is figyelembe vesszük a termelésnél, akkor még merev kínálati függvény esetében is alapvetően pozitív hatásokat regisztrálhatunk. A kormányzati kiadások növekedése növeli a foglalkoztatást, a reál GDP­t, a reálbért és (megfelelő erősségű termelésnövelő hatás esetén) a magánberuházásokat, ugyanakkor viszont a kamatlábra és az árszínvonalra gyakorolt hatása kétirányú lehet, az egyes részelemekre gyakorolt hatások viszonylagos erősségétől függően. Ez a konklúzió lényegesen eltér a szokásos makroelemzések végkövetkeztetéseitől. Az eltérés azon alapul, hogy a kormányzati kiadásokat nemcsak az aggregált kereslet elemeként, hanem a fogyasztás és a termelési függvény elemeként is számításba vettük. Meggyőződésünk azonban, hogy ez a figyelembevétel jogosult, és nem mond ellent a tapasztalatoknak.

Hatásmechanizmus nem tökéletes munkapiac esetén

Nézzük meg most, hogy az előző elemzés mennyiben érvényes nem tökéletes munkapiac, pozitív meredekségű kínálati függvény mellett, egy olyan keynesi típusú modellben, ahol a munkakínálat egy rögzített nominálbér mellett a teljes munkaerőforrást jelenti, s ezért a kényszerű munkanélküliség alapvető jellemzője a gazdasági folyamatoknak. Egy ilyen modell bizonyos szempontból közelebb áll a magyar gyakorlathoz, mint az előző klasszikus modell.

Az előzőekben használt klasszikus alapmodellt csak kismértékben kell megváltoztatni ahhoz, hogy a tökéletes munkapiac feltételezést feloldjuk. Mindössze a munkapiaci egyensúlyt biztosító (2) egyenletet kell kivennünk az összefüggések közül. Az így módosított modellben tehát könnyen előállhat a munkanélküliség, mert a foglalkoztatás szintjét a munkakereslet határozza meg, s a munkakínálat független a reálbértől, a mindenkori teljes munkaerőforrást jelenti. A modell endogén változói most: y, L, i, c, r, P, exogén változói pedig: K, t, W, M, g. Érdemes megjegyezni, hogy az előzőektől eltérően a w reálbér nem változója a modellnek, csak a W nominálbér és a P árszínvonal.

A modell megoldásának részletes levezetését mellőzve, most csak arra szorítkozunk, hogy bemutassuk mennyiben módosulnak az előző részben leírt összefüggések, illetve az általánosan elfogadott keynesi elemzés.6 A 3. ábra segítséget nyújt a költségvetési kiadások alapvető makrováltozókra való hatásának végigkövetésére.

A keynesi elemzés szerint a költségvetési kiadások növelik az aggregált keresletet és az árszínvonalat. S mivel a nominálbérek rögzítettek, a növekvő árszínvonal alacsonyabb reálbért eredményez, ami viszont emeli a munka iránti keresletet (lásd a 3. ábrán a munkakeresleti függvény felfelé való eltolódását). A reálbér csökkenésének hatására a foglalkoztatás is nő, mert a munkakínálat nem a reálbértől, hanem a nominálbértől függ. Ezért az aggregált kereslet növekedése a termelés növekedését (a kínálati függvény pozitív hajlásszögű!) is maga után vonja, tehát az egyensúlyi nemzeti jövedelem nőni fog (lásd az ábrán az y1 GDP szintet). A kiadásnövekedés hatására az IS görbe felfelé eltolódik, de az árszínvonal növekedése miatt az LM görbe is eltolódik, csökkentve ezzel a kiadások pozitív multiplikatív hatását.

Ez eddig a szabványos elemzés szerinti mechanizmus. Modellünkben azonban a költségvetési kiadások a termelésre is hatással vannak, melynek következtében a termelési függvény felfelé eltolódik, és nő a munka határtermelékenysége. A munka hatékonyságának javulása következtében tovább nő a munka iránti kereslet és ezáltal a foglalkoztatási szint is (L2 a 3. ábrán). A foglalkoztatás és a hatékonyság javulása? pedig a termelés növekedését indukálja (y2). Adott (P1) árszínvonal mellett ez úgy jut kifejezésre, hogy az aggregált kínálati függvény jobbra lefelé eltolódik. A pillanatnyi helyzetben a kereslethez képest megjelenő többletkínálat (y3) miatt az árszínvonal csökkenni kezd, s mindaddig csökken, amíg el nem éri az új egyensúlyi szintjét (P2). Az új egyensúlyi árszínvonal nagysága attól függ, hogy az aggregált keresleti és kínálati függvény egymáshoz viszonyítva milyen mértékben tolódott el. Ha az aggregált kínálati függvény igen jelentősen jobbra tolódik, akkor az is elképzelhető, hogy az árszínvonal alacsonyabb lesz, mint a kiinduló helyzetben (a 3. ábrán mi ezzel ellentétben, csak kisebb kínálateltolódással számoltunk, tehát az árszínvonal nem csökkent az induló szint alá).

