PAYER IMRE

Fák képben

Rámát von a tekintetem,
összeáll a szétfolyó végtelen.
Képnyi világegész.
Reggeli ég.
Alvó nyírfaág.
Ágról ágra
sárgarigó.

Eljön a délután.
A kép rideg ember
nélküli medence-rét.
A peremén mozdulatlanná
igézett,
sötét és ideges fák.
Odafenn a kínlódó ágak
között leselkedik a Hold.
– Ha elromlik az idő,
megindul a holt.

Farsangi bolondkirály bölcselkedik 

Nincsen rend. Én vagyok a rend.
Ami ideáig a fent volt,
Ma éjszaka az lesz a lent.
Lehet, ami nem lehet. Eltolt
Világszínpadon a lerombolt
Kulisszák darabját rugom
Hozzád, hogy végre magad krenkold
Ocsmány öcsém s te, csúf hugom.

Nincsen fent. Én vagyok a fent.
Altájékról a buborék Hold
Napot takar, ide kereng,
Lidércfényekkel bugyborékol
Nem-valót s mórikál a rég-holt
Az el-jövendő áluton.
Bukfencet rajta! Pokol, mennybolt!
Ocsmány öcsém s te, csúf hugom.

Nincsen bent. Én vagyok a bent
– örökös kívül. Kancsin fennkölt
Hangon röhögök végtelent.
Hahaha! Rengjen a nem-volt!
Hányom a valóságom. Feldőlt
A lenti világ. Megsugom
S ordítom – Haha! – odafenn old
Ocsmány öcsém és csúf hugom.

Nevessünk! Igyunk! Remegjen kód.
Főnök: csicska. Csicska: kujon.
Nő: férfi. Férfi: nő (- Ez megvolt
Hát, ocsmány öcsém, csúf hugom.)