NÓVÉ BÉLA

Humán geometria –
zoomorf tanulságokkal
Az állati, emberi csoportrendekről¹

1. 

Miféle alakzatokat képes formálni az ember, szándékosan vagy önkéntelenül, ha jobbára csak a testével vesz részt valamely közösségi alaphelyzetben? Honnan a készségünk, hajlamunk, tudásunk erre? Mi az, ami belőle korhoz, kultúrához kötött – és mi, ami biológiai meghatározottságú? Avagy van-e a „humán geometriának” bármi, egész fajunkra érvényes íratlan szabálya, közös rendezőelve?
    Megannyi izgalmas kérdés, amely a vallási kultuszok, esküvők, temetések, gyermekjátékok, tánc- és hadrendek, a csapatsportok vagy a modern nagyvárosi élet jelenségei láttán joggal merül fel minden figyelmes szemlélőben. Annál inkább, mert az emberalkotta csoportrendekben a geometriai vagy organikus absztrakció bármely formája – csak úgy mint azok hiánya – szükségképp a lényegre utal, s az esetleges halmazok végtelen sorából kiválva antropológiai jelentéshangsúlyokkal telítődik.
    A kollektív önismeret jóval több izgalmas felfedezésével kecsegtet, ha vizsgálódáunkat – nemis tehetnénk másként – az állatvilágra is kiterjesztjük.
   

Búvároptika 

A földi élővilág megannyi társas alakzata fajonként, fajtánként tűnik elénk, mi több, még ezek is megszámlálhatatlan alcsoportot és alkalmi társulást alkotnak. Mindez az emberi percepció számára legfeljebb felszínes mustra, pillanatképek gyarló montázsa lehet, hiszen szemünk és értelmünk nem képes egyszerre átfogni az élet teljes, négydimenziós gazdagságát. Kezdet és vég – térben, időben egyaránt – így szükségképp homályba vész, s a jelenségek pazar sokféleségét legfeljebb egy búvár folyton változó optikájával vehetjük szemügyre.

    Valahogy úgy, ahogy a floridai korallzátonyok élővilágát kutatva Konrad Lorenz maga is tette, tudós létére vízipipát, békauszonyt és búvárszemüveget öltve, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen az „élet bölcsőjéről”. Nos, mi volt, ami az etológia úttörőjének, máig legolvasottabb népszerűsítőjének figyelmét elsőként megragadta? Miként élménybeszámolójában² írja, mindenek előtt „az alakok végtelen bősége”. Ám e bőség, a körötte nyüzsgő tengeri lények kavalkádja idővel fölismerhető csoportrendekké és egyedekké tagolódott, mind több titkot feltárva a tudós türelmes tekintete előtt: „Halakon figyeltem meg először az állati viselkedés néhány általános törvényszerűségét – írja Lorenz –, kezdetben még valóban »tapogatózva«, keveset értve, ám egyre ellenállhatatlanabb vággyal, hogy látva lássam és megértsem, amit csak lehet...”

    Mert a búvárszemüvegen át ezúttal egy vérbeli kutató és megszállott empirista fürkészi a tengert, aki nemcsak rögzíti, szelektálja, de mindjárt értelmezni is próbálja, amit lát. „A halak két fajtáját tudom nyomban megkülönböztetni: azokat, amelyek csapatostul úsznak, méghozzá többnyire a nyílt víz felől, és azokat, amelyek az érkezésemet fogadó pánik elcsitultával lassan, óvatosan bukkannak elő valamely üregből vagy más rejtekhelyről – mindenkor egyesével!” Lorenz hosszan és érzékletesen taglalja, milyen változatosak a halak alakzatai. Felidézi legelső találkozását az óriás kockatömbökben, milliárdos rajokban úszó, ártatlan „bíborpofájúakkal”, elgyönyörködik a „tűhalak” avagy „szarvascsukák”, e szálkavékony, kis ragadozók daliás alakzatán, amint ötösével, hatosával, legyezőként szétterülő rajban portyáznak közvetlenül a víz színe alatt a náluk is apróbb „kalászhalak” csillámló felhőire vadászva. Ám ennél is jobban megragadják figyelmét a bizar plakátszínekben pompázó korall-halak: egy-egy fészkén vigyázó, magányos „pávaszem-pillangó”, vagy a felségvizeik határán őrjáratozó „kék angyalhalak”, melyek mindenkor párosával járnak.
    A halak világában – látni fogjuk: másutt is! – vannak tehát anonim „tömeglények”, kisebb, főként ragadozó rajok, kötelékek és végül párok, azaz társult individuumok. Ezek a változatos, nyitott vagy zárt, alkalmi vagy tartós, szabályszerű vagy amorf alakzatok mindenkor fajspecifikusak, azaz szorosan egy faj életmódjához: táplálékszerzéséhez, szaporodásához, belső hierarchiájához vagy kollektív önvédelméhez igazodnak.
   