A kínálat függvény eltolódása és az árszínvonal csökkenése ugyanakkor kedvezőtlenül érinti a munkakeresletet, mert adott nominálbér mellett növeli a reálbért. A csökkenő munkakereslet miatt viszont csökken a foglalkoztatás (L3) és a termelés szintje (y3) is. Az aggregált kínálat tehát így került összhangba a kereslettel és az új egyensúlyi árszínvonallal. Az árszínvonal csökkenése e mellett az LM görbére is kedvező hatást gyakorol, az most jobbra lefelé eltolódik, csökkentve ezzel a kiszorító hatás erősségét. Nyilván itt is igaz a korábbi megjegyzés: ha az aggregált kínálati függvény igen jelentősen eltolódik, és az árszínvonal nagymértékben csökken, akkor az LM akár annyira is lefelé tolódhat, hogy teljes egészében semlegesítheti a kiszorító hatást.

Összességében tehát az állapítható meg, hogy a költségvetési kiadások jelentős pozitív hatást gyakorolnak a foglalkoztatásra, a reál GDP­re és a fogyasztásra. Jelentősebbet, mint ami a hagyományos keynesi modell elemzéseikor adódik, és annál is jelentősebbet, mint amit az előzőekben a klasszikus modell esetében kimutattunk.

Hatások a nyitott gazdaság modelljében

A zárt modell feltételezését indokolt feloldani, különösen, ha a magyar gazdaságot tartjuk szem előtt. Ehhez az alapmodellünket a következőképpen kell módosítani. A (6) nemzeti jövedelem azonosságban a nettó exportot (x = exp - imp) is szerepeltetnünk kell:

y = c + i + g + x.

(6')

A szokásos feltételezések szerint a nettó export a nemzeti termeléstől, a külföldi kereslettől (z) és a hazai fizetőeszköz reálárfolyamértékétől (R) függ:

x = x(y, z, R) xy < 0, x > 0, xR > 0.

(15)

A reálárfolyam alakulása pedig a cserearány (e), valamint a külföld (Pf) és a hazai árszínvonal alakulása által meghatározott:

Az alapmodellünket kiegészítve a (6') és a (15)-(16) összefüggésekkel, meghatározhatjuk, hogy a költségvetési kiadásoknak mi lesz a hatása a külkereskedelmi mérlegre. A meghatározás viszonylag egyszerű, mert az egyensúlyi reál GDP színvonala továbbra is az (1)-(3) egyenletekből származtatható, arra nincs hatással a külkereskedelmi mérleg alakulása. Ha feltesszük, hogy a külföldi kereslet, valamint a cserearány változatlan (dz = de = 0), továbbá egységnyinek vesszük a külföldi és hazai árszínvonal arányát, akkor deriválás után a következő összefüggést kapjuk:

Az összefüggés jobb oldalának első tagja negatív, mert D pozitív és xy negatív. A jobb oldal második tagja pedig attól függően pozitív vagy negatív, hogy a dP/dg pozitív vagy negatív. Mindez azt jelenti, hogy a költségvetési kiadások növekedése a termelés növekedésén keresztül rontja a külkereskedelmi mérleget, mert a növekvő termeléshez több importra van szükség. S amennyiben a kiadásnövekedés következtében az árszínvonal emelkedik, akkor ez is rontja a mérleget, mert adott e cserearány mellett ez reálfelértékelődést idéz elő, ami viszont az export visszafogására és az import fokozására ösztönöz. A reálfelértékelődést a kormányzat enyhítheti leértékeléssel (az e emelésével), ez azonban inflációgerjesztő hatású lehet, és a későbbiekben újabb felértékelődést idézhet elő.

Finanszírozási oldalról tekintve a folyamatot, ugyancsak negatív hatással számolhatunk. Ha a költségvetési kiadások növekedése miatt megnő az import, akkor ennek finanszírozása miatt csökkenni fog az ország valutatartaléka. Ez egyben a pénzkínálat csökkenését is jelenti a nyitott gazdaság feltételei között. A pénzkínálat csökkenése pedig a kamatláb növekedését váltja ki. Amennyiben jelentős mértékben nő a kamatláb; akkor a külföldi tőkebeáramlás pótolhatja a pénzkínálatot, de ennek ára a kamatláb emelkedése és a beruházások csökkenése. Ha a kamatláb (például adminisztratív korlátozások miatt) nem, vagy csak kis mértékben nő, akkor viszont a fizetésimérleg­deficit fog jelentősen emelkedni.

