SZÉNÁSI ZOLTÁN 

Posztmodern versinger

Szálinger Balázs M1/M7.
Versek 2003-2009 című kötetéről

Érdekes, bár korántsem váratlan vitát váltott ki Szálinger Balázs tavaly ősszel megjelent verseskötete. Érdekes, mert Bedecs Lászlónak és Margócsy Istvánnak az Élet és Irodalom hasábjain jelen kritika írásakor is folyó szó-váltása nemcsak napjaink politikai (v)iszonyok által rongált pszichikai és szellemi állapotára világít rá, de az irodalomértés egészére vonatkozó konzekvenciákkal is szolgált. Bedecs ugyanis a kötet első ciklusának több utalásából aktuálpolitikai mondanivalót vél kiolvasni, míg az ilyen irányú (s véleményem szerint is leegyszerűsítő) olvasattal szemben Margócsy a következőképpen foglalja össze saját álláspontját: „Magam úgy gondolom, lehetséges a költészetnek közéleti vonatkozása, ilyen is, olyan is. Lehet jól is csinálni, rosszul is. Ilyen meggyőződéssel is, olyannal is – akkor is, ha manapság persze e műfaj nemigen élvez nagy népszerűséget (én sem tekintem magam az ily költészet aktív propagandistájának). Szálinger (és néhány mai társa, pl. a Bedecs által is idézett Térey János) költészete kiváló alkalmat adhatna arra, hogy e régi, s nagyon sokszor rosszul feltett s még rosszabbul megválaszolt kérdést újragondoljuk. De ha valaki a kritikájának kulcsmozzanataként emeli ki e vonatkozást, akkor szerencsésebb lenne, ha eljárásában nem ő tulajdonítaná, önkényesen, a költőnek a vélekedéseket, s emellett maga is kimondaná, elsősorban poétikai s nem kizárólag politikai véleményét. Mert így ítélete csak a régi nagy mondást idézi fel olvasójában: szégyellje magát, aki rosszra gondol.” (Margócsy István: A költemények politikai értelmezéséről, ÉS, 2010. január 29.) A vita tehát nemcsak a kritika „bármit le lehet írni”-elveként értett szabadságáról vagy a „műértés” szövegen elkövetett önkényének (más szóval a szabadsággal való visszaélésnek) a gyanújáról, hanem a szövegek szemantikai nyitottsága által képződő értelmezői térben való kritikusi önpozicionálás mikéntjéről is szól.
   Érdekes, de nem váratlan ez a vita, mivel Szálinger Balázs korábbi műveiben is megfigyelhető a nem, vagy csak alig burkolt közéleti, esetleg politikai mondanivaló megfogalmazása. Elég talán csak a 2000-ben kiadott Zalai passió című vígeposzra, vagy a 2008-as Százegyedik év című „lírai pamflet”-re utalni. Ahelyett azonban, hogy részletesen tárgyalnánk azt, hogy az utóbbi évek, hónapok történései milyen új fénytörést adnak a verses epikus művek lehetséges politikai implikációinak, inkább azt tartom fontosnak kiemelni, hogy úgy a Zalai passióban, mint a Százegyedik évben a szövegeket irodalmi műként olvasó befogadó számára lényegesebb a választott téma esztétizálása, irodalmi témává emelése, s ezzel szoros összefüggésben a költői nyelv és a műfajválasztás eredetisége (a korábbi mű esetében), vagy akár a műfajválasztás problematikussága (például a Százegyedik év estében, ahogy arra a figyelmet, véleményem szerint helyesen, Teslár Ákos kritikája felhívta (Teslár Ákos: Tájszó kellene mostan, Revizor – az NKA kritikai portálja)). Azoknak az alkotói műveleteknek a sora teszi például többek között érdekessé a Zalai passiót, melyek révén a szerző a művön kívüli életrajzi és egyéb (például politikai) referenciákat beépíti a mű (végső soron mindig fiktív) világába. Ilyen az eposzi „sánta Attila” alakja, aki amellett, hogy rájátszik Szálinger egyik erdélyi mesterének nevére, az eposz mitikus világában először mintha a görög Héphaisztosz alakját idézné (igaz „a sánta kovácsnak / jó, ám később elfajzott fiaként”), majd a mű végén a hagyományos eposzi kellék, a deus ex machina alkalmazásaként, a hun–magyar legendárium nevezetes csillagösvényén (itt „égbeli ösvény”) érkezve eldönti a csatát a hős zalaiak részére. Ugyanígy Zala vármegye középkori neve, s az ezzel nyilván nem véletlenül azonos második honalapítóként bemutatott hős nagyapa családneve: Kolon, olyan verstani áthallásokat tesznek lehetővé, melyek nemcsak a vígeposz nyelvezetére vonatkoztathatók, de – ezzel együtt – mintegy azt is hangsúlyossá teszik, hogy a „kolonizmus” (kolonializmus?), a „zalai revizionizmus” újkori története csak a mű ironikus világában bír érvénnyel.