Az anonimitástól az egyedfelismerésig 

Ám a csoportalkotás érdemi ismérveiről, a látszólag hasonló formációk olykor nagyon is eltérő késztetéseiről jóval többet árul el az a további distinkció, amely a fajtársak egymás felismerését s a csoporttagok személyes kötődését teszi meg az osztályozás alapjául. Lorenz és jónéhány tudóstársa megszállottan kutatta az „individualizáció” különféle törzsfejlődési szinteken: halaknál, madaraknál, emlősöknél föllelhető példáit. Tették ezt két okból is: egyrészt mert e megfigyelésektől és többgenerációs kísérletektől fontos tanulságokat reméltek az öröklés és tanulás még rejtett összefüggéseire nézve, másrészt mert ezeket sokban az emberi csoportalkotás, a személyes dominancián alapuló viszonyrend előképeinek tekintették. Az etológia lelkes úttörőit persze, gyakran érte a vád, hogy „antropomorfizálják”, sőt vakmerően „túlpszichologizálják” az állatvilág társas jelenségeit. A derék tudósok viszont éppoly joggal felelhették erre, hogy korunk civilizációs „Narcisszusza” balgán semmibe veszi önnön természeti mivoltát s vele az ezerszálú köteléket, mely őt az „alacsonyabb rendű” teremtményekkel évmilliók óta – nolens, volens – összeköti.
    Lorenz minden esetre a fenti kritérium alapján az állatvilágban azonosítható „társas rend” négy markáns típusát vázolja fel, valamennyit saját vagy mások empirikus megfigyelései alapján:
    „Az első az anonim csapat, amely mentes ugyan minden agressziótól, ám éppúgy nélkülözi az individuumok személyes ismeretségét és összetartozását is. A második a bakcsók és más kolóniákban költő madarak kizárólag a védendő territórium struktúrájára felépített családi és társas élete. A harmadik a patkányok különös nagycsaládja, amelynek tagjai nem egymást, inkább csak egymás szagát, a nemzetségszagot „ismerik fel”, így a családon belül fejlett szociális érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, ám az idegen, más nemzetséghez tartozó patkánnyal kíméletlenül elbánnak. A társadalmi rend negyedik fajtája végül az, ahol a személyes szeretet és barátság köteléke akadályozza meg, hogy a kötelék tagjai egymás ellen küzdjenek, vagy bántalmazzák egymást. A társas viszonyok ez utóbbi formáját, mely számos egyezést mutat az emberek társas viszonyaival, a nyári lúd példáján szemlélhetjük.”

    Hogy ez utóbbi példa mennyire ellenállhatatlan, azt jól mutatja a V-alakzat makacsul fel-feltűnő civilizációs vándormotívuma: a tánc- és hadrendekben, díszszemléken és díszkíséretekben, némely csapatjátékban (rugby!) vagy épp a vadászgépek kötelékeiben. Kínában például a támadó éket már Xing, a birodalomalapító első császár korában – jó 2200 éve – „vadliba-hadrend”-nek nevezték, s ez az alapforma a spártai, macedón, római, stb. „ékek” sokféle előképe nyomán a hadászatban mutatis mutandis máig megmaradt. Az efféle formális mintakövetésnél azonban jóval többet mond az a tény, hogy vagy másfél évtizede nálunk is akadt olyan felekezet³, mely morálteológiai tanítását – talán épp Lorenz kutatásai nyomán! – merészen „zoológizálva” a vadludak társas rendjét állította példaként hívei elé. Íme:
   

„Keresztény lecke – a kanadai vadlibákról” 