A költségvetési kiadások növekedése tehát kedvezőtlenül érinti a külső egyensúlyi helyzetet, amely végső soron a fizetési mérleg deficitjében és a külső adósság növekedésében ölt testet. Mindazonáltal van két pozitív momentuma is ennek az összefüggésrendszernek. Az egyik az, hogy a külső egyensúlytalanság növekedésével enyhül a belső felhasználási feszültség, az importtöbblet ugyanis forrásul szolgál a beruházások növekedéséhez, tehát ebben az esetben nem szükségszerűen lép fel a kamatlábak emelkedése és a kiszorító hatás. Jól látható ez a kamatláb és a beruházás változására adott (12') és (13') összefüggésekből.

Az eredeti (12) és (13) egyenletekhez képest most az a változás, hogy az xy tag mindkét helyen megjelenik, és egyfelől csökkenti a kamatláb növekedését, másfelől pedig növeli a beruházásokat. Ha ugyanis a költségvetési kiadások növekedése következtében a GDP meghatározott mennyiséggel nő, és ugyancsak meghatározott mértékű a fogyasztás növekedése (ez a jövedelemtől és a költségvetési kiadásoktól függ), akkor a beruházásokat nem a maradványelv határozza meg, hanem az exporttöbblet csökkenése is fedezetet jelenthet számára.

A másik pozitív momentum - amelyet ugyan nem tartalmaz a modell, de mégis számolni kell vele - az, hogy az import növekedése egy későbbi fázisban pozitív hatást gyakorolhat a termelésre, mert növeli a technikai­technológiai színvonalat, illetve oldja a szűk keresztmetszeteket. Ez természetesen csak akkor valósulhat meg, ha az import szerkezete megfelelően alakul.

A költségvetési kiadások szétválasztása

Az előzőekben láttuk, hogy a költségvetési kiadások figyelembevétele indokolt, nemcsak az aggregált kereslet, hanem a fogyasztás és a kínálat esetében is. Ez a többoldalú figyelembevétel ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a költségvetési kiadások nem kezelhetők homogén egészként, hiszen a különböző típusú kiadásoknak lényegesen eltérő hatása van a kitüntetetten kezelt makrováltozókra. Ezért célszerű a költségvetési kiadásokat a modellvizsgálatunk szempontja szerint három részre bontani: 1. infrastrukturális és beruházási kiadások, termelési támogatások (gi), 2. jóléti­szociális kiadások, közösségi fogyasztás (gc), 3. adminisztratív kiadások (ga). A három csoportba való besorolás feltételezésünk szerint teljes körű, ezért érvényesül a következő mérlegazonosság:

g = gi + gc + ga.

Ezt figyelembe véve a modellünk most a következőképpen alakul:7

A módosított alapmodellünk segítségével a g hatása most differenciáltabban mutatható ki, mint a megelőzőekben. Nézzük először a gi hatását a releváns makrováltozókra. A részletes levezetést most is elhagyhatjuk, mert az nagyrészt hasonló az előzőekben leírtakhoz.

A gi hatása a reálbérre, a foglalkoztatásra és a GDP­re pozitív, s lényegében ugyanaz, mint az alapmodellnél volt. Ez azért van így, mert az első három egyenlet megoldása független a többitől, és ezekben nem jelenik meg a gcés a ga. A hatások konkrét meghatározásához tehát csak annyit kell tenni, hogy a (8}-(10) összefüggésekbe g helyett gi­t kell beírni..

A fogyasztásra gyakorolt hatás kicsit módosult: kisebb lett, mint az egységes g­nél, mert most a kiadások beruházásokra fordított gi része nem jelenik meg a fogyasztásban:

Jól látható, hogy most hiányzik a c2 tag a multiplikátorból. Ugyanez vonatkozik a di­re és a dr­re megfogalmazott hatásoknál is. Ezeknél is hiányzik az előzőhöz képest a c2 ­ket tartalmazó elem. Ez azonban nem változtat azon, hogy a hatások a priori továbbra is meghatározhatatlanok, irányuk attól függ, hogy az egyes paramétereknek milyen konkrét értékeket adunk. Érdemes megjegyezni, hogy a beruházásokra vonatkozó hatás most:

vagyis a termelés feltételeit javító költségvetési kiadások akkor növelik a beruházásokat is, ha termelésre (GDP­re) vonatkozó multiplikátor hatása nagyobb, mint az alapfokú tankönyvekből ismert egyszerű multiplikátorhatás. Az árszínvonalra gyakorolt hatás most is ugyanaz, mint az előzőekben volt, ami egyben azt is jelenti, hogy a konkrét paraméterértékek nélkül iránya nem határozható meg.

