MILE ZSIGMOND

Ki viszi át
(2. rész)

9. 

ketyeg az öreg óra, a szobában olvasólámpafény, Csaba apja a kanapén ül, Csaba a konyhaasztalnál, előbbi napilapot olvasna, lazítana a zenetörténeti előadás után, ha utóbbi hagyná, nem zavarná a beszéddel: – félelmükben farkast emlegetnek – folytatja Csaba a félbehagyott mondatot –, hívják a bajt az emberek, ráadásul kapaszkodnak a szorongásba, ha pillanatig nincs a gyomorban a gombóc, meglepődnek, egyensúlyukat vesztik, menekülnek vissza a tömlöcbe, kuksolnak tovább, kezükben a kulccsal, miközben odakint aranyeső és madarak, gonosz varázslat van rajtunk, apa, mintha folyamatosan izgatva lennénk, hogy ne tudjunk gondolkodni, tévé, rádió, telefonhullámok, tudatosan fenntartott szegénység, sok minden ingerelhet minket, és ingerel is, akár az időjárási frontok, de a félelmet mindenek előtt az ingatag hit okozza szerintem, mert akinek a hite erős, az nem fél, meghaladja a körülményeket, nézd meg például Pio atya arcát! vagy az ötvenhatosokét a felvételeken! de itt én rettegést látok mindenhol, a te szemedben is, apa! – öreg Csaba összerezzen, leteszi a napilapot, iszik egy kortyot a maradék, születésnapi viszkiből – kemény szavak ezek – mondja –, nem könnyű ám nem félni ebben a világban! miből is táplálkozna a hit, Csaba? – elsősorban a jelekből, apa – áll fel Csaba a konyhaasztal mellől –, az Égi jelekből... álmokból, megérzésekből, amiket nem szokás komolyan venni... pedig jönnek a jelek, jön a válasz, a segítség, hidd el! (bimbamol az öreg óra, mindketten odanéznek, szótlanul hallgatják) – és a matek dolgozattal mi lesz? – kérdi öreg Csaba immár hétfőn, gondolva, hogy helyes mederbe tereli végre a szót, egyúttal atyai helyzetét is megerősíti – felkészültem – válaszolja Csaba –, sőt, végigpörgettem az egész könyvet, mert nagyon érdekesnek találom a funkcionális centrális határeloszlás–tételeket, Varecza is emlegeti, tudod, a cilinderes költő, algebrista! (apja bólogat, de nem nagyon emlékszik) akinek Csontváryéhoz hasonló látomása volt Vác-alsóállomáson! persze elmebajosnak nevezik, megmosolyogják, ahogy az öreg, fácántollas Zsuga bácsát a Szűzanya jelenések miatt, hasonló alakok, Zsuga és Varecza, szent őrültek (Csaba szódát tölt, a hersegő, fölfelé igyekvő buborékokat figyeli), mindnyájunk fájdalma sűrűsödött bennük, megnyílt nekik valami, és azóta kizárólag arról beszélnek, amit a nyiladékban látnak, tekintet nélkül bárki érzékenységére, a személyes következményekre, ahogy a próféták vagy az udvari bolondok, csak hogy kimondasson, el ne feledtessen, mert feledékeny és aluszékony az ember, apa, ráadásul strucc, azt hiszi, megússza, ha bezárkózik a házába, és a tévé elé ül a családdal, azt hiszi, hogy tévénézés közben megszűnik a kinti világ, esetleg megjavul, s hogy nem törik rá az ajtót... – Csaba, ideje aludni! – vág közbe öreg Csaba, és kihörpinti a viszki alját, Csabának azonban esze ágában sincs villanyt oltani: – idő van, apa! – folytatja – és nem az alvás ideje! figyeled a jeleket? az általános nyugtalanságot? a lealjasulásokat és fölmagasztosulásokat? a vareczák és zsugák sokasodását? az államok kétségbeesett kapkodását és terrorját? figyeled a levegő örvényléseit, a csonttollúak hadait a fákon? olyan a világ, apa, mint a hangyaboly vihar előtt! öt perc, de lehet, hogy csak négy, és a világkerék átfordul, a nyugat megbukik, szelleméből, mint egy fertőző betegségből, kigyógyulnak a földrészek, szerinted milyen