Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 1. sz. (30­65. o.)

KERTESI GÁBOR

Kertesi Gábor kandidátus, egyetemi docens, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon

Az 1970 és 1993 közötti évjáratok iskolai pályafutásának alakulása a munkapiaci következmények tükrében


A tanulmány, a Művelődési Minisztérium makroszintű oktatási statisztikáinak cigány és nem cigány gyerekekre vonatkozó adataira támaszkodva, követi nyomon a cigány gyerekek iskolai pályafutásának alakulását több mint két évtizeden keresztül (1970­1993). Megvizsgálja, hogy a hetvenes évek elejétől napjainkig változtak ­ e a cigány gyerekek továbbtanulási esélyei az iskolarendszer valamennyi állomásán. A tanulmány nagy súlyt fektet a cigány és nem cigány gyerekek továbbtanulási, illetve lemorzsolódási esélyeinek összehasonlítására, valamint arra, hogy iskolai történetüket a magyarországi munkaerőpiac állapotváltozásainak történetébe ágyazva, a tudás értékének változásait is mérő kontextusban értékelhessük.*

"A tudás hatalom."

Az alábbi tanulmány a cigány gyerekek iskolai pályafutásának alakulását követi nyomon több mint két évtizeden keresztül. Megvizsgáljuk, hogy a hetvenes évek elejétől napjainkig változtak-e a cigány gyerekek továbbtanulási esélyei az iskolarendszer valamennyi állomásán. A probléma fontosságához nem fér kétség. Ha valaki a cigányság gazdasági­társadalmi hátrányainak okait (és a sikerrel kecsegtető terápiák lehetőségeit) kutatja, minduntalan az iskola problémájába ütközik. Intuitive is világos: a cigányság társadalmi hátrányainak igen nagy része származik e népcsoport hatalmas mérvű iskolai lemaradásából. A tudás hatalom. Az iskolázottság munkalehetőséget, magasabb keresetet, a család és életforma stabilitását, magasabb várható életkort, jobb egészséget, a politikai érdekek jobb képviseletét, a diszkrimináció leghatásosabb ellenszerét jelenti. A tudatlanság hatalomnélküliség, s mindaz, ami ezzel együtt jár: munkanélküliség és alacsony kereset, szegénység és kiszolgáltatottság, széthulló család és rossz egészségi állapot, korai halál, a politikai érdekképviselet hiánya, diszkrimináció. A cigányok iskolázatlanok. Vajon mit tett ez az ország az elmúlt húsz évben azért, hogy ez ne így legyen? Történt­e húsz év alatt érdemleges előrelépés a cigány gyerekek iskolái fölzárkóztatása ügyében? Ebben a tanulmányban ezt fogjuk az elérhető valamennyi makroszintű iskolastatisztikai adat felhasználásával megvizsgálni.

Írásunk alapvetően statisztikai jellegű. Célunk az, hogy a helyzet feltárásával és néhány következmény felmutatásával érzékeltessük a helyzet súlyosságát. Nem tekintjük feladatunknak itt az iskolai hátrány generációk közötti továbbörökítését meghatározó bonyolult összefüggések feltárását. Az alacsony iskolázottság okainak föltárása külön vizsgálódásokat igényel. Mindenekelőtt olyan mikroszintű modellek fölállítását és empirikus tesztelését, amelyek az iskoláztatási döntést a szegénység kultúrájának összefüggéseibe helyezve, képesek számot adni arról a fajta racionális kalkulusról, ami a cigány gyerekek szüleit és magukat a gyerekeket is az iskolából való kimaradásra ösztönzi. Az alacsony iskolázottság nem fátum, hanem - sok más hátránnyal együvé szerveződvén - racionális viselkedések következménye. Olyan ördögi kör, amelyből külső hatások nélkül többnyire lehetetlen kitörni. Ez az a pont, ahol az államnak óriási a felelőssége. Az a dolgunk, hogy az alacsony iskolázottságot eredményező ördögi körök hatalmát okos reformokkal megtörjük.

A tanulmányban fölhasznált iskolastatisztikai alapadatokat a Művelődésügyi Minisztérium statisztikai osztálya bocsátotta a rendelkezésünkre. A cigány gyerekek iskolai adatainak a forrása az volt, hogy a művelődésügyi adminisztráció egészen az 1992/93. tanévig1 az általános iskolákban, a szakmunkásképzőkben és valamennyi középfokú oktatási intézményben évről évre ismétlődő iskolaszintű adatfelvételekben az ott tanító pedagógusokkal értékeltette a cigány tanulók iskolai előmenetelét is. Ezeknek az adatoknak egy része korábban is elérhető volt, a hetvenes évek elejétől napjainkig tartó idősor azonban újdonság: ennek a tanulmánynak a függelékében jelenik meg először.

A tanulmány fölépítése a következő. Az első részben megpróbáljuk empirikus adatok segítségével érzékeltetni az iskola jelentőségét a munkaerőpiacon, mintegy szemléltetve ezzel a tanulmány mottójának igazát. Az itt szereplő számoknak és érveknek az a szerepe, hogy kézzelfogható dolgokban - pénzben és életesélyekben mérve - lássuk az alacsony iskolázottság következményeit. A következő rész tartalmazza a tanulmány gerincét jelentő évjáratmodellt. Ebben a fejezetben először szemügyre vesszük annak a generációnak az iskolai pályafutását, amely életkoránál fogva, az 1993/94. tanévben juthatott el az iskolarendszer legmagasabb fokát jelentő egyetemi felvételig. Ezzel az a célunk, hogy a nyers esélyegyenlőtlenségi indexeket komponenseire bontsuk, és láthatóvá tegyük az esélyegyenlőtlenségek keletkezésének kritikus pontjait. A továbbiakban megvizsgáljuk részletesen az iskolarendszernek a továbbtanulás, illetve lemorzsolódás szempontjából kritikus helyeit aszerint, hogy az adott ponton, az idők során hogyan alakultak a cigány gyerekek továbbtanulási és lemorzsolódási esélyei a nem cigány gyerekekéhez képest. Tapasztalataink összegzése után, bérregressziók segítségével vizsgáljuk meg, miként alakult a szóban forgó időszak egészében az iskolai végzettség értéke. Ezzel az a célunk, hogy iskolai történetünket a magyarországi munkaerőpiac állapotváltozásainak történetébe ágyazva, a megfelelő kontextusban, a tudás értékének változásait is mérő koordinátarendszerben értékelhessük. Végezetül összefoglaljuk tanulmányunk következtetéseit. A függelék tartalmazza az évjáratmodell, illetve a tanulmányban alkalmazott regressziós és logit modellek legfontosabb lépéseinek dokumentációját.2

Az iskola jelentősége a foglalkoztatási esélyek elosztásában és a keresetek meghatározásában

Hogy "a tudás hatalom", az a munkagazdaságtan prózájára lefordítva két dolgot jelent: az iskolai végzettség függvényében csökken a munkanélküliség kockázata, és nő a kereset. Vajon miért és mennyire?

A keresetek esetében - standard emberitőke - elméleti megfontolások alapján - a magyarázat eléggé egyértelmű. Az oktatási beruházás növeli az egyéni termelékenységet. Ennek a haszna meg kell jelenjen az egyéni keresetekben, hiszen a magasabb iskolázottság megszerzésének mind a közvetlen, mind pedig a - kieső jövedelmekkel arányos - közvetett költségei is magasabbak, mint az alacsonyabb iskolázottság megszerzéséé. A költségek növekedésével pedig az előnyöknek is növekedniük kell, ennek híján ugyanis racionális egyének nem vállalnák a szóban forgó magasabb költségeket. Az természetesen már a hosszú távon érvényesülő keresleti­kínálati viszonyoktól függ, hogy az egyes iskolai végzettségi fokozatok egymáshoz viszonyított értékei időben hogyan alakulnak. Az mindenesetre bizonyos: az emberitőke­elmélet szilárd előrejelzése az, hogy - keresztmetszeti adatokon mérve - az iskolai végzettség emelkedésével az iskolai végzettség piaci értékének is növekednie kell. Vajon mennyit ér a tudás ma, a kilencvenes évek elején keresetekben? Viszonylag összetett modellt használva, egy meglehetősen friss adatbázison kiszámítottuk az egyes iskolai végzettségi fokozatokhoz tartozó megtérülési ráták értékét. Adatbázisunk az 1993. évi ELAR munkaerő - felvétel szeptember­novemberi hulláma volt. A bérregressziót a foglalkoztatottak órakeresetének logaritmusára állítottuk föl. Az órakeresetek logaritmusának szóródását magyarázzuk a nemmel, az életkorral, az életkor négyzetével, a lakóhellyel (Budapest, város, község), a településszintű munkanélküliségi ráta értékével, az iparággal, a cigány etnikai hovatartozással s végül az iskolai végzettséggel (8 általánosnál alacsonyabb, 8 általános, szakmunkásképző, középiskola, felsőfokú iskolai végzettség). Magát a regressziós egyenletet a hozzá tartozó szignifikanciatesztekkel együtt az Függelék A részében találhatjuk meg. Itt most csak a bennünket közvetlenül érdeklő paramétereket mutatjuk be. Lásd 1. táblázat! (Más adatokkal való összehasonlíthatóság kedvéért, tájékoztatásul közöljük a marginális megtérülési ráták értékeit is.)

Mint a táblázatból látható, az iskolai végzettség az iskolázatlan munkaerő (0­7 osztály) értékéhez képest mintegy 10-60 százalékkal növeli a kereseteket: a 8 általánosnál alacsonyabb iskolai végzettséghez képest a 8 általános végzettségűek keresete 13 százalékkal, a szakmunkásképzőt végzetteké 20 százalékkal, a középiskolát végzetteké 30 százalékkal, a felsőfokú végzettségűek keresete pedig mintegy 60 százalékkal magasabb. Ugyanezt látjuk a marginális megtérülési ráták értékében is: egy elvégzett iskolai osztály relatíve annál többet ér a piacon, minél magasabb iskolai végzettségi fokozaton végzi el azt valaki.

Nyilvánvaló persze, hogy ezeket a kereseteket csak azok realizálják, akik találtak maguknak munkát a piacon. A foglalkoztatási vagy munkanélküliségi esélyek azonban szintén nem függetlenek az iskolai végzettségtől. Tapasztalatból is tudjuk, és elméleti érvek alapján is várható, hogy az iskolai végzettség növeli a foglalkoztatási esélyeket. Vajon miért? Elsősorban azért, mert a "magasabb" iskolai végzettség többnyire igen megbízható (és megfigyelhető) indikátora azoknak, a munkaadó számára a felvételnél nem megfigyelhető képességeknek, amelyekre a - technológiájuk és munkaszervezetük sajátosságai miatt - hosszú távú munkaszerződésekben érdekelt munkaadók nagy súlyt fektetnek. A hatásmechanizmusokat részletesebben kifejtve, a következőket mondhatjuk.

