ALEŠ DEBELJAK*

A költészet és a magam védelmében

A 20. század ’80-as éveinek az elején költőként és kritikusként léptem a szlovén és jugoszláv kulturális élet területére. A mai napig is igyekszem megőrizni e kétfajta látásmód kölcsönös feszültségének egységes – sajátos – világra való rálátását, egy egzisztenciának a sokféle lelki rétegével. Jóllehet az intellektuális produkció során kénytelen vagyok figyelembe venni az értelmi megítélés argumentációit és annak szokványos elvárásait. De mégis el kell ismernem, hogy egyre inkább – főként azok után, amikor úgy tűnik számomra, hogy valamilyen módon az akadémiai képzés műhelyében már érvényt szereztem magamnak – az a fajta próteuszi zsáner tart vonzásában a nyelv irodalmi és racionálisan kritikus regiszterének a határán, amelyben lehetséges az esszét, mint intellektuális verset kitágítani olyan határokig, ahol az írás során már nem csak a megismerés munkálkodik, hanem a gondolat esztétikai és etikus tartaléka is, ami azt jelenti, hogy megőrzi önmagában az integrális valóságnak egyfajta nyomát, amely ösztönözte a preszókratikus filozófusok írásait, hogy kissé nyomatékosabban fejezzem ki magam.
   Másrészt pedig egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a modern költők és az értelmiségiek lényegében nem tesznek mást, mint saját koruk történeteit beszélik el. Éppen azáltal beszélnek, hogy „elbeszélnek”, tekintet nélkül arra, hogy mennyire elliptikus és hermetikus a beszédmódjuk. És ha így van, akkor kénytelen vagyok elfogadni azt a feltételezést is, hogy éppen úgy a racionális, mint a költészeti mű abból a vágyból fakad, hogy megformálja a történetet, eközben pedig felhasználja, továbbfejleszti és finomítja a metaforákat és az archetípusokat. Így például Cervantes a Don Quijotéban az álmodozó és az idealista archetípusát adta meg, Max Weber a lelkes buzgalom fogalmát, amit a mitológia megvalósításával hoznak létre az emberek, vagyis az úgynevezett protestáns etikát, Flaubert a Bovaryné című regényével a megsemmisített polgári romantika archetípusát adta meg, Marx a Tőkében pedig a kíméletlen kövér kapitalista archetípusát. Azt akarom ezzel mondani, hogy a megismerés két formájának, akár egyénként vagy mint a közösség részeként, kölcsönös feszültsége hatással van arra a módszerre, hogyan értelmezzük saját magunkat.
   Miközben a 19. században az irodalom a valós élet legalapvetőbb és leginkább meggyőző sűrített leírásait adta, a 20. században azonban többnyire a tudósok metaforáit használjuk, Freudtól egészen McLuhanig. A szlovén kulturális hagyományokban éppen maguk a költők, a világ el nem ismert törvényhozói, mint ahogy Shelley nevezte őket, látták el a nyilvánosságot a valóság megértéséhez szükséges eszközökkel. A költészet célja ugyanis abban áll, hogy újra meg újra felfedezze a közösség és az egyén történeteit és megismételje azokat az élményeket, amelyeket egyszer már az emberek elbeszéltek, és amelyeket újra el kell mondani. Egyedül abban állhat a költészet innovációja, hogyha saját igazságát a társadalmi életben keresi, ha kommentálja és kritizálja az erkölcsi szokásrendeket és metaforákat, a lélek aszketikus magányával hasonlatokat és ideálokat juttat érvényre más személyek érzelmi szükségleteivel kapcsolatosan. Olyan ideákról van itt szó, amelyek bizonyos mértékben segíthetnek abban, hogy az emberek egymást megértsék.
   A költőket és történetírókat az ember túlélésének az érdeke köti össze, hogy elszántan beszéljenek el kis paradicsomi történeteket a kortárs kommunikáció sivatagán keresztül, amiket könnyen el lehetne érni, és olyanokat, amelyeket már elvesztettünk. Nem mi leszünk az elsők, akik ilyen történeteket beszélünk el. Ha pedig ezeknek a történeteknek, amiket egymásnak beszélünk el, nem lesz igazság ízük, akkor lehetséges, hogy tényleg utolsók leszünk, ahogyan arra az amerikai kultúrkritikus Neil Postman figyelmeztetett. Ma kétségkívül úgy tűnhet, hogy átcsaptunk a másik végletbe: mintha egyáltalán nem is lenne igényünk arra, hogy a művészi ábrázolásból és a valós élet megjelenítéséből megpróbálnánk kihámozni azt a valóságot, amely közös időnkre és terünkre vonatkozik, úgy, ahogy azt ki lehetett hámozni Dominik Smole¹ Antigonéjából és Tomaž Šalamun² Pókeréből. Úgy látszik nincs már igény arra, hogy ne csak funkcionálisan halmozzuk az információkat, hanem hogy megőrizzük az egyszeri látásmód lehetőségét és azon emlék pillanatnyi magunkévá tételét, ami az emberi közösségnek arra a veszélyes kényelmességére vonatkozik, amely épp úgy, mint a lelki látásmód, meghaladja a test, a város, a hegyek és a tengerek fizikális korlátoltságát, éppen ezért még nincs megfosztva saját szépségétől, legyen még annyira torz is.
   Lemondani annak lehetőségéről, hogy a regényekből és a versekből kifacsarjuk az elbeszélői valóságot, azáltal hogy magunk veszünk részt a világ megformálásában és elfogadásában, mint ahogy azt feltételezzük, megtapasztaljuk és ismerjük, végzetes következményeit tekintve ez azt jelenti, hogy lemondunk a távoli közelségről, az auráról, mint ahogy azt Walter Benjamin fogalmazta meg. Az aurában a másik borzalmas közelsége és az én vigasztaló eltávolodása képes állandóan helyet cserélni a tökéletlen egyensúly keresésékor, csak azért, mert kettejüknek a szükségesség tekintélyét annak a totális végtelensége adja meg, ami kimondhatatlan. Ha lemondunk arról, hogy az abszolút igazságra hivatkozhassunk, amelyben legalábbis meg lehet sejteni ezt a kisugárzási többletet, akkor szerintem a szabadság fogolyainak a szerepét fogadjuk el, hisz egyszerűen egyetértünk azzal, hogy valójában az egész világ már a gondolatilag elsajátítható modern paradigmával kezdődött el.