utolsó színt írna ebből Madách? milyen színeket írt volna még egyáltalán? Trianonit biztosan! ahogy a cvikkeres, cilinderes urak megkísérlik kivéreztetni Mária Országát... s itt megállok, hiszen, bár minden mindennel összefügg, mégiscsak ez a legfontosabb nekünk, apa, a hazánk, ahol élünk, őseink éltek, Atilla királytól Jólaci nagyapámig, aki mesélőember volt, Tihi bácsi mondta, te miért nem? (öreg Csaba a fejét vakarja) a hazánkba kapaszkodva élhetjük túl a poklot, apa, amit Nyugat haldoklása és halála okoz, kiengesztelve, közénkimádkozva mindenek előtt a Boldogasszonyt, aztán az egykori táltosokat, aranyasszonyokat, bölcseket s a magyar szenteket, királyokat és fejedelmeket, a vitézeket, a művészetek és tudományok csillagait... és a kisebbeket, névteleneket, hősi halott katonákat, parasztokat, pákászokat, erdőkerülőket, mesterembereket, egyszerű és tiszta lelkeket, nekik, mindnyájuknak kell könyörögnünk, hogy jöjjenek és segítsenek, mert az ő testük ugyan elporladt, de a szellemük él, és ha ez a roppant szellemerő bennünket megsegít, akkor lesz feltámadás, nem csak nekünk, hanem Európának is, hiszen a magyar valóban küldetéses nemzet, és hogy ne mosolyogj úgy az orrod alatt, apa, Pio atyát hívom újra, ő mondja: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne kérniük hathatós oltalmát országukra!” (öreg Csaba a padlót bámulja, keze az ölében összekulcsolva) és meg kell tisztulni, apa! – folytatja Csaba – rendezni a dolgokat! hogy méltók lehessünk az új országra! úgy is mondhatnám, hogy meg kell térni, de nem mondom, mert akkor azt hiszed, hogy prófétának képzelem magam, és hát az is igaz, hogy annak ellenére, hogy a szó nagyon is beszédes, csak homályos elképzeléseim vannak arról, mit jelent megtérni, „tagadd meg apádat, anyádat, és kövess engem!”, ez jut eszembe, semmi egyébre nem koncentrálni, mint az örökkévalóra, arra, ami romolhatatlan, csakis arra, nehéz, belehal az ember, hiszen egy szakadt cipőtől is oly keservesen válunk meg, nemhogy vagyontól, kapcsolatoktól, kitenyésztett gondolatoktól és élethelyzetektől, pedig ez a helyes irány, emlékszel, mikor lomtalanítottunk tavaly? ahogy a konténer előtt álltunk, és néztük megkönnyebbülve a sok kihordott vacakot, amit éveken keresztül dédelgettünk? így kell tenni a belső kacatokkal is, apa! ha nem emelkedünk, akkor zuhanunk, mondja valaki, úgyhogy hajítsuk ki bátran a léghajóból a nehezéket, ne szorítsuk a keblünkre! apa, te szorongsz! nem lehet könnyű neked! sok az érzelem... meg az emlék... meg a kétely... meg a félelem... apa, te talpig vasban vagy! – ne beszélj így velem! – horkan fel öreg Csaba – mit tudsz te ezekről a dolgokról?! hetet–havat összehordasz, úgy viselkedsz, mint egy szektariánus, mint akinek teledumálták a fejét! – bocsánat – mondja Csaba –, nem akartalak megbántani! de látom, hogy megakadtál egy ideje, ahogy sokan, és ez veszélyes, halálos, ez a bénultság, hezitálás, önámítás, besülés, cselekvésképtelenség, a gazda jut eszembe, aki tétlenül nézi, amint a házát fényes nappal kirabolják, kezében a vasvilla, de megbénítja, lenyűgözi a bűnözők pofátlansága, szóval, ha megharagszol, akkor is azt mondom neked, apa, hogy ébresztő, szól a kakas, minden óra csörög, itt az ideje az igazmondásnak, a dugulás elhárításnak, a megtisztulásnak, mert aki nem tér meg, az álomittas, a gyengeelméjű, az öncsaló, a lusta nem lehet az új élet részese, elmerül a régi, korrupt világgal... – lusta? – emeli