A hosszú távú foglalkoztatásban érdekelt vállalatok vagy munkáltatók, amikor felvesznek vagy elbocsátanak embereket, a létszám, a bérek, a tőke­munka arány, az alkalmazott technológia és a hozzá kapcsolódó formális szakképzettségi követelmények mellett, azt a nehezen számszerűsíthető termelési tényezőt is figyelembe veszik, amelyet - némileg metaforisztikusan - a vállalat szervezeti-információs tőkéjének nevezhetünk. Ez a termelési tényező magában foglalja a vállalat beszerzési, értékesítési kapcsolatairól, az inputokról, a termékekről, az árakról, a szerződési feltételek ezernyi részletéről, a munkahely belső viszonyairól, a technológia rendjéről, a váratlan problémák megoldásának informálisan begyakorolt módozatairól való információkat. Egy vállalat nemcsak gépek, épületek és emberek összessége, hanem - és mindenekelőtt - mindaz a tudás és információ, ami az előbb említett dolgokról a vállalat alapítása óta fölhalmozódott. A vállalat által alkalmazott vagy a jövőben alkalmazandó emberekre ezért a munkaadók nem pusztán úgy tekintenek, mint a vállalat fizikai tőkéjét működtető termelési tényezőre, hanem úgy is, mint akikben a vállalat sajátos szervezeti­információs tőkéjének megfelelő tudás megtestesül. Ez a tőke természetesen egyfajta emberi tőke, amely kizárólag az őt hordozó emberek fejében létezik. Így a vállalat, amikor új emberek fölvételét mérlegeli, azt is mérlegre teszi, milyen eséllyel jut olyan dolgozóhoz, aki viszonylag gyorsan képes kiismerni magát a munkahely legtágabban értelmezett belső viszonyaiban, és akivel ez az előbb említett tudás gyarapodik. Hasonlóképpen, minden elbocsátással nemcsak a vállalati létszám lesz kevesebb, de a "vállalat is" valamilyen tudással "szegényebb" lesz. Kérdés, hogy ez a fajta vállalatspecifikus emberi tőke milyen viszonyban áll a legtágabban értelmezett, általános jellegű tudással, amit a legjobban az iskolai végzettségi szintekkel lehet közelíteni? Komoly elméleti és empirikus érvek szólnak amellett, hogy - legalábbis a vállalatok egy része által működtetett technológiák esetében­e kétfajta tudás nem független egymástól; mi több: a komplementaritás köti őket egymással össze. Épp ezek a vállalatok érdekeltek a leginkább a hosszú távú munkaszerződésekben. Ők olyan embereket vesznek föl szívesebben, akiknek vállalatspecifikus ismereteibe - az említett jellegű komparatív előnyöknél fogva - érdemesebb beruházni. S az is világos, hogy elbocsátások idején, a szóban forgó beruházások költségei miatt épp ezektől a dolgozóktól akarnak a legkevésbé megválni. Mindebből a foglalkoztatás folyamatosságára nézve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tartós alkalmazásban érdekelt vállalatok számára különösen fontosak azok az emberek, akik alkalmazottként vállalatspecifikus tudással rendelkeznek, vagy akik megfelelő alanyai ilyen jellegű befektetéseknek. Márpedig ezek az emberek nagyobb valószínűséggel kerülnek ki a magasabb iskolai végzettségűek köréből. Természetesen ilyen munkaadók is alkalmaznak alacsony iskolai végzettségű dolgozókat, vállalathoz kötődő tudásukba azonban nemigen fektetnek be, leépítések esetén pedig tőlük válnak meg legelőször. Az alacsony iskolai végzettségű dolgozókat azonban zömében olyan vállalatok foglalkoztatják, ahol nincs is olyan nagy szükség sem vállalatspecifikus ismeretekre, sem pedig hosszú távú munkaszerződésekre. Ezért van az, hogy a reprezentatív adatfelvételekben az alacsony iskolai végzettségűek saját mintabeli súlyukhoz képest nagyobb arányban számolnak be arról, hogy egy adott időszakon (mondjuk egy héten) belül munkát kerestek, mint a magasabb iskolázottságúak.

Az empirikus mértékek itt is roppant figyelemre méltóak. Az ELAR­munkaerőfelvétel adatain egy logit modell segítségével megvizsgáltuk - többek között - a munkanélküliségi esélyek alakulását az iskolai végzettség függvényében. A modell részleteit3 itt is mellőzve, pusztán a bennünket közvetlenül érdeklő eredményeket közöljük. A 2. táblázat az egyes iskolai végzettségi fokozatokkal járó relatív munkanélküliségi/foglalkoztatási esélyeket mutatja be a mindenkori referenciakategóriához viszonyítva, amelyben a munkanélküliségnek a foglalkoztatáshoz mért relatív esélyét egységnyinek vettük. A táblázat oszlopaiban szereplő számok azt mutatják meg, hogy ahhoz a kategóriához képest, melynek relatív munkanélküliségi/foglalkoztatási esélyét 1,00 értékűnek választottuk, hányszoros kockázatnak vannak kitéve az összes többi iskolai végzettségi fokozat képviselői.

Az iskola jelentőségéről talán a legszembeötlőbb módon az utolsó oszlop tanúskodik. A felsőfokú végzettségűekhez képest a középiskolát végzettek több mint 2,5­szeres, a szakmunkásképzőt végzettek 3,5­szeres, a csak nyolc osztállyal rendelkező pedig már 5­szörös relatív munkanélküliségi kockázatnak vannak kitéve. Az iskolázatlan kategóriáról nem is beszélve, ahol a munkanélküliség kockázata abszurd módon emelkedni kezd: a 10­szeres, 20­szoros esélyeket is eléri. Ha most ezeket az esélyeket visszavetítjük a iskolázottságtól függő kereseti különbségekre, rögtön világossá válik az is: a kereseti különbségek az 1. táblázatban szereplő értékeknél valójában sokkal nagyobbak. A tudás értékesülése ugyanis nem determinisztikus, hanem sztochasztikus környezetben megy végbe: az iskolai végzettség valódi értékét egy meghatározott időszakon belül nem az adott iskolai végzettségű foglalkoztatottak tényleges keresete, hanem az adott iskolai végzettségű, munkavállalási szándékkal rendelkezők keresetének várható értéke (a kereset és a foglalkoztatás várható időtartamának szorzata) méri.

Az iskola tehát fontos. Nem lehet kétségünk efelől. De hogyan tanulnak tovább a cigány gyerekek? Milyen eséllyel jutnak el a munkapiaci érvényesülést jelentő (8 általánosnál magasabb) iskolaszintekre? Mi a jelenlegi helyzet, s mi változott az 1970 és 1993 között eltelt húsz évben?

Az évjáratmodellhez vezető számítások

A cigány gyerekek továbbtanulási esélyeit, az oktatási statisztikákat alapul véve, a következőképpen számítottuk ki. Anélkül, hogy a számítások valamennyi részletére kitérnénk - melynek dokumentációját a Függelék B részében megtalálhatjuk - itt csak nagy vonalakban ismertetjük a számítások menetét, hogy képet alkothassunk arról, hogy az általunk bemutatott továbbtanulási és lemorzsolódási esélyek kiszámításakor milyen föltételezésekkel éltünk. Kiindulópontunk az általános iskolai, szakmunkásképzős, középiskolás (gimnazista, technikumi, szakközépiskolás) tanulók évfolyamonkénti száma volt a vizsgált, mintegy húszéves időszak minden egyes évére. Felhasználtuk emellett még a felsőoktatási intézményekbe frissen felvett (elsőéves) hallgatók adatát is. A problémát természetesen nem az országos aggregált adatok beszerzése, hanem a cigány tanulók adatainak összegyűjtése jelentette. Ezeknek az adatoknak egy része elérhető volt négy, félig publikus kiadványból,4  más részét - iskolatípusonként különböző időszakokra - a Művelődésügyi Minisztérium statisztikai osztályának nyilvántartásából merítettük. Az elérhető valamennyi információforrást fölhasználva, a hiányzó adatok egy részét becslések segítségével töltöttük ki. A nem cigány tanulók adatait az országos és a cigánytanuló - adatok egyszerű kivonásával kaptuk meg. Célunk az volt, hogy - minél hosszabb időszakot átfogva - több generáció iskolai pályafutását minél teljesebben rekonstruálhassuk. Annak érdekében, hogy a különböző generációk továbbtanulási esélyeit egymással összehasonlíthassuk, az egyes iskolai évfolyamok létszámadatait meg kellett tisztítani a túlkoros, illetve bukott gyerekek létszámadataitól. Ez természetesen jelent bizonyos torzítást,5 hiszen egy generációba a túlkoros, illetve bukott gyerekek is beletartoznak, egy adott generáció túlkorosainak és bukottjainak megkülönböztetését azonban a rendelkezésünkre álló adatok nem tették lehetővé. Több haszonnal kecsegtetett tehát az, hogy elemzésünket a normál korú diákokra korlátoztuk, s ennek révén egymással összehasonlítható évjáratokhoz jutottunk. Külön nehézséget jelentett az egymást követő iskolafokozatok összeillesztése. Nyers adataink ugyanis iskolatípusonként külön-külön álltak rendelkezésre. Itt azt az eljárást követtük, hogy - példának a középfokú továbbtanulást választva - a középfokú oktatási intézményekben tanuló elsőéves diákok számát két arányszám szorzatával korrigáltuk (természetesen ezt a korrekciót az adott tanintézet valamennyi későbbi évfolyamánál is megtartottuk). Az egyik arányszám a középfokú oktatási intézményekbe felvettek közül a tárgyévben végzett nyolcadikosak aránya volt, a másik a normál korú nyolcadikosok aránya volt. Mivel az előbbi arányszám nem állt rendelkezésünkre cigány­nem cigány bontásban, csak az országos adatokkal dolgozhattunk, ami természetesen újabb torzításokat visz adatainkba. E torzítások várható irányairól részletesen beszámolunk a Függelék B részében. Ugyanezt az eljárást követtük a szakmunkásképzőben való továbbtanulás, illetve az egyetemi­főiskolai továbbtanulás esetében is. Az egyetem, illetve főiskola esetében már három arányszám szorzatával kellett korrigálnunk a nyers adatokat, ha a továbbtanulási esélyeket a megfelelő generáció egészére (az általános iskola első osztályának valamennyi normálkorú tanulójára) kívántuk vetíteni. A középiskola esetében kiszámított két arányszám szorzatát meg kellett szorozunk még a tárgyévben érettségizett elsőéves egyetemista diákok arányával is. E tekintetben sem álltak rendelkezésünkre az adatok cigány­nem cigány bontásban. Ennek hiányában pedig itt is, ott is egységesen az országos adattal dolgoztunk. Ráadásul a felsőfokú képzés esetében a nyers adatok szintjén sem voltak meg cigány­nem cigány bontásban az adatok. Itt azzal a - cigány tanulók helyzetét valószínűleg kedvezőbbnek beállító - föltevéssel éltünk, hogy az esélyegyenlőtlenség mértéke a középiskola negyedik osztályához képest változatlan marad. A torzítások várható irányáról megintcsak a Függelék B részében számolunk be.

