KÁNTÁS BALÁZS

Könyvheti irányvonalak

Krusovszky Dénes: Elromlani milyen 

Krusovszky Dénes második kötete, úgy gondolom, első kötetéhez képest mindenképp előrelépést jelent. A fiatal költő versnyelvében már nem nagyon találhatóak meg a túlzások, a hangkeresésre utaló jelek, éppen ellenkezőleg – úgy vélem, érett, kiforrott hang az övé, melyet az esetek többségében eredményesen, meglepő letisztultsággal használ. Verseinek világa főként emlékekből, érzésekből, hangulatokból áll össze – lírai beszélője egyszerre bolyongó és meditatív, a külvilágra, az emlékekre, a körülötte örvénylő képekre ugyanúgy reflektál, mint önmagára. Olykor nehéz eldönteni, egy-egy vers egy valós térben, vagy inkább a lírai én lelkének belsejében, a tudat és a képzelet határán játszódik-e. 

                             Ha kitartóan figyelem,
                             bármiben észreveszem
                             a rendet, például  bekopogok
                             egy idegen ajtón [...]

                             És tényleg kinyitják. 

E sorokkal kezdi második kötetét a fiatal költő, mintegy belépve azon az idegen, vagy talán nem is olyan idegen ajtón, mely mögött ott örvénylik az emlékekkel, érzésfoszlányokkal, nyomasztó asszociációkkal teli költészet világa. Krusovszky Dénes kötetének, úgy vélem, alapvető élménye a szorongás. Már erre a szorongásra utal a kötetcím is – Elromlani milyen, azonban a cím végéről hiányzik a kérdőjel, azt sugallván, hogy ez bizony nem kérdésfeltevés, a kötet versei sokkal inkább megállapítják, hogy milyen is elromlani. Őszi délutánok, panelerkélyek, alkonyatok, nyújtózkodó árnyékok, vízvezetékek, bicikliutak, falból kimeredő rozsdás csövek között szólal meg Krusovszky beszélője, a higgadtságra törekvő, ugyanakkor mégis folyamatosan szorongó és valamit talán deklarálatlanul kereső költő. Bolyong, kering, az asszociációk rendszerében – a kötet tulajdonképp lehet egy utazás története, de olyan utazásé, amelyből mintha dezertált volna az idő dimenziója. A versek szikár, nyomasztó gondolatiságával szembesülve nehéz eldönteni, vajon utazás-e ez, vagy inkább helybenjárás, körözés egy szorongásokkal teli érzés- és gondolatgyűrűben, melyből látszólag nincs kiút.
   Ami a kötet megkomponáltságát illeti, ezzel kapcsolatban is a visszafogottság és a fegyelmezettség állapítható meg – a hat ciklus formailag és tematikailag hasonló verseket tartalmaz. A nyitóciklust általában emlékképekből, érzésekből építkező, csillagokkal tagolt, hosszabb költemények alkotják. Ezeket a második ciklusban margótól margóig szedett prózaversek követik, a harmadik ciklus, címéhez híven (Képeslapok vissza) pillanatképszerű, számozott rövid versekből áll. A negyedik ciklus hosszabb, jórészt szubjektív–önreflexív versekből áll, őket követik az ötödik ciklus szigorúan tizenkét soros költeményei, a kötetet pedig a stílszerűen Nem ajtó volt című, hosszabb, számozott egységekből álló versekből építkező ciklus zárja az alábbi sorokkal:
   

                             ...jött át rajta a fény, de nem ajtó volt,
                             legfeljebb levélrés, vagy még az sem,
                             nem tudom, de nem lehetett több, ebben
                             biztos vagyok, egyszerűen nem lehetett kijárat. 