fel hangját öreg Csaba – igen, lusta – válaszolja Csaba –, mert inkább heverészik tovább a férges matracon, nyöszörög és mutogat, mint föláll és szembenéz, ilyen lusta a többség, az emberek elvannak a moslékon, amit löknek nekik, csak hogy „béke” legyen meg „nyugalom”, nem ilyen értelemben, de te is lusta vagy, apa, lusta szembenézni azokkal a múltbéli lépéseiddel, amik a mostani léthazugsághoz vezettek, helyette korán fekszel, napilapot olvasol, ideológiákat gyártasz vagy előadásokra jársz... – na, Csaba fiam – pattan fel öreg Csaba a heverőről –, akkor te most sürgősen elhagyod ennek a lusta embernek a házát! értjük?! nyomás! ne is lássalak! – kiabál, Csabát az ajtóhoz szorítja, közben kívülről látja önmagát, vörös fejét, máris bánja, amit tesz, de most már mindegy, hiba elkövetve, Csaba úgysem jönne vissza, inkább messzebbre kívánkozik, zsebre tett kézzel, nekifeszülve a szélnek siet, egy esetlegesen kiválasztott pont felé a havas éjszakában, nem néz hátra, bár a tarkóján érzi az ajtó feletti lámpa erős fényét, az apja tekintetét, régebben sírt volna, most is a határon van, de ez csak amolyan elvárható lelki következmény, meg is mosolyogja, nem olyan ő, mint volt régen, az a Csaba meghalt, csak a fényképek idézik, se félelmet, se haragot, se szomorúságot nem érez, inkább erőt s valami homályos, mégis biztos hívást valamerre, de merre? alusznak az utcák, a házak, a kutyák, csak Bagó ugat, Tamásiék öreg vizslája, miközben Csaba a kerítés előtt, a gyenge lámpafényben elhalad, szíve szerint a földek felé kanyarodna, vonzza az ember nélküli világ, de mégsem tér le a kövesútról a Kígyós hídnál, a téeszdűlők és a kiserdő irányába, inkább csak megáll, néz a sötétbe, az alig derengő havas síkra, az eget figyeli, gyönyörű csillagos, Tihi bácsi jut eszébe, amit mondott, pontosabban amit a nagyapja, Jólaci mondott, hogy „a csillagokból kapja a mesét, a csillagzat pedig maga az igazság, ami azért veretett fel az égre, hogy onnan senki el ne lophassa, ahhoz senki hozzá ne nyúlhasson, hanem hogy ott ragyogjon mindenkinek az idők végezetéig...”, Csaba elmosolyodik, nyakig fölhúzza a széllelbélelt kabát cipzárját, indul tovább, de merre? nagyon hideg van, reszket, belefagy a pára az orrába, gyorsabbra veszi a tempót, teszi ezt azért is, mert kutyafalkát pillant meg, pitbull korcs is van közöttük, a kukákat borogatják az orvosi rendelő előtt, keményen marakodnak a zsákmányon, szerencsére nem foglalkoznak Csabával, csak rásandítanak... merre? mindenképpen a fények felé, a meleg, a biztonság irányába, a református templom mellett halad el, fölpillant a torony csillagára (sokáig „buzogánynak” hitte), eszébe jut a konfirmáció napja, a harangszó, apja, anyja, a fehér és lila orgonák, a templom szaga, a kenyér és bor íze, a tiszteletes asszony kézszorítása a kapuban, „szép volt – gondolja –, így is, hogy sohasem lettem a gyülekezet tagja”, leheli a kezét, dörzsöli a karját, vacog, „bezörgök Vargyasékhoz” – fordul meg a fejében, el is indul, de végül mégsem kopog a barna redőnyön, ahogy gyerekkorában, ha átjött magnózni Pityuhoz, „hadd pihenjenek, sok a bajuk, Pista bácsi lerokkant, Pityut elbocsátották  a munkahelyéről”, megy tovább, de merre? „Csólnakos!” – villan az agyába, már fordul is a régi malom felé, amerre a Csólnakos lila falú, Santa Maria hajó festményábrázolással díszített épülete áll, ahonnan a csapolt sört hordta a szomszéd Betti néninek flakonban, ha megkérte őt