A továbbtanulási esélyegyenlőtlenségek mértéke egy generáció lezárult iskolai pályafutásában (az 1981/82­es évjárat)

Az egymást követő generációk iskolai életpályájának alakulását, illetve a cigány és nem cigány gyerekek közti továbbtanulási és lemorzsolódási esélyegyenlőtlenségek időbeli alakulását követő évjáratmodellünket a következőképpen építettük föl. Elsőként annak a generációnak a teljes iskolai pályafutását vesszük szemügyre, amely - életkoránál fogva - az 1993/94. tanévben juthatott el az iskolarendszer legfelső fokát jelentő egyetemi - főiskolai felvételiig. Az iskolai pályafutását 1981­ben megkezdő generáció sorsát azért kísérjük nyomon, hogy elemenként is követhessük a sikeresnek tekinthető (felsőfokú, középiskolai, illetve szakmunkásképző végzettséghez vezető) iskolai karrierek cigány - nem cigány esélyegyenlőtlenségeinek a keletkezését. Azért választottuk ki épp a szóban forgó generációt erre a célra, mert a lezárult iskolai pályafutású generációk közül ez az évjárat áll időben hozzánk a legközelebb.

Lássuk tehát a szóban forgó generáció iskolai pályafutását reprezentáló ábrákat ! Három ábrát mutatunk be. Mindhárom ábra az iskolarendszer stádiumainak kritikus pontjait (a kezdő és záróéveket) köti össze egymással egy­egy nyíllal. A nyilak az egymást követő iskolai szintek közti átmenetet (a továbbjutást) jelképezik. Az ábráknak összesen hét végpontja lehet, azt jelképezvén, hogy az iskolai karrier hol ért véget: befejezetlen általános iskolánál: Á-; befejezett általános iskolánál: Á+; befejezetlen szakmunkásképzőnél: Sz-; befejezett szakmunkásképzőnél: Sz+; befejezetlen középiskolánál: K-; befejezett középiskolánál: K+; illetve megkezdett felsőfokú képzésnél: F1(az iskolatípusok kezdőbetűihez rendelt számok természetesen az adott iskolatípus megfelelő osztályát jelentik).6 Az 1. ábra a gráf éleihez rendelt valószínűségek segítségével mutatja be a nem cigány (n) és a cigány (c) gyerekek továbbjutási, illetve lemorzsolódási esélyeit, mindig az adott átmenet szempontjából közvetlenül megelőző iskolai fokozatot elért gyermekek számának százalékában. Így például az általános iskola 1. és 8. osztályát összekötő nyílhoz (Á1 -> Á8) tartozó valószínűségek (n= 88,5 és c= 36,5) azt fejezik ki, hogy az 1981­ben beiskolázott normálkorú nem cigány gyermekek közül nyolc évvel később 88,5 százalék végezte el az általános iskolát, az ugyanabban az évben elsősként beiskolázott cigány gyerekek közül pedig csak 36,5 százalék. Hasonlóképpen értelmezhető az ábrán található többi valószínűség is. A 2. ábra a nyilakhoz rendelt átmenetvalószínűségek hányadosait (n/c) tartalmazza. Ezek az indexek tulajdonképpen nem mások, mint a nem cigány, illetve cigány gyerekek közti esélyegyenlőtlenség mértékét kifejező számok. Így például az általános iskola 1. és 8. osztályát összekötő nyílhoz rendelt 2,43 értékű index azt jelenti, hogy a nem cigány gyerekeknek a cigány gyerekekhez képest csaknem két és félszer nagyobb esélye van arra, hogy az általános iskolát sikeresen befejezzék. Végül a 3. ábra a folyamat kimeneteleit mutatja. A ábra csomópontjaihoz rendelt számok azt mutatják meg, hogy 1000 nem cigány, illetve 1000 cigány gyerekből, aki 1981­ben általános iskolai tanulmányait megkezdte, összesen hány gyerek jutott el az iskolarendszer különböző fokozataira. (A középiskola negyedik évéig (K4) például 371 nem cigány és 7 cigány gyerek.)

Meglehetősen lehangoló kép bontakozik ki előttünk. A 3. ábra alapján jól látható: amíg az adott generációhoz tartozó nem cigány gyerekek kétharmada nyolc általánosnál magasabb iskolai fokozatokra jutott, addig a cigány gyerekeknek csak hat százaléka mondhatja el ezt magáról. Az esélyegyenlőtlenségi indexek is döbbenetes dolgokról árulkodnak. Ha megint csak a munkapiaci szempontból sikeresnek bizonyuló iskolai végzettségeket tekintjük, akkor azt látjuk: a nem cigány gyerekek a cigány gyerekekhez képest a szakmunkásképző sikeres befejezésében csaknem hatszor akkora eséllyel rendelkeznek; az esélyegyenlőtlenség mértéke pedig a középiskola befejezését tekintve, pedig több mint ötvenszeres. Egy cigány gyereknek körülbelül ötvenszer kisebb esélye van arra, hogy befejezett középiskolai végzettséget szerezzen (s így felsőoktatási intézménybe is felvételizhessen), mint egy nem cigány gyereknek. Ha jól megfigyeljük a 2. ábrát, akkor azt is látjuk, hogy ennek a hatalmas esélyegyenlőtlenségnek a zöme egyetlen ponton keletkezik: az általános iskola 8. osztálya utáni középiskolai továbbtanulásban. A cigány gyerekek csaknem tizenhatszor kisebb eséllyel tanulnak tovább középiskolában az általános elvégzése után. A középiskolában továbbtanuló cigány gyerekek lemorzsolódása azonban már nem különbözik olyan lényegesen a nem cigány gyerekek lemorzsolódásától: az esélyegyenlőtlenségek mértéke itt kisebb mint másfélszeres. Intuitíve is világos: a cigány gyerekek iskoláztatását elősegítő állami programoknak a középiskolai felvételekre kell az erőit összpontosítania.

Vajon hogyan alakultak e relatív továbbtanulási esélyek az iskolarendszer különböző fokozatain az elmúlt húsz évben? A továbbiakban ezt a kérdést fogjuk részleteiben megvizsgálni.

Az esélyegyenlőtlenségek időbeli alakulása

Az általános iskola elvégzése

Az általános iskoláról álltak rendelkezésünkre a leghosszabb idősorok. Az 1-3. ábrán szereplő (1981/82­ben beiskolázott generáció) mellett három évjáratot fogunk összehasonlítani: az 1970/71­es, az 1977/78­as tanévben és az 1985/86­os tanévben beiskolázott első osztályos tanulók generációját. A lemorzsolódási adatok (lásd 3. táblázat) viszonylag jelentős mértékű javulásról tanúskodnak, jóllehet a lemaradás még mindig igen nagy. Az esélyegyenlőtlenség mértéke tizenöt év alatt mintegy háromszorosról kétszeresre csökkent. Abszolút számban pedig több mint tíz százalékkal emelkedett a kérdéses időszak alatt a nyolc általánost elvégzett cigány gyerekek aránya. Az általános iskolai lemorzsolódás mértéke azonban még így is igen nagy. Még a kilencvenes évek elején is az a helyzet, hogy egy adott generáció elsősei közül több gyerek marad ki az általános iskolából, mint amennyi sikerrel elvégzi azt.

Továbbtanulás a szakmunkásképzőben, lemorzsolódási a szakmunkásképzőn belül

A szakmunkásképzőben való továbbtanulásról valamivel több mint tíz évet átfogó idősort tudtunk összeállítani: az 1-3. ábrán szereplő (1981/82­ben beiskolázott) generáció mellett három évjárat (az 1980/81­es, az 1984/85­ös és az 1989/90­es tanévben általános iskolát végzettek generációjának) pályáját tudjuk nyomon kísérni a szakmunkásképzőbe való felvételtől a szakmunkásképző elvégzéséig (vagy a lemorzsolódásig). A szóban forgó három generáció iskolai pályafutásának alakulását a 4. táblázat és a 4. ábra mutatja.

A 4. táblázat adatai a cigány gyerekek relatív helyzetének egyértelmű romlásáról tanúskodnak. A nyolcvanas évtizedben - mind a cigány, mind a nem cigány nyolcadikosok körében - folyamatosan csökken a szakmunkásképzőben továbbtanulók aránya. Amellett, hogy a csökkenés mértéke a cigány gyerekek esetében nagyobb, mint a nem cigány gyerekek esetében, a csökkenő trend a két csoport esetében mást is jelent. A nem cigány gyerekek esetében a szakmunkásképzőbe beiskolázott gyerekek számának csökkenése mögött az iskolázottsági szint emelkedése áll, hiszen - mint azt majd a 5. táblázatból látni fogjuk - ezzel párhuzamosan megnőtt a munkapiaci érvényesülés szempontjából sikeresebb iskolatípusban, a középiskolában továbbtanuló nem cigány gyerekek aránya az adott generációk nyolcadikosai körében. A szakmunkásképzőbeli csökkenés és a középiskolai növekedés nagyjából egyforma mértékű. A cigány gyerekek esetében másról van szó. Ott a középiskolába felvett gyerekek aránya is csökken. Ami a szakmunkásképzőbe felvett tanulók lemorzsolódását illeti, ott is romlott a helyzet a nyolcvanas évtizedben. A lemorzsolódás mértéke megintcsak mindkét csoport esetében emelkedik - ez általában a szakmunkásképző mint iskolatípus romlásáról vagy a felvett diákok színvonalának romlásáról tanúskodik -, azonban a cigányok esetében ez a hanyatlás nagyobb mértékű.  


A 4. ábra a mindenkori nem cigány­cigány továbbjutási esélyek, az 5. ábra pedig a továbbjutási esélykülönbségek időbeli alakulását mutatja. Továbbjutási esélynek nevezzük azt a valószínűséget, hogy az általános iskola nyolcadik osztályát befejezett diákok hány százaléka jut el a szakmunkásképző első, illetve harmadik osztályába; továbbjutási esélykülönbségnek pedig a szóban forgó továbbjutási valószínűségek különbségét nevezzük. A továbbjutási esélykülönbségek azt mérik, hogy a rosszabb helyzetű (cigány) csoport az iskolarendszer adott fokán milyen mértékben szakadt le a jobb helyzetű (nem cigány) csoporttól. A függőleges tengelyen a leszakadás mértékét mérjük. Minél magasabbra tolódnak el a görbék - jól látható, hogy ez az eset áll fönn -, annál nagyobb mérvű a rosszabb helyzetű (cigány) csoport lemaradása. A nyolcvanas években a szakmunkásképző mint továbbtanulási forma esetében egyértelműen ez történt: a cigány gyerekek lemaradása a nem cigány gyerekekhez képest folyamatosan növekedett. Mi a helyzet a középiskolában és az egyetemen? A továbbiakban ezt fogjuk tüzetesebben megvizsgálni.

