Mikor már búcsúzóul szeretkeztek,
                    és nyitott szemmel figyelte a látványt,
                    kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult
                    az arca, szinte sikoltozott az aktus
                    gyönyörétől, a pusztítás és a pusztulás,
                    a rongálás, a hidak fölégetésének
                    örömétől, az idő kerekének megakasztásától,
                    a küllők elferdítésétől, a bőrükbe fúródó
                    fémszilánkok sebző táncától, a kötelékeken
                    ejtett ezer vágástól, végső szétnyisszantásától,
                    a testére zuhanó test rokoni idegenségének
                    fölismerésétől, a mozdulataikból áradó
                    eltökéltségtől. Sírt örömében testükből
                    a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt,
                    sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most
                    büntetnek, a hónapok óta érzett,
                    alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek. 

A további költemények között van, amelyik a bábu-metaforikát fejleszti tovább – a Teremtő szeszélyét és a teremtmények kiszolgáltatottságát szembesítve a sakk-metaforában; a lételméleti pesszimizmust a valamikori szerencsétlenséget felülmúló békében oldva föl: „Egyazon Úr döntésétől függünk, két / keze egymás ellen játszik. Ijeszt / a céltalan szenvedély, ahogyan a táblára / parancsol. [...] Mozgásra ítélve használódunk. Irigyen / gondolunk a Titanic szalonjának elefánt- / csont bábuira, akik az óceán ölében / pihennek, hallgatják az örök mormolást.” (Figurák) Nyelvi közhelyt utasít el, s megejtő antropomorfizmussal vetít részvétet a részvétlen időbe egy másik: „Az idő nem gyógyítja be a sebeket. [...] Esetlen kezébe zsebkendőt szorítva, ölébe / ültet, és szánakozva törli szapora könnyeinket. / Miért kényszeríttek, értetlenkedik, hogy / megvénítselek és megöljelek titeket?” (Zsarnokunk) Egy harmadik szöveg – a betegség ontológiájához újólag közel merészkedő verscsoport prológusaként – az elesettek iránti érzékenységet a „megbocsátó szeretet” fölismert szépsége jegyében emeli kompassióvá: 

                    Mindazoknak, akiket a fájdalom nem hagy aludni,
                    és értelmetlen köröket tesznek éjszaka a szobájukban,
                    vagy ülnek egyhelyben, vagy még azt sem, nyitott
                    vagy zárt szemmel fekszenek a gyűrött lepedőn, és
                    megpróbálják kijátszani az érzéki benyomások
                    zavaros elegyét és az idő segítségéhez folyamodva
                    megváltó hajnalra várnak. Akik tapaszt vagy borogatást
                    illesztenek sajgó testfelületeikre, beveszik a Contramalt,
                    vagy nem veszik be, megpróbálnak leszokni róla inkább,
                    hogy tudatuk, ameddig még lehet, világos maradjon.
                    Vagy megadják magukat, vagy fellázadnak a szenvedés
                    ellen s ezzel drogfüggővé válnak. Mindazoknak, akiket
                    siratnak vagy nem siratnak, akikkel a többiek türelmesek
                    vagy türelmetlenek, akik megkapaszkodnak az ajtó-
                    félfában, a kocsi ajtajában, a lépcsőkorlátban,
                    az idegen és ismerős karokban, bár mérhetetlenül
                    messze járnak az egészségesektől, de megbocsátó
                    szánalmat és féltő szeretetet éreznek irántuk. 