vasárnaponta egy fagyiért, úgy tudja Csaba, a Csólnakos most is üzemel, sőt éjjelnappali kocsma lett, játékgépet is hoztak, nem túl jó a híre, megszúrtak ott valakit az őszön, de hát nincs más melegedési lehetőség, mióta a HÉV várótermet bezárják tíz után a csövesek meg a graffitisek miatt, valóban, égnek a villanyok, nyitva a Csólnakos, Csaba sóhajt örömében, gyorsabbra veszi a tempót, határozottan tolja be az ajtót, ezúttal nem tétovázik, arcul vágja a cigarettafüst és a hangerő, de a jó meleg is, lehunyja a szemét, mintha a kádba ereszkedne otthon, aztán beljebb lép a félhomályba, gyorsan szokja a szeme az új fényviszonyokat, a játékgépek villódzását, a gömbcsillár vakuzását, viszont nehezen bír a füle a hangos rave-technoval, ordítva kéri a kólát a bárpultnál, a pincérnő kezét figyeli, amint a kupakot bontja határozottan, kissé idegesen, mégis gyöngéden, finom ezüstlánc hintázik a csuklóján, „ötszáz”, kiáltja a nő, csapódik a hűtőszekrény, Csaba fizet, szerencse, hogy nála a pénztárca, hogy nem tette ki otthon a mikro tetejére, fogja a kólát, leül a legközelebbi asztalhoz, tölt, iszik, melegszik, a plazmatévé képvonulásait figyeli, hang nincs, vagy nem hallatszik a rave miatt, véget ér az egeres–patkányos chips reklám, folytatódik a dán természetfilm, nagyon jó a kép, élethűbb a valóságnál, bálnákat mutatnak, ahogy úsznak, hátukból lövell a víz, aztán eszkimókat, inuitokat, iglut építenek, fókát nyúznak, eveznek, sapkájuk szőrméjét borzolja a jeges szél, mindehhez a rave, a Duna-parti események jutnak Csaba eszébe, a csávók is ezt döngették az Audiban... még mindig nem nézte meg a medaliont, „itt az ideje”, farzsebébe nyúl, kitapogatja a hideg fém tárgyacskát a zseb bolyhos, szöszmöszös szegletében, előhúzza, kis ideig marokba zárva tartja, azután szemrevételezi csak, kedves, vásári darab, lövöldében is lőhették, talán egy gyermektől kapta a hajléktalan, Csaba kettényitja a türkiz színű fedelet, fény felé tartja, az oválkeretben indián férfi fotográfiája, vagy mégsem indián? szúrós tekintetű, egyenes tartású ember, sasorrú, fején kalap, pontosan az objektívbe, vagyis Csaba szeme közé néz, de hogy! Csaba nem szabadulhat a tekintettől, hiába olyan aprók a szemek a képecskén, parazsuk süt, figyelmük parancsol, pislogni is elfelejt Csaba, érzések, „idő előtti” emlékek lepik meg, ahogy a parkban, a Hatvany sétány törött padján, a csonttollúakat hallgatva, de most tisztábban lát, egy-egy részlet ijesztően élesen merül fel az emlékóceánból, arcok mutatkoznak előtte, elfeledett arcok, korsóvivő asszony alakja, ahogy az erdőszélen áll, nyugodtan, szemérmesen tekint Csabára, halványan mosolyog, aztán elindul a falu irányába, betér az egyik kör alakú házba, a bejárati függönyt félretolva étel és füstölőfű illata lebben, jó hűs van odabent, tárgyak lógnak a falon, a félhomályban, fegyverek, díszek, a sarokban néhány szerszám, szárnyas lények és tekergő virágok a tárgyakon, a kerevetre terített bordó színű ruha övcsatján vágtató szarvas, Csaba hirtelen felismeri a ruhát és mellette az íjat is a párduchímzéses tegezzel, az asszony vizet tölt a korsóból, mosolyog, kintről gyerekek zsivaja hallik, emberek izgatott beszéde a „régi nyelven”, valami készül, friss tűz szaga, lónyerítés, a függöny résén kilesve a szúrós szemű, sasorrú férfit látni talpig fehérben... ezt érzékeli Csaba, ezt a régi, tudat alá süllyedt világot, az „igaz mesét”, ahogy később nevezi, annak