A gc és a ga hatása az endogén változókra jóval egyszerűbb. Egyiknek sincs hatása az első három egyenlet által meghatározott változókra, vagyis dw = dL = dy = 0, mind dgc, mind dga vonatkozásában. A dgc hatása a többi endogén változóra a következő:

A szociális­jóléti kiadások egyértelműen növelik a fogyasztást, mégpedig c2 arányban, s ugyancsak növelik a kamatlábat, a beruházásokat viszont csökkentik. Mivel dy = 0, ezért a fogyasztást növelő szociális és jóléti kiadások beruházásokat szorítanak ki. A beruházások kiszorítása a kamatláb növekedésén keresztül valósul meg, amely az IS görbe felfelé tolódása miatt emelkedik. Az árszínvonal emelkedni fog a dgc növekedésének hatására. Az áremelkedés hatására az LM annyira tolódik el, hogy az ebből eredő kamatnövekedés hatására a beruházások csökkenése egyenlő lesz a fogyasztás és kormányzati kiadások növekedésével.

A dga hatása teljesen megegyezik a klasszikus közgazdászok által megfogalmazott kapcsolatrendszerrel, amely a kormányzati kiadások hagyományos kezelésén alapul. Ezek szerint az adminisztratív kiadások hatása a következőképpen alakult:

A fenti összefüggések értelmében tehát az adminisztratív kiadásoknak nincs hatása a fogyasztásra, viszont nagyságukkal megegyező nagyságú magánberuházásokat szorítanak ki, miközben emelik a kamatlábat és az árszínvonalat.

Az eddigiekből jól látható, hogy a kormányzati kiadások három típusa egészen különböző hatásokat produkál (lásd az összefoglaló 1. táblázatot). Egyértelműen kedvező hatásokat csak a termelés feltételeit javító, infrastruktúrafejlesztő és beruházást támogató kiadások jelentenek. A másik két típusú kiadásnak szinte semmi előnye, csak hátránya.

Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy nem merev, hanem pozitív hajlásszögű kínálati függvény esetében a két másik kiadási fajtának is kedvezőbb a hatása, mert a foglalkoztatás, a reálbérek és a nemzeti jövedelem is növekszik az adminisztratív és szociális kiadások folyományaként, s ebből következően a kiszorító hatás sem teljes, bár továbbra is fennáll (a beruházások általában kisebb mértékben csökkennek, mint ahogy a kiadások nőnek). Nyilvánvaló azonban, hogy még ebben az esetben sem olyan kedvező a hatásuk, mint a gi­é merev kínálati viszonyok között. Ezért kézenfekvő, hogy a kormányzati kiadásokon belül elsősorban a termelési feltételeket javító gi­t kell növelni.

A gyakorlati alkalmazás nehézségei

Az eddigiekben a költségvetési kiadások hatásait alapvetően elméleti szempontok szerint elemeztük. A gyakorlati alkalmazás szempontjából az elméleti alapvetés elengedhetetlenül szükséges, de távolról sem elégséges. A modellvizsgálatok során a használt egyszerűsítő feltevések egy részét feloldottuk, azonban még így is nagyon messze vagyunk az alkalmazás számára szükséges szinttől. A gazdaságpolitikában járatos szakemberek joggal mondhatják, hogy az elvont modellek és az elmélet szintjén minden bizonnyal így állnak a dolgok, de a tényleges gyakorlatban egészen másként alakul minden. S ezért a jelen körülményeink között igen veszélyes, kalandorakció lenne a költségvetési kiadások növelésének politikáját alkalmazni. Nos, ezt a várható reakciót megelőzve néhány pontban összefoglaljuk a gyakorlati alkalmazás nehézségeit és reális veszélyeit.

A külső egyensúlyi helyzet romlása

A költségvetési kiadások növelésének az a nagy veszélye, hogy a kiadásnövekedés nem a belföldi termelést növeli, hanem az importot. Az import egyoldalú növekedése pedig rontja a külkereskedelmi és a fizetésimérleg­pozíciókat, ami előbb­utóbb a külső eladósodás és/vagy (amennyiben leértékeléssel kívánják korlátozni az importot) a belső infláció növekedéséhez fog vezetni. A külső és belső egyensúlytalanság fokozódása viszont a kormányzatot erős megszorításokra kényszeríti, tehát nem marad tere a költségvetési kiadások növekedésének.