1. A vadlibák csoportosan, V-alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtó ereje ezáltal segít fenntartani utánuk repülő társaikat. Így lehet, hogy 71 százalékkal hosszabb utat tudnak megtenni, mint ha csak egyetlen pár repülne együtt. – Lecke: Ha egymást segítve dolgozunk, és közösségi szellemben végezzük a munkát, jóval gyorsabban és könnyebben érünk célt.
    2. Ha egy vadliba kirepül a sorból és egyedül próbál célhoz érni, menten lelassul, mivel nem segíti többé a levegő emelő hatása, melyet a többiek szárnycsapásai biztosítanak számára. Így aztán gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljék társai erőfeszítése által. – Lecke: Ha van annyi eszünk, mint egy kanadai vadlibának, együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében.
    3. Mikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át helyét a kötelék élén. – Lecke: A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a kellő pillanatban át kell adnunk vagy vennünk a munkát, akárcsak a vezetést.
    4. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágoknak, hogy az elsőket bíztassák erőfeszítéseikben. – Lecke: Közösség nem lehet meg szurkolók nélkül, és fontos, hogy a „gágogás” bíztató legyen.

    5. Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, és mindaddig együtt maradnak, amíg felgyógyul vagy elpusztul. Ezután hármasban – vagy csak kettesben – visszatérnek eredeti kötelékükhöz, avagy egy másikhoz csatlakoznak, amíg be nem érik a sajátjukat. – Lecke: Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.”
    Nemrég ugyanezt a – majd’ húsz éve talált – textust az interneten is felfedeztem egy video-inzert kíséretében. Ez utóbbin két ausztrál sárkányrepülő csatlakozott egy vadliba-kötelékhez, egyikük követte, a másikuk filmezte különös interakcióikat. Az első ugyanis nem csak a vándor- kötelék mögött haladt, hanem olykor fölébe szállt, sőt „vezérlúdként” kínálkozva az élére is állt – amit a fáradt vadludak szemlátomást hálával fogadtak... Hasonlóan bizarr „fraternizáló” jelenetek láthatók azon felvételeken is, melyeket svéd és francia környezetvédők rögzítettek az európai vándormadár-útvonalak fenyegetettségére próbálván felhívni a figyelmet. Az előző oldali képen például, mely Gibraltár felett készült, a sárkányos állatvédő biztatásul éppen egy vadliba talpát simogatja. Kérdés persze, hogy csakugyan „beértük-e” példásan szolidáris csoportrendjüket? No meg az is, hogy vajon a sárkányrepülőket is lekísérné-e két önkéntes vadliba a földre, ha netán a hajtóanyaguk kifogyna?
   