   Az M1/M7 fiktív tér-idő koordinátáit a kötetet nyitó cím nélküli vers jelöli ki, noha jelen esetben nem verses epikus műről van szó, s még csak a nagyobb, kvázi epikus vagy drámai keret is hiányzik, mint a korábbi verseskötet az Első pesti vérkabaré esetében. A fiktív tér itt: a „[l]egkisebb és legnagyobb számozású autópályák közös folyása” valahol Budaörs alatt. A konkrét helyre történő utalás egyben szimbolikus teret is jelöl, az autópályák számozásának rendje ezen a szakaszon ér körbe, ezáltal mintegy szinekdochéként egész Magyarországot jelölheti („s nekem ez az öt kilométer / A hazám.”), s mint ilyen Ady „Hortobágy”-ának rokona. Ez a rokonítás nemcsak Szálinger korábbi verseinek tükrében lehet indokolt, de ennek a kötetnyitó versnek a jelenetezése és hangneme is helyenként Adyt idézi. A vers első sorai („A bécsi büszkeség s az önként alávetettek / Kényelmessége itt szálazódik eggyé / Budaörs alatt”) visszautal az Új versek szintén cím nélküli nyitányára („Verecke híres útján jöttem én” és „Szabad-e Dévénynél betörnöm?”). S a Szálinger-vers utolsó szakasza is mintha megint csak Ady-lírájának szubjektumszemléletét idézné: „Akit kellett, azt mind eltapostam, / amire tellett, fölépítettem...” Bár itt a költői hang mintha Pilinszky intonációjában szólana meg („Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Amiként kezdtem). Sajátos és bizonyos értelemben meglepő irodalomtörténeti interferencia ez.
   Az M1/M7, azaz az autópályák közös, a kötetcímben is jelölt szakasza egyben kronotoposzként is működik, egyfajta körkörös időszemléletet sugall, ugyanis, olyat, amelyben „[k]ezdet és vég egymást éri”, s az adott időpillanat ezért minden esetben a „történelem vége” is. Anélkül, hogy túlinterpretálnánk a versnek ezt az utalását, annyit talán megjegyezhetünk, hogy ez a szemléletmód, s általában az eddigi Szálinger-életmű irodalomtörténeti perspektívája, olyan posztmodern időfelfogást mutat, ami szerint – s ezen a ponton utalhatunk Fukuyama nevezetes könyvére – az irodalom jelen állapota túl van a célelvű fejlődéstörténeti modellek kizárólagos érvényének a hitén. Ezért azok a műfajok, irodalmi beszédmódok, amelyeket a korábbi korszakok, s mindenekelőtt a modernség, diszkreditáltak, releváns költő megnyilvánulásokként reaktiválhatók.
