MÉNESI GÁBOR

Kis magyar abszurd

Fehér Béla: Lecsó

Mint közismert, az irodalmi publicisztika, a tárca, a tárcanovella műfaja igen komoly hagyományokra tekint vissza, gondoljunk csak Kosztolányi, Márai és mások írásaira. Több évtizeden át tartó tetszhalott állapotát követően az utóbbi időben a rövidtörténet, a sajtóműfajok feltámadásának lehettünk tanúi, s az újabb változatokat szemlélve találóan írja Thomka Beáta, hogy „Az ezredvégi magyar nyelvi fordulat együtt változtatta meg az elbeszélő próza és az irodalmi sajtó modorát is. Pontosabban mindkét diskurzus kiveszi a részét a folyamatból, a kettő egymásra hatása is kifejezetten eleven.” Majd hozzáteszi: „A töredékes írás korpuszához tartozó alakzatok – a rövidtörténet, az irodalmi egyszerű formák, kis szerkezetek – és a sajtóműfajok szembeállítása az új tapasztalatok alapján mind feleslegesnek tűnik: egyazon szöveghalmaz elemei.” Ennek lenyomataként olvashatjuk többek között Esterházy Péter publicisztikai írásait, Parti Nagy Lajos, Podmaniczky Szilárd, Kálmán C. György, Keresztury Tibor és Szív Ernő (Darvasi László) szövegeit, most pedig Fehér Béla könyvét.
    Az író két évtized alatt tucatnyi kötetet tett az olvasó asztalára, többnyire regényt, melyek megjelenését meglehetősen szerény, visszafogott recepció kísérte. Néhány kritikusa azonban felhívta a figyelmet Fehér Béla kiváló alakteremtő képességére és a nyelvvel való sajátos bánásmódjára. Nem véletlenül írta Esterházy Péter az Élet és Irodalom hasábjain, hogy „Fehér igazi író, abban az értelemben, hogy nem külső, akár esztétikai, akár etikai megfontolások mozgatják, illetve lehet, hogy azok mozgatják, mit tudom én, de amiben dolgozik, az – szőröstül- bőröstül – a nyelv.” Ezzel együtt azonban a kifogások is felmerülnek, amelyek elsősorban a regények széttartó jellegére vonatkoztak. Papp Endre hangsúlyozza, hogy „Fehér Béla szövegeiben a dolgok logikája, kauzalitása sokszor elveszik: felettébb furcsa, bizarr és fantasztikus helyzetekben találja magát az olvasó. A narráció sokszólamúsága heterogén epikai elemeket ötvöz.” Hasonló következtetésre jut Papp Ágnes Klára is, amikor így fogalmaz: „A narrátor egységesítő nézőpontjának hiányában a sokféle történetet, sorsot összeszövő, rengeteg szereplőt felvonultató regény, bár részleteiben rendkívül szellemes, fordulatos, mégis némileg széteső lesz.” Károlyi Csaba pedig úgy látja, hogy a Triptichon – a számos jó részlet ellenére – meglehetősen „széteső, túlbonyolított, zavaros és igencsak kimódolt”.
    Most azonban Fehér Béla konyhájában elkészült a Lecsó, benne száztizenegy kispróza hat ciklusba rendezve. „A lecsó a magyar gasztronómia mezítlábas gyalogosa.” „A tárca pedig az irodalom mezítlábas gyalogosa” – olvashatjuk a könyv bevezetőjében. A szövegek kétségkívül a tárca és a tárcanovella műfajával érintkeznek leginkább, de – miként a fülszöveg eligazít bennünket – más műfajok is érvényesnek mutatkoznak a kötet olvasásakor, így a humoreszk, a karcolat, a szappanopera, a valóságshow, a naplórészlet-paródia. A sokféleség kétségkívül Fehér könyvének egyik ismertetőjegye, csakúgy, mint a lecsóé, amely ugyancsak tág improvizációnak enged teret. Ráadásul épp a lecsószezon kellős közepén vehettük kezünkbe a kötetet, s talán már a bevezetőt olvasva többen a kamrába indultak, hogy az ott fellelhető hozzávalókból megfőzzék a saját lecsójukat. Hiszen tudjuk, hogy ahány szakács, annyi lecsó, s persze mindenki a magáét tartja a legtökéletesebbnek. De talán az eddigiekből is kiderült, hogy a lecsó több egyszerű ételnél. „A kész lecsó maga már valóságkoncentrátum, azaz szintézis.”