                                                                                         (Ajánlás)

A kötet anyagát átjáró szakrális eksztázis ismét új minőséget hozott a költői életműben. S talán kortárs líránk egészében is. Ha azt írtuk, az Üdvözlégy, utazás! szinte önálló pályaszakaszt testesít meg, e munka kapcsán sem fogalmazhatunk óvatoskodóbban. Nem, hiszen e két kötet esztétikai együttesében jelenkori irodalmunk egyik csúcsát látjuk. Akárha – nem csökkenő színvonalon – az előző könyv sötét pompáját teljesítené ki (szerelem, betegség, halál és Isten egymásból következő kérdéseit írván tovább): A test imádása egyszerre összegzése a korábbiaknak – és elemelkedés azoktól. (Az összegzés-jelleget alaki sajátosság is nyomatékosítja: a második ciklust több, a Viszonyok könnye című kötetből átvett vers alkotja, s a sort a Viszonyok könnyéből és az Utószóból is ismert Anima zárja. Ide tartozik még, hogy a harmadik verscsoport végén Egy Mutis-vers le- és kifordítása címmel olvasható az a verspáros, amely – amint a vonatkozó fejezetben kitérünk rá – a Jaj a győztesnek! című kötet egy meditatív műhelyesszéjében már közönség elé került: Mutis: le temps des assasins, s a mű csodálatos inverzeként: les temps des innocentes.)
    Értelmező recepció, szakmai utóélet híján nehéz minderről szabatosabban s részletezőbben szólni. A hatástörténeti kérdés nyitott, mert a versek is azok. Így például A kivezető úton című darab, amely első megolvasásra remekműnek látszik – s hatása többedik olvasatra sem gyöngül. Az irodalmat (az irodalmiságot) hátrahagyó jelenetezése költői összefoglalásnak, személyes számvetésnek tűnik föl. Létösszegző poétikája a vers materialitására rájátszó önreflexivitáson alapul (az úttestre szórt papírlapok anyagisága a rajtuk szereplő szavaknak kölcsönöz testes létet). Önreflexiós igénye, amelyet a harmadik személy takar, rendkívüli: a költészet önmagáról való beszéde a szerzői munkásságot utalásszerűen foglalja össze (a „gyerek”, a „fiatal nő” és a „Vendég” korszakokat, köteteket jelző motívumával). Mindehhez az utazás-toposz és az állat- metaforika ad, ugyancsak visszautaló-összegző érvénnyel, esztétikai fedezetet. A személyiség, az önazonosság, a szabadság és az alkotás problematikáját veti előre a József Attilától vett mottó. A múltbéli és a jelenlegi én identikus elkülönbözése („De vajon én voltam-e...”, „Nem ismerné meg / senki...”) végső soron a szabadulás allegóriájává („fölszabadult arcát”) avatja a művet:

                                                        „Oly könnyen száll a hold,
                                                         mint a fölszabadult.” 
                                                                             (József Attila) 

                   Jegyzeteit szélnek ereszti, és tovább-
                   hajt. Sötétedik, homályos az ablak.
                   Úgy érzi, most már sietnie kell.
                   Emelgetik fejüket az elárvult hasonlatok,
                   szétnéznek a városból kivezető úton
                   a fél pár rímek. Remegve mellső
                   lábukra állnak a csonka formák, de
                   csak a káosz emléke torlódik szivárványos
                   szemük előtt, értelmetlenül fölnagyított,
                   homályos részletek a valaha egészből.
                   Eső áztatta szavak, megválaszolhatatlan
                   se-kérdés, se-állítás. Az aszfalton egy-egy
                   papírlap megtapad, mielőtt a fölgyorsuló
                   sorban tülekedő kerekek tücsökkel-bogárral
                   fölismerhetetlen masszává elkevernék.
                   Nem hittem volna soha, hogy változom
                   – gondolja. De vajon én voltam-e
                   az eltetvesedett gyerek a tanyán, aki
                   gyulladtra sírja szemét az anyja után,
                   vagy a fiatal nő, a rajongó testek párja?
                   Vendég a hosszúra nyúló, baljós kimenetelű
                   partyn, ahol a kristálypoharak eltörnek,
                   bevérződnek a kezek, ahonnan kevesen
                   távoznak önként, csak ha vállukat
                   átkarolva kitessékelik  őket, vagy
                   motyogásukból kirángatva kilökik
                   a rettegett sötétbe. Nem ismerné meg
                   senki, aki látja fölszabadult arcát. 