töredékeit, mindig is őrizte, raktározta, de valamilyen erő gátolta a meglátásban, információszeméttel szigetelt, hamis mesét hazudott... iszik a kólából, orrába szalad a buborék, még mindig az arcot bámulja az oválkeretben, nem tudja levenni a szemről a szemét, mintha már látta volna, személyesen ismerné a férfit, dörgő hangja is a fülében, de minden olyan homályos... odakinn, az ablak túloldalán is az a szem, lassan huny ki parazsa a végtelennek tűnő fekete éjben, Csaba belereszket a fázás hirtelen felmerülő gondolatába, eszébe jutnak a kutyák az orvosi rendelő előtt, mégis indulna, isten tudja, merre, de menne, hívja, vonzza valami, tettre serkenti és ő türelmetlen, cselekedné máris, amit kell, de mit? árnyék vetül a falikárpitra, a pincérnő érkezik, leül a szemközti székre, kávét kortyol, hallgat, figyeli Csabát, az meg őt, a jellegzetes, nagy járomcsontú arcot, a barna mandulaszemet (most veszi észre Csaba, hogy a rave lehalkíttatott), a nő továbbra sem szólal meg, kortyol és néz, inhalálja az édes gőzt, időnként elgondolkodik, félrepillant, aztán egyszer csak leteszi a csészét az asztalra és közelebb hajol: – volt egy álmom – suttogja Csabának –, neked elmondom, a Boldogasszonyt láttam hosszú gyolcsruhában, az éggömböt tartotta a kezében, a csillagos éggömböt, csillag volt a szeme is, az éggömb belsejében kuksoltam mint kislány, valahol a mindenség mélyén, de kívülről is láttam az egészet, biztonságban éreztem magam, teljes biztonságban, tudtam, hogy nincsen semmi baj, ami a világban van, előbb- utóbb elmúlik, »lefut«, ezt a szót hallottam álmomban, mert le kell futnia, aztán visszaáll a rend, az Anya addig is biztosan tart a tenyerén... érted, Csaba? ugye, így hívnak?”, nevet, Csaba öszszerezzen, életében nem látta a pincérnőt, nem tudja, mit mondjon, aztán mégiscsak kibuggyannak a szavak, kívülről figyeli, amint elhagyják a száját, csodálkozik a távoli, szinte idegen hangon, nem érti, miért azt mondja, amit mond: – pipacsok – hadarja –, égő pipacsok a mezőn, ahogy gyerekkorunkban láttuk őket, abból a szemszögből, de most sötét ború odafönt, kavargó, nehéz felhők, nagypéntek ege, csak egy helyütt dereng halványan, Boldogasszony földje, ismered Szabados György lemezét? aminek ez a címe? itt van a pendrive-omon... hamarosan szól a zongora a hangládából, a Boldogasszony földjét hallgatja a gyülekezet, a Csólnakos szerény számú, gubbasztva virrasztó közönsége, Csaba és a pincérnő, néznek az éjbe és a kanyargó füstökbe, a BIOTV képeit bámulják, pipáló Andok, halászok a Titicaca tavon, Peru, Machu-Picchu és Equador, az őserdő titkai... korty szesz, korty kóla, öngyújtólob, csillogó poharak, a játékgépek villogása és makogása s a freskó a falon, a Santa Maria hajó belseje és fedélzete olajjal megfestve, ahogy azt a helybéli piktor elképzelte, a félmeztelen és félszemű matrózok körülállják a barokk ruhás, Drake kapitányra emlékeztető Kolumbuszt, aki abba az irányba távcsövez, amerre az egyik legénye mutat, a freskó alatt homlokát gyürkésző férfi üldögél, doboló ujjak, vékony aranygyűrű, míves tetoválás a kézfejen, szól a Boldogasszony földje, dörögnek, záporoznak a hangok, bedobja a férfi a pálinkát, elnyomja a cigarettát, föláll, Csabához és a pincérnőhöz lép, arca mélyen szántva, Kossuth-szakálla sárgásfehér, valamikor kifogástalanul öltözhetett, a kopott öltönyt is viseli, „elmondom maguknak a világ legszomorúbb versét – szólal meg öblös hangon –, a legszomorúbbat, ha meghallgatják (kihúzza magát, sóhajt), Vörösmarty Mihály: Előszó: » Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. (csukott szemmel szaval, a pálinka ellenére tökéletesen tagol) Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. (óhatatlanul Szabados zongorajátékához igazodik, tartja a tempót és a hangnemet) Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm – s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt...