SZABÓ JUDIT ESZTER

Hozzánk tartozó
Háy János: Egymáshoz tartozók című kötetéről

A fülszöveg Háy Jánosa az eltent időt egyetlen heterogén pillanatba tudja sűríteni. Az Én, a feleségem, a gyermekeim meg én összetételű cím pedig éppen egy visszanéző, a pillanatokban válogatni képtelen szerzőt vezet fel – hiszen annyimindent mondhatna még. Az Egymáshoz tartozók – a kiadó tanácsára véglegesített kötetcím – ehhez képest egy bölcselői mérlegelés eredménye. Egy tulajdonképpeni döntésé, melynek hitelességét a kötet végére érő figyelmes (inkább feloldódó) olvasó említés nélkül is érezné.
Háy János terve épp ez: feloldani, magunkra találtatni emberien szerény történeteiben, hogy írásai ne a műfajiság rigurózus kereteit látszódjanak érvényesíteni rajtunk, hanem legitim „kerekdedségükkel” elfeledtetni velünk kritikusi szigorúságunkat.
   Háy kötetének magunkhoz adaptálásához jó, ha szem előtt tartjuk saját tanácsát: ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő beszédmódot, melyben az egymáshoz tartozó szálak összefekszenek, elengedhetetlen a Háy-féle indulatgyökerek megragadása. Ha megtaláltuk a mű szívét, ajándék lesz számunkra olvasása.
   A fülszöveg ezt is igéri: a cím fejtegetése máris ajándék a kritikusoknak. Az önreflexíven irányított csapdába mindenesetre minden olvasó bele fog sétálni Háy János kötetét olvasva. Elgondolkodik a különböző terek és síkok egymáshoz tartozásának jólgondoltságán, a kapott alakzat eredetiségén, vagy csak elfogadja az axiómát: „minden könyvnek van valami címe. Ennek épp ez.”
   Az olvasói élmény szempontjából ez azonban teljesen mindegy, mert akár a Család ciklus rejtelmeibe merülünk el, máris azt tapasztaljuk, hozzánk tartozik Háy kötete. Hiszen valóban rólunk szól a centrum- periféria problémáját megérintő karácsonyi ajándékvárás, a mágikus tér és időben böjtölő fokhagymaszagú vidék, az élet apró mákszemeire fókuszáló nézőpont, a generációk közti örökös változásból adódó elmosódó ellentét. Ám az emberöltőkkel és lakóhellyel járó mentalitásbeli változást a tragikus monológok teljes mellőzése helyett Háyra jellemző önirónia, humor és jó kedély jelzi. A többnarrátorú ciklus a sokperspektívás bemutatás révén ezt rendkívül élvezetesen teszi.
   Az egyszer gyerekként gúnyolódó elbeszélő leleményes hasonlatai teljesen megférnek a tekintélyét latolgató fővárosi apa tompa viccei mellett – aki lassan maga lesz a történet. És mikor már „teljesen beleéli magát magába”, akkor a színpadiasság minden veszélyétől mentesülten új történet kezdődik. Ezért pedig máris érdemes lesz továbbolvasni Háy következő hasonlatokban bővelkedő, csattanós, rövid kis történeteit. És így érünk a Család ciklus végére – mielőtt még sok részletet láthatunk (saját) életünk legintimebb szférájából, a családi élet civódásaiból, kínos kirándulásaiból, gyermeki logikájából, növekvő úszógumikból, cseperedő gyerekekből. Sőt, többek közt azt is megtudjuk, jól válaszolni csak az indiánok tudnak a filmekben – de semmiképpen nem egy sarokba szorított fővárosi apa. Főleg, ha ez az apa még író is – tehetjük hozzá.
   A Család ciklus lenge kis történeteinek egyik leitmotivuma az írás „heroikussága”, az azzal járó életvitel és apatípus. Hiszen A világörökség része, A síelő család elbeszélések önfeltáró gondolatai (az ember vagy novellát ír vagy síel, a család akkor megy csak színházba, ha saját darab van a terítéken) a családi élet mindennapos mozzanatai. Az Irodalom ciklus így csak beszédmódjában válhat külön ciklussá, tematikájában része az eddiginek. Főleg, ha értőn olvastuk az eddigi történeteket, hiszen ami eddig a sorok között volt kénytelen megbújni, azt most az író hitvallásában expliciten olvashatjuk.
