POGRÁNYI PÉTER

Újraéledt műfajok karneválja

Szálinger Balázs: A százegyedik év

A kortárs magyar irodalom figyelemre méltó jelensége, hogy évszázados – irodalomtörténeti szempontból is hosszú – szünet után újra születnek nagyobb lélegzetű epikus költemények. Ilyen művekben egyébként bővelkedik irodalmunk, de most komoly hallgatás után jött/jön újra divatba és vált/válik újra irodalomtörténeti beszédtémává. A magyar irodalom történetében megfigyelhető műfaji változások, alakulások azt mutatják, hogy az elbeszélő költészet oralitásba visszanyúló népszerűsége a könyvnyomtatás kezdeti szakaszában sem hanyatlott, sőt a populáris regiszterbe tartozó művek még a 18. században is elsősorban verses alkotások voltak, ám a próza (elsősorban a regény) térhódításával párhuzamosan visszaszorult, és a 19. század végére gyakorlatilag kihalt, hogy a harmadik ezredforduló táján feltámadjon és visszatérjen irodalmunkba. Érdekes a regisztereken való keresztüljárását is megfigyelni: míg az irodalom kezdeteit szokás az énekelt, verses (szövegükben még nem rögzült, inkább csak motívumokból építkező, improvizatív) alkotásokhoz kötni, ebből pedig a tankönyvi felfogás szerint egyenesen következik a verses elbeszélések közérthető, praktikus, így – szó szerinti értelemben vett – populáris volta (de ettől függetlenül is hajlamosak vagyunk evidensnek tartani azt, hogy az első versek népszerűek voltak), addig a mai (magyar) elbeszélő költemények szinte tüntetnek bonyolult nyelvi megalkotottságukkal, esztétikai élvezetükhöz gyakorlott olvasóra van szükség.      A magyar nyelvű epikus költemények fénykora a 19. század volt. Ebben az időszakban születtek olyan művek, amelyeket a nemzeti kánon azóta is kiemelkedő jelentőségűnek tart: ennek leképeződése a közoktatás gyakorlatában a legszembetűnőbb. A század második fele viszont már a műfaj hattyúdala: még egy hőstípus ironizáló bemutatására (Délibábok hőse) futja az erejéből, de János vitéz világa hamar kifordult sarkaiból, és a kor inkább a regényben, később a novellában, drámában vagy a lírában lel rá az esztétikai gyönyörűségre vagy éppen a társadalmi–világnézeti válságérzés kifejezőeszközére.
    A magyar irodalom történetében a nemzeti identitás kialakulásával és megerősödésével összefüggésben jelent meg az igény egy olyan hőseposzra, amely a nemzeti múltat, elsősorban a honfoglalást dolgozza fel. Az első ilyen nagyszabású kísérlet Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposza volt 1825-ben. Annak ellenére, hogy több, a nemzeti múltat tematizáló, a magyarságot eposzi hangnemben magasztaló, dicsőítő mű keletkezett, egy sem vált a nemzeti eposszá (ehhez a státuszhoz talán az említett Vörösmarty-mű került a legközelebb). Ettől függetlenül születtek olyan alkotások, amelyek időtállónak bizonyultak, s ha nem is a nemzeti identitás felől olvasva, de valamiképpen a mai napig érvényes mondanivalóval bírnak. Érdekes módon a 19. századi eposz műfaji hagyományából a huszadik századra nem sok maradt. A század elején kibontakozó új szellemi irányzatok, az esztétizáló, majd a (klasszikus) avantgárd költészet, s később a klasszicizáló poétika másfelé indultak, s nagyívű, epikus jellegű költemények ritkán születtek. Az egész huszadik századi költészetben legerősebben Juhász Ferenc képviselte az eposzi hagyományt, de a mai kánon(ok)ban az ő művei nem töltenek be központi szerepet. Ilyen előzmények után különösen izgalmas a kérdés, hogy a huszonegyedik század legelején mi ösztönzi a magyar költőket arra, hogy a régen tetszhalott állapotban lévő műfajhoz nyúljanak. Meglehet, éppen ez a tetszhalottság tette vonzóvá, ennek a műformának a hosszú ideig tartó mellőzése. Legutóbb Simon Balázs Nimród című műve bővítette a magyar nyelven írt eposzok sorát.