Az imént vázolt mechanizmus sajnos nemcsak elméleti lehetőség, hanem a gyakorlat által többszörösen bizonyított tény. A magyar gazdaság legutóbbi három évtizede jószerével erről szólt: a kormányzati kiadások növelése megemelte a belföldi keresletet, a belföldi termelés ehhez nem tudott felzárkózni, következésképpen elszaladt az import, és ezek után szigorú visszafogásokat kellett foganatosítani, majd az egyensúlyi feszültségek enyhülése után újabb, ismét csak a kormányzati kiadások növelésére alapozott, élénkítési periódus kezdődött. Ez a "stop­go" politika azonban fokozatosan felélte a tartalékait, s a nyolcvanas évek végére egyre világosabbá vált, hogy ez tovább így nem folytatható.

De ha így állnak a dolgok, akkor vajon ez azt is jelenti, hogy mindaz, amit a korábbiakban leírtunk a költségvetési kiadások pozitív hatásairól, érvénytelen a valóságos viszonyok között? Semmiképpen sem. Csupán arról a lehetőségről van szó, amelyet már az előző részekben többször is hangsúlyoztunk: ha a kiadások növekedése nem javítja a termelési feltételeket, és nem növeli jelentősen a kínálatot, akkor csak a kereslettöbblet és az inflációs nyomás növekszik. Tipikusan ilyen veszélye van az adminisztratív és szociális kiadások növekedésének.

A döntő kérdés tehát az, hogy van­e olyan kiadásnövelő lehetőség, amely a termelést és az exportot jobban növeli, mint a belföldi összkeresletet és az importot. Ha van ilyen lehetőség és a kormányzat ezt kihasználja, akkor ettől pozitív eredmények várhatók a valóságos gazdasági viszonyok között is. Ha nincsenek ilyen lehetőségek, vagy a kormányzat kiadásai növelése során nem használja ki őket, akkor természetesen a pozitív hatások is elmaradnak, s csak a negatív konzekvenciák maradnak. A szocialista gazdasági rendszerben nem az volt a fő probléma, hogy a költségvetési kiadások elfutottak, hanem hogy nem voltak produktívan kihasználható kiadásnövelő lehetőségek a nem piacelvű gazdasági rendszer miatt, illetve hogy a szocialista kormányzatok elvtelen módon költekeztek, a status quo fenntartása miatt az adminisztratív és szociális kiadásokat növelték, és a nem produktív területeket támogatták.

Az adminisztratív és a szociális kiadások növekedése kifejezetten kedvezőtlenül hatna az export és import alakulására (ahogy a belföldi termelésre is). A termelési feltételeket javító kiadások viszont pozitív szerepet játszhatnak. Az infrastruktúrafejlesztő kiadások nagyrészt belföldre irányuló keresletet jelentenek, tehát nem rontják számottevően a külkereskedelmi mérleg pozícióit. Az importot érintő tételek pedig alapvetően gépek és berendezések (nem fogyasztási javak), amelyektől a későbbiekben termelésnövekedés, sőt esetenként exportnövekedés várható. Az ilyen típusú kiadások tehát ab ovo nem utasíthatók el a külső egyensúlyromlásra való hivatkozással. Mindent összevetve, a külső egyensúlyi helyzetre tekintettel még sokkal fontosabb az egyes kiadásfajták körültekintő elemzése a várható hatásokkal kapcsolatban. Minden olyan elemzés, amely megkülönböztetés nélkül, általánosan kezeli a különféle természetű költségvetési kiadásokat, szükségszerűen hibás eredményt fog adni.

Költségvetési deficit és inflációs várakozások

A modellvizsgálat - természetéből fakadóan - nem tud figyelembe venni társadalmi beidegződéseket, felhalmozott feszültségeket és előítéleteket. Ezekkel pedig számolni kell, különösen ha a költségvetési kiadásokról van szó. A szocialista rendszerben eltöltött évtizedek az emberekben negatív képet rögzítettek a kormányzat gazdasági aktivitásáról. Az államot és a költségvetést többnyire negatív szereplőként látták, aki rátelepszik a gazdaságra, és nem engedi az egyéni kezdeményezések kibontakozását. Ilyen előzmények után természetesen igen nehéz bárkinek a költségvetés aktívabb szerepe mellett szólni anélkül, hogy a múlt visszahozásának gyanúja fel ne merülne ellene. A múlt keserves tapasztalatai alapján sokak számára nagyon nehéz elképzelni, hogy lehetséges a kormányzati kiadásoknak pozitív, előremutató, a piacgazdaság kiépülését elősegítő szerepe is.