Továbbtanulás a középiskolában, lemorzsolódás a középiskolán belül, egyetemi felvétel

A középiskolai továbbtanulásról, melyről az 5. táblázatban számolunk be, szintén mintegy tíz évet átfogó adatsorral rendelkezünk. A középiskolai adatok is a helyzet romlásáról tanúskodnak. Amíg a nem cigány nyolcadikosok körében a középiskolába felvett gyerekek száma lassan emelkedik, addig ennek épp az ellenkezője figyelhető meg a cigány gyerekek esetében. Ráadásul a csökkenés egy egyébként is rendkívül alacsony szintről történik. A két folyamat együttesen a középiskolai továbbtanulási esélyegyenlőtlenség mértékének növekedését eredményezi. A lemorzsolódási adatok az időszak két végpontját tekintve szintén a cigány gyerekek relatív helyzetének rosszabbodásáról tanúskodnak, a cigány tanulók lemorzsolódási adatainak erratikus mozgása azonban inkább azt a következtetést támasztja alá, hogy az esélyegyenlőtlenség mértéke a kérdéses időszakban nem változott: nem növekedett, de nem is csökkent.

A 6. és 7. ábra - a 4. és 5. ábrához hasonló módon - a továbbtanulási esélyek, illetve esélykülönbségek alakulását mutatja a szóban forgó tízéves időszakban. Az ábrán a középiskolai továbbtanulás és lemorzsolódás mellett az egyetemi - főiskolai7 továbbtanulás esélyeinek, illetve esélykülönbségeinek történetét is nyomon követhetjük. A 6. ábra, amely a cigány és a nem cigány történet alakulását külön grafikonokon mutatja, arról tanúskodik, hogy miközben a nem cigány népesség középiskolai továbbtanulási esélyeiben némi javulás, felsőfokú továbbtanulási esélyeiben pedig igen jelentős mértékű javulás történt, addig a cigány gyerekek esélyei tíz év alatt mit sem változtak. Gyakorlatilag semmi sem történt. A cigányok esetében a három generáció grafikonját nem lehet egymástól megkülönböztetni. A továbbjutási esélykülönbségek grafikonján (lásd 7. ábra), ahol a cigány gyerekek lemaradásának időbeli alakulását követhetjük nyomon, azt látjuk, hogy a leszakadás mértéke minden kritikus ponton nő. Különösen nagy mértékű ez a felsőoktatási szintnél, ahol a lemaradás mértékének mintegy 4 százaléknyi növekedése a nyolcvanas évek eleji, a mintegy 7 százaléknyi eredetileg meglevő különbséghez képest azt jelenti, hogy a cigányság leszakadása a felsőoktatásban a nem cigány népességhez képest a nyolcvanas évek eleji leszakadáshoz képest a kilencvenes évek elejére több mint másfélszeresére növekedett!

A munkapiaci kontextus: a tudás fölértékelődése a kilencvenes évek elejére

Az első részben kilencvenes évekbeli keresztmetszeti adatokon beláttuk, hogy az iskola igen fontos szerepet játszik a foglalkoztatási esélyek elosztásában és a keresetek meghatározásában. A következő részben pedig - iskolai évjáratmodellünk révén, longitudinális elemzésekkel - kimutattuk, hogy a cigány gyerekek relatív helyzete a vizsgált két évtizedben egyedül az általános iskola elvégzésének szempontjából javult, az iskolarendszer minden további szintjén egyértelműen romlott. A szóban forgó romlás a felsőoktatásban egyenesen drámai mértékű. Hogy ezeknek a folyamatoknak a jelentőségét világosan lássuk, meg kell vizsgálnunk annak a kontextusnak a változásait is, amely piaci oldalról értékeli az iskolarendszer produktumát: a tudást. Vajon hogyan változott a különböző iskolai végzettségi szintek egymáshoz viszonyított értéke a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek elejéig tartó húsz év során? Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak ennek tükrében tudjuk valódi dimenzióiban értékelni azt, ami a cigányság iskoláztatásában az elmúlt két évtizedben végbement.

A mérés során három adatbázist használunk: a hetvenes évek eleji állapotot a KSH 1973. évi jövedelemfelvételére támaszkodva, a nyolcvanas évek eleji állapotot a Társadalomtudományi Intézet 1981. évi társadalmi rétegződés vizsgálatára támaszkodva, a kilencvenes évek eleji állapotot pedig a TÁRKI 1993. évi háztartáspanelvizsgálatára támaszkodva próbáltuk meg rekonstruálni. A bérregressziók alapjául szolgáló összehasonlítható halmazok létrehozásának részleteiről, valamint a szóban forgó adatfelvételek egyéb tulajdonságairól alaposabban a Függelék C részében számolunk be. Itt elegendő annyit megemlítenünk, hogy - az összehasonlíthatóság miatt - egyenleteink csak a foglalkoztatottakra terjednek ki (önállókra, vállalkozókra, szövetkezeti tagokra nem), továbbá hogy függő változónak a legkevésbé vitatható bérkategóriát, a főállásból származó havi béreket (pontosabban a bérek logaritmusát) választottuk. Maguk az egyenletek is a legegyszerűbb Mincer - típusú kereseti egyenletek. Az egyenletek függő változója a havi bér logaritmusa, független változóik pedig az életkor, az életkor négyzete, a nem, az iskolai végzettségi kategóriákat leképező dichotóm változók (a kihagyott referenciakategória mindenütt a nyolc általános alatti iskolai végzettség) és a lakóhely, melyet a Budapest és város dummyk képviselnek az egyenletben (a községi településkategória a referencia). A KSH jövedelemfelvétel (1973) esetében külön nehézséget jelentett, hogy az iskolai végzettséget igen szerencsétlen módon úgy kódolták, hogy az nem tette lehetővé a nyolc általános és a szakmunkásképző megkülönböztetését. Ezért az 1973­as regresszióban a 8-11 osztály kategóriájával voltunk kénytelenek dolgozni, az összehasonlíthatóság kedvéért azonban a nyolc általános és a szakmunkásképző megtérülési rátájára alsó és felső becsléseket készítettünk. Ismét mellőzve a részleteket és a regressziók részletes dokumentálását,8 az itt következő 6. táblázatban csak a bennünket közvetlenül érdeklő iskolai végzettségi fokozatok piaci értékét reprezentáló paramétereket adjuk meg. A táblázat adatai azt mutatják meg, hogy a nyolc osztálynál alacsonyabb iskolai végzettséghez képest - melynek értékét mint referenciakategóriáét nullának tekintjük - hány százalékkal nagyobbak a magasabb iskolai végzettségi kategóriák bérei. (Az eredményeket a 8. ábra grafikusan is mutatja.) Más adatokkal való összehasonlíthatóság kedvéért ezúttal is közöljük a marginális megtérülési ráták értékeit.

Az iskolai végzettség értékének - az emberitőke - elmélet előrejelzéseivel összhangban - természetesen keresztmetszeti elemzésekben az iskolai végzettségi fokozatok emelkedésével emelkedniük kell, a különböző szintű végzettségek értékének időbeli alakulásáról azonban nem lehetnek szilárd elméleti előrejelzéseink. Az iskolai végzettségek értékének változása a munkaerőpiac tartós állapotváltozásainak, a keresleti-kínálati viszonyok átrendeződésének jellegzetes indikátora: hogy milyen irányban és mértékben változnak, az merőben empirikus kérdés. Ráadásul a gazdaság és a munkaerőpiac egészét mélyen jellemző empirikus kérdés. Az elméleti előrejelzéssel összhangban, valamennyi év esetében (keresztmetszetben) nő a tudás értéke az iskolai végzettség függvényében. Ahhoz azonban, hogy az időbeli trendeket is láthassuk, további - egyszerű - számítások szükségesek. Mivel a három megfigyelési pont úgy helyezkedik el az időben, hogy az első kettő nyolc, a második és harmadik tizenkét évet fog át, az összehasonlíthatóság érdekében célszerű más mértékegységre: a különböző iskolai végzettségi fokozatok értékének átlagos éves növekedési ütemére9 áttérni. Az eredményeket a 8. ábrán mutatjuk be.

Az időbeli trendek tanúsága szerint, a vizsgált húszéves időszak egészét tekintve, nőttek az iskolai végzettségtől függő kereseti különbségek: a nyolcosztályos és felsőfokú végzettség közti különbség az 1973­as 35 százalékos szintről a kilencvenes évek elejére 53 százalékra nőtt - hogy csak a szélső pólusokat említsük. Összességében azonban mind a nyolc osztály, mind a szakmunkásképző leértékelődésének lehetünk tanúi, mind a felsőfokú, mind pedig a középfokú végzettséghez képest.

A húsz év egészét jellemző trendek mögött azonban - mint jól látható - a hetvenes és nyolcvanas évtized egymástól gyökeresen különböző folyamatai állnak. A hetvenes évek története a tudás (mindenekelőtt a felsőfokú iskolai végzettség) erőteljes relatív leértékelődéséről szól. A legalacsonyabb és legmagasabb iskolai végzettség megtérülése közel egyforma (és alacsony) sebességgel emelkedett, a két közepes iskolafokozaté pedig nagyjából kétszer akkora sebességgel. Összességében ez a szakmunkásképző és a középiskola viszonylagos felértékelődését jelentette mind a legmagasabb, mind a legalacsonyabb iskolai végzettség értékéhez képest. A nyolcvanas évtizedben (pontosabban: a kilencvenes évek elejére) megfordulnak a trendek: a nyolcosztályos és a szakmunkásképző végzettség drámaian leértékelődött, a felsőfokú iskolai végzettség értéke pedig ugrásszerűen megemelkedett. Az iskolai végzettség függvényében a húsz év során megnövekedett kereseti egyenlőtlenségek csaknem teljes egészében a nyolcvanas évek, illetve a kilencvenes évek elejének a terméke.

Egy hipotézist megkockáztatva: a hetvenes évek trendjei mögött - véleményünk szerint - két egymással ellentétes hatású folyamat állt. Az a körülmény, hogy az iskolázatlan kategóriához (a referenciának választott 0-7 osztályhoz) képest valamennyi iskolai végzettségi fokozat értéke emelkedik, arról tanúskodik, hogy a gazdasági fejlődés következtében a technológia és a munkafolyamat oly módon alakul át, hogy abból az iskolázatlan munkaerő mindinkább kiszorul, s a kereslet eltolódik a minőségi munkaerő irányába. Az a körülmény azonban, hogy az iskolázott munkaerő - állományon belül az alacsonyabb iskolai végzettségi fokozatok az előbb említett trend ellenére megőrizték (bizonyos mértékben javították is) relatív pozíciójukat (mindenekelőtt) a legmagasabb iskolai végzettséggel szemben, arról tanúskodik, hogy a munkaerő­kereslet szerkezetének hosszú távú átrendeződésével szemben számottevő hatású ellenerők érvényesültek. Ez az ellenerő pedig - véleményünk szerint - aligha lehet más, mint a szocialista nagyipar elavult munkahely - struktúrájának visszatartó ereje és az ezzel együtt járó munkaerőhiány, mely épp a hetvenes évek elején vált általánossá a magyar gazdaságban, és amely - az elavult munkahelystruktúra következtében - épp az alacsonyabb képzettségű (főként fizikai) munkaerőre koncentrálódott.