    Ebből a szempontból is igazi posztmodern gesztusként értelmezhető Szálinger Balázs A százegyedik év című kötete, amely két, korábban már megjelent művet (Zalai passió, A sík) és egy új verses elbeszélést tartalmaz. Olyan „mélységesen elöregedett” (Bahtyin) műfajokat hoz újra be a kortárs irodalomról szóló párbeszédbe, mint az eposzparódia, az eposz és a „lírai pamflet”. Ez a műfaji hagyományokhoz való visszanyúlás a címadó verses elbeszélés esetében illeszkedik egyfajta „trendbe”: az utóbbi időben megjelent néhány hasonló műfajú alkotás (pl.: Térey János, Schein Gábor, Vörös István művei). Világos, hogy a 2008-ban megjelent kötet verses alkotásai fontos szerepet töltenek be irodalomtörténeti szempontból is: az imént felvázolt folyamatba illeszkednek, és visszamenőlegesen is módosítják a verses epikához való viszonyunkat.

(Zalai passió) 

A komikus eposz mint műfaj a magyar irodalmi hagyományban rendelkezik egy megkerülhetetlen viszonyítási ponttal: Petőfi Sándor A helység kalapácsa című műve prototipikus példa, mert egyfelől a Zalán futása Vörösmarty-eposznak szöveg szerinti paródiája, másrészt eredeti módon lép túl a puszta kifigurázás, az öncélú irodalmi paródia manírjain. Fontos megvizsgálnunk a Zalai passiót e pretextushoz való viszonyában is, hiszen az eltérésekből a kortárs irodalom és a posztmodern működésének sajátosságaira következtethetünk. Emellett a műfajok dinamikus egymásközöttiségére utalva azt is ki kell emelni, hogy Petőfi műve tulajdonképpen befejezettnek nyilvánítja az eposz történetét: megsemmisítő csapást mért erre a műfajra. Az újjászületés csakis abban az esetben lehetséges, ha az epikus hős dicsőítése–epikus hős kifigurázása dichotómiából kilépve képes egy mű megteremteni önnön identitását. Úgy gondolom, a Zalai passióban megfigyelhető eljárások és hangnemi keveredések azért izgalmasak, mert erre a továbblépési lehetőségre mutatnak példát.
    Szálinger műve már címében tartalmazza alantas és fenséges a paródiában konstitutív feszültségét: a mű a Zala megyétől az ötvenes években „elcsatolt” területek visszaszerzéséért folytatott harcot beszéli el. Rákosi Mátyás 1949-ben átrajzolta a történelmi vármegyehatárt, a megyéből jelentős területet az iparosodó Veszprém megyéhez kapcsolt, Kádár János pedig majd három évtized múlva visszaadta Zala elvett városait: ezt a kerettörténetet a mű didaktikusan az olvasó elé tárja. Ezt a három évtizedet tölti ki a fiktív „passió”, amely Kolon Istvánnak, az elbeszélő azonos nevű nagyapjának az elvesztett területekért folytatott harcát követi végig, s végül a győzedelmes alsópáhoki csatával végződik, amelyben Kolon István hősi halált hal. Ő az a központi hős, akinek – Zrínyi Szigeti veszedelméhez hasonlatosan – a hasonló nevű leszármazott megénekli generációkkal korábban véghezvitt hőstetteit, s ezzel a párhuzammal rögtön a magyar irodalmi hagyomány egyik legsúlyosabb művéhez méri magát. A passió tehát valójában – messziről nézve – jelentéktelen esemény, ráadásul egy olyan vidéket emel be az irodalmi topográfiába, amely eddig nem volt annak része. A bizonyos „zalai öntudat”, az archaizáló „kolon” népnév tulajdonképpen egy jelölt nélküli jelölő: nincsen megfelelője a valóságban. Zala megye Magyarországnak azon része, amelyhez nem kifejezetten kapcsolódik hősies eszme, legenda, hagyomány. Szálinger költői szerepfelfogásának újdonsága viszont éppen abban áll, hogy ez a Zala irodalmi hagyományának megteremtésére irányuló szándék nem nevezhető teljességgel ironikusnak. A „korszerűtlenül” alanyi költő számára fontos pátriájának sorsa, és ha kell, efféle – történeti léptékkel nézve – jelentéktelen történelmi események köré épít hőskölteményt, amely egyszerre állítja és kérdőjelezi meg a „kolonéz” identitást. A mű Előszavában így fogalmaz az elbeszélő: „[e]zért én, azzal a nemes céllal, hogy a köztudatba vonjam szűkebb pátriám nevét, vállalom az első magyar zalai-revizionista költő nehéz szerepét és az ezzel járó kellemetlenségeket, hogy az ősi kolonéz öntudat csíráit ültessem el az ifjú szívekben.”