A kötet elején megjelenő ajtómotívum a végére tehát levélréssé szűkül, mely semmiképp sem lehet kijárat – a lírai beszélő marad tehát szorongásokkal teli, kiúttalannak tűnő érzés és gondolatvilágában, folytatva a mintegy végtelenített, az idő dimenziójától megfosztott utazást.  A kötet végére az olvasó egyértelműen megtudja, elromlani milyen is, a szó érzelmi értelmében. Krusovszky Dénes lírájának érzésvilága nyomasztó, kiútnélküli és kiábrándult, azonban ez a kiábrándultság nem szenvedélyes és kétségbeesett – ellenkezőleg, sokkal inkább nyugodtságra törekvő, visszafogott, fegyelmezett, sorsát elviselő. Úgy gondolom, a fiatal költő új kötetének lírai ereje éppen abban rejlik, hogy az alapélmény és a versekben megjelenő lelkiállapot és érzelemvilág ellenére nem bocsátkozik túlzásokba, nem törekszik a patetikusságra, a kétségbeesést nem szenvedélyesen, hanem inkább analitikusan, ön-analitikusan jeleníti meg. Ez az analitikus letisztultság pedig talán sokkal hitelesebbnek és megélhetőbbnek, ugyanakkor fojtottabbnak, sejtelmesebbnek, mélyrehatóbbnak tűnhet – a szorongások mögött meghúzódó indulat, kétségbeesés, düh nem kerül kinyilatkoztatásra, nem tör elő a verseken keresztül. A kötet költeményei pusztán a felszínt karcolják, ami pedig a felszín alatt van, azt az olvasó csak megsejtheti és megérezheti. A felszín ezen karcolása azonban feszültséget, sejtelmességet indukál, a kortárs költészet pedig talán éppen azáltal képes elemi hatást elérni, hogy pusztán vázolja, ami valóban a háttérben van, de a vers nem szembesít direkt módon a félelemmel, borzalommal. Krusovszky Dénes pedig, mint a fiatalabb magyar költőgeneráció egyik kiemelkedő tagja, pedig látszólag ugyanezt a költői utat követi, tegyük hozzá, talán nem is eredménytelenül. 