A rendelkezésünkre álló két regressziós becslésből nem tudjuk megmondani, hogy mikor következett be az a fordulat - bár úgy gondoljuk, hogy a nyolcvanas évek második felétől folyamatosan érlelődhetett -, ami a kilencvenes évek eleji adatok alapján világosan látszik, hogy visszavonhatatlanul bekövetkezett: a gazdasági fejlődés erői az előbb említett fékező erők hatása nélkül, már egyértelműen éreztetik hatásukat a munkaerő­kereslet szerkezetére. Az iskolai végzettség emelkedésével nemcsak a végzettség piaci értéke, de a végzettség piaci értékének növekedési üteme is emelkedik (ráadásul gyorsuló ütemben). Ez pedig a tudás értékének egyértelmű emelkedéséről tanúskodik, hiszen a nyolcvanas évek eleji állapothoz viszonyítva valamennyi iskolai végzettség értéke gyorsabban növekedett, mint az eggyel alacsonyabb iskolai végzettség értéke. Úgy gondoljuk: egy alaposabb elemzés - mely a nyolcvanas évek legalább három különböző évére10 kiszámított regressziós paraméterértékekre támaszkodhatna - minden bizonnyal kimutatná azt is, hogy a kereslet szerkezetének átrendeződése folyamatosan ment végbe az évtized során. (VARGA JÚLIÁNAK [1994] az oktatás megtérüléséről készített számításai legalábbis ezt támasztják alá.) Drámai következményei miatt azonban csak a szocialista nagyipar összeomlása és az ennek nyomán létrejövő tömeges munkanélküliség által vált ez kézzelfoghatóvá és mindenki által jól láthatóvá.

A cigányság munkapiaci helyzetének alakulása szempontjából külön figyelemre méltó az a változás, ami a nyolcosztályos végzettség értékesülésében húsz év alatt végbement. Mint kimutattuk, a hetvenes években a nyolc osztály piaci értéke nagyjából ugyanolyan ütemben emelkedett, mint a felsőfokú végzettségé. Ebben természetesen nem az a leginkább figyelemre méltó, hogy az iskolázott munkaerő legalacsonyabb fokán valamelyes értéknövekedés következett be, hanem az, hogy ez az értéknövekedés a legmagasabb iskolakategória esetében sem volt sokkal nagyobb. Az sem közömbös, hogy még a nyolc általános értéke is növekedett az iskolázatlan munka értékéhez képest. A relatív munkahelybőséget, a nem túl magas iskolázottságú munkaerő iránti konstans keresletet és a mérsékelt inflációs rátát figyelembe véve, a nyolc osztály elvégzése a hetvenes években még valamelyes anyagi és társadalmi emelkedést jelentett. A nyolcvanas években azonban ez megszűnt, s a kilencvenes évek elejére olyan helyzet alakult ki, melyben a nyolc általános elvégzése a korábbi állapothoz képest már nem jelent pozícióemelkedést. Az időben konstans értékű összehasonlítási alap szerepét, melyet korábban a teljesen iskolázatlan munkaerő látta el, most vele együtt a nyolcosztályos végzettség is éppoly jól betöltheti. Ha most felidézzük azt, hogy a vizsgált két évtized alatt a cigányság iskolázottsági helyzete abszolút és relatív értelemben egyedül a nyolcosztályos iskolakategória esetében javult (ráadásul komolyabb mértékben), akkor a fent elmondottak különösen súlyosan esnek latba, hiszen amennyire a cigányság iskolai pozíciója javult, azt a gazdasági fejlődés erőinek szabadabb kibontakozása el is vette, amennyiben épp a szóban forgó iskolai végzettséget értékelte le a legerőteljesebben.

Az iskolarendszer magasabb fokozatain egy ezzel épp ellentétes folyamat játszódott le. A cigányság relatív helyzete mind a szakmunkásképzőt, mind a középiskolát, mind pedig az egyetemet­főiskolát végzettek körében romlott a nem cigány népesség helyzetéhez képest. Ráadásul az iskolai végzettségi fokozatok függvényében egyre nagyobb mértékben: a pozícióromlás mértéke a legkisebb a szakmunkásképző esetében, a legnagyobb az egyetem­főiskola esetében. Ugyanezen iskolafokozatok piaci értékesülése más oldalról épp ellentétesen alakult: épp azoknak az iskolakategóriáknak a piaci értéke emelkedett meg az elmúlt évtizedben a leginkább, amelyben a cigányság pozícióromlása a legtekintélyesebb mértékű volt.

Összefoglalva tehát mindazt, ami a iskolarendszerben és a munkaerőpiacon történt a vizsgált húsz év alatt, legfőképpen pedig a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején, azt mondhatjuk: a cigányság iskolázottságtól függő munkapiaci pozíciója két tényező következtében jelentős mértékben romlott. Egyrészt két évtized alatt csak a legalacsonyabb iskolafokozatban javult a cigányok iskolázottsága a nem cigány kontrollcsoport helyzetéhez képest, ezt a javulást azonban a munkaerőpiac keresleti­kínálati viszonyainak a gyökeres átrendeződése, a nyolc osztály munkapiaci leértékelődése teljesen felemésztette. Minden más iskolakategóriában viszont romlott a cigányok helyzete, amit a magasabb iskolafokozatok relatív munkapiaci fölértékelődése csak súlyosbított.

Következtetések

A tanulmány végéhez érve, összefoglaljuk gondolatmenetünk főbb tanulságait. Kiindulópontunk az az állítás volt, hogy az iskolai végzettség igen jelentős szerepet játszik a foglalkoztatási esélyek elosztásában és a keresetek meghatározásában. Ennek az állításnak munkanélküliségi és béregyenletek segítségével próbáltunk empirikus nyomatékot szerezni. Kimutattuk, hogy ez ma, a kilencvenes évek Magyarországán valóban így van: az iskolai végzettség emelkedésével igen nagy mértékben csökken a munkanélküliség valószínűsége, és nő a kereset. Rátérve a cigány­nem cigány iskolázottsági különbségek elemzésére, először a hozzánk időben legközelebbi, lezárult iskolai pályafutású generáció pályafutását vettük szemügyre. Felfigyeltünk rá, hogy az iskolarendszer csomópontjait összekötő átmenetvalószínűségek alapján kiszámítható nem cigány­cigány esélyegyenlőtlenségi indexek igen alkalmas eszközök arra, hogy azonosítsuk velük az iskolarendszernek azokat a kritikus pontjait, ahol a cigány gyerekek iskolai lemaradásának zöme keletkezik. Kimutattuk, hogy a munkapiaci értékesülés szempontjából sikeresnek tekinthető három iskolai végzettségi fokozat (szakmunkásképző, középiskola, főiskola - egyetem) elérésében mutatkozó jelentős esélyegyenlőtlenségek keletkezésének kritikus pontja a középiskolai továbbtanulás. A továbbiakban megvizsgáltuk az egyes iskolafokozatok közötti továbbtanulásban, illetve az egyes iskolafokozatokon belüli lemorzsolódásban mutatkozó különbségek időbeli alakulását 1970 és 1993 között. Az általános iskola elvégzésében a kérdéses két évtized alatt jelentős mértékű abszolút és relatív javulást tapasztaltunk. Minden más iskolafokozatnál - akár a továbbtanulási, akár a lemorzsolódási esélyeket tekintjük - az esélyegyenlőtlenség mértéke nőtt 1980 és 1993 között. Különösen nagy mértékben nőtt a lemaradás a középiskolai, illetve az egyetemi­főiskolai továbbtanulásban. Hogy ezeket a folyamatokat valós dimenzióiban értékelhessük, megvizsgáltuk azt is, miként változott a szóban forgó két évtized alatt az iskolai végzettség értéke. Az a történet ugyanis, melyben a cigány gyerekek általános iskolai lemaradásuk egy részét ledolgozták, minden más iskolafokozatban pedig tovább növelték, olyan szélesebb történelmi folyamatok keretei között játszódott le, amely a cigányság általános iskolai felzárkózását az általános iskolai tudás piaci leértékelődésével semmissé tette, növekvő lemaradását pedig a közép­és felsőfokú továbbtanulásban a középiskolai és egyetemi tudás piaci fölértékelődésével megsokszorozta.

A jelen sorok szerzője nem lát olyan tendenciákat, amelytől a tanulmányban elemzett trendek maguktól megfordulnának. Igen erőteljes állami beavatkozás nélkül - úgy gondolom - a cigányság iskolai lemaradásának felszámolására vagy akárcsak enyhítésére nincs sok remény. Különösen így van a jelentős mértékű és állandósult munkanélküliség körülményei között. Mint az első részben bemutattuk, az iskolai végzettség igen nagy mértékben befolyásolja a munkanélküliségnek a foglalkoztatáshoz viszonyított relatív kockázatát: minél alacsonyabb iskolázottságú valaki, annál nagyobb ez a kockázat. Ráadásul - figyeljük csak meg !11 - ezt a kockázatot továbbtanulás révén más - más induló iskolai végzettségi szintről igen különböző mértékben lehet csökkenteni. Ha az alaphelyzetnek a nyolc osztály elvégzését tekintjük - a cigány gyerekek körében ez a kritikus eset -, akkor a munkanélküliségnek a foglalkoztatáshoz viszonyított relatív esélye szakmunkásképzőbeli továbbtanulás révén mintegy egyharmaddal, középiskolai továbbtanulás esetén pedig ötven százalékkal csökkenthető. Ha viszont a középiskolai végzettséget tekintjük alaphelyzetnek - a nem cigány gyerekek esetében ez a kritikus eset -, akkor az egyetemi­főiskolai továbbtanulás lényegesen nagyobb mértékkel, csaknem kétharmaddal csökkenti a munkanélküliség relatív kockázatát. Ez a körülmény - lévén, hogy eltérő mértékben befolyásolja itt és ott az oktatási beruházás hozadékának várható értékét - önmagában is gyengíti az alacsonyabb iskolázottság alaphelyzetéből induló csoport egyéneinek a továbbtanulási hajlandóságát a magasabb átlagos iskolázottságú csoport egyéneinek továbbtanulási hajlandóságához képest, és növeli a jövőbeli esélyegyenlőtlenségek várható mértékét. A relatíve gyengébb továbbtanulási motiváció az alacsony átlagos iskolai végzettségű csoport, a relatíve erősebb továbbtanulási motiváció pedig a magasabb átlagos iskolai végzettségű csoport esetében - a munkaadók részéről statisztikai diszkriminációval12 párosulva - olyan dinamikus pályákon indíthatja el a szóban forgó csoportokat, amelyek két különböző: egy alacsony és egy magas iskolai végzettségi szintnek megfelelő stacionárius állapothoz vezetnek.13 Az alacsony szintű stacionárius állapot csapdájából pedig csak igen nagy kezdeti lökés segítségével lehet kitörni. Ezt a nagy kezdeti lökést sokan a gazdasági növekedés beindulásától várják.