    Azt tapasztaljuk, hogy a szövegben explikált referenciaháló az irodalmi hagyomány felől a politikai–közéleti hagyomány felé tolódik el, vagy legalábbis a szövegben van egy erre irányuló szándék. A területelcsatolás, illetve a revizionista kifejezés egyértelműen utalnak a 20. századi magyar történelmet meghatározó és az élet legkülönbözőbb területeire kiterjedő Trianon-szindrómára. Főként ez az a művelődéstörténeti jelenség, amelyhez képest a Zalai passió meghatározza önmagát (az említett ambivalens módon), ugyanakkor nem találunk egy olyan eposzt vagy más műfajú irodalmi alkotást, amelyre direkt módon vonatkozna (amit parodizálna). Még ha nem is szükséges feltétlenül egy eposzparódiához a konkrétan, textuálisan is vonatkoztatási pontként kijelölhető eposz (ahogyan A helység kalapácsa a Zalán futására visszautal), jelen esetben ennek a pozíciónak az üressége fontos konstitutív elemmé válik. Egy lehetséges olvasat szerint a mű visszamenőlegesen megteremt egy fiktív eposzt, amely a trianonizmus revizionista eszméjének az irodalmi megnyilvánulása lett volna, s ehhez képest mozdul el az irónia irányába, azt teszi érvénytelenné, felszámolva a megváltozott „metafizikai háttérből” még megmaradt szeleteket. Másképp közelítve értelmezhetjük úgy is a Zalai passiót, mint egy a saját meg nem íródott, nem létező műfaji előképét önmagába ágyazó művet. Vagyis magába foglalja az általa (bizonyos mértékig) parodizált nem ironikus attitűd beszédmódjait, ambícióit, szándékait is, és ezek mellett, velük egyazon szinten nyújtja ezek ironikus, kifogatott olvasatát. Paródia volta korántsem egyértelmű, az alapos olvasás feltétlenül rábukkan az eposz(paródia)i manírok mögött esetlegesen megbúvó, komoly és irónia nélküli mondanivalóra. A szerző nyilatkozta 2009-ben erről a műről: „Húszéves koromban nem hittem, hogy lokálpatriotizmusról lehet nem ironikusan írni, most irónia nélkül tartom nagyon fontosnak, és így írok róla.” Ennek a nyilatkozatnak akkor sem tagadhatjuk el fontosságát, ha történetesen az intencionalitást kizárjuk az irodalmi művek értelmezéséből: az eddig elmondottakat erősíti meg a szerző szempontjából. A hazaszeretet, s benne a lokálpatriotizmus olyan hagyományos, konvencionális költészeti témák, amelyek – a kortárs magyar költészet korábban említett sajátosságai miatt – nehezen szólaltathatók meg hitelesen, érvényesen, s éppen ebben látszik Szálinger eposzírói kísérleteinek eredménye: olyan hangot talál, amely az említett ironikus–nem ironikus dichotómiát meghaladva működtethető a közéleti, közéletre reflektáló költészet nevében és az irodalmi hagyományhoz való viszonyában egyaránt.
    A Zalai passió felvonultatja a szokásos eposzi kellékeket: a múzsához intézett fohász, a seregszemle, az eposzi jelzők s az isteni közbeavatkozás sem hiányoznak belőle. Hexametereiben sajátosan keveredik az eposzhoz illő archaizálás és az ezzel ellentétesen működő alulstilizált, köznapi beszédre emlékeztető szövegformálás. Humora a sokszor tájszavakat használó szóképekben, főleg a hasonlatokban, illetve az eposzi jelzőkben teljesedik ki. (Pl.: „taknyanyelő vájárok”, „négyujjú gépkezelők”, „bamba üvegfúvók” stb.) Az énekek élén álló rövid tartalomismertetés a 18. századi populáris irodalom „hosszú címeire” utal vissza, általuk műfaji (részleges) regiszterváltás történik: a szórakoztató novellák, regények jellemzője volt az olvasó figyelmét minél inkább felkelteni igyekvő cím vagy bevezető szöveg. Ezek az ismertetések egyfelől az elbeszélő ironikus megnyilvánulásainak is teret adnak (pl.: „Hatodik ének, melyben a zalai költő elfogulatlanul leírja, / hogyan ült meg híre az önzetlen koloni-vazsi összefogásnak / az álnok Veszprém megye Ajka nevű városában, / majd eljuttatja az olvasót az első izgalmas fordulóponthoz”), másrészt nyilvánvalóan önirónia is rejlik bennük, főleg ott, ahol az összefoglalt ének alig hosszabb, mint maga a bevezető szöveg (Nyolcadik ének). Az efféle játékok tevékeny állásfoglalásra és aktív együttműködésre késztetik az olvasót: előhívják a műfajjal kapcsolatos előismereteket, és ezek újragondolására szólítanak fel. Irónia és „alanyiság” között egyensúlyozik a Zalai passió, s ezáltal olyan mechanizmust alakít ki, amely egyaránt számít az olvasó játékos kedvére és a közelmúlt (és persze a jelen) társadalmi–poltikai eseményei iránti affinitására.