   Láthatjuk, a műfajiság kérdése Háy műveit illetően valóban zsákutca, mert számára „az írás szorosan követi a testműködést”. Elmondja, számára a kánonnak nincs relevanciája, ezért átjátssza azt. Így műve már az antikanonikus mozgalmak kánonjába illeszthető játék lesz, olyan konvenció-forgatás, melyben nyugodtan hagyatkozhat olvasóira. Ezért – mint mondja – közönségének egyetlen feladata az üres terek kitöltése lesz, amikor „a résekbe saját életéből nyom szigetelést”.
   Benne kell lennem a regényben, mert azért olvasom – fogalmazza a hermeneutika befogadóközpontúságának szelídebb változatával, akkor is, ha történelmi regényt olvasok („egy regényt azért olvasok el, mert érdekelnek a benne lévő viszonyok”). Háy itt tett önelemző állításai segítenek megfogalmaznunk: az irodalomban élő történelem kontextualizációja, relativitása Háy János teljes írói habitusát jellemzik. Az írói distancia (mint ahogy a befogadói distancia is) teljes mértékben alkatfüggő; a történelem mindaddig csak letűnt idő relikviája, amíg nem válik aktuális idővé –  mondja.
   A ciklusban irodalomelméleti fejtegetéseit tartalmazó művei mellett megfér azonban a sok kisasszonyt hozó vers mint költő-életmód bemutatása is, az író színházhoz való klasszikus műveltségű viszonyulása és a maradandó olvasmányok „lélekbe markoló nyomai”, ahogy Háy mondaná. Van köztük Emma Bovary, Mikszáth Kálmán, Jókai, Móricz, Szabó Magda, Szorokin, mai Szindbád, sőt nem kevés humorral gyártott álirodalomtörténet is. Találkozhatunk ezekben Petőfi megkreált garabonciás jellemével, Csokonai valóságosságával meg egy mágikusan reális Sanyikával, akit – miután mesébe illően híres lesz – levegőként szívnak be.
   Az Út ciklus utazásai jórészt irodalmi utak lévén legalább annyira irodalmiak, mint családiak is. A nápolyi utazás leírása elmondja vándoráról, a centrum-periféria kulturális toposza érzékenyen érinti a kelet- európai írót, aki mint asszimiláns később még kifejti véleményét az emberek efféle önkényes saktulyázásáról. „Milyen jó, hogy a keleti szerzők kiszabadultak a rezervátumból” – fordít a nyugati tekintetekben olvasó író. Nem tesz akkor sem másként, amikor London irodalmi világpiacán árucikként ítéli meg a maga helyét – csípős iróniával értékeli státuszát. Humora azonban itt is megvédi a tragikum esztétikai minőségétől.
   Mikor pedig az olvasó már úgy érzi, kezdi megszokni az Út ciklus hangvételét, máris egy teljesen más témával találkozik. Ugyanis az utazások emlékeinek, lenyomatainak familiáris közegéből Háy hirtelen az időről kezd értekezni.
   Az Idő ciklus a kötet végén áll, mégis jelezve a metanarratíva kerekségét, hiszen Az idő felemelt ujja máris belép az előző ciklusok világába is. Láthatunk benne időtől függő családi állapotok változását, kanonikus mozgásokat, a személyes út vargabetűit az időről szóló agnosztikus filozofálás szolipszista kilátásaival fűszerezve. A létkérdéseket feszegető Aktuális Ádám, Einstein relativitását élező Marci mind ennek a folyamatnak a részei. Noha olyan ontológiai kérdések ezek, melyekben valóban feloldódhat az összes eddig olvasott téma és beszédmód, az írói nyelvre tett önreflexív utalások, élőbeszédszerű állítások nem engedik elfeledtetni velünk reális határainkat, emberségünket. A család, az irodalom, az út ekképpen maga lesz a Háy-féle idő valóságos léptéke.
   Noha sokféle szálon fut az egymáshoz tartozás, ellentmondásba mégsem ütközik egyik elbeszélés nézőpontja sem, hiszen a mindenikben található érdekesség eggyé szervezi őket. Ahogy az Én, a feleségem, a gyermekeim meg én kezdeti címben az én látszik összefűzni a szálakat, modhatjuk, a mindenik történetben található érdekességet maga Háy János játékos-változatos jelenléte adja.
   Maga is ezt mondja egyik irodalomelméleti fejtegetésében: egy novellaciklus hangsúlyai a metatörténet és epizódok megoszlásából adódnak. Háy János Egymáshoz tartozókban olvasható ciklusait és elbeszéléseit ezért az én szövegszervező elvvé növesztett metaforája fűzi egymáshoz tartozókká.
   Ami pedig minket illet, ha papírforma szerint nem is tartozunk össze a művel, mégis azokat a perceket együtt éljük le vele, melyek egy új Háy-könyv befogadására tesznek képessé bennünket. (Palatinus Kiadó, Bp. 2009)