Nem lehetetlen, hogy a gazdasági növekedés beindulása ezt is magával hozná, hiszen a növekedés a munkanélküliség szintjét lenyomja, s ezzel a továbbtanulási motivációt romboló kontextuális hatások erejét is gyengíti. Nagy kérdés, mennyit kell a növekedés beindulására várni, s mekkora késleltetéssel hatnak majd - ha egyáltalán hatnak - a fent említett erők. A továbbtanulási döntéshez vezető kalkulus azonban más módon is befolyásolható. Az egyik lehetőség olyan speciális cigány továbbtanulási programok beindítása lehetne, amelyek a továbbtanulás költségeinek jelentős csökkentésével - cigány középiskolák létesítésével, ösztöndíjak alapításával, felvételi előkészítő programok beindításával, az iskola elvégzése utáni elhelyezkedési lehetőségek elősegítésével - próbálnák vonzóvá tenni a továbbtanulás útját. Ilyen jellegű programoknak természetesen csak akkor van értelme, ha kellően nagy volumenűek ahhoz, hogy - ésszerű időtávon belül - olyan mértékű javulást eredményeznek a cigány népesség iskolázottsági helyzetében, amely már további külső beavatkozások nélkül is elegendő ahhoz, hogy kellően nagy számú ember úgy ítélje meg saját vagy gyermeke életesélyeit, hogy a továbbtanulást fontolgatva, a továbbtanulás mellett legyen célszerű döntenie. Természetesen nagyon nehéz dolog - mondhatnánk: szinte lehetetlen - előre megmondani, mekkora az a program, amely ezt az áttörést képes elérni.

Rendelkezésre áll azonban egy másik lehetőség is. Ahol az egyéni ösztönzők csődöt mondanak, ott az állam kényszerítő erejéhez is lehet folyamodni. A középiskolai képzést - mert ez itt a kérdés - kötelezővé is lehet tenni. Sietve hozzátesszük: mindenki számára. Nem tekintjük itt feladatunknak, hogy amellett érveljünk, milyen haszonnal járna ez - hatalmas költségekkel is természetesen - az egész ország gazdasági fejlődésére nézve. Ezt már rajtunk kívül sokan kifejtették. Ez a tanulmány a cigányokról szól; a problémát elegendő itt az ő szempontjukból végiggondolni. Mint az 1981/82­es évjárat pályájának elemzésekor utaltunk már rá, az áttörést azért kell a középiskolai továbbtanulásnál elérni, mivel az esélyegyenlőtlenség mértéke ott a legnagyobb; s a legnagyobb haszonnal ennek a csökkentése kecsegtet. (Csak zárójelben jegyezzük meg: ez a cigányság iskolázottsági helyzetétől függetlenül is így van. Varga Júliának [1994] az oktatás egyéni és társadalmi megtérülésével kapcsolatos számításaiból egyértelműen a középfokú oktatás jelentős kiterjesztésének, illetve a költségvetés oktatási kiadásainak a középiskolai képzés javára történő jelentős belső átcsoportosításának a szükségessége következik.)

Végezzünk el egy egyszerű gondolatkísérletet ! Lapozzunk vissza az 2. ábrához ! Ha nyomon követjük az 1981­es hatéves generációnál az általános iskola első osztályától a középiskola elvégzéséig a továbbtanulási esélyegyenlőtlenség mértékét, akkor azt kapjuk, hogy durván 55­ször nagyobb esélye volt egy nem cigány gyereknek arra, hogy a középiskolát befejezze. Ha a realitásokhoz közeledve, föltesszük, hogy középiskola után az egyetemi felvételi esélyekben is legalább kétszeres eltérés mutatkozik, akkor egyetemi szint elérésére körülbelül 110­szer akkora esélye volt az 1981­ben hatéves évjárat tipikus nem cigány képviselőjének egy vele egykorú cigány gyerekhez képest. Tekintsük ezt az induló állapotnak. Mint kimutattuk, az általános iskola elvégzésében már a 1985­ös évjárat esetében jelentős mértékű javulás következett be, ugyanakkor ez idő alatt a cigány gyerekek középiskolai továbbtanulási esélye és középiskolai lemorzsolódása is relatíve romlott. Ha a legfrissebb adatokat rövid távon - mondjuk az ezredfordulóig - változatlannak tekintjük, akkor az 1986­ban hatévesek generációjára a következő előrejelzéseket tehetjük: az 1985­ben hatévesek évjáratának tényadata alapján kétszeresnek véve az általános iskola elvégzésében az esélyegyenlőtlenség mértékét, az 1988­ban tizennégy évesek évjáratának tényadata alapján 15,83­szorosnak véve a középiskolai továbbtanulásban, valamint 1,42­szeresnek a középiskolai lemorzsolódásban az esélyegyenlőtlenség mértékét, azt kapjuk, hogy a középiskola elvégzésében egy 1986­ban hatéves nem cigány gyereknek 1997/98­ra még mindig 45­ször nagyobb esélye lesz, mint egy cigány gyereknek. Tovább gondolva a történetet: ha föltesszük, hogy a jelenlegi helyzet szerint az érettségivel rendelkező nem cigány tanulók egyetemi felvételi esélyei kétszer akkorák, mint a cigány tanulóké, akkor az egyetemi fokozat eléréséig ugyanannak a generációnak az esetében az esélyegyenlőtlenség mértéke kilencvenszeres. Hogyan befolyásolná ezt a helyzetet a kötelező középiskolai képzés bevezetése - mondjuk az 1995/96. tanévtől?

Tegyük föl, hogy a középiskolai beiskolázási kötelezettségnek - legalábbis kezdetben - az oktatásügy nem tudna tökéletesen érvényt szerezni, és ez a cigány­nem cigány beiskolázási ráták különbségében is megmutatkozna. E hipotetikus nem cigány és cigány beiskolázási ráták hányadosa legyen mondjuk 3. Ez a korábbi szisztéma nyelvén háromszoros továbbtanulási esélyegyenlőtlenségi mértéket jelent. A kötelező középiskolai képzés bevezetésének haszna a cigány tanulókra nézve épp itt mutatkozna meg: az esélyegyenlőtlenség mértéke a korábbi 15,83­szoros értékről háromszoros értékre csökkenne. A cigány tanulók abszolút értékben jelentősen - és hirtelen - megnövekedő középiskolai beiskolázási rátájának azonban minden bizonnyal költségei is lennének. Nyilvánvalóan számítani kellene a középiskolán belüli lemorzsolódási ráták emelkedésére. Ha föltesszük, hogy a kötelező középiskolai képzés bevezetését követően négy év leforgása alatt mind a középiskolai lemorzsolódási rátákban mutatkozó esélyegyenlőtlenség mértéke, mind pedig az érettségi utáni egyetemi továbbtanulási esélyegyenlőtlenségi index értéke is megduplázódnék,14 akkor mindezek a változások összességükben a következő eredményeket hoznák 1998/99­re. A szóban forgó generáció (1986­ban hatévesek) cigány gyerekeinek relatív hátránya a középiskola sikeres elvégzésében csaknem egynegyedére, az egyetem megkezdésében pedig körülbelül a felére csökkenne. 15

Természetesen más - a fentieknél optimistább és pesszimistább - forgatókönyvek is elképzelhetők. De nem is a konkrét számok az érdekesek, hanem az, hogy megértsük: a feladat tovább nem halogatható. Húsz év alatt lényegében semmilyen előrehaladás nem történt a cigányság iskolai felzárkóztatása ügyében. Legfőbb ideje, hogy változtassunk ezen. Bármit teszünk is, az bizonyos: a legjobb reform is csak nagyon nagy késleltetéssel - lehet, hogy csak egy évtized alatt - jár érzékelhető mértékű eredménnyel. Az alacsony iskolázottságú felnőttek sorsán aligha lehet nagyot fordítani, gyermekeik sorsán azonban igen. Cselekedjünk addig, amíg lehet, amíg az ország az etnikai különbségek szerencsétlen törésvonala mentén végérvényesen ketté nem szakad olyan emberekre, akiknek a tudás lehetősége megadatott, és azokra, akik a tudás lehetőségétől meg vannak fosztva.

Függelék

A: Bérregresszió és munkanélküliségi logit függvény (1993)

Az ELAR 1993. évi szeptemberi­novemberi munkaerő­felvétele alapján a foglalkoztatottak órakeresetének logaritmusára mint függő változóra lefuttattuk az alábbi regressziót. A főszöveg 1. táblázatának adatai az A1. táblázatban szereplő egyenletből származnak. Az ELAR munkaerő­felvétel adatain lefuttattunk egy logit modellt is a munkanélküliség valószínűségére mint függő változóra. A főszöveg 2. táblázata ennek a modellnek az alapján készült. A munkanélküliség definíciója megfelel az ILO­definíciónak. E szerint munkanélküli az, aki a megkérdezés előtti héten nem végzett legalább egy órányi pénzkereső munkát,15-74 éves, és aktívan keres magának munkát. A munkanélküliek fogalmába belevettük az ún. passzív vagy reményvesztett munkanélkülieket is, akik csak azért nem keresnek maguknak munkát, mert a keresést eleve reménytelennek ítélik. Az egyenletet csak a gazdaságilag aktívakra (foglalkoztatottakra, munkanélküliekre és passzív munkanélküliekre) futtattuk le. Lásd A2. táblázat! Az egyenletben szereplő változók egy részéhez az alábbi magyarázat tartozik. A számítások további részleteiről lásd: KERTESI [1994b].

B: Az évjáratmodell számításai

A Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium statisztikai osztálya rendelkezésünkre bocsátotta az általános iskolai tanulók évfolyamonkénti számát az 1969/70. tanévtől kezdődően az 1992/93. tanévig. Ugyanezek az adatok cigány-nem cigány bontásban csak az 1980/81. tanévtől kezdődően voltak fellelhetők, a hetvenes évektől azonban voltak adataink a minisztérium által készített speciális cigánykötetekből. Ilyen kötetek az 1970/71., 1974/75., 1977/78., 1981/82. és 1985/86. tanévekben végzett részletesebb cigányfelmérésekről készültek. A három hetvenes évekbeli felmérés kizárólag az általános iskolákról készült, a nyolcvanas évekbeliek kiegészültek a szakmunkásképzős és középiskolás (gimnáziumi + szakközépiskolás + technikumi) cigány tanulók adataival is (lásd: Cigány tanulók [1971], [1978], [1982], [1986]). A B1.- B2. táblázat az általános iskolai tanulók évfolyamonkénti számát tartalmazza, cigány tanuló - nem cigány tanuló bontásban. Az 1969/70.,1973/74. és 1976/77. tanévekre a speciális cigánykötetekben csak az év végi létszámadatok találhatók meg, az év eleji cigány, illetve nem cigány létszámadatokat így csak becslés útján számíthattuk ki. A kötetekben szereplő év végi évfolyamonkénti összlétszámokat rendre elosztottuk a rendelkezésünkre álló év eleji összlétszám adatokkal, majd ezekkel az arányszámokkal korrigáltuk külön az év végi cigány tanuló, illetve nem cigány tanuló adatainkat. Ez az eljárás azon az implicit előfeltevésen alapul, hogy az évközi lemorzsolódás nem etnospecifikus: cigány és nem cigány tanulók esetén ugyanakkora. Az évközi lemorzsolódási különbségeket figyelembe véve - a cigányok lemorzsolódása vélhetően év közben is magasabb - ez az eljárás alulbecsüli az év eleji cigány tanulók számát és fölülbecsüli a nem cigány gyerekekét.