(A sík)

Szálinger Balázs először 2005-ben megjelent műve, A sík című eposz is több módon kapcsolódik a 19. századi magyar irodalomhoz. Egyfelől műfaja miatt: az egész emberiséget képviselő központi figurán keresztül a kort önmagával számvetésszerűen szembesítő, univerzális igényű emberiségköltemény hagyományosan 19. századi műfaj (mely a 21. század elején anakronizmusnak tűnhet); másfelől a formája miatt: a költemény szabályos hexameterekben íródott. Így rögtön két kérdést is fel kell tennünk: mivel magyarázható e mű kapcsán a régen letűnt és a már említett évszázados szünet után újra termékennyé váló műfaj feléledése, illetve a verses elbeszélés újbóli alkalmazhatósága?
    A sík című eposznak már a formája is meghökkentő és provokatív, hiszen a kortárs magyar irodalomban a hexameteres forma jobbára ironikus–parodisztikus szándékkal használatos (pl. Orbán Ottó). E mű nyelvére azonban a parodisztikusság nem jellemző: halványan érzékelhető ironikus szemléletmódot néhol érez az olvasó (lásd később), de a magyar Homérosz-fordítás sokszor bonyolult, a formai hűségre mindenáron törekvő hagyományától nem függetleníthető időmértékes verselés nála levetkőzi a magával hurcolt súlyokat, mintegy felszabadul alóluk. Ahogy komoly nehézséget és egyben kihívást jelent a mai fiatal költőknek irónia és pátosz közt egyensúlyozva a líra konvencionális témáiról (mint szerelem, halál, gyász stb.) írniuk, a kortárs eposzírónak is nyomasztó terhet kell cipelnie, fullasztó örökséget kell tudnia magáévá tenni és újrateremteni. Így azt mondhatnánk, hogy a hexameterekben írt mű már a versformát (és az elbeszélő hozzá való viszonyát) tekintve is figyelemre méltó teljesítmény – ha nem tudnánk, hogy tartalom és forma nem különválasztható elemek, hanem a legszorosabban összetartozók: vagyis – most a vizsgálat erejéig mégiscsak különválasztva – a tartalmat is alaposan meg kell vizsgálnunk.
    Az eposz egyéni stílusú kompilációként sajátos alternatív mitológia módjára működő keletkezéstörténete, isten- és transzcendenciaképe, történelemfelfogása egyszerre merít a Bibliából, a Vörösmarty-(kis)eposzok világából, a Tragédiából, az egész magyar romantikára jellemző magyar mitológiateremtő szándék különböző megnyilvánulásaiból, valamint – és emiatt van nagy tétje a vállalkozásnak – a posztmodern mindezeket vegyítő, különböző korok elképzeléseit egymásra vetítő és egymás mellett is párhuzamosan működtető látásmódjából. Maga a mű egy olyan kozmikus keretbe van foglalva, mely túllép Vörösmarty Rom című eposzának örök körforgást sugalló, vagy Madách történelem előtti időben elhelyezhető biblikus keretén: a kezdősorok zárlatban való majdnem szó szerinti megismétlése felhívja erre a figyelmünk, de a tematikus ismétlődés sokkal fontosabb. „Ekkor, a végnek pillanatában, a lassú időnek / Föltorlódnak sejtjei, és értetlenül állnak” – az ősrobbanás pillanata ez, ha tetszik, a „sejtek” egyhangú, másképpen hangtalan, öntudatlan áramlásának vet véget egy olyan gesztus, amelynek nem ismerjük az eredőjét. Nincsen teremtő isten, aki elindította a folyamatot, az isteni lények majd az anyag tehetetlen önmozgása folytán válnak ki a sejtek világából és polarizálódnak a kulturálisan elvárt módon. A vég pillanatával kezdődik és zárul a mű: ami közte van, hasonlatos Ádám madáchi álmához, csakhogy annál sokkal átfogóbb, a sejtek működésétől a civilizáció legmagasabb fokáig terjed és tovább, a hős bukásáig, és az ezáltal bekövetkező teljes pusztulásig; ami kívüle, az a szerző hatáskörébe tartozó mottószerű bevezető vers és a művet lezáró kitekintés, az irodalmi műnek anakronisztikus gesztussal búcsút intő, az olvasókat célzó felkiáltás: „vége, s művem elengedem, éljen.” Van ebben valami bizarr: a költőnek hatalmában áll megteremteni azt a nyelvet, amelyen a világ megszületésének pillanatát megszólaltatja (mellesleg később a keresztény teremtéstörténet egy variációját is), azt a pillanatot, amely egyszersmind a végtelen idő fordulópontja is, és ami ezen a nyelven kívül van, az a saját művére való reflexió, méghozzá (korábbi korokat idéző) konvencionális eszköz. Kozmikus–mitikus távlat játszik itt össze a mű fiktív voltára, megalkotottságára való rámutatással oly módon, hogy a kettő között komoly feszültség támad.
