HÁSZ RÓBERT

Júliával az út

Amikor másnap reggel fölkeltem és lementem a konyhába, egy alacsony, fekete ruhás asszonyt találtam ott. Ugyanolyan kicsi, szikár néni volt, mint akivel a vonaton utaztam. Ősz haja hátul kontyba kötve. Ő volt Marija. Zdravo, dušo, köszönt rám, amikor megpillantott. Sokáig aludtam, ami  nem jellemző rám, kilenc óra is elmúlt, mire kikecmeregtem az ágyból, ennek ellenére még mindig álmosan pislogtam a konyhaajtóban. Az ebédlőasztalon egyetlenegy teríték, Marija intett, hogy fogjak hozzá. Nekiláttam a kihűlt rántottának, miközben ő visszatért a tűzhelyhez.
    Osika lement a városba, mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. És hogy ebédre itthon lesz. Megkérdeztem, segítsek-e neki a konyhában, de csak megrázta a fejét, foghíjas szájával nevetett felém, mintha valami vicceset hallott volna. Így aztán reggeli után, okosabb dolgom nem lévén, sétálni indultam a birtokon.
    Gyönyörű, illatos nyári reggel volt. A tornácon, a kerti asztalon friss üdítő. Zsongott, bongott az udvaron minden, ezerféle rovar ciripelt, zúgott körülöttem. A kerítés kilátóján túl alig látszott a tenger, a nap fehér ragyogása elhomályosította a horizontot.
    Hermész mintha rám várt volna, a tornác lépcsőjén csatlakozott hozzám. Az erdő felé vettem az irányt. A fenyvesek között valamivel hűvösebb volt a levegő. Amikor föltűnt előttem a rácsos kapu meg a kerítés, letértem az útról. Száraz tűleveleken, porhanyós földön lépdeltem. A nap már a fák csúcsai fölött járhatott, ennek ellenére az erdőt párás derengés lengte be. Halk szellő kísértett a fák között, de inkább csak suttogó hangját hallottam, a szél járását nem éreztem. Néha föltrillázott a fejem fölött egy rövid madárhang.
    A kutya türelmesen poroszkált mellettem, majd fogta magát, és előreiramodott. A nevét kiáltottam, de rám sem hederített. Követtem, kerülgetve a tüskés bokrokat, a lehajló fenyőágakat, mígnem a tűlevelű lombok között fölbukkant a kunyhó. Nyers, festetlen fagerendákból építették, lapos, hátrafele süllyedő palatetővel. A kőkerítés a kicsi épület mögött fordult el derékszögben, s zárta le a telket. Hermész a kunyhó ajtaja előtt állt, és várakozva nézett rám. Odamentem, óvatosan lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Az ajtón keresztül beszivárgó fény keskeny sávban fölhígította a benti sötétséget. Bementem, és kihajtottam az ablak spalettáit. A kicsi helyiség közepén egy asztal állt, székkel, az asztalon táskaírógép – még nem a számítógépes világban éltünk. Az írógép mellett, egyik oldalon gépelt papírok halmaza, a másikon üres ívek. Az üres íveken, keresztbe fektetve, egy félig elkoptatott grafitceruza. Hamutartó, tele csikkekkel. Két üres, és egy felbontatlan sörösüveg. Gyufásdoboz, egy petróleumlámpa, hosszú, elkeskenyedő nyakkal. Lám, lám, gondoltam magamban, lelepleztem Oszi bácsi titkos életét. Fölemeltem a legfölső gépelt oldalt. A szöveg első két mondatára a mai napig pontosan emlékszem: „...a parázs megroppant a kályhában, a szél megnyikordult a deszkák közt, a mécses is pislákolt, sistergett az asztalon, de (itt egy ixekkel törölt fél sor következett, majd:) a szavak hallgattak. Várt, türelmesen, amíg a tinta meg nem száradt a toll hegyén, aztán ismét megmártotta.” A szavak hallgattak rész aláhúzva.