A szakmunkásképzőbe járó cigány és nem cigány tanulók létszámáról a nyolcvanas évek elejétől kezdve találunk adatokat a minisztériumban. Hiányzott azonban az 1981/82­es és az 1983/84­es tanév. A két utóbbi évre találtunk adatokat a fent említett speciális cigánykötetekben, ezek azonban tartalmazták a középiskolát végzetteket is (a szakmunkásképzőbe érettségivel jelentkezett diákok két év alatt kaphatják meg azt az oklevelet, amit a többiek három év alatt). Az ezekre az évekre vonatkozó cigány­nem cigány tanuló adatainkat így becsléssel voltunk kénytelenek létrehozni. A hiányzó tanévek körüli, a középiskolát végzetteket tartalmazó - rendelkezésünkre álló - cigánytanuló­adatokból kivontuk a középiskolát végzetteket nem tartalmazó adatokat, s az így kapott különbségek átlagával korrigáltuk az 1981 /82. és az 1983/84. tanévi adatainkat. Lásd B3., B4. táblázat!

A középiskolai tanulók számáról cigány - nem cigány bontásban az 1980/81. tanévtől állnak rendelkezésre létszámadatok. Ezeket az adatokat a B5-B6. táblázatok tartalmazzák.

A korosztályok vizsgálata szempontjából a B függelék eddigi részében szereplő adatok mindegyike "nyers" adat, hiszen ezek a létszámok tartalmazzák a túlkorosan beiskolázott, bukott és más okokból évismétlésre kényszerült tanulókat is. Egy adott tanév valamely évfolyama tehát nemcsak egy korosztályt jelent. Hogy homogén generációkat kapjunk, úgy döntöttünk, hogy a más generációba tartozó diákokat kiszűrjük, és a "nyers'' létszámadatok helyett a továbbiakban csak a normálkorú adatokkal fogunk számolni. Adott korosztályt (adott évben normálkorúként beiskolázott évjáratot) vizsgáltunk tehát, de nem kísértük figyelemmel sem a lemorzsolódók, sem az általános iskolából a kiegészítőbe áttett gyerekek további útját. A rendelkezésünkre álló adatok mindezt nem tették lehetővé.

Normálkorú diákokon nem túlkoros (beiskolázásakor kevesebb, mint 7 éves) tanulókat értünk; az évismétlők egy részét tehát nem tudjuk kiszűrni: azokat, akik fiatalabban kezdtek, és úgy kerültek az eggyel utánuk induló "évjáratba". Ők, kis számuk miatt, azonban valószínűleg nem befolyásolják érezhetően a korosztály útját. Meg kell jegyeznünk, hogy időközben változott a "normálkorú tanuló" definíciója, e változások azonban csak az 1988/89­es tanévben beiskolázottakkal léptek életbe, így még a legutolsó korosztályunkat (amely 1985/86­ban indul) sem érintik. A rendelkezésünkre álló adatokat a B7. táblázat tartalmazza.

A B7. táblázat adatain kívül más évek normálkorú adataira is szükségünk volt: mégpedig az 1980/81., 1984/85., 1988/89., 1991/92. és 1992/93. tanév nyolcadik évfolyamára. Ezeket az adatokat becslés segítségével állítottuk elő. A meglévő nyolcadikos cigány normálkorú arányokra lineáris regressziót illesztettünk, és a hiányzó pontokat ennek segítségével becsültük meg. Ugyanezekre az évekre a nem cigány adatokat a teljes populáció normálkorú arányának, a szóban forgó becsült cigányadatnak, valamint a cigány és nem cigány gyerekek egymáshoz viszonyított arányának a felhasználásával, a súlyozott számtani átlag képletének alkalmazásával kaptuk meg. A regresszió paramétere 0,574 % /év (t = 2,14, p < 0,12, R2 = 60,42 %) volt. Ennek alapján a hiányzó évekre a cigány, illetve nem cigány gyerekek normálkorú arányára a B8. táblázatban található becsléseket kaptuk.

A cigány és nem cigány tanulók általános iskola utáni pályájának összehasonlításához már nem rendelkeztünk a korosztályok nyomon követésének még azzal a közelítőleges eszközével sem, mint az általános iskolában meglevő normálkorú - túlkoros arányszámok. Ezért a szakmunkásképzőben és a középiskolákban csak a "nyers" létszámadatok alapján tudtuk a lemorzsolódásokat rekonstruálni. Rendelkezésünkre állt viszont az adott évben (a "tárgyévben") végzett általános iskolások száma a felvett elsősök között. Ezzel az aránnyal korrigáltuk az évfolyamonkénti létszámadatokat, mind a szakmunkásképzőbe fölvett diákok (lásd B9. táblázat), mind a középiskolába fölvett diákok (lásd B10. táblázat) esetében. Így szűrtük ki azokat a továbbtanulókat, akik úgy maradtak le korosztályuktól, hogy évet hagytak ki a nyolcadik osztály után.

A becslés okozta torzításról a következőket mondhatjuk. Két burkolt feltevéssel élünk itt. 1. Azzal, hogy az általános iskola nyolcadik osztályát jellemző normálkorú arány adattal szorozzuk meg a tárgyévben felvett első évfolyamos szakmunkásképzős (illetve középiskolás) diákok nyers adatait, burkoltan azt tesszük föl, hogy a tárgyévben végzett nyolcadikosok körében a szakmunkásképzőbe, illetve középiskolába felvett diákok között, valamint azon diákok között, akik nem tanultak tovább, egyforma arányban szerepelnek a normálkorúak. Ez minden bizonnyal nincs így. Mivel a normálkorúak általában jobb diákok (a túlkorosokhoz képest), nyilvánvalóan nagyobb arányban fordulnak elő a középiskolában felvettek körében, mint a szakmunkásképzőbe felvettek körében. A legkisebb arányban pedig feltehetően azok között fordulnak elő, akik egyáltalán nem tanultak tovább. Vagyis a cigány, illetve nem cigány csoportokon belül egységes normálkorú adat használata alulbecsüli a középiskola első osztályába járó normálkorúakat. A cigány - nem cigány összehasonlítást is érinti ez. Mivel a cigányok körében a szakmunkásképző a domináns továbbtanulási forma, nyilván nagyobb tömegben jelentkeznek oda a jobb képességű diákok: valószínű tehát, hogy ott nagyobb arányban lesznek normálkorúak, mint az egységes cigány tanuló átlag alapján várnánk. A nem cigány tanulók esetében más a helyzet. Mivel ott a középiskola a jobb képességű diákok domináns továbbtanulási formája, és a szakmunkásképző a rosszabbaké, náluk vélhetően a szakmunkásképzőben az átlagnál kevesebb normálkorúra számíthatunk. A szakmunkásképző első évfolyamára járó normálkorú diákok adatait így a cigányok esetében valószínűleg alulbecsüljük, a nem cigány diákok esetében pedig fölülbecsüljük. A középiskola esetében mindkét népesség adatait feltehetően alulbecsüljük, ezért a torzítás relatív hatásairól a priori semmit sem mondhatunk.

2. Egy másik torzítás abból adódik, hogy ugyanazzal a normálkorú aránnyal szorozzuk meg a 2., 3. évfolyamosok adatait a szakmunkásképzőben, illetve a 2., 3., 4. évfolyamosok adatait a középiskolában, mint az első évfolyamosokét. Ezzel pedig burkoltan azt feltételezzük, hogy a normálkorúak aránya az adott iskolatípuson belül az idő múlásával nem változik. Ez természetesen azt jelenti, hogy az időközben megbukott és kimaradt diákok ugyanakkora valószínűséggel kerülnek ki a mindenkori normálkorúak, illetve a nem normálkorúak, valamint az adott iskolatípusba nem tárgyévi nyolcadikosokként bekerülők közül. Nyilvánvalóan ez is hamis föltevés. A bukott és kimaradt diákok minden bizonnyal az átlagosnál nagyobb arányban kerülnek ki a nem normálkorúak és a nem tárgyévben végzett nyolcadikosok közül. Így tehát a 2., 3. és 4. évfolyamon vélhetően nagyobb arányban lesznek normálkorúak, mint az első évfolyamon. A torzítás iránya tehát az, hogy a középszintű oktatás egyre magasabb évfolyamain egyre inkább alulbecsüljük a normáílkorú diákok elméleti adatát.

A középiskolából felsőfokú intézménybe felvett diákokról hasonló adatok álltak a rendelkezésünkre (B11: táblázat: adott évben végzett középiskolások között a felsőfokú intézménybe ugyanabban az évben felvettek aránya), mivel azonban itt már semmiféle cigány tanuló - nem cigány tanuló adat nincsen, ezen a ponton fejeztük be a pályák nyomon követését. A felsőfokú tanintézetbe fölvettek esetében azzal a - nyilvánvalóan tényellentétes - feltevéssel éltünk, hogy a tárgyévben érettségizettek közül (akár cigány, akár nem cigány érettségizettről van szó) egyforma arányban kerülnek főiskolára - egyetemre a diákok. A torzítás iránya evidens. Így minden bizonnyal jócskán fölülbecsüljük az elsőéves cigány főiskolás és egyetemista diákok számát.

C: Mincer féle béregyenletek (1973, 1981, 1993)

A tudás értékének mérésére Mincer-féle bérregressziókat alkalmaztunk, ahol az iskolai végzettség hatását a kor, a nem és a lakóhelyváltozók hatásának kiszűrésével vizsgáltuk. A szóban forgó kereseti függvényeket három időpontban mértük meg. Az első időpont 1973, amelyre a KSH jövedelemfelvételéből vett tízszázalékos véletlen mintát használtuk. A második az 1981. év, amelyre a Társadalomtudományi Intézet rétegződésmodell - vizsgálatának adatait használtuk. A harmadik időpont pedig 1993, amelyre a TÁRKI háztartáspanel - vizsgálatának második hullámát használtuk. A bérregressziók becslésekor az összehasonlíthatóság miatt le kellett szűkítenünk a mintákat. Az a közös rész, amit mindhárom mintában használni tudtunk, az alkalmazottak csoportja volt. Ezzel a vizsgálatunkból kimaradt a mezőgazdasági keresők többsége, és kimaradtak a vállalkozók és az alkalmi munkások is. A vizsgált csoportot egyszerűen úgy definiálhatjuk, mint akik alkalmazotti viszonyban álltak a kérdezés időpontjában.