    A mű idézett kezdősoraitól kezdve a „cselekmény” központi helyszíne maga a sík. Ez valószínűleg azonosítható a földdel, de lényeges, mi több a figyelmet önmagára felhívó tényező, hogy a címként szereplő helymegjelölést – bár egy helyen utal rá a szöveg, hogy a sík a tudomány álláspontja szerint valójában gömbölyű („a sík egy gömbre szabott lény”) – éppen ebben a formában használja a szerző. A romantikus irodalmi áthallások után az olvasó úgy érzi, hogy a kis kezdőbetűs (értsd: a nagy kezdőbetűvel oppozícióban; emiatt nem válnak ezek a kifejezések automatikusan allegóriává) írásmód szinte tüntetőleges, holott a névadás- névváltoztatás többször visszatérő eseménye a szövegnek: szereplők nevei gyorsan változnak, és egyáltalán a névadási (egyébként mélyen szakrális) gesztus mint olyan kiemelt jelentőséggel bír a műben. Ezzel összefügg az eposz nyelvének képalkotásában, világlátásában tükröződő antropomorfizáció, vagy legalábbis „lényszerűsítés”: a sík, az állam, a társadalom, az istenek egyformán lényként vannak megjelenítve, ezáltal a kavalkádszerűen mitologizáló, ugyanakkor (pl. a negyedik ének végén) mai problémákat megrendítően érzékeltető szövegben minden él, dinamikusan pulzál.
    Az eposz nyitányában rögtön találkozunk a névadás kérdéskörével, ráadásul a nevek különböző korszakokhoz, különböző irodalmi előképekhez kapcsolódnak. Így a két fő princípium, a hímnemű Egyisten és a nőnemű Másisten, amelyek rögtön az elemi részecskék mozgásából létrejövő világszületést követő időben szétválnak, az első nem isteni lény megjelenésekor általa Istennek és Ördögnek neveztetnek. A szembenállás mindkét esetben megállapítható, de míg előbbi esetben a Vörösmarty-eposzok duális istenfelfogását kell előképként említenünk, az Isten–Ördög ellentétben (abban a narratívában, amelyben a kettő más-más eszközökkel harcol az ember megnyeréséért) inkább a fausti hagyomány nyomát láthatjuk. A harcoló vérfertőző isteni testvérpárból a Jó és a Rossz képviselőivé válnak: mindez a versengést eldönteni hivatott lény névadása folytán történik. Az ő neve: hős, pedig éppen semmi hősieset nem cselekszik. Legalábbis addig nem, amíg – a játszma értelmében – új esélyt nem kap az Ördögtől. A negyedik ének elején, a teremtéstörténet leírásával kezdődik az a folyamat, ami tulajdonképpen egy, Az ember tragédiájának történeti színeihez hasonló, de csak a mi korunkig ívelő történelmi séma – a főbb csomópontokat, áramlatokat kiemelve, radikálisan tömörítve és néhol paradox anakronizmusokat (pl. már jócskán a tömegtermelés korában járunk, mikor kiderül, hogy a sík [=föld?] gömbölyű volta már ismert) alkalmazva meséli újra az emberiség történetét. Főleg a záró rész leírása vonatkoztatható a jelenre, párhuzamba állítva Madách londoni színével: az összegrefitizett szobor, ami az írott törvényt szimbolizálja, vagy a cigarettafüsttől felfújódott béka leírása egyenesen mutat a bukás, a pusztulás felé. Csakhogy eddigre már hősből Alappá válik, és ezzel a metamorfózissal önnön lényegét is kérdésessé teszi számunkra. Vajon egy államférfi ő, egy karizmatikus vezető vagy az első próféta és egyházalapító is egyben? Az is elképzelhető, hogy mint az – egyébként A sík bevezető verse által is kulcsmotívumként használt – igazság eszményének megtestesítője, hordozója lép fel és ölt emberi alakot. Valamiféle istenség ő maga is, jóllehet egyidejűleg isteni lények játékszere: saját népe van, amelynek körében testi mivoltában él. Érdekesek e nép rétegződése által kialakult csoportok nevei: összefoglalóan Nemesnépként nevezi meg a szöveg a csobánokból, polgárokból és egyszerű, külön nevet ki sem érdemlő emberek populációját. Még érdekesebb e nép hiedelemvilága: újra férfi–női istenpárossal találkozunk, immár egyértelműen az igazság, a törvényes rend összefüggésében: a Juszta név Iustitia magyarosított megfelelője, a Gyula pedig ismert magyar méltóságnév (itt a törvény gyakorlati és lexikális, elméleti aspektusait jelképezik). Ha még az egész költői–művészi szerepvállalást reprezentáló, kimondottan ars poétikus költő nevét, a Jónást is idevesszük, láthatjuk, hogy csak a nevekből egy igen tág asszociációs mező szőhető, amelyet mégis egybefog a magyar történelem, illetve az erről konstruált (irodalmi) kép.