    Körülnéztem, de nem láttam kályhát sehol. Kicsi hordó állt a fal mellett, más semmi. A leírás nyilván nem erről a helyiségről szólt. No meg az írótoll és a tinta, hogyan is szólt volna a jelenről? Az egyik sarokban könyvek hevertek. Regények, Joseph Hellertől az Isten tudja, Borges-novellák, valami Frank Herbert, akiről én még akkor nem is hallottam, Roman Ingargen irodalomelmélete, amit viszont ismertem. A könyvek mellett halom folyóirat. Tudományosak, szórakoztatók, vegyesen.
    Úgy hagytam mindent, ahogyan találtam. Éppen csuktam volna vissza az ablak spalettáit, amikor megpillantottam egy fényképet az ablakkeret és a gerenda közti résbe tűzve. Kivettem, a fény felé fordítottam. Egy csoport katona volt rajta, olajzöld egyenruhában. Némelyikük vállán géppisztoly, fesztelenül, föltűrt ingujjal, napbarnított arccal mosolyogtak a lencsébe. Hátuk mögött széles betontér, a fejük fölött nagylyukú háló feszült. Sportpályán, valószínűleg röplabdapályán álltak. Nemrégen készülhetett, felülete fényes volt, újszerű. Visszacsúsztattam a képet a helyére, becsuktam az ablakot, és kimentem a kunyhóból.
    Hermész odasompolygott hozzám. Fekete gombszeme mintha azt kérdezte volna tőlem, látod, mit találtam neked?
    Oszi bácsi mégsem ért haza ebédre. Egyedül ettem, Marija akkora adag húsgombócot meg paradicsomszószt porciózott ki nekem, hogy csak a felével tudtam megbirkózni.
    – Ilyen fiatal, és ilyen keveset eszik – csóválta a fejét –, dušo, dušo, kell az erő, mire jönnek a gyerekek!
    Lelkemnek szólított, ami hozzátartozott a balkáni közvetlenséghez, én azonban határozottan visszautasítottam, hogy bármiféle gyerek szóba jöhetne a közeljövőben. Sőt, a közeltávoliban sem.
    – Ilyenek vagytok ti, mai fiatalok, vártok, vártok, aztán lekéstek. Akár az én lányom, tavaly szülte az első unokámat, harmincnégy évesen, hát mondd, dušo moja, mikor látom én azt felnőni? Másodikról meg már hallani sem akar. A kisebbik fiam nem sokára nősül, hál’istennek, de az idősebbik, az a szerencsétlen Vujadin, csak lopja a napot nekem, ahelyett, hogy feleséget találna magának...
    Marija beszélt, beszélt, közben ételt kavart, rernibe kukkantott, húst szurkált, kezet törölt, üres műanyagdobozokat készített ki az asztalra. Elmondta, hogy hetente kétszer jár ide föl, kod Osike, hétfőn meg csütörtökön, a fia elhozza kocsival, majd délután érte jön. Három napra befőz, lefagyasztja, aztán a gazda eszik, amit akar. Havonta kétszer föltakarítja a házat, de akkor már a lánya is vele jön, nem bírja ő már egyedül a lépcsőket mászni.
    Húsgombócokat, szószt adagolt a műanyagtálakba, pattintotta rájuk a fedelet, és sorakoztatta őket a mosogató mellett a pulton. A sütőben pecsenye sistergett, sült fokhagyma illata terjengett, a tűzhelyen forrósodó fazékban pedig ismeretlen eredetű, gyanús halmazállapotú növényi maradványok rotyogtak.
    – Nem is tudtam, hogy a gazdának unokahúga is van.
    – Hát van egy.
    – Szomorú, ha valakinek fiatalon hal meg az apja...