Túl a társadalmi beidegződéseken és negatív történelmi tapasztalatokon, van a dolognak egy jól meghatározható és kvantifikálható aspektusa is, amelyet a "kiszorító hatás" névvel szoktak illetni. A kiszorító hatás értelmében a kormányzati kiadások növelése nem, vagy csak kismértékben lehet hatékony, mert a többletkiadások finanszírozási alapjának előteremtése miatt a kamatlábak megnőnek, amely viszont a magánjellegű kiadásokat (fogyasztás, beruházás) csökkenti. Amit tehát nyerünk a költségvetési kiadások révén, azt elveszítjük a magánkiadások vámján. Ez a lehetőség természetesen fennáll, de hogy mennyire érvényesül az több tényezőtől is függ.

Elsősorban attól, hogy a kiadásnövekedés hatására a termelés közvetlenül és (a keresletnövekedésen keresztül) közvetve képes­e rugalmasan alkalmazkodni. Amennyiben igen, úgy a kiszorító hatás nem feltétlenül jelenik meg (ez a helyzet az általunk vizsgált gi infrastruktúrafejlesztő kiadások esetében). Ha a termelés jelentősen vagy teljesen rugalmatlan a költségvetési kiadásokkal szemben, akkor a kiszorító hatás szinte akadály nélkül érvényesülhet (ez megfelel az adminisztratív és szociális kiadásokra vonatkozó megállapításainknak).

A kiszorító hatás érvényesülése másodsorban attól függ, hogy a kiadásokat hogyan finanszírozzák. Amennyiben a kiadási többletet adóbevételből fedezik, akkor ugyanez klasszikus értelemben (kamatnövekedés - beruházáscsökkenés) nem okoz kiszorító hatást, de valójában hatástalanítja a kiadásnövekedést. Az adók növelése ugyanis első lépésben csökkenti a fogyasztást, második lépésben pedig - a profitkilátások romlása miatt - a beruházásokat is. Ha a kiadástöbblet költségvetési deficitet idéz elő és a deficitet adott pénzállomány mellett megtakarításokból finanszírozzák (a modellvizsgálatok során végig ezt tételeztük fel), akkor nagy valószínűséggel nőni fog a kamatláb és a klasszikus kiszorító hatás érvényre jut. (Természetesen csak akkor és annyiban, amennyiben a termelés nem, vagy nem megfelelő mértékben nő, az előzőekben leírtak szerint.)

Minél nagyobb a deficit és a felhalmozott államadósság, illetve minél kisebb a megtakarítási hajlandóság, annál inkább emelkedik a kamatláb, és szorul ki a magánberuházás: A deficit növekedése önmagában azonban nem elegendő a kamatláb növekedéséhez. Elképzelhető ugyanis, hogy a deficittel párhuzamosan a megtakarítások is nőnek, és a két ellentétes hatás eredményeként a kamatláb változatlan marad.8 Tulajdonképpen valami hasonló zajlott le a magyar gazdaságban is 1990 és 1993 között. Miközben a költségvetési deficit és az államadósság jelentősen növekedett, a kamatláb nem nőtt, hanem csökkent, mert mindeközben a megtakarítások is jelentősen emelkedtek, és képesek voltak fedezni a kiadási többletet. A klasszikus kiszorító hatás tehát nem érvényesült az elmúlt négy esztendőben. Mindebből természetesen nem következik, hogy a megtakarítások további jelentős növekedésére a közeljövőben is számítani lehet.

Ha a költségvetési deficitet pótlólagos pénzkibocsátással finanszírozzák, akkor ez nem okoz kiszorító hatást, mert a többletpénz megakadályozza a kamatláb emelkedését. A pluszpénz­finanszírozás azonban nagyon könnyen előidézheti az infláció növekedését, különösen, ha a termelés nem nő megfelelő mértékben. A tartósan nagy államadósság és a többletpénz által finanszírozott deficit pedig párosulva a növekvő árszínvonallal, növeli az inflációs várakozásokat, ami viszont kedvezőtlenül hat a kínálatra. Az újklasszikus érvelés szerint az inflációs várakozások növekedése balra felfelé eltolja az aggregált kínálati görbét, mert a gazdasági szereplők biztosítani akarják magukat a termelési költségek növekedésével szemben. Amennyiben ez így érvényesül, akkor ez azt is jelenti, hogy a költségvetési kiadások által előidézett pozitív kínálatnövelő hatás mellett figyelembe kell venni egy negatív, kínálatcsökkentő hatást is, amely a kiadások által gerjesztett inflációs várakozások miatt áll elő. A kormányzati kiadások korábban bemutatott pozitív hatása (s itt elsősorban a termelési feltételeket javító kiadásokra gondolunk) tehát csak részlegesen érvényesül, ha erős és növekvő inflációs várakozások vannak a gazdaságban. Ezzel a módosító tényezővel (amely természetesen nem szükségszerű velejárója a kiadásnövekedésnek és a deficitfinanszírozásnak) mindenképpen számolni kell, ha egy komplex értékelést akarunk adni.