Az abszolút valóság és a nyelv

A modernizmusban ugyanis bekövetkezik a kiterjedt filozófiai igazolása annak, hogy a tapasztalat kölcsönösen elválasztott értékszférákra szakad szét, amelyek között az átjárási lehetőség csak a sokk segítségével volt megvalósítható. Éppen ennek a sokknak kell magára vennie a hiteles művészetet, melyben nem párolgott el a valóságos, adamita mandátumra való emlékezés és a rendnek a káoszból, a dolgoknak a szavakból való előhívásának orfikus tehetsége. Amikor más diskurzusok területére behatol, a művészet a kijózanodás sokkját is képviseli a hagyományok révén közvetített merevség formái miatt. A művészi nyelvezet, amely számomra mindig a még nem és a többet már ne közé van szorítva, tehát arra van ítélve, hogy folyton új utakat keressen, hogy aztán végül is ugyanazt mondja el és ugyanakkor ezt nem tudja másként megtenni, mint hogy az összeesküvés rituáléját ismétli meg, jóllehet gyötrően világos számára, hogy üzeneteit nem hallják már se az angyalok, hát még az istenek. Ebben is azt kell meglátnunk, hogy a költészet a kortárs marginalizáció szimptómája, de nem mint nyilvános kulturális értéké, amelynek mindig megvan a folyóirati, kiadói és publikumi saját mikrokörnyezete, hanem mint a művészetnek, tudniillik emfatikusan a valóság meghódításának többértelmű formájának.
   De ennek ellenére a költészet minden történelmi korszakban jelen van. Nem létezik költészet nélküli nemzet, azonban vannak olyan próza nélküli nemzetek, akik a megszelídíthetetlen valóságnak, a nyelv valóságának a közvetlen ritmusa feletti értelmi uralommal nem rendelkeznek. A költészetnek nincsen evolúciós és logikai fejlődése, éppen ezért a költői nyelv képes leginkább érzékletesen tanúskodni a pillanatnyi, magasztos élmények lehetőségeiről, amit ismer ugyan, de egyetlen emberi életrajz se képes elmondani ezen a bolygón. Éppen ebben az elégikus gyötrődésben, hogy ne kellene beismerni annak a vereségét, hogy elégtelenek a nevek, amelyekkel a „szentet” illethetnénk, ebben kell látni a költészet, mint himnusz szívósságát, ahogy ezt Leonard Cohen szépen fogalmazta meg:
   