    Úgy látszott, ismeri az élettörténetemet. Föl voltam rá készülve, hogy a saját családjából vett példázattal folytatja, de elhallgatott, magába révedt, szótlanul kavargatta a zöldes masszát a fazékban, én meg kihasználtam a beállt csendet, megköszöntem az ebédet, és kislisszoltam az ajtón. Fölmentem a szobámba, és lepihentem.
    Autó tülkölésére ébredtem. Lesiettem, mert azt hittem, Oszi bácsi érkezett haza. A hallban azonban Marijába botlottam, kifele igyekezett a tornácra, két nagy szatyorral a kezében. Rám mosolygott, s mintha örömhírt árulna el, közölte, hogy megjött a fia, tu mi je sin, Vujadin! Hajde da ga upoznaš!, invitált, hogy bemutassa. Kelletlenül, de követtem. Ha már így adódott, nem akartam megsérteni.
    Elsétáltunk a járdán a betonútig, ott állt a Vujadin meg az autója. Jó harmincas, kissé kockafejű férfi volt, mélyen ülő, apró szemeivel le se tagadhatta montenegrói mivoltát. Jellegzetes hegylakó, impozáns fizikumú, küllemre kétségkívül vonzó jelenség, bár a kockafej, a homlokába hulló fekete haj (leszámítva tömött, fekete bajuszát) enyhe frankensteines bukét kölcsönzött neki. Zsebre tett kézzel, flegmán tekergette a fejét, mintha észre se vette volna közeledésünket.
    – Madjarica sa sjevera – mutatott be Marija, s megsimogatta a vállamat, mint egy figyelemre érdemes portékának.
    Kivagyisága egy pillanat alatt, ahogy a szemébe néztem, elpárolgott, a Vujadin, amekkora melák alak volt, akkora mafla. Kezet fogtunk, de még akkor is kerülte a tekintetemet, morgott valami köszönésfélét, lesütötte a szemét, s már fordult is az autója felé, hogy beszálljon. Az anyja, miután maga is beült a kocsiba, kiszólt az ablakon, hogy akkor csütörtökön látjuk egymást, majd a sárga Zastava kerregve eltűnt a fák között.
    Minden kétséget kizáróan egyedül maradtam a birtokon. Leszámítva Hermészt, a sárga kutyát. De még az is elbujdosott valahová, mert a nyomát sem láttam.
    Elsétáltam az olajfához, átléptem a kerítés résén, és leültem a fal tövébe. Vagy száz lépésnyire tőlem, lent a meredek lejtőn kezdődött a tengerparti fenyőerdő. Odáig, gyéren, imitt-amott egy krisztustövis bokor és vadmályva tarkította az amúgy jobbára csupasz, köves domboldalt. A lefele ereszkedő fenyők csúcsain túl kéklett az Adria tükre. Az érzékek csalóka játékának köszönhetően olybá tűnt, mintha a víz szintje a fák fölött kezdődne, s a fenyőtörzsek egyenesen belemasíroznak a tengerbe. Valahol egészen messze, kilométerekre tőlem, jóval a szirtfokon túl, egy hajó apró, ezüstös teste csillant meg a délutáni napfényben. Azt kívántam, bárcsak rajta lennék. Menni, csak menni szerettem volna, siklani a vízen, és nem látni magam körül mást, csupán kékséget. Elfelejtettem az előző estéről bennem maradt sértődöttséget, amiért Oszi bácsi semmi érdemleges munkát nem szánt nekem, becsapott, csakhogy lecsalogasson ide, de most ez sem érdekelt. Miért ne érezhetném jól magam? Csak úgy, l’art pour l’art? Ha nem lesz dolgom, akkor nem lesz. Akkor majd naphosszat napozok, sétálok, végül is ki vetheti a szememre? Életemben kétszer voltam úgy igazából nyaralni, először hetedikes koromban két hetet töltöttem Dubrovnikban, az iskola szervezésében, másodszor, s egyben utoljára a középiskolás osztálytársakkal nyolc napot Kranjska Gorán. Ennyi. Más gyerekek évente jártak szüleikkel a tengerre, vagy Magyarországra, Harkányba, a fürdőbe, vagy a Balatonra, nekem egyik sem adatott meg. Most azonban igen. És hozzá a szabadság. Nem akartam foglalkozni semmi olyasmivel, amit odafönt hagytam északon. Egyetem, anyám, család, kulcsra zárva, bedugva a leghátsó szobába.
