HALMAI TAMÁS

Aranyalma

Középre áll. A napba néz.
Csukott szemén a fény ma méz,
végigcsorog az arcnyi sávon
s a sápadtszürke kardigánon –
örök és közös jutalom.

Az októberi dél hevében
szentül hisz mindent, aki ébren
indul álomi utakon:

kitárt kezébe angyalok
kitárt kezéből aranyalma,
belehull, gömbölyű titok,
a nap anyagtalan hatalma. 

Angyal lakik 

A közép lénye: léte mágia.
Te azt mondod: fa, te pedig: király.
Csak ő nem szól. Nincs mit mondania.
Varázslat, ahogy a napra kiáll.

Mennyi erény egyetlen levelében!
Tiszta, áttetsző, szabályok szabdalta
tenyér: nyújtózik, hogy puhán felérjen
a fényig – és a még fénylőbb magasba. 

Hódolva süt a nap felette,
tengerbe fut a föld alóla –
alázat néma fejedelme,
önnönmaga alattvalója.

Szép, mint a vers, ha lobban;
és bölcs, akár Platón.
Angyal lakik a lombban,
s derűben a platán. 

Kavics

Legbelül színarany.
Még beljebb fekete.
Titokban szíve van
s története. 

Hősszerelmes

Mert üldözték ádáz kalózok,
és hajszolták titkos hatalmak,
szemed vizében elhajózott
a belső láthatár mögé,
távol tőlük, közel a jóhoz
kormányozni a birodalmad,
láng őre lenni s gyöngyöké.