   Van azonban egy másik jelentésrétege is a kötet egészéből kirajzolódó költői én-szemléletnek, s ezen keresztül a kötet szimbolikus címadásának is: „Az M/1-es és az M/7-es találkozása így – írja kritikájában Vári György – egy történeti hagyomány (a kurucos függetlenségi szemlélet) végpontja is lesz, kissé rezignált ragaszkodással utalva a Zalai passió [...] záróversére, a költői autonómiáért folytatott küzdelemre az egymástól elválaszthatatlanná tett költői pálya és életút egy olyan pontján, ami egybeérés és lezárás is – ezt a lezáráspillanatot segít költészetté stilizálni a történeti múlt.” (Vári György: Egy alanyi költő színpada, Magyar Narancs, 2009/51-52. [december 17.]) Az „út” metaforikus értelme tehát ebben a kontextusban a hagyományos „életút” jelentésben is megragadható. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert például a Vándorlegény és a vadkan, vagy a Helyi ménes című vers esetében (ahol azt sem lehet eldönteni ki is a beszélő) feltétlenül igaz, Reményi József Tamás megállapítása, aki szerint „Szálinger [...] allegóriái nem a megfeleléseket, hanem épp ellenkezőleg: a magyarázatok bizonytalanságát sugározzák, egy korai állapotában őrzött szecesszió szabadságával és kétségbeesésével” (Reményi József Tamás: A dalnok, Népszabadság, november 21.). Ehhez azonban feltétlenül hozzá kell tenni azt is, hogy antik strófaszerkezetekben írott verseitől időnként a klasszicista esztétika szó szerint értendő tanító szándéka sem áll távol (például Férfibúcsú című versben).
   A kötet Szálinger Balázs utóbbi hét évének válogatott verstermését három, pontosan szerkesztett ciklusba rendezi. Az első ciklus címe: Sport. Ez a rész tartalmazza a legtöbb nyílt vagy rejtett utalást a korábbi évszázadok költői hagyományára Zrínyitől kezdve a modern irodalom kávéházi világáig (Centrál). A történeti allúziók különböző formákban valósulnak meg ebben a ciklusban. Szálinger költészetének egyik sajátossága a kötött időmértékes verselés, a klasszikus strófaszerkezetek alkalmazása, mely már önmagában széles irodalomtörténelmi távlatot nyit a versek olvasója számára. Ezen a nyelvezeten szólalnak meg (vagy éppen válnak szótlanná) a hagyományos, a klasszicizmustól és a romantikától örökölt költői témák és szerepértelmezések. Ezeknek a hagyományos költői szerepeknek az egyike a nemzet sorsát megéneklő, a nemzeti felelősség- és identitástudatra nevelő (népi, nemzeti, népnemzeti, közösségi stb.) költőé. Ebbe a körbe sorolom a Költő & hadvezér című verset is, mely számomra az eposzíró Zrínyi alakját idézi meg (s nem a volt miniszterelnökét). A vers valóban sokértelmű utalásai sajátos belső és külső dialógust folytatnak. Az „Átír engem a kis literátor” sor például olvasható a versben megidézett „költő & hadvezér” (Zrínyi) két egymástól elkülönülő, egymással feszültségbe kerülő, s mai szempontból mindenképpen anakronisztikus szerepekettőse közötti konfliktus kinyilvánításaként, de érthető úgy is, mint a „költő & hadvezér” maszkja mögüli kiszólás, mely így az életművet átíró jelenkori szerzőre vonatkozik. Erre lesz válasz (valamelyik költő részéről) a vers záró szakasza: „Szép volt, férfi, csatold le a kardot – / Benned az ország vére megalvadt: / Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad.” Ha valóban indokolt a Zrínyire való utalás, akkor a szabálytalan félrímes alkaioszi versszak plusz poétikai funkciót is nyer: a Zrínyi-strófa mintegy klasszicista átiratának jelzéseként is szolgál.