    Eldöntöttem, hogy másnap lemegyek a strandra fürödni. Hiába vártam Oszi bácsit egész délután, hogy megkérdezzem tőle, hogyan jutok le a strandra, sötétedésig sem ért haza. Egyedül vacsoráztam, majd elmosogattam, elpakoltam, de legalább felfedeztem magamnak a konyhát, belekukkantottam a fiókokba, hogy tudjam, mit hol találok. Az asztal fölött egy kerek falióra kattogta kitartóan a másodperceket, egész órában halkan bim-bamozott egyet. Nem tagadom, elfogott egy kicsit a szorongás. Fönt azon a dombtetőn, az erdő közepén, egyedül... kényelmetlenül éreztem magam abban az idegen házban. A kilenc órai bim-bam után, hogy lefoglaljam magam, körülnéztem az első emeleten, mert azt még nem ismertem.
    Sok látnivalót nem találtam. Csupán három üres helyiséget, ugyanolyanokat, mint odafönn, meg Oszi bácsi szobáját a folyosó végén. Valóban spártai körülmények között lakott, nem túlzott, amikor megérkezésemkor egyszerű életmódjára utalt. Fekhelyül egy kihúzható heverő szolgált, kerek asztal a szoba közepén, az egyik falnál lakkozott, régimódi, súlyos ruhásszekrény, a fennmaradó falrészeket pedig a padlótól a mennyezetig fölnyúló könyvespolcok borították. Nem volt rend a könyvek között. Szépirodalom, szakkönyvek, köztük történelmi, vallási, ezoterikus kötetek váltogatták egymást a polcokon. A sarokban üres festőállvány, alatta edényekben ecsetek, festékes tubusok. Az ablak mellett egy kicsiny vitrinben pipák. Vagy egy tucat, a legkülönfélébb formájúak, meg segédeszközök, drótszerű piszkálók, kis kefék, dohányos szelencék, szokatlan alakú öngyújtók.
    Még ébren voltam, amikor az érkező autó zúgását meghallottam a nyitott ablakon keresztül. Az óra számlapja tizenegy nulla kettőt mutatott, de már nem volt kedvem fölkelni.
    A következő nap reggelén ott értem Oszi bácsit a konyhában. Kávét főzött a tűzhelyen. Egy halom pirítós várt az asztalon, mellette vaj, kis csuporban méz.
    – Későn értél haza, Oszi bácsi – figyelmeztettem színlelt szigorúsággal.
    – Föltartottak a városban. Nem unatkoztál egyedül?
    – Körülnéztem a birtokon.
    A nyelvemen volt, hogy eldicsekszem a kunyhó felfedezésével, aztán meggondoltam magam. Hátha nem venné jó néven a kutakodásomat. Megkértem inkább, mutassa meg az utat a strandra.
    Reggeli után fogtam a kis válltáskámat, belepakoltam a napolajat meg minden szükséges piperét, fürdőruhát húztam, rá egy vékony, könnyű vászonszoknyát, trikót, összecsavartam egy törülközőt, a hónom alá kaptam, és már készen is álltam a gyalogtúrára. Oszi bácsi úgyszintén sétához öltözködött, hózentrágeros rövidnadrágjában, térdzoknijában úgy festett, mint egy eltévedt tiroli vadász az Alpokból.