Az ezt követő két vers gyönyörű kiegészítője egymásnak, s kettősük nagyszerű zárlata az utolsó előtti ciklusnak. A Panasz a „megfaraghatatlan / fa” keserves (lét)tapasztalatát beszéli el. A „kacagás” és „öröm” emlékezetének elégtelenségét. Az „együttérzésből” használt többes szám költői-köznapi okát- indokát. Az istenhit megalapozhatatlanságát – jóllehet a kereszt-alakzatot fölvevő fa puszta ténye a szubjektív akaratnál, az individuális reménytelenségnél magasabb erők létéről tanúskodik: 

                   Belecsorbul bicskánk a megfaraghatatlan
                   fába. Hüvelykünk tenyerünk alá
                   fordul, vállköpenyünk beszakad, az álló-
                   munkától, remeg a lábunk. Ezt akartuk
                   – mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen.
                   Szolgánkat, a testet nagyon szerettük.
                   Beleremegett a lelkünk is, amikor szült,
                   és szemeink sírtak az örömtől, látva
                   az élőt. Mégis, akik merünk még egyes
                   számban beszélni, és puszta együttérzésből
                   használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
                   hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
                   látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
                   egyre inkább hasonlít egy kereszthez. 

A fölázott föld előtt éjszakai jelenetezése az ágyában forgolódó kreatúra belenyugvó elszántságáról vall. Az „Igen / és nem” egyidejűségéről, a „Nehéz a szívem” végső próbatételéről. A komoran ironikus Rosztov- allúzióból (a Háború és béke megidézéséből) ha nem is hézagtalan tolsztoji létbizalmat, de az alázat egy ahhoz közelítő, kétségbeesett derűvel áthatott alakváltozatát bontja ki a vers, munkálja ki a kötet:

                   Mi ez a csönd? Befellegzett nekem? Igen
                   és nem, hiszen mindegy is. Éjszaka van,
                   és én egy helyben forgolódom, ahogyan
                   Rosztov is a földbe cövekelve vágtatott és állt
                   sebesülten a csatatéren. Nehéz a szívem,
                   mintha kétpudos súlyt akasztottak volna rá.
                   Már célba vettek engem a franciák, jól tudom,
                   de utoljára összeszedem minden erőmet és
                   elhúzódom golyóik elől a nyögések, harci
                   kiáltások terét szegélyező erdőig. Térdre
                   esem a bokrok, a fű, a fölázott föld előtt.