     Ebből is látható, hogy Szálinger hogyan kezeli az időt: nem állítható, hogy a (szövegen belül értett) lineáris előrehaladás felborul, viszont a nevekkel és a szóképekkel annyira kitágítja az időtudatunkat, hogy – miközben akaratlanul is igyekszünk történelmi korszakokat „beazonosítani” és azokhoz kötni a cselekményelemeket – emiatt éppenhogy kívül kerülünk az időn. Persze ez nem meglepő egy eposz esetében, de ez a mechanizmus eltér a hagyományos műfaji mechanizmustól. A magyar méltóságnév, a magyaros névalkotás szabályai szerint a római istennő nevéből elvont név, a bibliai történetből és Babitstól is ismerős Jónás név keltette hullám időben és térben hipergyors cikázást tesz lehetővé, mely ugyancsak hozzájárul a szöveg dinamikájához, idejének időtlenítéséhez. Ahogy az is, hogy – az említett negyedik ének – egy énekben (igaz ez a leghosszabb) jutunk el a névként ősmagyar hangzású Alap „államalapításától” a kortársi, például társadalmi problémákig, úgy, hogy Alap végig explicit módon szerepel a szövegben.
    Ha csak számszerűen vizsgáljuk meg, hogy hányszor fordul elő a szövegben az „igazság” szó, illetve a törvényesség és rend jelentésmezejébe tartozó egyéb szavak, és figyelembe vesszük, hogy az említett előszöveg témája is az igazság, meggyőződhetünk róla, hogy a szöveg egyik kulcsszava bizonyosan ez. Meghatározásukra nem vállalkoznék, de úgy érzem, kimondott szociális, már-már politikaelméleti értelmezései is lehetnek a műnek. A Zalai passió például egy konkrét politikai döntést vizsgál meg – a vígeposz eszközeivel bár, de ez a politikai rendszer(ek) kritikájából nemhogy elvenne, hanem még rá is erősít a kritikai attitűdre. A síkban nem érezhető ez a komikus jelleg: a figurák („lények”) jobbára magasztosak, hidegek és hivatalosak.
    Talán éppen az eddig felsorolt jellegzetességek miatt lehet újra elővenni a régen porosodó eposzi műfajt. Megfigyelésem szerint Szálinger művében úgy ötvöz különféle hagyományokat, eljárásokat, nyelvi megoldásokat, hogy az megtermékenyítőleg hat rá: éppen azért, mert régen improduktívnak látszó műfajról van szó, az, hogy mai nyelven, ráadásul magyar nyelven sikeresen tud megszólalni: az egész irodalmunk számára öröm és kihívás. „Nem félek, mert értem” – mondja valaki az egyszerű embernek ijesztő, ám a művelt polgár számára megmagyarázható természeti jelenségre A síkban. Ha Szálinger művéről ezt teljes biztonsággal nem is jelenthetjük ki – mert sokadszori olvasásra is okoz meglepetéseket –, félnünk nem kell tőle: csak önmagunkkal szembesít minket.