    Kiléptünk a rácsos kapun, követtük az aszfaltutat, egészen az éles kanyarig, amin túl már látszott az erdő széle, majd ott letértünk egy kitaposott ösvényre. A gyalogút, a hegyoldal meredekségét ellensúlyozva, hol egyik, hol másik irányba fordult. Menet közben Oszi bácsi gránátalmát szedett nekem. Bicskájával kettévágta, és a kezembe adta.
    – Nincs ennél jobb üdítő!
    Beleharaptam a lédús, édeskésen fanyar, piros magvakba.
    Tizenöt, húsz percnyi gyaloglás után értünk le a piactérre, ahol már nyüzsögtek a turisták. Végigmentünk az árusok során, Oszi bácsi megmutatta, hol ajánlatos vásárolnom, ha egyszer kedvem szottyan piacra menni. A kövér, fehér kötényes Avdinál a kenyeret meg a lepényt, a harcsabajszos öreg Nemanjánál a túróféleségeket, Miladinkánál pedig a gyümölcsöt. Sestrina iz Vojvodine, mutatott be ennek is, annak is. A piac túloldalán egy széles, kavicsos gyalogút vezetett le a tenger felé, onnantól már minden bizonnyal egyedül is megtaláltam volna a strandot, sokan igyekeztek ugyanabba az irányba. A gyalogutat akácfák szegélyezték, egészen a strand széléig.
    A homokos partszakasz enyhe karéjban húzódott több száz méter hosszan. A strand közepén deszkamóló nyúlt be a tenger fölé, a kétoldalt kikötött csónakok lassú, egyenetlen ritmusban ringatóztak a fürdőzők keltette hullámokon.
    – Én most inkább magadra hagylak – állt meg Oszi bácsi a homok szélén, miközben zsebkendőjével megtörölte verejtéktől csillogó kopasz fejét. – A fürdés már nem az én műfajom, de te csak pancsoljál, ameddig kedved tartja! Egyedül is visszatalálsz, igaz?
    Megnyugtattam, hogy efelől nyugodt lehet, nem könnyű engem elveszíteni. Kerestem egy üres homokdarabot, közel a mólóhoz, szétterítettem a törülközőmet, közben áldottam az eszemet, hogy a fürdőruhát nem a táskában hoztam, hanem magamon, öltözőkabinoknak ugyanis nyomát sem láttam. Szegényes strandnak tűnt, manapság minden bizonynyal úgy neveznék, hogy természetes. Néhány nyitott, szabad zuhanyzó állt szanaszét a part távolabbi részén, az akácfák előtt, meg toalettek, fagylaltosok, napernyőkölcsönző, ennyiből állt a plázs, és egy triciklin közlekedő albán gyerekből, aki burekot meg üdítőt kínált óbégatva, s fáradhatatlanul tekerte nyikorgó háromkerekűjét oda-vissza a süppedős homokban.
    Lekentem magam olajjal, napszemüveget tettem, és kifeküdtem a napra.
    Két perc sem kellett, hogy rájöjjek, napernyő nélkül pecsenye lesz belőlem, még mielőtt eljutnék a vízig. Egy holland házaspár tanyázott tőlem pár lépésre. Négyéves forma szőke, copfos kislányuknak minden erőfeszítése ellenére sem sikerült várat építenie a száraz homokból. Sörpocakos apukája épp egy kisvödör vízzel tért vissza, amit ráöntött az összelapátolt homokrakásra. A pisze orrú anyuka megállás nélkül magyarázott valamit a gyereknek. Megkérdeztem tőlük németül, hogy entschuldigung, odafigyelnének-e pár percig a holmimra, amíg elfutok napernyőt kölcsönözni? Készségesen bólogattak.