    Fehér Béla görbe tükröt tart elénk, megmutatva annak a világnak az abszurd voltát, amelyben élünk. A Lecsó lapjain épp ezért bármi megtörténhet. Nem kell meglepődnünk, ha a kenyérpirítóból Rahmanyinov második zongoraversenye csendül fel, vagy ha a Budapest fölé emelkedő sétarepülő ablakából a turisták egyszer csak a Buckingham Palotát, a Hyde Parkot vagy Capri szigetét pillantják meg. De azon sem, hogy Trombitás néni – miközben a leandert locsolta – „azt vette észre, hogy a növény egyik ágáról, a csokorban álló sárga virágok közül tojás nagyságú emberi fej lóg alá”. (Cseresznye) Nem véletlenül állapítja meg az elbeszélő egy helyen, hogy „Ettől a történettől még nekem is égnek áll a hajam, pedig én írom!” (Aranyhal) A Lecsó tehát kis magyar abszurd, a rendszerváltozás utáni idők krónikája, középpontban a csetlő-botló kisember, akinek sivár, egyhangú életét csupán néhány kivételes pillanat teszi valamelyest örömtelivé, megmutatva, hogy ez a világ mégiscsak élhető, csak meg kell találni benne a szépséget, az élet értelmét. Szellő Ede iskolaigazgató számára az énekes kabóca hangja testesíti meg mindezt. Pedig ez a hang voltaképpen nem ének, nem is ciripelés, csupán „monoton, szaggatott sziszegés”, „Szellő mégis megtalálta ebben a semmirevaló hangban a szépséget”. (Csssssz) A Ragyogás című szövegben Földvári bácsi a nyilvános vécében rejtélyes villanást lát. „Fehér ruhás női alak lebegett a férfi- és a női vécé közötti átjáróban. Virággal telehintett aranyhaja kavargott, mint a füst, az arca ragyogott, a karja lágyan mozdult, mintha intett volna Földvári bácsinak, aztán a légies test szikrázó csillagokra bomlott, és kihunyt. / Földvári bácsi rögtön tudta, mit lát. / »Nahát, tündér!« – örvendezett gyermeki mosollyal, és lekapta fejéről a füles sapkát.”
    Ami a regényekben jó megoldásnak tűnt, a Lecsóban is erényként mutatkozik. Az írásokat többnyire poénból kiinduló elbeszélésmód, csattanóra kiélezett szövegépítkezés jellemzi. A szerző néhány ecsetvonással plasztikus figurákat teremt, s kiaknázza a nyelvben rejlő lehetőségeket. Humora gyakran nyelvi humor, nemegyszer rájátszik a bemutatott társadalmi réteg nyelvhasználatára, beépíti azok beszédmódját, tipikus szófordulatait, legyen szó akár a pesti szlengről vagy a népies kifejezésekről. Fehér Béla másik kedvelt eljárása, melynek során különböző, egymástól távol álló, gyakran össze nem illő dolgokat kapcsol össze, a Lecsó szövegeiben is működőképesnek bizonyul. Jó példa erre a Betmen című írás amelyben a népmesék világa és az amerikai filmekből jól ismert figura kerül egymás mellé, ezáltal teremtve humoros szituációt. A gazdag ember, a basaparaszt eredeti betmen ruhában jelenik meg homokfutóján a szegény ember előtt. „A szegény ember kibenyhedt szemmel leste a basaparaszt hájas teste körül repkedő fekete köpönyeget, a tuskó lábára feszült fekete csizmát, a sárga bőrövvel díszített bugyogót, és az álarcából meredő denevérfüleket.” A szegény ember pedig elhatározta, „dőljön össze ez a férges világ, ő bizony nem nyugszik, míg szert nem tesz egy betmenruhára”.