   

(A százegyedik év) 

A 2008-ban, a gyűjteményes kötetben megjelent verses elbeszélés témájában és hangvételében inkább a Zalai passióhoz áll közelebb, noha, ahogy Tarján Tamás írja, „részlegesen mindkettőhöz társul annak nem is burkolt kimondásával, hogy az igazság természete: füstbe menni – az illetékes közösség szeme láttára, voltaképp mindenki tudtával és majdnem mindenki közreműködésével.” A kötet három darabja között – a látszólagos különbségek ellenére – eredendő összefüggést tételezhetünk, s ezáltal annak, hogy éppen ebben a formában összerendezve jelentek meg, az esetleges kanonizációs és praktikus szándékok mellett immanens okokra is mutat. Az igazság az a kulcsfogalom, melynek körbejárása a három mű együttesen: eltérő hangok szólalnak meg, az igazságra való törekvés a vígeposzban sikerrel jár (igaz, a valóságban a területek elcsatolását nem a mítoszi harc eredményeként vonták vissza), míg az eposzban csak fel-felbukkannak a – korlátozott érvényű – történeti utalások, s velük az emberi nem törekvése az igazság elérésére: A százegyedik évben a csalás, az átverés egyetemessé táguló aktusa valósul meg, s úgy tűnik, nincs is másra esély. E „lírai pamflet” a Rokonok posztmodern átirata: egy budapesti kerület centenáriumának botrányos panamáját mutatja be, egy tevékeny polgármesterrel (Dióss), s két, fölötte átbeszélő, valójában passzív figurával: Hahóthyval, a fiatal szóvivővel és Vitányival, az öreg kommunistával. Utóbbi két alak párbeszéde majdnem az egész művet kitölti: ezen kívül a legszükségesebb cselekmény felvázolása fér csak a feszes, gyors iramú műbe. A mű ezen rétege két generáció szembesülése egymással, s úgy tűnik, ezen a szinten tud a legmélyebbre hatolni Szálinger. Legérdekesebb az öreg, volt tanácselnök figurája, aki a kommunista múltat ekképp magyarázza: „A háborút szegényen / éltem át, ragadós kezű diákként. / Huszonévesen egy esélyem az volt, / Hogy ezeknek adom magam. Ne gondold / Viszont azt, hogy ez egy okos, kigondolt / Döntés volt – csak előre ment az élet, / Tartottam vele, s az, ki nem: nem is volt.” Hozzá képest a szóvivőnek könnyű dolga van: az alapokat készen kapta, s neki csak építkeznie kell. S ha neki sikerül is, Újrákosnak, e fiktív budapesti kerületnek nem: a centenáriumra eltervezett új városháza nem épül meg: a meglévő épület százéves tervrajzaival nyerik el a támogatást, ez a csel lehetővé teszi az építkezés dokumentációját archív felvételekkel, s így az Európai Unió támogatásának elsikkasztását is. A városalapítás centenáriumára tervezett vállalkozás, amely a bürokrácia miatt csúszott volna egy évet, végül csúfos kudarcot hoz, ám a háttérben álló erők jelentős hasznot húznak ebből.
    A korrupció elleni vádbeszéd ez a mű, az alcím így érthető, a 2000-es évek Magyarországának sokszor és sokaktól bírált állapotát mutatja be. Sok olyan utalást tartalmaz, amely konkrét politikusokra találnak, ám A százegyedik év nem olvasható kulcsműként. A három generáció bemutatása (Vitányi, Dióss, Hahóthy) azt sugallja, hogy bár semmiképp sem igazolható az az erkölcsi állapot, amelyben a politikusok gátlástalanul saját érdekeiket érvényesítik, mégsem lehetséges ez másként. Ahogy Vitányinak nem volt más útja, csak „tette a dolgát” – a „tört termetekkel” kikövezett úthoz képest a mai csalók tulajdonképpen erkölcsösek –, úgy az új nemzedékek sem képesek kilépni az ördögi körből. „Bizony, családok / Csontzenéje kísérte utam, törtettem / Karriert. De nyugodt vagyok, nyugodtabb, / Mint te bármikor is lehetsz. [...] / mert tudtam a dolgomat” – mondja Hahóthynak, s ezen erkölcsileg nehezen igazolható mondatok az újabb nemzedékből hiányzó nagy eszme vonatkozásában válnak fontossá. A népet, az embereket játékszernek tekintő politikusok közül még Vitányi adja meg a legtöbb tiszteletet azzal, hogy legalább azt elismeri, hogy az embereket a választási kampányban meg kell győzni. Ez a furcsa tanítómester, hiszen mestere ő Hahóthynak, mítoszi térbe kerül – ezt erősíti diabolikus kinézete, testi gyengesége, a sétabotja stb. – , ezáltal még az elbeszélt kegyetlensége is igazolódni látszik egy bizonyos nézőpontból: ő egy eszme harcosa lett, s bár nem hisz az elért eredményekben, őt akkor igazolta a világ. A fiatalok (ide tartozik a középkorú polgármester és a városházi dolgozók kara is) a rutinná vált pénzosztogatás monotómiájában, üres szóvivői–retorikai fordulatokkal telve végzik sehova sem vezető, kiúttalan munkájukat, melynek egyetlen célja a vagyonszerzés, betetőzője a bukás, de ez az életmód megsemmisíti magát, hiszen a felélt fiatalság miatt a valódi életre nincs már lehetőség.