    Szó szerint futás lett belőle. Figyelmetlenül mezítláb indultam a kölcsönző felé, hiszen ott volt az, úgy tűnt, egészen közel, alig harminc lépésnyire tőlem, csak nem számoltam a tűzforró homokkal. Visszafele kétségkívül szórakoztató látványt nyújthattam, ahogy hónom alatt a napernyővel kapkodtam a lábaimat. A holland házaspár nagyon rendes volt, váltottunk pár szót, szerencse, hogy a németet törték valamennyire. Az apuka segített felállítani a napernyőt, előzékeny volt és szolgálatkész, reméltem, a felesége nem veszi zokon tőlem. De nem, még ő figyelmeztetett, amikor a vízbe indultam, hogy semmiképpen se menjek mezítláb, mert rengeteg a tengeri sün, és csúnyán megjárhatom, ha rátaposok egyre. Úszócipőm nem volt, nem is gondoltam ilyesmire. Látva, hogy lelombozódtam, a piszeorrú anyuka megszánt, és miután egy gyors szemrevételezéssel megállapította, hogy nagyjából azonos a lábméretünk, kölcsönadta a sajátját.
    Ahogy belesétáltam a vízbe és távolodtam a parttól, egyre mélyült alattam a fenék. Kis idő után úgy éreztem, mintha a tüdőmből kiszorulna a levegő. Régóta nem úsztam már, medencében sem, nemhogy nyílt, mélyvízben. Nem mertem messzebb bemenni, amikor a víz a mellemig ért, megálltam. Hagytam, hogy az egymást követő, szabályos ritmusokban érkező apró hullámok paskolják a nyakamat. Vettem egy mély levegőt, fölhúztam a térdeimet, és alábuktam a víz alá. Éppen csak annyira, hogy a fejem búbja elmerüljön. Aztán óvatosan hanyatt feküdtem, és megengedtem a tengernek, hogy a tenyerén hordozzon. A nap a hasamat sütötte, meg a lábujjaimat, a víz meg-megloccsant a fülem körül, és megéreztem azon ritka pillanatok egyikét, amikor semmi más nem számít, csak te magad, s nem is létezik más rajtad kívül. A szeretkezés tud néha ilyen lenni. De azért dolgozni kell, befogadni, átadni, együttműködni, odafigyelni a másikra, a vízen lebegéshez ellenben semmit nem kell adnod magadból, senkire nincs szükséged, senkire sem kell figyelned, elegendő vagy önmagadnak.
    Észre sem vettem, hogy a part felé görgő lanyha hullámok a móló közelébe sodortak. Egyszer-kétszer még alábuktam, és egyik alkalommal, amikor éppen lefele tartottam a víz alá, a félig nyitott szemhéjaim mögül egy alakot pillantottam meg a móló végén, aki engem bámult. Talán egyetlenegy másodpercre, ha láttam őt, mégis határozottan az volt a benyomásom, hogy engem néz. Csípőre tett kézzel, teljesen felöltözve állt ott, nem strandhoz illőn, hosszú nadrágot, hosszú ujjú inget viselt. Leraktam a lábamat a fenékre, kiemelkedtem a felszínre, a víz végigcsorgott az arcomon, ám mire sűrű pislogások közepette sikerült keresztüllesnem a víz szememet elfedő fátylán, addigra az a valaki eltűnt. Talán nem is engem bámult, csak a vizet fürkészte maga előtt, vagy keresett valakit a fürdőzők között.
    Úszni kezdtem a part felé, tempóztam néhányat. Hamar kimerültem. Az utolsó húsz métert már lépésben tettem meg. Szomorúan vettem tudomásul, hogy kiestem a gyakorlatból, és a kondíciómmal is baj van. Kint a parton visszaadtam a cipőket a holland nőnek, majd leheveredtem a törülközőre, és a napernyő árnyékában elszenderedtem. Talán egy órát tölthettem el abban a szunyókálós, félig éber-félig alvó állapotban, amikor a holland házaspár felébresztett, hogy ők mennek vissza a nyaralóba, de nem mertek alva hagyni, nehogy valaki elemelje a táskámat. Fürödni már nem mentem vissza, féltem a sünöktől, de késő délutánig lustálkodtam a strandon. Csak az éhség űzött vissza a házba.