A költségvetési kiadások jellege

A modellvizsgálatok során azt állapítottuk meg, hogy a kormányzati kiadások és ezen belül is kiemelten a termelési célú kiadások növelésének pozitív szerepe van a GDP egyensúlyi szintjének alakulására. Az alkalmazás szempontjából ezek után kézenfekvő kérdésként merül fel, hogy mekkora is tulajdonképpen a termelési célú kiadások részaránya az összkiadásokon belül, és milyen reális növelési lehetőségek vannak. Erre a kérdésekre próbálunk most választ adni a rendelkezésre álló adatok alapján.

A vizsgálódásainkhoz szükséges adatok az államháztartás kiadási oldalának funkcionális bontású táblázataiból nyerhetők. A funkcionális bontású kiadási adatok ugyan nem vágnak egybe pontosan azzal a bontással, amit mi használtunk, de gyakorlati szempontból kielégítően származtathatók belőle a kívánt aggregátumok. A 2. táblázatban összefoglaltuk az államháztartás kiadásait 1989 és 1993 között az általunk alkalmazott bontás szerint.

Az adatokból jól látszik, hogy az államháztartási kiadások igen nagy súlyt képviselnek, a GDP­hez viszonyított arányuk (60 százalék feletti) nemzetközi összehasonlításban is magasnak számít. További növelésük tehát semmiképpen nem lenne kívánatos, sőt a költségvetésen keresztüli újraelosztás arányát csökkenteni kellene. Ugyanakkor viszont az is kitűnik az adatokból, hogy a termelési feltételeket javító, infrastruktúrafejlesztő kiadások részaránya az összkiadásokon belül igen alacsony (20 százalék körüli) és csökkenő tendenciájú. A kiadásokon belüli átcsoportosításokkal tehát elvileg növelhető lenne a gi típusú kiadások összege. Az ilyen átcsoportosításoknak korlátot szabhat a szociális feszültségek növekedése, ezért elsősorban az adminisztratív kiadások rovására kellene megvalósítani a termelésösztönző kiadások növelését.

A kiadások növelésének történelmi tapasztalatokon alapuló lélektani korlátja is van. Az állam termelési célú kiadásainak növekedése könnyen azt eredményezheti, hogy az állam újból rátelepszik a gazdaságra, és nem engedi a piacgazdasági működés kibontakozását. Ilyen veszély természetesen fennáll, éppen ezért igen fontos, hogy a kormányzati szerepvállalás csak azokra a területekre szorítkozzon, amelyeket perspektivikusan sem lehet a piac fennhatóságára bízni, illetve a támogatások és fejlesztési források elosztásának piackonform módon kellene történnie.

Dinamikus makromodell hiánya

A modellből származtatott eredmények gyakorlatban való felhasználhatóságát erősen korlátozza az, hogy a modellvizsgálatok alapvetően komparatív statikus elemzések voltak, ezért óhatatlanul elmaradt az egész folyamat dinamikájának elemzése. Rövid távon nézve van bizonyos aszinkronitás a keresleti és a kínálati oldal reakciója között. A költségvetési kiadások hatására az aggregált kereslet gyorsan, szinte időkéslekedés nélkül fog növekedni. Az aggregált kínálat még jó esetben is csak bizonyos időkéséssel kezd el nőni. Átmenetileg tehát kereslettöbblet lesz, amely negatív mellékhatásokat is előidézhet. Ezeket azonban tudatos felkészüléssel kezelni lehet. A másik lényeges különbség az, hogy a kereslet nemcsak gyorsabban reagál a kiadásnövekedésre, hanem sokkal biztosabban is. A kínálatnövekedésnek van bizonyos kockázata: nem biztos, hogy a gazdasági szereplők megfelelően reagálnak a termelési feltételek javulására. Ha nagy a bizonytalanság és a megszokásból adódó tehetetlenségi nyomaték, akkor az alkalmazkodási folyamat elhúzódik, és ezért csak részleges lesz, vagy tovább késik a kínálati oldal felzárkózása.

Sajnálatos, hogy a várható reakciók és hatások becsléséhez ennél konkrétabb megállapításokat nem tehetünk. Ez idő szerint azonban nem áll rendelkezésre egy olyan nemzetgazdasági szintű makromodell, amelynek segítségével számszerű becsléseket adhatnánk. A makroadatok bizonytalansága és a rendszerváltás közelsége miatt nincsenek kellő hosszúságú idősoraink, amelyek alapján megfelelő statisztikai elemzéseket végezhetnénk. Ezért nem tudunk még egyszerű, statikus multiplikátor­összefüggéseket sem számolni. Csak hevenyészett, ad hoc becslésekből indulhatunk ki, amelyek azonban nagyon bizonytalanok. Így tehát bármilyen új gazdaságpolitikai akció indítása igen nehéz, mert a megfelelő ismeretek hiányában nagyon nagy a kockázata.