Szolidáris csoportrendek 

Az efféle morális célzatú, zoomorf példálózás sok ezer éves műfaji hagyomány – elég csak a Bibliára, Aesopus fabuláira vagy a népmesékre utalni. Bennük a tárgyszerű megfigyelést rendre átszínezi a jelképteremtő szándék, a pőre valóságot az emberi beleérzés és vágykivetítés. A sok kínálkozó idézet közül álljon itt csupán még egy – Pázmány Péter egy költői szépségű, kevéssé ismert példázata:
    „És miképpen a szarvasok, amikor valamely nagy vizen átalúsznak, szarvokkal terhelt fejeket az előtte úszók hátára teszik, a legelső pedig megfáradván, elmarad, és az utolsónak hátára hajtván fejét, annak segítségével könnyebbíti fáradságát: úgy az embereknek, akárkik légyenek, a világi munkák között segíteni kell egymást, és aki legelsőbb, a legutolsóbbtul is könnyebbséget vehessen: hogy így kéz kezet mosson és segítsen.” ⁴
    Ez a modell persze, sokaknak nagyon is ismerősnek tűnhet. Mintaszerű analógiái főként egy-egy sportágban tűnnek elénk: így a hosszútávfutók vagy az országúti kerékpárosok versenyein, ahol íratlan szabályként a legádázabb riválisok is felváltva vezetik, „húzzák” egymást – egész a véghajráig. Még tisztábban érvényesül mindez a teremkerékpáros négyesek körversenyein, ahol az „elsőből – utolsó” elve körről-körre, szabályos rítusként ismétlődik. Ám a szolidaritás valódi próbáját a váratlan vészhelyzet jelenti, amely az állati, emberi közösségeket olykor meghökkentően hasonló önvédelmi és túlélő alakzatokba képes rendezni – mint azt a vadászat és a hadviselés példái mutatják a kőkortól napjainkig. (Körkörös védelem, tömörülés veszély esetén – támadó ék, az első vonalban küzdők szoros biztosítása és időnkénti felváltása, stb)
    Az olvasó persze, méltán kérdezheti: vajon mit is keresünk az állatvilágban? Előképeket, csoportmintákat? Közös törvényszerűségeket – avagy csak jelkép-értékű analógiákat? Ezt is, azt is, ami épp kínálkozik – felelhetnénk, nyitottságunkat és kételyeinket egyformán megvallva. Leginkább persze, nyilván az izgat, hogy sokszorosan kinőtt és levedlett hordakötelékeink helyett új társas rendet, érvényes formációkat fedezzünk fel önmagunknak! Mert hisz az ember, mióta csak a civilizáció rögös különútjára lépett, folyvást keres, méricskél, viszonyítgat, hogy a maga helyét és arányos léptékét a teremtésben újra meglelje. Előre tekint és hátra néz, múltat és jövőt teremt magának botladozva, miközben irígyen sandít azokra, akik megmaradtak a létezés örök jelenében – mulandóságuk, önazonosságuk gyötrő dilemmáival mit sem vesződve.
    Értelmünk és szabadságunk árát szívesen megspórolnánk, ha lehetne... Hálátlan adósok, mohó „újgazdagok” vagyunk, akik fél szemmel váltig a szegények netán még rejtett kincseit lesik, hogy valamiképp azt is megkaparintsák, ha lehet. Éppen csak sorsukat nem vállaljuk, pánikszerűen elhárítva magunktól minden „fajtársainkért” vállalt felelősséget! A teremtés egészét vágyjuk lefölözni, de vakon követett önérdekünknél nem ismerünk magasabb elvet. Csodáljuk a rovartársadalmak fegyelmezett rendjét, ám egy méh vagy egy hangya robotos, kurta életével aligha cserélnénk. Sóváran elnézzük a vándormadarak szédítő kötelékét, de önszántunkból aligha vállalnánk másokkal ily szoros, holtig tartó sorsközösséget.

    Csakhogy ösztöneink, úgy tűnik, semmibe veszik az efféle fensőbbséges, individualista fanyalgást. Korunk elmagányosodó tömegembere mindinkább kénytelen megtapasztalni eredendő állati mivoltát. Leginkább persze köznapi fenyegetettsége határhelyzeteiben, melyeket méltán tekinthetünk a társas viselkedésminták keserves újratanulási penzumának. Az etológusok nem ok nélkül kongatják a vészharangot immár évtizedek óta⁵, hiszen nap mint nap egy sor elemi ösztöntudásnak kellene megfelelnünk: a territoriális elv íratlan szabályainak, az egyedsűrűség és az agresszió kényes önszabályozásának, a „fajtársak” iránti szolidaritásnak vagy épp az önvédelmi és túlélő alakzatok spontán kialakításának. Mi tagadás, nehéz „utóvizsgák” ezek – és többnyire „puskázni” se lehet, minthogy az eseti feladványokra nincsenek előre borítékolt megoldókulcsok, kész feleletek.
    Még inkább óvatosságra int, hogy – mint alább még Canetti vagy Lorenz téziseit vizsgálva kitűnik – e nehéz dilemmákon töprengve olykor a legkülönb elmék is tévednek; méghozzá minél nagyobbak, annál nagyobbat... Az állati, emberi csoportmintákat egybevetve minden esetre nem árt eleve fenntartással kezelni bármi formális egyezést, avagy ellentétet. Mi sem volna csábítóbb, mint sok ezer év okkultista hagyományát felújítva mélyértelmű és meghökkentő összefüggéseket konstruálni az állati, emberi csoportminták pusztán külső jegyei, vagy más, önkényes analógiák alapján. Csakhogy a számok és formák absztrakt mágiája rendre megtörik az élet szeszélyes öntörvényein, s egy-egy látványos alakzat: a kör, a négyzet, az ék, a lánc, a sor, nem csak koronként, kultúránként, hanem egyazon közösség alkalmi csoportmintájaként is más-más funkciót hordozhat. (A „sor” például éppúgy lehet a külsőleg kényszerített hierarchia, mint az önként vállalt egyenlőség manifesztációja – ahogy a „kör” is oltalmazó, befogadó, vagy éppen korlátozó, kirekesztő alakzat.)
   