A rengeteg fénytől fényes és ragyogó minden mi eleven,
e világon megértik és idő fedi,
míg neved nem lesz dicső mindörökre. 

Kisebb-nagyobb sikerrel én is ehhez hasonlóan igyekszem cselekedni a költészetben. A Város és gyermek (Mesto in otrok, 1996) című verseskötetemben például a születés csodájára koncentráltam, az egyén túllépésére, azzal hogy belép a családi törzsbe, ugyanakkor leírom Szlovénia állami függetlenségével kapcsolatos rezonanciáimat is. Számos referencia tanúskodik arról, hogy megpróbálok beszélni a nemzeti függetlenség titokzatosságairól, melyeket már természetesnek vélünk. Ezeket a verseket átjárja a sápadt (persze karantinai) nemesi arcok metaforája, az alig várt nehéz hazatérés, a tíz napos titkok (1991-ben a szlovén függetlenségi háború), a Karavanka-hegység, mint végzetes határ, a kipusztuló közösség, a változás miatti lelkesedés metaforája, a költő szobra feletti múzsa, mint a szabadulás ihlete (Prešeren emlékműve Ljubljanában!) stb.
   Röviden, olyan kézzel foghatóan, amennyire arra költői talentumom képes, anélkül, hogy lemondanék a szükséges kétértelműségekről, ami megkülönbözteti a verset az újságírástól, ezekben a versekben szembesülök az aktuális történelmi szituációk nehézségével. Erről állítom azt, hogy lágyan pislákol a parázsban s emberek számlálják a csontokat, ugyanakkor pedig a remény impulzusával fejezem be a kötetet, hogy majd a függetlenség ideje alatt a felocsúdás talán majd csak megtölti a kiszáradt kutakat. Ebből a szemszögből merészelném, mint abban érdekelt kétségbe vonni, hogy ebben a kötetben egyfajta radikalizmusról lenne szó, hiszen radikálisnak lenni azt jelenti, hogy megteremtsük annak lehetőségét, hogy esélyünk legyen a reményre, nem pedig az arról való gondoskodást, hogy egyre inkább a cinizmus váljon meggyőzőbbé.
   Hogyan lehet radikálisnak lenni, ha minden emberben találkozik a jó és a rossz? Ennek a találkozásnak azok a látnokok, költők, próféták és misztikusok az alakjai, akik eltűntek saját énük mélységében, felismerhetők az egyéni életen túli létformákban is, a társadalmi környezetben. Szerintem ez is a magyarázata annak, hogy annyi költő miért is intuitíve sejtette meg, hogy éppen az „én” a világ fő színtere. Sejtették, hogy a benső küzdelmek, konfliktusok és súrlódások gyötrelmes leírása során valójában az olvasók figyelmét arra irányítják rá, ami a leglényegesebb. A lényeg pedig az, hogy ne feledjék el azt, hogy az ember nem eszköz, hanem cél. Olyan értelemben cél, hogy összhangban él saját teljes erejével és ennek az erőnek a korlátaival is összhangot tud teremteni: hogy felelősséget vállal saját létéért. Ő, maga, mint hús-vér ember, mint ahogy ezt gyakran ismételgette Marjan Rožanc³ is, az ismert szlovén író.