*

A tanulmányban igyekeztünk bemutatni, hogy a költségvetési kiadások növelése milyen pozitív és negatív hatásokat vált ki a gazdaságban. Az elemzésből az is kiderült, hogy az esetleges negatív hatások egyáltalán nem lebecsülendők, ugyanakkor viszont a pozitív hatások és a siker egyáltalán nem biztos, bár valószínű. De ha így állnak a dolgok, akkor miért ajánljuk mégis a gyakorlati gazdaságpolitika számára? Röviden és sommásan válaszolva a kérdésre: azért, mert nincs más.lehetőség. A "stop­go" politika által gerjesztett lefelé menő spirálból csak így van esély a kilépésre. Egy perspektivikusan gondolkodó kormánynak a struktúraváltásból és a kínálati oldal átalakulásából következő egyensúlyi feszültségeket, alkalmazkodási anomáliákat és kockázatokat tudatosan kellene vállalnia. A költségvetési kiadások növelésének kockázata igen nagy, mert az öröklött adminisztrációs és elosztási rendszerek hajlama igen erős a túlelosztásra. A fogyasztási és adminisztratív célú kiadások növelése s az ebből következő egyensúlytalanság vállalása nem eredményezheti az ördögi körből való kilépést, csak a bajaink további súlyosbodását. A kormánynak tehát állandóan ellenőriznie kell a folyamatokat, hogy csak a valóban előrevivő célok érdekében kerüljön sor áldozatvállalásra.

Hivatkozások

ERDŐS TIBOR [1993]: Kiszorító hatás és válságellenes gazdaságpolitika. Külgazdaság, 11. sz.

HETÉNYI ISTVÁN [1994]: Államháztartási folyamatok a kilencvenes évek elején. Közgazdasági Szemle, 5. sz.

LÁSZLÓ CSABA [1994]: Mi történt az államháztartásban 1990-1993 között? Megjelent: Rendszerváltás és stabilizáció, Az átmenet trendjei, 1. kötet, Magyar Trendkutató Központ, Budapest.

MELLÁR TAMÁS [1994]: A gazdaságpolitika és a makroegyensúly alakulása. Megjelent: Rendszerváltás és stabilizáció, Az átmenet trendjei, 1. kötet, Magyar Trendkutató Központ, Budapest.

NICOLA, P. [1991]: Macroeconomic Theory with an Active Government Expenditure. Metroeconomica, Vol. 42 No. 1.

SARGENT, T. [1987]: Macroeconomic Theory. Academic Press, New York.

VERESS JÓZSEF [1993]: Gazdaságpolitika: viták, viszályok és vívódások. Aula Kiadó, Budapest.


1 Lásd erről bővebben a szerző egy korábbi tanulmányát (MELLÁR, [1994]).

2 Jól illusztrálja ezt az elmúlt években történt jelentős termelési támogatás­megvonás, amely a kínálat drasztikus csökkenését vonta maga után.

3 Az alapmodell a SARGANT [1987] által használt klasszikus modell egy leegyszerűsített változata.

4 Mindazonáltal itt is elképzelhető a tökéletes piaci működéshez hasonló eredmény, amennyiben jelentős inflációs várakozások vannak, és az érdekképviseleti szervek ki tudják harcolni az árszínvonal emelkedésével lépést tartó nominálbér emelkedését.

5 A költségvetési kiadások termelési függvényben való szerepeltetésének alapötletét NICOLA [1991]tanulmányából vettem. A további módosítások és a téma további kezelése viszont lényegesen eltér Nicoláétól.

6 A modell megoldása nem okoz különösebb nehézséget, a szokásos megoldási módszerekkel minden további nélkül meghatározhatóak az egyes hatásmechanizmusok. Az eljárás azonban hosszadalmas, és az egyes mechanizmusok csak sokelemű formulákkal írhatók le, ezért tekintünk el a közlésétől.

7 Az egyszerűbb kezelhetőség kedvéért itt most újból a klasszikus alapmodellt használjuk kiindulásul. Ez azonban nem korlátozza az eredmények érvényességét, hiszen a keynesi modellhez képest ez a kínálatra szigorúbb megkötéseket tartalmaz.

8 Ilyen helyzet könnyen előforduihat, ha a gazdasági szereplők látva a deficit növekedését, az adók későbbi növekedését várják, és erre felkészülve már most csökkentik fogyasztásukat, és így növelik megtakarításaikat. Tulajdonképpen ilyen helyzet modellezésére épül a Barro-Ricardo­féle ekvivalenciatétel is.