   Szintén alkaioszi strófában íródott a cikluscímadó vers, a Sport is. Szálinger Balázs versében a foci elsősorban nem a mai állapotok allegorikus leírását szolgálja, hanem a nemzeti múlt legtöbbet idézett, s nemzeti önismeretünk egyik alapját jelentő korszaka, a reformkor felé fordul. A reformkori csapat összeállításában és (az eposzok enumerációját idéző) bemutatásában a korszak politikai eseményeinek, s a szintén odaérthető szabadságharcnak az ironikusan kicsinyítő elbeszélése figyelhető meg. A futball nyelvezetén elmondott történetben nem az egykori események nagyszerűsége figyelhető meg, hanem sokkal inkább a bukás feldolgozatlanságának az – egyébként mai tanulságokkal is bíró – tragikuma válik olvashatóvá. A reformkori eszmék azonban nem csak itt kerülnek feszültségbe a nemzeti sors szükségszerűen önreflexív jelenkori interpretációjával. Már a vers első versszakában megfogalmazott történelemszemlélet jelzi a nagy reformkori politikai célkitűzések szertefoszlását, jelenkori érvényének kérdésességét: „Milyen felállást görget a semmibe / Emlékeinken átcsobogó folyónk, / A múlt!” A nemzeti történelemre való emlékezés a felejtéssel, a nemzeti retorika pátosza a futball nyelvén újramondott történet ironikus hangnemével kerül szembe, s ezáltal szolgál a sport a versben olyan világmodellként, melynek leírásával újramondhatóvá válik mindaz, ami nemzeti identitásunk alapját jelenti, s ami mai helyzetünkből tekintve mégiscsak valamiféle nagyszerűséggel bír. A vers záró strófájának elégikus hangvételét épp ezért akár komolyan is vehetjük: „Visszakívánom mégis a vesztesek / Szertefutott és túlfizetett hadát / Mert meccseink is elmaradtak, / Nemhogy képei egy csapatnak.” Lényegében hasonló kontextusban értelmezhető a Turizmus című vers is, melynek zárása Vörösmarty „Itt élned, halnod kell!” imperatívuszának ellenében fogalmazza meg a maga végkövetkeztetését: „Azért nem voltam messze, messze, / Mert ha elhagynám ezt a medencét, // Könnyen lehet, hogy vissza se néznék.”
   Az M1/M7 kötet első ciklusának versei tehát többféle megközelítésből, de valamilyen módon midig a versbeszélő mint szubjektum világban-létének közösségi dimenzióit emelik ki. A fentebb röviden elemzett költeményen kívül a Centrál a modern költői, írói életmód hajdani nevezetes színterét az ezredfordulón újranyitott kávéházat jeleníti meg, de a múlt ez esetben sem a problémátlanul újrakezdhető hagyomány eredőjeként jelenik meg, hanem sokkal inkább olyan távolságként, melynek tükrében csak „divatok puha pástja lesz a Centrál.” A közösségi létlehetőség szervező elve rendezte a szülővárosról, Keszthelyről szóló Város a mólótájon című verset is ebbe a ciklusba. A kötet, s az életmű egészét tekintve azonban ez a vers is nagyobb kontextust rajzol ki. Olyat, amire Reményi József Tamás hívja fel a figyelmet visszautalva a Zalai passióra: „a keszthelyi fiú a provincia dalnokának szerepét öltötte magára egy másik provinciában, hogy aztán Pesten legyen belőle az irodalmi élet »kispetőfije«.” (Reményi József Tamás: A dalnok, Népszabadság, november 21.)
   A kötet második ciklusa a közösségi perspektíva helyett a versbeszélő személyes szférája felé viszi az olvasó figyelmét. A ciklus szervező elvei a versbeszélő szubjektivitásának körei: a halál, a szerelem (a család) és az Isten. Más szóval: a saját és a másik véges létezéséhez, a másikhoz és az Istenhez való viszony. A költői tradíció újramondása itt is egyszerre több irányba nyitott jelentésadást tesz lehetővé, csakúgy, mint az előző ciklus verseiben.  A nőstény piéta például egy közismert képzőművészeti és irodalmi toposzt ír át: a halott, keresztről levett Jézust kezében tartó Máriáét. A szakralitás ábrázolásának művészi hagyományát azonban már a címadás dehumanizáló jelzője destruálja, s ezáltal az egyszerre mélyen tragikus és üdvtörténeti távlatokban mégis végtelenül katartikus esemény nyomai helyett, mintegy a megváltó szenvedés antitípusaként a szülés kínjai, a szülő nő magárahagyatottsága kerül a vers olvasatának középpontjába. A ciklus több verse játszik rá arra az irodalmi tradícióra, mely mindig a transzcendenshez való viszony költői kifejezésének határhelyzetében születik. Szálinger verseiben azonban a transzcendencia is végletesen az immanenciába íródik át. A földi szerelem, ha a versek nyelvi terében meg is idézi ugyan az „amor sanctus”-t, érvényteleníti azt az allegorikus olvasatot, mely a szerelmet mint Isten és ember kapcsolatának minden testiséget kiiktató allegóriáját értelmezte. Lényegében már ide sorolható az előbb említett vers is, ha figyelembe vesszük, hogy a nagypénteki passiótörténetet feldolgozó siratóénekek legismertebbike, a Stabat mater (a Szálinger-vers egyik lehetséges archetípusa) a fia halála miatt szenvedő Máriát „Eia mater, fons amoris”-ként (Babits fordításában „Kútja égi szeretetnek”) szólítja meg. Szintén az „amor sanctus”-nak a misztikus jelentését zárójelbe tevő, az Isten–ember spirituális viszonyát a nyers testiségbe visszaíró, de az imádság Istent megszólító dikcióját megtartó vers a Két katolikus. A versbeszélő Istenhez intézett monológja ez esetben is válasz nélkül marad, de az „imádság” tétje mintha nem is valamifajta isteni válasz kieszközlése lenne, sokkal inkább a „két katolikusnak kiváló ember” és a „nagynevű Vétlen” „szerelmi háromszögének” ironikus láttatása.