Gerevich András: Barátok  

Gerevich András, a kortárs magyar líra egyik legmarkánsabb, verseiben a homoszexualitásról nyíltan valló alkotó új kötete a szerző előző, Férfiak című kötetével körülbelül azonos színvonalon és hasonló költői finomsággal, szenzibilitással nyilvánul meg. Gerevich, habár viszonylag fiatal, de érett alkotó, akinek versei már teljes mértékben mentesek a túlzásoktól, felesleges elemektől, a fiatalabb költőgenerációra olykor jellemző dekórumoktól. Verseinek különlegessége, hogy a szövegek szinte élőbeszédszerűek, dísztelenek, ugyanakkor mégis költői érzékenységgel telítettek.
   A kötet alapélménye a homoszexuális ember világba vetettsége, idegensége. Ez az idegenség azonban nem a más emberek előítéleteiben nyilvánul meg, hiszen a másság a modern európai társadalmakban jó esetben már nem atrocitásokat kiváltó emberi vonás, de sokkal inkább a lírai beszélő önnön idegensége a világtól és saját életétől. Együtt örvénylenek a gyerekkori élmények, a korábbi szerelmek, szakítások emlékei, a különböző külföldön tett utazások, ismerkedések, s ezen különböző elemekből rajzolódik ki egy élet, egy szorongásokkal teli emberi élet váza. Vizsgálhatóak a versek egyfelől a gay pride jegyében, hiszen beszélőjük olykor szemtelenül őszintén vall szexuális orientációjáról, a verseknek azonban jelentős százaléka olyan szerelmes vers, melyekből kontextusból kiragadva nem derül ki, hogy megszólítottja éppenséggel férfi vagy nő. A szerelmeken, emlékeken túl pedig megjelenik az önanalízis, az önfeltárás képessége is, melynek során a lírai beszélő szintén megrendítő érzékenységgel vall a családról és gyermekvállalásról való lemondás kényszeréről.
   A Barátok azonban véleményem szerint nem csupán a férfiszerelem kötete, ebben a tekintetben pedig talán ha nem is egészen, de részben képes túllépni a korábbi, Férfiak című kötet tematikus egyoldalúságán – ugyan szinte minden vers bír utalással a másságra, de nemtől és szexuális orientációtól függetlenül kirajzolódik az otthontalanság, az egyetemes emberi világba vetettség és az emberi kapcsolatok időlegességének, váltakozásának, instabilitásának tapasztalata. A Barátok című kötet beszélője a másságon túl is kénytelen felismerni, hogy egyáltalán embernek lenni a mai világban mit jelent, és hogy az egykor egyetemesnek gondolt emberi értékek mennyire relativizálódtak. A lírai beszélő a legváltozatosabb helyeken, Londonban, a tengerparton, Franciaországban, vagy éppen különböző budapesti helyszíneken megfordulva egyre inkább ráébred saját sehová nem tartozására – szabadtéri helyszínek, szórakozóhelyek, bulik, belső terek, felszínes embereket tömörítő helyek között kóborol a kötet lírai alanya, dohány- és alkoholszagban, olykor leplezetlen szexualitással, olykor cinizmussal, olykor pedig rezignált és lírai őszinteséggel. Úgy gondolom, Gerevich költészete valahol a modernkori trubadúrlíra és a cinikus, dísztelen, nem egyszer kocsmabeszédbe nyúló urbánus költészet, pl. a beatköltészet elemei között mozog – teszi mindezt úgy, hogy az esetek többségében nem hajlik el szélsőségesen nem hajlik el egyik irányban sem, a túlzásokat és a hatásvadászatot mellőzve jut el a szerző költészetének erejét adó őszinteségig. Az őszinteséghez hozzájárul még a versek erős ábrázolókészsége, az emlékképek, események filmforgatókönyvszerű sorjázása, a költemények filmkockaszerűen való megelevenedése, mely technika által Gerevich költészete talán még hitelesebbé és átélhetőbbé válik.
   Ami a kötet megkomponáltságát illeti, a versek tematikussága lineárisnak nevezhető – a családi emlékeket a kamaszkori és későbbi volt szerelmekre való visszaemlékezés követi, ezek után egy látszólag egyvalakihez szóló, két férfi kapcsolatát hosszabban felidéző ciklus következik, végül pedig a záró, London című ciklusban a költői beszélő újra egyedül jelenik meg, utolsó, Waterloo című versében pedig kóborlását a következő sorokkal zárja:
   

                             Elhúzott egy-egy autó, üvöltő zenével
                             menekültek a rókák földjéről,
                             ami akkor az én otthonom is volt:
                             egy állomás az életemben,
                             ahol egy-egy unalmas estén
                             a gondolatok és képzeletek útvesztőjén
                             megtaláltam magamat mindig
                             cigivel a számban egy kapu alatt. 

A lírai beszélő látszólag nem adja fel, folytatja utazását, ha kell, egyedül is, azonban a kötet zárlata semmiképpen sem nevezhető optimistának. A könyv erényeinek taglalása után eshet néhány szó annak esetleges hiányosságairól is, bár ezen megítélés mindenképp szubjektív. Említettük már, hogy a kötet lineáris, ezáltal pedig egy laza narratív jelleg is felfedezhető a ciklusok megkomponáltságában. Úgy vélem, ha a kötetet utazásszerűen vizsgáljuk, akkor egyrészt megállapítható, hogy valóban túllép a szerző előző kötetének zártságán, tapasztalatvilága szélesebb körű, nem pusztán a másságra építkezik, hanem egyetemesebb emberi tapasztalatokra is, azonban mintha a kötet végére magányosan maradó lírai beszélő nem érne célt – a megkezdett utazás félbemarad, további részleteiről nem tudunk meg semmit, a kötet nem fut ki valami tágabb, mélyebb konklúzió felé, csupán benne marad egy létállapotban, amelynek tisztázása még várat magára. Megérzésem szerint talán Gerevich András majdani következő kötete lehet az, amely a mostani kötet látszólagos – és talán szándékolt – befejezetlenségét pótolni igyekezhet, és talán a kortárs magyar irodalom még fontosabb eseményévé válhat.
   