«”, „A föld megőszült – visszhangzik Csaba fejében –; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten”, és hallja Csaba a zongorát is, látja a pipacsmezőre zuhogó hangokat, miközben havas tarlón bukdácsol, viszi előre edzőcipős lába, rémületes hideg van, távol kakas kukorékol, „Aszklépiosz!”, villan be, megy, siet, eléri a temető betonkerítését, már látja a fekete gránitsírok tetejét a szélen, átugorja az árkot, melyben jégbe fagyott koszorúszemét és téglatörmelék, betolja a kaput a „Feltámadunk” felirat alatt, a takaros ravatalozó oszlopai, majd a sírok közt visz az útja, Bíró Sanyi bácsi, Ferencsik „Bolond” Rozi, aztán a tizenegy évesen ide költözött Tót Jancsi fehér táblája a szeme előtt, Zsuga bácsa fia volt Jancsi, hirtelenszőke, mosolygós, a Dunába fordult kajakkal, minden év május 15-én misét mondat érte a nagyanyja, Bori néni, sosem hervad el a virág a folyóparti sétány egy pontján, a rozsdálló áramszekrény és a Nepomuki Szent János szobor közt félúton... lassan eléri Csaba a kutat, amit Tihi bácsi emlegetett, aztán a gondozatlan, rothadó fejfás sírt is, lerogy a dombra, imádkozik, belekaparja a fagyott földbe a medaliont, meg is csókolja a földet, „nagyapa – mondja halkan –, nem siratlak, mert tudom, hogy élsz... itt vagy köztünk, segítesz minket, engem... suttogsz a fülembe, olykor meg is érintesz, majdnem érzem... köszönöm a jóságodat, az erőt, amit a csillagokból küldesz... kérlek, küldd ezután is, nagy szükség van rá... ígérem, soha nem feledlek, ahogy azt sem, hogy ki vagyok és honnan jöttem...”, aztán a HÉV-en ül, néz kifelé az ablakon, őzek szaladnak a magasfeszültség alatt, és írja a dolgozatot a túlfűtött teremben, mindent tud, az utolsó gyökvonást is, hamar végez, indulna, beszélni Éva tanárnővel, installálni azt a madaras programot Vargyasék gépére, ha Torma tanár úr nem marasztalná, nem tartaná az egyetem falai közt mindenáron, és ha nem taglózná le az injekció, amit vénába kap, fehér köpenyes fiatalember szúrja meg, hiába mondja neki, hogy felesleges, semmi baja, rengeteg a tennivalója, tengerkék a fehérköpenyes szeme, haja tonzúra-szerűen kopaszodik, kellemetlen a lehelete, édesen süt odakint a nap, az evangélikus templom órájának mutatóján galamb ül, apja lépései a folyosón... „senki nem ért semmit, mindenki csak le-föl szaladgál – mondja Csaba a fehérköpenyesnek –, vagy bámul, mint a kígyó által hipnotizált patkány, vagy ugat, mint a veszett kutya, halálos mély alvás ez, miközben kukorékol a kakas, figyelni kéne, éjjel- nappal, sólyomszemmel, minden idegszállal, mert csak a történés pillanatában derül ki, mire figyelünk, mire kell figyelni, ha egyáltalán kiderül, és akkor, azonnal muszáj dönteni életről és halálról, halálos veszedelemben vagyunk ugyanis, a varázsló a tenyerét dörzsöli, mindjárt felkacag, az éberség, az imádság és a közös összpontosítás segíthet rajtunk, ha koncentrált gondolaterőnkkel elégetjük az ellenséges erőt, ott, azon a másik síkon, ahol a dolgok valóban történnek...” ( 

10. 