Tehetség és küszködés 

Talán éppen e két kapcsolat közti tudat lassú elvesztése a „hibás”: az egyik oldalon az én élete és a másik oldalon pedig a szociális élet közt, hogy szívesen helyezzük a közös életlehetőség miatti felelősségnek a súlyát a „társadalom”, az „objektív arányok”, az institúciók” és a struktúrák” vállára. De a tények ellenére ezzel csak mossuk a kezeinket, hogy személyes hangunk vagy protestálásunk, esetleg egy másfajta világnak szóló himnuszunk (mely mindig egy már meglevőnek a kritikája) az igazat megvallva képtelen lenne valamin is hathatósan változtatni, ezzel az együtt nem működéssel pedig azok malmára hajtjuk a vizet, akik az „institúciókkal” és „struktúrákkal” foglalkoznak.
   Éppen a tömegből ered manapság a legtöbb bekiabáló hang, akik azt állítják, hogy nem tudjuk az értékeket elválasztani a személyes állásponttól, ezzel pedig az elfogultságtól és a szubjektivitástól, vagyis ami azt is jelenti, hogy a megbízhatatlanságtól és az ideiglenességtől, éppen e tömegből alakul ki az a fajta álláspont, hogy a jó és a rossz már nem egy olyan kérdés, ami egyedül csak minket érinthetne. „Csak” még bizonyos személytelen folyamatokat kell, hogy érintsen, politikai mozgalmakat és történelmi apály–dagály hullámokat, amelyben az individualizmus már nem érhet többet a képzetek és fogalmak tetszőleges felosztásánál.
   Ám a metaforákat, álomképek és imaginárius terek fragmentumait magam is amennyire lehetséges az áttekinthető költői formák közé sorolom. Felelőse vagyok tehát egy szabálysértésnek, amit aztán másokra próbálok hárítani? Nincsenek már illúzióim, hogy a művészetben elégséges lenne csak maga a tehetség. Egyre inkább világosabban látom, hogy a művészetben mennyire igaz a régi mondás a tíz százalékos tehetségről és a kilencven százalékos verejtékről, a gyötrelemről, a munkáról. Versesköteteim ugyanis egy időben sűrített és tartalmilag koncentrált kitörésben jönnek létre, valamiféle – erre mondjuk üres frázissal – ihletettségi hullámban. Akkor, amikor a benső világ alakjai eljutnak a peremükig, amikor tehát napfényre akarnak törni, fontos, hogy egyből versbe öntsem azokat. Ehhez teljes magányra van szükségem. Általában egy hétre elvonulok, kibérelem egy házikó szobáját, legszívesebben a tenger mellett, és ott megírom a verseskötet vázát. Szinte alvás nélkül, egy felerősített érzékenységi állapotban, elfelejtek enni, borotválkozni és zuhanyozni. Teljes egészében ezeknek a hangoknak a figyelmére koncentrálok, a csonka képekre, a történetek törmelékeire, amelyek felgyülemlenek bennem, mint valami kútban. Otthon csak finomítom a kéziratot, csiszolgatom, alakítgatom, tehát gürcölök, amikor a „szövegen dolgozom”.
   A művészt majdnem mindig az a gyötrelem marcangolja, hogy megérzéseit nem sikerült megfelelő szavakba öntenie. Ez a meg nem elégedettség, hogy egyetlen könyv se tökéletes, az, ami engem hajt a vágyakozás útján, a világban pedig az új könyvek megírását, amiket egyrészt lelkesen támogatnak a teoretikusok, akik mindennel és mindenkivel önkényesen rendelkeznek, másrészt pedig a nemzetközi korporációk tartják fenn, akik csupán gyúrható vásárlókat csinálnak belőlünk és képmásaik felhasználóit.