Emberi, állati játékrítusok 

Témánkról töprengve könnyű belátni, hogy a szabályos emberi csoportrendek jó részét a mágikus–szakrális és a merőben gyakorlati indítékok (csoportmunka, hadászat, közlekedés, stb.) két végpontja között éppen a játék öncélú öröme, a homo ludens kifogyhatatlan formaleleménye hozta létre. Az ember antropológiai önmeghatározására az elmúlt másfél században számos nagyralátó – itt érdemben nem idézhető – kísérlet történt. Minden esetre, ha az emberi nem sajátos onthológiai ismérvét Marx a munkában, Darwin az eszközhasználatban, Freud a szexualitáshoz és a halálhoz fűződő viszonyban vélte felfedezni, Johan Huizinga, a jeles holland kultúrtörténész – 1938-ban, egy újabb világégés küszöbén! – méltán emelte ki a játék kultúrateremtő, kultúramegtartó szerepét.⁶ A játékét, amely az emberi szabadság talán legteljesebb megvalósulása, ami „időleges tökélyt visz a tökéletlen világba s az élet köznapi zűrzavarába a maga eszményi zártságával és önkéntes szabálykövetésével, s ami ezáltal képes valamennyiünket tisztán biológiai szükségleteink: a táplálkozás, párosodás és önvédelem köznapi kényszerei fölé emelni.” A „semmiért egészen” nemes passziója ez: egy teljesebb létélmény ellenállhatatlan vonzása felnőttkori jutalomjáték, repríz, mely a gyermekkor önfeledt örömeit idézi.
    De vajon mindez csak emberi készség volna? És mint ilyen kizárólag közögségképző, kultúrafenntartó erő? Nincs-e esélyként éppúgy belekódolva az öncélúság, az entrópia, a destrukció, vagy akár a végletes embertelenség is?
    Huizinga válaszaival és imponáló példatárával – egy eltökélt humanista nem kevés eszményítésével – az első két kérdésre határozott igennel felel, s a harmadikra: a társas játékainkból kinővő „játszmarontásra” sem lát komolyabb kockázatot. (A destruktív erők szerinte eleve „játékidegenek” és mindenkor kívülről támadnak.) Csakhogy az eltelt nyolc évtizedben történt egy s más a világban, no meg a tudományban is, ami e kérdések újbóli fölvetését nagyon is indokolttá teszi!
    Jaak Panksepp holland neurológus például nemrég kimutatta, hogy ugyanazon idegpályák aktiválódnak az ember nevetése közben, mint amikor az állatok játszanak egymással. Alighanem közös genetikus örökség ez, amely a társas együtlét izgalmait és atavisztikus örömélményét hívja elő – hiszen ki tagadná, hogy az állatok a maguk szórakoztatásásra éppen úgy játszanak, akárcsak mi! Sőt, mind több etológus állítja – például majmok, kutyák, delfinek, vagy éppen patkányok társas életét tanulmányozva –, hogy egyes fajok nem csak játszani, hanem nevetni is szeretnek, s hogy hozzá pompás humorérzékük van; mesterei például a helyzetkomikumnak: a szerepcserének, az utánzásnak vagy az elunhatatlan bújócska-játékoknak.
    A neurológiai alapkutatások ma úgy tartják: a játék az ősemlős agy kialakulásához köthető (korábbi megjelenése vitatott). Funkciója is számos egyező vonást mutat – buddhista terminussal – „ifjabb testvéreink” és az emberi világ között, hiszen a játék mindkettőben a szocializáció elsőrangú eszköze, amely a társas lét normáinak és sokféle rutin-készségének elsajátítását segíti a kapcsolatteremtés, az együttműködés, a csoportrend-elfogadás, az udvarlás, vetélkedés vagy konfliktuskezelés megannyi modellhelyzetében. Ugyancsak közös vonás, hogy az első „játszótárs”, állatnál, embernél