– adja ide, Gáspár! – mondja Csaba, előtte szétbontott televízió, bokaverdeső pizsamát visel Csaba, köntöse a vaságyra dobva, az öv a linóleumra lóg, öreg Gáspár nyújtja a forrasztó pákát, mint a vonót, „parancsojjon, Csabika!”, a többiek a vaságyról figyelik a történést, Gallon úr, ki közgazdász, Tibi fiú és Emil tollforgató, akinek, ha kérdik, „írogatsz még?”, azonnal csikarni kezd a hasa, szaladnia kell, Tibi fiú tapsol, mikor Csaba a televízió eleve repedt hátlapját a helyére pattintja, a többinek csak a szeme csillog, Gallon úr ünnepélyesebben veszi be a bogyókat, vizespoharát magasba emeli, mikor a morzsásság megszűnik, villódzni kezd a kép, és sorra bejönnek a csatornák, Gáspár megpuszilja érte Csaba homlokát, az Eurosportért, „egyébként ne nézzék – mondja Csaba –, megcsináltam, de ne nézzék!”, Tibi, hallván ezt, lendületesen bólogat, abbahagyni nem tudja, közben belép a gondozó, Kakukk az itteni neve, nagydarab gyerek, idén a kommunikáció szakkal próbálkozik, erős a lépése a klumpapapucsban, őt legalább, ha nem is nagyon, de szereti a legénység, sokkal jobban, mint Taurust, Mokka Kovács Bélát, őt nem szeretik, mert ő sem szereti őket, öt perccel korábban nyit be reggel, amikor még a hajnali rigókat hallgatják, álmaik tájaira, Júliájuk karjaiba vissza-visszaröppennek a betegek, akkor nyit be, azonnal felkapcsolja az összes neont, tárja máris az ablakokat, engedi be a hideget, nagy bajokról, megszorító intézkedések szükségességéről szónokol, de ma a klumpás Kakukk az ügyeletes, úgyhogy jobb a helyzet, Emil sokat sejtetően előveszi szent kockás füzetét, mereng fölötte a patronos tollal, aztán a párna alá visszacsúsztatja üresen, Mózesről beszélnek a történelmi csatornán, drámai, zenével kísért képsorok a Hóreb hegyről, a valószínűsített helyről, ahol a kőtáblákat átadta Jahve, a viharisten, lent a nyüzsgő, tanácstalan tábor, reklám villan, egyenest a mélytudatba, kosztümös emberek öntik az Aranyborjút, Gallon úr cigit marokba rejtve, képernyőt bámulva mereng, „effektív termelés nem folyik, csak gazdasági spekuláció, óhatatlanul bekövetkezik a kataklizma...”, Csaba elcsípi a szavait, mosolyog, jól érzi itt magát, kedveli az ittenieket, érdeklődőek, olykor bölcsek, sok mindenen vannak túl... az apró termetű Márta főorvosasszonyt pedig rajongással szereti, gyógyító papnak tartja, nem is pszichiáternek, a múltkor Jungról beszélt vizit közben, hogy Jung azt mondta, bizonyos érzékeny emberek képesek a sorsuk fölé emelkedni, és ezzel megoldani megoldhatatlan élethelyzeteket, Freudról is szó esett, „a gyomorbajos”, így emlegette Márta, odaadással hallgatja Csaba a doktornőt mindig, de a gyógyszereket, amiket felír, nem veszi be, egyenként pöcköli őket a szemközti lapostetőre, este tíz után, amikor mindenki alszik, surrog a csönd, csak a neon erőlködik, a savanyúszag terjeng és a szél fütyörészik a résnyire nyitott ablakon, a közeli fenyveserdő illatát hozva magával s a lépéseket és az ajtócsapódást a szanatórium parkolójából, a szanatórium már nem sokáig szanatórium, a szél susogja ezt is, „wellness lesz”, valamelyik miniszter valamelyik veje privatizálja a szecessziós villát... Csaba az ablakban, a nagy tarka macskát figyeli, ilyenkor érkezik, órát lehet igazítani hozzá, akkora a feje, mint egy bengáli tigrisnek, jól él itt, etetik, de talál a kukában is, a géz és a műtéti vatta közt, a lapostetőn lépdel puhán, a gőzszerű füstöt okádó alumíniumkémény mellett, ahol a gyógyszerek áznak és porladnak valahol, fülel, ahogy Csaba is, aki mintha az apja hangját hallaná a folyosóról, igen, ő az, nem nagyon kívánja Csaba a beszélgetést, de azért megörül a látogatásnak, összeszorul a szíve, majd sokáig nem nyúl a hálósnarancshoz, amit kap, apja biztatja, nyugtatja, távoli a hangja, valószerűtlen, ahogy kettesben ücsörögnek a műanyagszéken, kint, a folyosón, szereti őt az apja, érzi Csaba, de azt