    A tárca egyik alapvető műfaji sajátossága a valósághoz történő szoros kötődése. Fehér Béla szövegeiben sok esetben ugyancsak egy teljesen hétköznapi mozzanat adja az alapszituációt. Így van ez például a Holtszezon című írásban, amely egy mindannyiunk számára ismerős képpel indul: „Eljött az első igazi, meleg tavaszi nap, hónapok óta erre várt a jónép. Öröm volt nézni, ahogy élettel telt meg a tópart. A nyaralók nyitott ablakaiban ágynemű szellőzött, az utcára hallatszott a porszívó duruzsolása, gatyára vetkőzött férfiak festették a kerítést, ástak a kertben.” Prehoda Imre masszőr – megszakítva a munkát – úgy döntött, átugrik a strandra egy korsó sörre. „A büféhez érve feltűnt neki, hogy a bódé körül mozdulatlan emberek hevernek a földön, mintha már nem is élnének. Ketten a műanyag székek között feküdtek, néhányan az asztalra borultak, mintha elaludtak volna, karjuk a földig lógott, akadt belőlük néhány a falatozó árnyékos oldalánál a murván, sőt, még a sarjadó gyepen is, a partra emelt csónakok közelében. Ezt teszi a tavaszi fáradtság, gondolta Prehoda Imre, de ekkor már csak a sörére tudott gondolni.” A ravasz képű büfés azonban közölte, hogy a sör elfogyott, s helyette akciós sósavat ajánlott. A szöveg tehát hamarosan eltávolodik a realitásoktól, az író gyakran eltúlozza, átalakítja a valóság egy-egy mozzanatát, s az abszurd szférába emeli. Fehér Béla felütései egyébként is nagyon hatásosak, már az első mondatok felkeltik az olvasó figyelmét. Csak néhány példa a számtalan lehetséges közül: „Tisztában vagyunk azzal, hogy Poszvét Lipót optikusnak szokatlan csengésű a neve, de minket ezzel sem befolyásolni, sem meghatni nem tud.” (Szagteszt) „Langyos vizet eresztett, aztán ruhástul mászott a fürdőkádba. Szeretett volna szalonképes látvány maradni.” (Vasárnap) „Ma reggel ágyúlövésre ébredtem. Akkorát szólt, hogy percekig zizegtek az ablakok, Etus néni képe pedig leesett a falról.” (Auróra) „Különös események borzolják az idegeket Lesharaszton, a Tövis utcában. Az őrület márciusban kezdődött, amikor a nyolc gyermeket nevelő Bendegúz család tagjai arra lettek figyelmesek, hogy eggyel többen vannak.” (Hangulat)
    Egy hasonló típusú összeállítás olvasásakor joggal merülhet fel a kérdés, vajon milyen szerzői koncepció rendeli egymás mellé ezeket a szövegeket a kötet kontextusába kerülve. A fülszöveg a következő javaslatot teszi: „A Lecsó végére érve pedig rájövünk, hogy a tárcák összessége nem más, mint nagyívű, kíméletlen, mégis szórakoztató társadalomkritikai látlelet.” Kétségtelen, hogy a mai magyar társadalom zavarodottsága, az erkölcsök züllése, az értékek devalválódása hangsúlyosan tematizálódik a Lecsó lapjain, artikulálva az említett társadalomkritikai attitűdöt. Gyakran jut érvényre a fogyasztói társadalom bírálata, a Csingilingben például a „csillagszórós december” bevásárlási láza elevenedik meg. Több írásban a bulvárlapok, szappanoperák, valóságshow-k, reklámok stílusát figurázza ki a szerző. Az Autórádióban mondatfoszlányokat kapunk, mintha valaki egyik állomásról a másikra váltana. Ez a szaggatottság jól reprezentálja mai felgyorsult világunk zaklatottságát.
    Végezetül a pozitívumok mellett a kifogásokról is essék szó! Számomra ugyanis az említett fonál, amelyre az írások felfűzhetők, meglehetősen vékonynak tűnik, s valahogy az egyenként szórakoztató és többségében jól megformált írások nem állnak össze egységes kompozícióvá. Ráadásul ez a társadalombíráló hangvétel néhol túl direktre, harsányra sikeredett. Úgy vélem, sokkal hatásosabbak azok a szövegek, amelyek finomabb utalásokkal, az olvasót töprengésre (és persze mosolyra, netán nevetésre) késztetve mutatják fel a kétezres évek magyar valóságának egy-egy abszurd mozzanatát. Szerencsére ezek vannak többségben.
    Összességében mégis elmondható, hogy a regények sora után – és minden bizonnyal újabbak előtt – jó volt belekóstolni a Lecsóba. (Magvető, Bp. 2009)