A nő és a transzcendencia 

Egy ilyen társadalmi kontextusban bizonyára gyengül annak a tudata, amely az egyén lelkének remegésében fedezi fel a kozmosz architektúrájához szükséges terveket. Ami pedig a jó és a rossz közti feszültség nélkül lehetetlenség. Hogy megőrizzük ennek a tudatát, nekem úgy tűnik, hogy szinte nem is megy ez másként, mint hogy az, aki ezen iparkodik, hát kissé szent és őrült, mint ahogy azt megírtam a Befejezetlen himnuszok című kötetemben (Nedokončane hvalnice, 2000). Ezek a himnuszok különböznek a Város és Gyermek kötettől. A himnuszok ugyanis a szociális történelem és az intim én közti kereszteződésből visszavonulnak és útnak indulnak egy kihangsúlyozott lekerekítettség felé, melyben – mennyire helyénvaló ez, ugye? – megsejtem az abszolút igazságnak a villanófényeit. Ennek a kötetnek a női figurája ugyanis így több arcát is megmutathatja: először az anyáról van szó és a szoptató nőről, aki gondoskodik az életadó nedv folyásáról, ugyanakkor pedig érett nőként szerető is egyben, ezzel pedig egy testet öltött út a transzcendensbe, az abszolút igazság terébe.
   Amiatt teszem nőiessé, hogy annál észrevehetőbben táruljon fel éppen a gyengédség, a kedvesség, a kegyelem, az áldás, egyszóval azok a dolgok, amelyeket a mindennapi életben bárki közülünk feltehetőleg hiányolhat, hiszen sohasem elég belőlük. A nő az én verseimben nem kizárólagosan testi és szexuális lény, hanem a lelki avantúra lírai ritualizációjáról van itt szó: test nélkül aszkézisre lenne ítélve, azok a pillanatok nélkül pedig, amelyek meghaladnak minket, ugyanakkor egy egyszerű érzelmi élvezetbe lenne zárva. Talán a versekben ezért is használom egyre inkább a vallási szótár kifejezéseit, amik abban segítenek, hogy eljussak az abszolút igazságra kitáruló ajtóhoz.
   A testi kapcsolat „csak” az első lépés a transzcendencia felé, a valamivel való lelki egyesüléshez, ami teljesen meghalad minket, és amit én magam erotikus pillanatként értelmezek. Az erotikus pillanat tartalmaz valami lelkit, miközben a szexuális vágynak rendszerint nincsen lelki impulzusa. De az erotika, mint az érzelmi és lelki dolgok kapcsa azt feltételezi, hogy a testi egyesülést a misztikus egység szükséges feltételeként éljük át, amit költők és misztikusok már régóta keresünk. Ázsia vallásos hagyományai és a kereszténység is felhasználják a szerelem nyelvét és a nemi viszonyt, hogy általa írhassák körül az istennel való egyesülést.
   Azonban egyből hangsúlyoznom kell, hogy a költők istene más, mint a filozófusok istene. A költők istene van a legközelebb a misztikusok istenéhez. A minden dolgok kapcsolatáról szóló vallási tudatot azokkal a szavakkal próbálom meg kifejezni, amelyek rendelkezésemre állnak: ezek a szavak valamilyen módon a nyelvre támaszkodnak, melyet fiatalkori verseimben használtam, amikor meghallottam a csendet, pl. a Csend szótára című kötetemben (Slovar tišine, 1987), csakhogy abban kevesebb az egzisztenciális fenyegetettség, a félelem és a reménytelenség üledéke. Ugyanakkor itt szó sincsen semmiféle hitvallói vallásosságról. El kell ismernem, hogy tekintet nélkül erre vagy arra a teológiai elképzelésre egyszerűen csak megmozgatom, átdolgozom és a magam sajátos/személyes alkotói tevékenységével összhangban alkalmazom a vallásos képeket.
   Feltehetőleg azért alkalmazok vallásos beszédmódot a verseimben, mert különben nem tudnának utalni az egyesülés feltételeire: a nővel, istennel, a test közt levő levegővel és a benne levő nedvekkel, mint azt verseskötetem is szuggerálja: A felszín alatt (Pod gladino 2004). A versek tétova női vezetők, akik az ideális forgatókönyvben elvezetnek az abszolút igazság széléig, a szentség és titokzatosság helyéig, amely azok után is rejtve marad, amikor az igazság már kinyilvánult.
   Ugyanakkor az én istenkeresésem inkább van kapcsolatban a személyes megérzésekkel az abszolút igazság egzisztenciáját illetően, a környezettel való valós egyesülés létezésével, a haza létezésével, ha úgy tetszik, mint ennek vagy annak a vallási intézménynek az istenével. Istenkeresésem ugyanakkor lényegesen annak a hagyománynak az áramlatában mozog, melyet a Nyugat hozott létre, ám a zsidó–keresztény hagyomány nem kötelez olyan módon, amely elvárja az exkluzivitást és a dogmák tiszteletét, az imádságok és a felekezeti hovatartozások szertartásainak a szabályait.