A regressziókban a függő változó egy viszonylag szűk bérkategória volt: a főállásból származó bér egyéb pótlékok nélkül. Azért voltunk kénytelenek ezt a definíciót használni, mert az 1973­as vizsgálatban egyedül ez a béradat volt meg elfogadható formában. A háztartáspanel esetében az 1992 áprilisa és 1993 márciusa közötti időszak két hónapjára adtak meg béradatot. A két hónap az első, illetve az utolsó olyan hónap volt, amelyben a megkérdezett dolgozott a szóban forgó év során. A panel számításait követve, mi is ennek a két adatnak az átlagával dolgoztunk. A regressziókban kontrollváltozókként az adott egyén nemét, korát, korának négyzetét és lakóhelyét használtuk. Az iskolai végzettséget négy dichotóm változóval mértük. Ezek a változók a nyolc osztály, a szakmunkásképző, a középiskolai érettségi és a felsőfokú végzettség voltak (mindenütt az 1­es kódérték jelenti az adott iskolai végzettség meglétét). Referenciának azt a csoportot tekintettük, amelynek tagjai nem végezték el a nyolc általánost. Az 1973­as jövedelemvizsgálat esetében nem volt meg a lehetőségünk ezeknek a változóknak a képzésére, mivel itt nem kódolták külön a szakmunkásképző végzettséget és a nyolc osztályt, hanem 8-11 osztályos végzettség néven közös kódot adtak meg. A C1. táblázatban foglaltuk össze a szóban forgó három regresszió eredményeit.

Az alábbiakban megmutatjuk, hogyan adhatunk viszonylag megbízható becslést az 1973. évi nyolc általános, illetve szakmunkásképző iskolafokozat értékére, illetve a szóban forgó két iskolai végzettségi fokozat értékének 1973 és 1981 közötti átlagos évi növekedési ütemére.

A becsléshez az alábbi adatokat használjuk föl. Az 1973­as KSH jövedelemfelvétel mintája az 1973. évi mikrocenzus alapján készült. A mikrocenzus publikált kötetéből megbecsülhetjük - lévén, hogy ott ilyen adat szerepel -, hogy a 8-11 osztályos végzettségűek nagyjából milyen arányban állnak nyolc osztályt végzettekből, illetve szakmunkástanuló iskolai bizonyítvánnyal rendelkezőkből. Az 1973. évi mikrocenzus adatai c. KSH - kiadvány (KSH, Budapest,1974.151. o.) alapján ez az arány a 18­59 éves korcsoportra - mely a legközelebb áll a foglalkoztatotti kategóriához - 80:20 százalék, (ahol a nagyobbik szám a nyolc általános iskolai végzettségűek aránya). Rendelkezésünkre áll természetesen még az 1973­as jövedelemfelvételből a 8-11 osztályos kategóriára kiszámított regressziós paraméter értéke. Ez 13,05 százalék volt. Standard emberi tőke elméleti megfontolások alapján mármost jogosan számítunk arra, hogy a szakmunkásképző megtérülése ennél nem lehet alacsonyabb, a nyolc általánosé pedig nem lehet magasabb. Most már csak arra van szükségünk, hogy a két kategória közül legalább az egyikre nézve a becslést a másik oldalról is behatároljuk.

Tegyük fel tehát, hogy a szakmunkásképző piaci értékének évi átlagos növekedési üteme a vizsgált húszéves időszak egészében azonos volt. Magyarán: extrapoláljuk visszafelé az 1981 és 1993 közötti évi átlagos növekedési ütemet (0,2867 százalék). Ez az eljárás 1973­ra a szakmunkásképző - kategóriára fölső becslésként 21,12 százalékos értéket ad ki. A becslés realitását a középiskola piaci értékének oldaláról ellenőrizhetjük. Ha e fölső becslést elosztjuk az 1973. évi középiskolai paraméter értékével (22,30 százalék), akkor azt látjuk, hogy becslésünk igen csekély mértékben marad alatta annak (durván 5 százalékponttal tér el tőle). Összevetve ezt az 1981­es és az 1993­as szakmunkásképző - középiskola paraméterek arányaival, melyeknek értéke 20-30 százalékponttal kisebb, szinte biztosak lehetünk benne, hogy az 1973­as szakmunkásképző értékére valóban fölső becslést sikerült találnunk.

Nem marad más hátra, mint a 8-11 osztályos iskolai végzettségi kategória belső arányainak ismeretében - a súlyozott számtani átlag képletének felhasználásával - kiszámítani a nyolc általános piaci értékének alsó határoló értékét. Ezt a következő módon tehetjük meg. A 8-11 osztályos kategória paramétere (13,05) nem más, mint a szakmunkásképzőre megbecsült paraméter fölső határának és a nyolc általánosra megbecsült paraméter alsó határának súlyozott számtani átlaga. Az utóbbi értékét szeretnénk meghatározni. Képletben:13,05 = 0,20 x 21,12 + 0,80 x y. Ez az eljárás a nyolc általános piaci értékének alsó határa (y) 11,03 százalékot ad. Összegezve: azt kapjuk, hogy a nyolc általános megtérülése a 11,03-13,05 százalékos, a szakmunkásképző megtérülése pedig a 13,05-21,12 százalékos intervallumban lehetett 1973­ban. A két intervallum osztályközepe 12,04 százalék (nyolc általános) és 17,08 százalék (szakmunkásképző). Ezek az adatok szerepelnek a főszöveg 6. táblázatában. A fenti intervallumoknak, illetve középértékékeknek megfelelő átlagos évi növekedési ütemeket - melyek a főszöveg 8. ábráján szerepelnek - úgy kapjuk meg, hogy az 1981­es paraméterekből rendre kivonjuk e becsült értékeket, és a különbségeket elosztjuk nyolc évvel (az 1973. és az 1981. év közti távolsággal). Ezen a módon a piaci értékek évi átlagos növekedési ütemére az alábbi becsült értékeket kapjuk: 0,22-0,47 (középérték: 0,35) százalék a nyolc osztályos végzettségre; 0,29-1,29 (középérték: 0,79) százalék pedig a szakmunkásképző végzettségre.

Irodalom

ARROW, K. J. [1972]: Some Mathematical Models of Race Discrimination in the Labor Market. in: A. H. PASCAL (szerk.): Racial Discrimination in Economic Life. Lexington (Mass.), D. C. Heath, 1972

ARROW, K. J. [1973]: The Theory of Discrimination. Megjelent: O. ASHENFELTER - A. REES (szerk.): Discrimination in Labor Markets. Princeton (NJ.), Princeton University Press, 1973.

CIGÁNY TANULÓK... [1971]: Cigány tanulók az általános iskolában (1970/71. tanév). Művelődésügyi Minisztérium Statisztikai Osztály, Budapest, 1971 (csak belső használatra).

CIGÁNY TANULÓK... [1978]: Cigány tanulók az általanos iskolában ( 1977/78. tanév). Egyetemi Számítóközpont, Budapest, 1978 (csak belső használatra).

CIGÁNY TANULÓK... [1982]: Cigány tanulók az alsó- és középfokú oktatási intézményekben (1981/82. tanév). Tudományszervezési és Informatikai Intézet, Budapest, 1982 (csak belső használatra).

CIGÁNY TANULÓK... [1986]: Cigány tanulók az alsó- és középfokú oktatási intézményekben (1985/86. tanév). Tudományszervezési és Informatikai Intézet, Budapest, 1986 (csak belső használatra).

KERTESI GÁBOR [1994a]: Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon (Az 1970 és 1993 közötti évjaratok iskolai pályafutásának alakulása a munkapiaci következmények tükrében). MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 1994. július (kézirat).

KERTESI GÁBOR [1994b]: Cigányok a munkaerőpacon. Közgazdasági Szemle,1994. november.

VARGA JÚLIA [1994]: Az oktatás megtérülése és finanszírozása Magyarországon. Kandidátusi értekezés (kézirat). Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem emberi erőforrások tanszéke, Budapest.


* Jelen tanulmány elkészítése a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Emberi Erőforrások tanszékén folyó, "Munkanélküliség" című, I/3/68­as számú OTKA­program támogatásával volt lehetséges. A támogatásért ezúton szeretnék köszönetet mondani. Köszönettel tartozom továbbá a Művelődési és Közoktatási Minisztérium statisztikai osztályának (személy szerint: Könyvesi Tibornak és Varga Zsuzsának), amiért a tanulmány alapjául szolgáló adatokat a rendelkezésemre bocsátották. A Függelék B részében szereplő számítások elvégzésében kutatási asszisztensem, Kézdi Gábor közgazdász egyetemi hallgató volt a segítségemre. A tanulmány bírálatáért Varga Júliának tartozom köszönettel. Az esetleges hibák természetesen egyedül az enyémek.

1 Az 1993/94. tanévtől fogva ez a fajta statisztikai nyilvántartás megszűnt. A cigány gyerekek iskolai sorsának alakulását mostantól fogva semmilyen módon nem lehet nyomon követni. Ez pedig igen nagy baj.

2 E tanulmány bővebb - kéziratos - változata tartalmazza a számítások valamennyi részletre kiterjedő, teljes dokumentációját (lásd KERTESI [1994a]).

3 Lásd a Függelék A részét !

4 Adataink forrásairól lásd a Függelék B részét !

5 A számítások során több ponton is egyszerűsítő hipotézisekkel éltünk. E feltevések várható torzító következményeiről a Függelék B részében részletesen beszámolunk.

6 A tanulmányban szereplő valamennyi ábrában ugyanezt a jelölést alkalmazzuk.

7 Az 5. táblázatban az egyetemi - főiskolai továbbtanulási esélyeket azért nem szerepeltettük, mivel - mint már korábban is említettük - az érettségizettek százalékában mind a cigány, mind a nem cigány csoport esetében egyforma felvételi valószínűségeket feltételeztünk. Az ábrákon más a helyzet, hiszen itt az egymást követő iskolafokozatokon való továbbjutási esélyek szorzatai szerepelnek. Az egyetemi­főiskolai továbbjutás itt azt jelenti, hogy milyen eséllyel jut el egy általános iskola első osztályába járó hatéves gyerek az egyetemi­főiskolai felvételig, ha azt feltételezzük, hogy a középiskolából a felsőoktatási intézménybe való bejutásnál a cigány és nem cigány tanulók esélyei nem különböznek. (Ez a nyilvánvalóan tényellentétes feltételezés jobbnak láttatja a cigány tanulók helyzetét a valóságosnál.)

8 Ezek mind megtalálhatók a Függelék C részében.

9 Ezt úgy kapjuk meg, hogy az időben egymást megelőző értékeket kivonjuk egymásból, és az adott időszak éveinek számával elosztjuk.

10 Mondjuk 1983­ra, 1986­ra és 1989­re.

11 Lapozzunk vissza a 2. táblázathoz, és figyeljük meg a félkövér betűtípussal kiemelt számokat!

12 Egy korábbi tanulmányunkban (KERTESI [1994b]) kimutattuk: a cigányság munkanélküliségi esélyeiben a diszkrimináció minden bizonnyal igen jelentős szerepet játszik.

13 Lásd ARROW [1972], [1973] dinamikus diszkriminációmodelljét!

14 A középiskolai lemorzsolódás esetében az esélyegyenlőtlenségi index értéke 1,42­ről 3,00­ra, az egyetemi felvétel esetében pedig 2,00­ről 4,00­re nőne.

15 Az esélyegyenlőtlenség mértéke ugyanis a középiskola esetében így a reform hiányában várható 45­szörös mértékről 12­szeresre (2x3x3=12), pontosan az említett szint 26,6 százalékára csökkenne (12/45); az egyetemi felvétel esetében pedig a reform hiányában várható 90­szeres mértékről 48­szoros mértékre (2x3x3x4=48), pontosan az említett szint 53,3 százalékára csökkenne (48/90).