is, hogy semmi köze hozzá, azon kívül, hogy ő is szereti, mert az apja, egyszerűen másfelé tartanak, máshova helyezik a hangsúlyokat, öreg Csabát nem érdeklik a csillagzatok, Csabát pedig a Suzuki fogyasztása, azért szorosan megöleli az öreget búcsúzáskor, ropogtatja, kopasz fejét is megcsókolja, nézi sokáig, amint az üvegajtókon túl, a kocsi felé ballag az ólmos, varjas télben, pityereg is kicsit, hogy így szereti őt, hogy ide jön, aggódik érte, beszél a főigazgató professzor úrral, hálapénzt is ad, s hogy ezért tényleg semmit sem vár, csak gyógyulást, de hát mi a gyógyulás? ki a beteg? jó helyen érzi magát Csaba, rendelt helyen, harci pihenőállomáson, úgyhogy mosolyogva csoszog vissza a körletbe, hanyatt fekszik a vaságyon, a kispárnát feje alá pofozza, úgy nézi a dobozt a többiekkel, kibeszélő show, nyomorultakat engednek össze, a nézők is azok, úgyhogy mindenki magán röhög, anyja és a nagyanyja is nézik a tévét ebben az időben, „anyu és mama”, nem lehet hozzájuk férni ilyenkor, cigánygyerekek potyoghatnak az égből, Krisztus is eljöhet újra, lehunyja szemét Csaba, próbál másra gondolni, álomra érdemesre, Éva tanárnő jelenik meg, hallja a hangját, a legutóbbi e-mailben írta, amit most mond: „Az ember mélyen, belül érzi, tudja az igazat, és ha az történik, az olyan, mint hajnalhasadtan az erdőben, amikor az első sugár feljön: egyszer csak, mint valami varázsütésre, minden madár zengedezni kezd, megnyílik a lélek, fékezhetetlen, tagadhatatlan; se elhazudni nem lehet, se megmásítani vagy eltakarni; így érzem én annak az igazát, ami most történik, mindenki büszke harci díszben, és tisztelve a másikban önnön gyengeségünk hordozóját, élesen és bizonyosan leválasztjuk magunkról a szükségtelen nehezéket...”, elalszik Csaba, Emil bezárja fölötte az ablakot, nehogy megfázzon, álmában előbb a csonttollúakat látja, amint repülnek hazafelé, Ázsiába, aztán a Magyar Szent Koronát, félhomályban lebeg előtte, melegség önti el Csabát, átizzadja a pizsamát, de nem ébred föl, nem hagyja el azt a valóságot... 

11. 

...tudja, hogy rajta derülnek a francia diákok, ahogy ott áll fejet hajtva, imára kulcsolt kézzel, mint egy faszent, de nem foglalkozik velük, inkább az üvegbura mélyére összpontosít, erőhullámok érkeznek onnan, szédül kicsit, szorít a tarkója, a nosztrai könnyező Mária érintéssel szentelt másolata előtt érzett hasonlót, imádkozik, találja meg helyét, a számára rendeltet, ahonnan az erejét maradéktalanul kifejtheti, és áldást kér mindnyájukra, mindenkire, aki a magyarok országáért munkálkodik, alázatosan, állva is leborulva, nagy szükség van az áldásra, a segítségre, idegenek cipője kopog a Parlament utolsó kis szobájának parkettjén is, nem mozdul Csaba, pedig már noszogatják az amúgy jóravaló, fülhallgatós figyelők, mert mindjárt érkezik a koronaőrség, már itt is vannak, lassú vigyázzmenetben jönnek, sötétzöld atilla, skarlátpiros nadrág, fejükön kócsagtollas csákós süveg, oldalukon kard, szépek, csinosak, mint a mesében, milyen fontos, milyen életbevágóan fontos a rítus, amit naponta „elpáváznak”! arra gondol Csaba, a szélről nézve őket, hogy miközben az utolsó kis terem bársonyszőnyegét is idegen lakkcipők gyűrik és tapossák, a Korona mégis csak itt van középen, Magyarország szívében, lehetetlen eltávolítani, uralkodik, s körötte az őrség, hűséges Révay Péter utódai... elmosolyodik Csaba, távolodván is a Magyar Szent Koronát keresi a tekintete, sugárzó erejét fogadja, lent, a lépcső alatt, az oszlopok közt már várják, két fiú, egy lány és egy nő, mindnyájan tavaszias ünneplőben, arany kettős kereszt a kabátjukra tűzve, szépek, komolyak, a lány haja palócos kontyban, visszafogottan nevet, mert Éva tanárnő mond valamit, szikráznak a fehér fogak, „átjáró” – gondolja Csaba, suttogja is, s a gyönyörű napfénypamacsra lép, mely a lépcsőn, mint egy templomi szentély márványlépcsőjén, vakítóan cicázik...