    A lehangoló tanulság ellenére A százegyedik év kifinomult humorral vezeti végig olvasóját a történeten. Az önirónia jellegzetes megnyilvánulása, hogy a köteten belül egyszer már használt divatos kifejezést, a lokálpatriotizmust itt a Zalai passióban látottól eltérő módon ekképp definiálja: „...a legzsiványabb / Válasz minden olyan nehéz esetre, / Amihez nem adott tudást az Isten.” Ezzel a szerző visszamenőlegesen is módosítja a vígeposzhoz való viszonyulásunkat, hiszen – ha két különböző műről van is szó – az ott ironikus modorban vállalt és dicsért lokálpatriotizmus eme kritikája elbizonytalanítja az olvasót, tovább „billegtetve” az amúgy sem stabil szerkezetet. Emellett felhívja a figyelmet magára egy másik, kevésbé nyilvánvalóan önironikus részlet is. Hahóthy szabadságáról visszatérve a tévében polgármesterér pillantja meg, amint „[á]llt Dióss egy / Riadt kínai kiskereskedő előtt a / Piacon, s kiabált: magyar hazában Vörösmarty Mihálytól illik egy nagy verset tudni.” Több helyen volt már szó Szálinger Balázs műveinek Vörösmarty felől való olvashatóságáról, s a szerző interjúban is megerősítette már Vörösmarty iránti vonzódását. Ez a „Vörösmarty-ügy” egyszerre mutatja a nemzeti sovinizmus durva megjelenését, utal kevéssé burkolt rasszizmusra, és sugallja az elementáris erejű ragaszkodást a hagyományhoz – frappánsan ironikus formában.
    „Tartózkodj az igazságtól, mert nyelveden olvad” – olvashatjuk A sík nyitányában a költői utasítást, s ez lehetne jelmondata A százegyedik évnek is. A pragmatizmus az idealizmus helyébe lépve immár kizár minden transzcendens irányultságot, minden irracionálisat, s Hahóthynak már csak az a feladata, hogy – akár meggyőződés nélkül is – „lekommunikálja” a városháza döntéseit. A retorika szofista elgondolása ez, a rábeszélés művészete, mely minden eszközt bevet, csakhogy a logoszt elvéti, hiszen nem helyes módon közelíti meg tárgyát, mi több: ebből a konstrukcióból már a tulajdonképpeni tárgy is hiányzik. A szóvivők a huszonegyedik század szofistái, ám éppen innen ered a csattanó: Hahóthyt ennek ellenére beválasztják a városházi testületbe, és a tudta nélkül bonyolítanak nevében nagyösszegű pénzügyleteket. Bár sejti, hogy valami szerveződik a háta mögött, de nem jön rá: csalással őt fogják vádolni, s vigaszt csak az elsikkasztott pénzből juttatott, egy élet újrakezdéséhez is elegendő pénzösszeg lesz majd: a bukás így hordozza magában a bűnös újrakezdés lehetőségét.
    Szálinger Balázs kötete rendkívül sokszínű. A Zalai passió bátran ajánlható vállalkozó kedvű magyartanároknak: az eposz és az eposzparódia tanításánál hasznos és talán gyümölcsöző próbálkozás volna rámutatni egy kortárs szerző szövegére. A sík enigmatikusságával, bonyolult nyelvével és szinte kibogozhatatlan cselekményével komoly feladat elé állítja az ilyen játékokat kedvelő olvasót. A százegyedik év pedig aktuális, egyre aktuálisabb társadalomkritika és társadalmi–politikai látlelet, amely a közéleti költészet felé tett lépésként is értékelhető. Amely költészeti típus szinte kiveszett a magyar lírából; s bár újbóli felbukkanása nem arat osztatlan sikert, feltétlenül hozzájárul irodalmunk színesebbé, teljesebbé válásához.
    A százegyedik év című kötet a verses elbeszélői kedv mai megjelenésének, ennek a talán gyorsan múló vagy, meglehet, nagyobb hatású tendenciának egyik fontos dokumentuma, s ekként érdemes vele számot vetnünk.