egyaránt, jobbára az anya, s hogy a sikeres folytatásnak (a saját korcsoportban, majd a teljes populációban) is csak akkor van igazán esélye, ha ez az intim szocializációs előjáték kellőképp felkészít rá. Az állatok – velünk ellentétben – felnőttként már nemigen játszanak, kivéve egy-két elronthatatlanul „játékos” fajt, amilyen a delfineké vagy a papagályoké. A tárgy- és eszközjátékra is csak néhány emlős hajlamos; ezek viszont jól értik a jelképes játék-aktusokat, a mimézist és a szimulálást is. (A csimpánz például egyik lábát ölébe kapja, és úgy ringatja, becézi, mintha csak a „babája” volna.)
    S most lássuk, mire képes a homo ludens, és hogy mi az, amire – túlhajtott, elsatnyult játék-készségeivel – egyre kevésbé! Mert bárhogy is forgassuk, a Huizinga olvastán fölmerült harmadik kérdésre önáltatás nélkül csupán annyit mondhatni: a játékszenvedély – akár csak maga az ember – eredendően kétarcú; ártatlan és démoni, közösségteremő és pusztítón egoista egyformán lehet! Egy biztos: az emberi játék – minden öntörvényűsége ellenére – sohasem „öncélú” vagy „értéksemleges”. Ellenkezőleg, sajátos rítusaival és jelképrendjével mindennél többet elárul egy-egy korszak vagy közösség preferenciáiról. Az idősebb Brueghel Gyermekjátékok című festményén például még vagy három tucat flamand népi játékot fedeztek fel a jószemű antropológusok; csupa olyan eszköztelen, test-a-testtel űzött, ártatlan mulatságot (talicskázás, bakugrás, kicsapósdi stb), melyek még a múlt század közepén is elevenen éltek egész Belgium- és Hollandia-szerte. Napjainkra a számítógépes játékokon felnövő nagyvárosi egykék mindebből jó, ha kettőt vagy hármat ismernek, azt is inkább csak rajzfilmekről – mivel azok hősei voltaképp ugyanezt az ősi szituációs készletet használják, épp csak látványpoénná silányítva a játékbeli helyzetkomikum még spontán, testmeleg élményét. Hogy is lehetne másként, mikor a gyerekfogyasztásra szánt filmet, reklámot, médiát ma láthatóan mind inkább gyermektelen és infantilis profik uralják: ők játszanak a gyerekeknek – a gyerekek helyett...
    Az eleven testekből „építkező” játék, ha lehet, még ennél is kényesebb műfaj, mely gyakran túlhajtott, üres formalizmusba torkoll. Ezt látni a későreneszánsz „carnavalékban”, a barokk látványos operaszínpadain, a 18. század divatos „élőképeiben” vagy a majorette-ek kínosan mesterkélt alaki gyakorlataiban. Ám jobban belegondolva ugyanez az öncélú hatásvadászat viszolyogtat a pornófilmek rafináltan sivár tumultusában, vagy az ideológiai-hatalmi jelképgyár afféle perverzióiban, mint az eleven tömegekből formált jelszavak és vezérportrék: Che Guevara tízezrek által „életre keltett” arcmása a havannai VIT-en, vagy épp a Mao 80. születésnapján a Sárga folyón ezrével leúsztatott kínai kisiskolások, akik zsenge testükből formáltak köszöntő jelszavakat a partról integető, elaggott zsarnoknak.
    E két utóbbi példa a homo ludens találékonysága helyett már inkább a „tervezett társadalmak” és látványtervezőik komor fantáziátlanságára vall. Ahogy jól jelzi azt is, hogy a játéknak – főként ha másokat használunk eszközül benne – nem csak formaszabályai, hanem íratlan normái is vannak. Például az önkéntesség s az egyenlő szerepesélyek, melyek nélkül a játék csupán hiú és önkényes manipulációk számalmas prédája lesz.

