| GAÁL JÓZSEF
Kívül és belül*
Ahány ember, annyiféle
értelmezés. Íme az egyik megközelítés. Életmű kiállításon vagyunk, de
az összefoglaló még várat magára, mert a változások kellős közepén vagyunk.
Minden lélegzés, párolgás, növekedés, csírahajtás, rügyezés, források
fakadása. Az állandó metamorfózis, és az átalakulások általi talány, a
ciklikusságban rejtőző változás újabb és újabb értelmezést követel az
elmében. A rajzok láttán megfogalmazhatatlan érzések tolonganak, asszociációk
sorával beleveszünk az örvénybe, a forgatag körbe keríti lelkünket. Próbálkozunk,
hogy jelek szövedékéből megsejtsük ábrázolhatatlan érzéseinket, egy papírlapon
megérintenénk a végtelent. Minden műnek belső fejlődése van, érezzük a
magot, az embriót, a fészket, benne a hajlékony gerincet, amiből kifejlődik
az organikus tér. Tér, mely élő anyagként csavarodik, hullámzik szemünk
előtt. Energiával telített tér, lüktető, önnemző fejlődés. Fogyás és gyarapodás
egyszerre, elmúlás és termékeny újjászületés örök, hajthatatlan ritmusa.
Szemünkkel pásztázva beleveszünk ebbe a folyondáros áramlásba, amiben
fent és lent összeolvad, amiről nem tudjuk, hogy égi szövedék, vagy tengermélyi
hullámzás, vagy valami nagy élőlény belső labirintusa. A termékeny bizonytalanság
vajúdó teremtés, állandó születés által úgy érezzük, mintha az elemek
és formák teremtő forrásánál lennénk. A fejlődés érzete mellett –
nem kontrasztként, hanem egylényegűségként összeforrva – ott az elmúlás,
a ritkulás, vagy a komor gubancból tátongó feketeség. A sötét fészek –
amiről azt hittük, hogy a formák eredete – most mindent elnyelő mélység
lett. Az örvények irányt váltanak, furcsa, egymással birkózó lények tűnnek
fel egy pillanatra, egymást leküzdve elillannak, hogy helyet adjanak a
következő káprázatnak. Majd az állandó mozgás érzete által, a párás távlatok,
a lélegző felületek változékony tájat idéznek, de a talányosság miatt
univerzális teremtésképzetek költői ábráit látjuk. Mintha egy kozmikus
testben lennénk, meghatározhatatlan élőlényben, egy hatalmas emberi, állati,
növényi kimérában, amely egyben a világmindenség, végtelen organizmus.
A formák eredete a régi rajzokban tetten érhetők. Először valós testek
megformálásában, mozgásában, hajlataiban találhatjuk, lobogó, gyűrődő
drapériákban, szélfújta lombos ágakban, dús hajzatokban. Esendő istennők,
Bűnbánó Magdolnák, ősanyák. Kelmékbe burkolt, vággyal teli nők, álmukban
kitárulkozók. A figurák feloldódnak, elenyésznek az áramlásban, majd átalakulva
a nagy vegetációban a természet ritmusát követve eggyé válnak. A test
már nem parányi hangszer, hanem felduzzadva és beleolvadva a mindenségbe
az univerzum membránja, együtt változik, együtt lélegzik a természettel.
Így a test friss hajtás, szélben hajlongó búzatenger, termékeny völgy,
tengerfenék hínáros hullámzása, gomolygó felhők vonulása. A mítosz időtlensége
a ciklikusság, állandósága örökké tartó változás, folyamatos fejlődés
és hanyatlás. Látjuk a föld bőrét, kiszikkadva, cserepekre száradva. A
korhadó fákat hasadt kéreggel, az élettelen száraz gyökereket. Testünk
membránjaival érezzük az önmagát elpusztító és önmagát megtermékenyítő
világot. Belelátjuk a természetbe rejtett vágyainkat, félelmeinket. Minden
rajz két lélegzetvétel közötti pillanat. Nem hiába érlelődtek olyan hosszan,
mert a véget nem érő változásnak egyetlen, de az egészet kifejező állapotai.
Csak így jellé válva, apró kézvonások sokasága által szőve létezik ez
a végtelenített pillanat. Mikor az indulat, a megindultság, a teremtés
és rombolás, az egyesülés és szétválás megdermedve az időtlennek tűnő
műben, mint valami furcsa energia zárvány lecsendesedik.
|