   Az M1/M7 utolsó ciklusa, a Nemo plus iuris, a kötet meghatározó poétikai törekvéseinek egyfajta összegzését adja. A ciklus első verse a fiatalon elhunyt erdélyi „jurátus-poétá”-nak, Téglás Gábornak állít emléket. A költőelőd alakjának megidézését azonban a hasonló életrajzi helyzet motiválja: Téglás 1878-ban született, Szálinger 1978-ban, Téglás 1906-ban halt meg, Szálinger száz évvel később írja a verset, mindketten egykori joghallgatók és költők. A költőelődhöz való viszony megéneklése egy olyan metapoetikus játékban szólal meg, mely a saját hang és a költői hagyományban konkretizálódó idegen hang elválasztásának igényét és az elválaszthatatlanság képtelenségét fogalmazza meg. „Én kérlek, hagyd el a versem” – zárul a vélhetően Téglás Gábort megszólító versrész, majd ezt követi egy olyan disztichonban írt sírfelirat, mely a műfaji hagyományoknak megfelelően a halott síron túli hangján szólal meg, de egyértelműen mai valóságtapasztalatra vonatkozó utalásokat tartalmaz („S most egy Dacia visz: új utakon robogok.”). Ebben a nyitó vers által megteremtett kontextusban értelmezhető az Album I-XII. című kisciklus is, mellyel kapcsolatban Hász-Fehér Katalin joggal jegyzi meg, hogy a kötet többi verséhez képest gyöngébb sorozatról van szó (Hász-Fehér Katalin: Szólamok összjátéka, Revizor – az NKA kritikai portálja). A gyöngébbnek ítélt költői teljesítmény mögött talán az az olvasói tapasztalat húzódik meg, mely a címekben jelölt, s a versekben kifejtett jogi szituációt viszonylag egyszerű értelmezői műveletek segítségével tudja visszafordítani az irodalmi hagyományhoz való viszonyra, annak mintegy allegorikus költői önértelmező olvasataként befogadva a ciklust. Ez annál is fontosabb, mivel mindezzel együtt mégiscsak a kötet egyik kulcsdarabjáról van szó, amennyiben a kötet egésze valamilyen módon Szálinger költői pályájának a tanulóéveket lezáró fordulatát is tematizálja. Az Album című vers szerzői címmagyarázata szerint: „Album: fehér tábla, amelyben az új tisztviselő a hivatali év kezdetén számot ad a tanulóéveiről, és közzéteszi hivatali programját.” A régi lezárását és az új költői korszakba való belépés lehetőségét fogalmazza meg az Intró című – ebben az értelemben – önmegszólító záróvers.
  Az M1/M7 legfontosabb poétikai törekvése tehát a lírai énnek a biografikus szerző többé-kevésbé ismerhető életrajzi mozzanatainak, valamint önreflexív megnyilatkozásainak és a felvett költői szerepeknek mint maszkoknak a feszültségében történő újraalkotása, s annak a pályafordulatnak a tematizálása, mely jelen kötettel a tanulás, a költővé válás szakaszát maga mögött hagyva a költői kiteljesedés új távlatát nyitja (nyithatja) meg. (Magvető, Bp. 2009)