S hogy mi következhet még mindezek után? „Fölajánlom a Hozzád tartozás megtapasztalását, / vak engedelmességemet” – indul a Fölajánlom című verssel az India-ciklus. De korántsem a kegyes odaadás békéje szólal meg e szövegekben: az India a hit elbizonytalanodásának keserves misztériumát taglalja. Érdemes hosszasabban idéznünk abból a beszélgetésből, amelyben a költő a témaválasztás indokairól vall; annál is inkább, mivel e művészi hitvallás visszaható érvénnyel értelmezi Takács Zsuzsa teljes kétezres évekbeli líráját: „Biztosan nem véletlenszerűen jutottam Kalkuttai Teréz szövegeihez, bár a Newsweekben található, boldoggá avatása körüli bonyodalmakról szóló, talán tavaly előtti hírek után idén először találkoztam a szövegeivel. A hírek arról szóltak, hogy egyes egyházi körök ellenzik a boldoggá avatását, merthogy hitét vesztve, sötétben tapogatózott élete utolsó évtizedeiben. Igaz, hogy rendet alapított, mozgalma világméretűvé vált, számtalan emberéletet mentett meg, a haldoklókat felszedte India utcáiról, teljes szegénységben élt és halt meg, de mégis, kérdezték bírálói, hogyan lehet ilyen példát állítani az emberek elé?
    Egy ideje már a leveleiben, naplójában szereplő kérdéseken gondolkozom a magam minden személyes példaadást nélkülöző módján, a szenvedés és Isten létezésének összefüggésein. 2004-ben megjelent Üdvözlégy, utazás! című kötetem a bizalom, a remény nélküliség és a visszanyerésükre tett erőfeszítéseimet tükrözik. Mélyen érintett tehát Brian Kolodiejchuk Kalkuttai Teréz írásaiból összeállított könyve. Az elmúlt öt évben írt verseim mellett a jövőre megjelenő A test imádása című új kötetben szerepelnek majd, jobb híján az India című ciklusban – hiszen külön kötetben volna a helyük – az ő emlékének dedikált versek. [...] Kalkuttai Teréz naplójegyzetei egyébként megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy valamilyen hitre mindannyiunknak törekednünk kell, hogy lelkünk épségét megőrizzük. A versekben dőlt betűvel jelzem az őtőle vett szövegeket. A beszélő személye változik, a helyzet, a nézőpont azonban felcserélhető, hiszen az általános emberi kiszolgáltatottság, a versalany jóra törekvése szólal meg bennük. [...] Én a Kalkuttai Teréz szövegeivel való találkozás után teljesen megrendültem. Kant kategorikus imperativusa jutott az eszembe arról, hogy valaki, nevezetesen egy jómódban felnevelkedett fiatal albán nő a hit sötétjében élve, évtizedeken át végzi a könyörületesség munkáját, pusztán akarata, ha tetszik, a lelkiismerete, a hithez való hűsége parancsát követve. Ez egészen magasrendű, kivételes élet. A hátterében meghúzódó elkötelezettség mégis rokon a művészi elkötelezettséggel, feltételezi a transzcendencia meglétét.”4
    Ezek a szenvedés és szegénység világába, a betegek és kiszolgáltatottak mindennapjaiba bevilágító versek legkevésbé sem egzotikus tapasztalatot közölnek.  A koldus itt nemcsak koldus: antropológiai allegória is; s Teréz anya sorsválságával sem pusztán a versek alanya (s a rajta átsejlő költő) azonosul: az olvasónak is mint a teodícea egyetemes emberi dilemmájával kell számolnia vele. (Ezért volna hibás és hiábavaló törekvés, ha – a vendégszövegek jelenlétén fölbuzdulva – a szerepvers mintázataira egyszerűsítenénk le a ciklus szándékait.) Az „Esésünk íve nyilvánvaló” (Egy a koldusok között) ontológiai belátását s a „Budapest vagy Bombay végül is mindegy” (Hazafelé tart a testem) sorsközösség-élményét a felelős befogadásnak aligha van módja elhárítani. Amint az „igazi családom” szikáran vallomásos kompassiójában s az eszköz-metaforika kietlen áhítatában is óhatatlanul részesülnünk kell – föltéve, hogy van merszünk a szeretet könyörületéhez a könyörtelen önmegértés útjain eljutni, „Kiszáradt / szemmel” olvasván az alig kibetűzhetőt:

                   Áryák vagy dravidák, hutik vagy tuszik –
                   puszta elvonatkoztatás. A város szemetében
                   turkálók, a járda segélyén megtelepedettek
                   igazi családom. Naponta, mit naponta,

                   percenként fölkelek, fertőtlenítem az ótvaros
                   sebek szélén fakadó újabb sebeket. Kiszáradt
                   szemmel sírok a szőnyegszövésben meg-
                   nyomorodott gyerek-kezek látványa fölött.

                   Nincsen saját sarúm vagy ruhám. Nem
                   szólít senki Memsahibnak. Megháborodtam,
                   mondják, pedig szabad vagyok csak.

                   Eszköz, amelyet Isten a kolostor szerszámos-
                   ládájából negyvenöt évvel ezelőtt kivett.
                   Használ kicsit, majd gyöngéden elejt. 

                                                          (Áryák vagy dravidák)