Payer Imre: Pattanni, hullni 

Payer Imre ötödik verseskötete az előzőekhez hasonlóan az utazás toposzára épül. A lírai beszélő furcsa világot jár be – e világ nem más, mint Budapest, a nagyváros utcái, ahol az ember joggal érezheti elveszettnek magát. Persze e bizarr, ugyanakkor napjaink embere számára mégis természetes világba is bepattannak, behullanak mitológiai, történelmi, világirodalmi figurák, csak úgy, mint Francisco Pizzaro, Claudius, Ikarosz, Hádész vagy éppen Árész. Payer a fizikai világban járva a metafizikait kutatja, s talán egyes sorai által közelebb is jut hozzá, miközben a fizikai világ visszásságait is megörökíti – kigúnyolja a diktatúrát, versben lefesti a villamoson tevékenykedő zsebtolvajt, megírja az utca népét. Gazdag, örvénylő költői világ az övé, mely talán teljességét is eléri ebben az előző négy kötetet mintegy betetőző, a régebbi kötetek prominensebb darabjait is integráló új kötetben.
   Payer lírája amellett, hogy benne a bravúros formakultúra és az örvénylő szabad versek által az egész európai kultúra közös öröksége is megidéződik, hamisítatlanul közép-európai, magyar, sőt mi több, budapesti költészet. Miközben ide-oda viszi a BKV, költőnk napjaink magyar valóságának legapróbb részleteire is felfigyel. Ilyen költemények A szúrós szemű pénztárosnő, az Eszpresszófelirat vagy az Ez a harc volt a végső. Úgy gondolom, költeményeinek néhol intertextuális vonatkozásai, világirodalmi utalásai mellett Payer erősen képviseleti költő, aki napjaink kortárs magyar költészetének irányzataival szembe helyezkedve mer olyan témákról írni, amelyekkel a városi utcán sétáló ember nap mint nap találkozik, ily módon költészete habár minden bizonnyal keresi a metafizikai igazságot, szépséget, mégis elérhető, érthető, az átlagolvasót megszólítani képes költészet, amely mindenképpen a Payer-versek egyik értékes vonása.
   Helyenként csípős, gyilkos iróniája és öniróniája ellenére úgy gondolom, Payer Imre versei olyannak ábrázolja világunkat, amilyen valójában – bizonytalannak és nyomasztónak. Verseinek súlya éppen abban áll, hogy nem bonyolult, elvont metaforákkal fogalmazza meg mondanivalóját, mint pl. a hermetizmus költői, hanem referenciális költészetet művelve az emberi valóságról tesz állításokat, s ezen köznapi értelemben is igaz állítások által képes közelebb kerülni a metafizikai igazságokhoz. Hiszen az emberi élet nem más, mint kiszolgáltatottság, folyamatos keresés, melyben sokszor semmit sem találunk meg. Miként azt Payer írja, Isten véletlen passzaként pattanunk bentre, majd hullunk túlra, miközben réges-régen megtelt a pálya fullra, létezésünk súlya pedig éppen ezen isteni passz véletlen jellegében gyökerezik. Úgy gondolom, Payer kötete olyan filozófiai létigazságokat mond ki, tár elénk, melyek aligha vitathatóak. Ám a kötet végére rá kell jönnünk, hogy mesterséges világunk talán valóban az, aminek a költő aposztrofálja: fekete rom, melyben mind izoláltan, egymástól elidegenülten élünk, és itt talán érdemes idézni a kötet záróversét:
   

                               Fekete rom
   

                              Átlátszó műanyag lemez alatt
                              fekete rom. Külön. Távolian.
                              Tértelen terülnek. Akkor-kövek
                              A tér: hatalom. A fekete rom.
                              Szempontok előtt. Műanyag alatt.
                              Fekete rom. Üszök és por.
                              Még nincs vitrin, nincs felirat.
                              Se képernyő, se mikrofon.
                              Megszólíthatatlan fekete rom.
                              Üszkös felejtés. Távoli komorság.