    Van viszont a játékos imitációnak egy mókás, sőt gyakran megejtő esete, amikor állat (majom, kutya, papagáj, etc) utánoz embert – avagy fordítva: az ember próbál követni különféle állati mozgás- és csoportmintákat. Ez utóbbi látványos példája az eredetileg bízvást a delfinektől elírigyelt „szinkronúszás”, amely mára hódító világdivat lett, és Los Angeles óta az egyik legnépszerűbb, olympiai számként is elismert, női csapatsport. Ez az akrobatikus elemekből precíz összhanggal koreografált, csoportos vízi balett voltaképp nem más, mint önkéntes „filogenetikai regresszió” – annak kihívó demonstrálása, hogy a víz az embernek éppoly természetes közege, mint a benne őshonos flórának és faunának! Egy-egy nyolctagú „sellő-csapat”, hol a halak és cetek együtt úszó szabályos kötelékét idézi, hol „albatrosz”, „flamingó” vagy „halfark” figurára vált, búvármadár csapatként alámerül, hogy aztán odalenn összefogódzva tavirózsaként jöjjön a víz színére, netán korallmintákat, tengeri csillagot formázva. Akár a művészi tornában és a jégtáncban, a szinkronúszásban is vannak előírt és szabadon választott elemek, így az egyik legfőbb szabály, hogy a csoport-figurák csúcspontján az úszók teste legalább felerészt kilátsszék a vízből (lebegő pózok, láblengetések, hirtelen kiemelések, etc). Mindezt nem árt öt-hatévesen elkezdeni, hogy akár a légtornászok vagy a balerinák jó tíz év múltán legalább pár percre el tudják hitetni velünk: fizikai korlát nincs, az emberi fantázia és fegyelem mindent legyőzhet!
   

Delfinek szárnyán 

Bár a szinkronúszásban nem jeleskedem, delfinekkel már magam is úsztam együtt...
    „Ez itt Lucas és Estrella – kezdte a bemutatást a máltai delfinidomár egy tengerre néző, jókora plasztik-medencében. – Két játékos, fiatal palackorrú, csak nemrég érkeztek Kubából!” Az Aqua Parkban nagy a fegyelem, itt a látogatóknak is át kell esniük némi idomításon (oktatófilm, búvármellény), ám még azután is csak 4-5 embert engednek egyszerre delfinközelbe. Az „összeszoktatás” jó fél óráig tart, szigorú rítusok szerint, míg végre elég jutalomheringet befalva a delfinek is készek a fő attrakcióra: a „vizi-taxizásra”... Ennek az a módja, hogy az „utas” nyitott tenyérrel mindkét karját oldalt kitárja, s amint a delfinek hátulról mellé érnek, elkapja hátúszóikat, ők meg viharsebesen elragadják, és viszik, viszik vagy harminc méteren át...  Páratlan érzés, estére kimerülten, örömtől kábán tér minden „utas” a szállására.
    Másnap egy szórólap akadt a kezembe, amelyről mintha csak „Lucas” és „Estrella” vidor ábrázata köszönt volna vissza. „Ne tévesszen meg a mosolyuk: a delfinek fogságban nem boldogok!” Valóban? – töprengtem Cousteau kapitány és a „Cetvédő Liga” érvein. „Nincs olyan medence, ami egy delfinnek elég tágas lenne! Szabadon hétszázszor nagyobb teret úszik be naponta, mint fogságban...” És: „Már a befogásukkal is súlyos traumát okozunk nekik. Ezek az állatok érző és intelligens lények, társas kötelékük nem ritkán tíz együttélő nemzedéket számlál!” Elkésett üzenet – ha egy nappal korábban ér, talán sose megyek a delfinárium közelébe...
    Azóta is megkísért a gyanú: lehet, hogy a delfinek „kollektív emlékezetükkel” jóval többet tudnak rólunk, mint fordítva? Ők, a halászok jó barátai, kik oly sok hajótörést és tengeri csatát láttak? A legendás „vízi mentők”, akik ki tudja hány alélt fuldoklót segítettek partra – csak hogy „hálából” az ember aknamentesítésre használja őket ma is szerte e nyugtalan bolygó háborgó vízein?
    Nemrég hírül adta az újság, hogy a US Navy egy palackorrú „őrnagya”, távirányító chipjétől megszabadulva, dezertált Perzsa-öbölbeli szolgálatából, és csöndesebb vízekre vágyva azóta alighanem egy új család alapításán buzgólkodik.
    Kívánjunk sok sikert – és számlálhatatlan szabad utódot neki!