Abszurd hit a költészet erejében, a szerelemben 

Egyáltalán el se tudom képzelni, hogy saját tapogatózásaimat addig az útig, amely feltehetőleg csak az abszolút igazsághoz vezet el, ahhoz a láthatatlan, de létezőhöz, még máshogyan is le lehetne írnom, mint a költészet nyelvével. Amikor Tertullianus azt állítja, hogy credo, quia absurdum est, éppen ezt a meggyőződését fejezi ki valami támasznak az elkerülhetetlen szükségességéről és ugyanakkor annak láthatatlan, ellenőrizhetetlen, megnevezhetetlen természetéről, amire támaszkodunk. Ezért részesítem a költészetet előnyben, mert más beszédformák, amit ismerek, és amelyek annyira amennyire a rendelkezésemre állnak, valami lényegeset mégis nélkülöznek, valamit, ami kielégítetlenül hagy és boldogtalanul. Ez, éppen ez a boldogság az, ami akkor, amikor ennek a kielégülési érzete nincsen meg, teljes fényességében ragyog fel, ez a boldogság betölti a tartózkodási lakhelyeket, amelyet követek és igyekszem kifejezni a költészetemben. Voltaképpen már egész halom analitikus szöveget megírtam a vallási imaginációkról és erről elméleti könyvet is megjelentettem, de mindezek az analízisek szociológiai kritériumoknak voltak alávetve, kulturológia és történelmi argumentumoknak.
   A költészetben pedig nyoma sincs ennek. A költői nyelv, mint a nyelv megtisztításának és a határok asszociatív keresésének a laboratóriuma, ameddig a mély, személyes élmény egyáltalán átadható, valójában az élet legvalóságosabb pillanatait foglalja össze. És ha isten csak valamilyen erőltetett szó a láthatatlan, abszolút igazság kifejezésére (amit persze saját alkotói vízióinkkal próbálunk meg folyton „lefordítani”, „emberiesíteni”, „elérhetőbbé tenni”), akkor világos, hogy mindegyik költői művészet hordoz magában valamiféle istenkeresést. Szinte mindjárt ki is mondanám, hogy éppen azért, mert tartalmazza a keresés pillanatát, mégse lehet tökéletes: tehát mindig újra akarja azt, hogy újra kezdődjék. A keresés, a tapogatózás, a befejezetlenség. Nem véletlenszerűen szerepel már a himnuszok kötetének címében is a „befejezetlen” kifejezés. Különben csak a vágyakozás tökéletlenségében nem satnyul el a tökéletesség iránti szabadság, jóllehet idegen akaratnak rendelem alá magam, ami végtelen transzfigurációs energiákon át érkezik, mint ahogy az aratás ciklusa is végtelen, a kapálásé, a virágzásé, az érlelődésé, és minden élőben a rothadásé is.
   A Befejezetlen himnuszok kötete a távoli isten létébe vetett reménnyel fejeződik be. Jóllehet az „isten” kifejezés számomra túlságosan ideológiai, nálunk pedig manapság egyre inkább politikai értelemben is teljesen terhessé válik, ugyanakkor ezzel fejeztem be könyvemet, mert a hatalmas, fennkölt remény megköltésének a lehetőségéről van itt szó, hogy mégse vagyunk egyedül, hogy valami meghalad minket, mert valahogy érzem, hogy nem lehetünk csak magunk számára elegendők. Létezik egyfajta kozmikus szemlélet az élet architektúrájában, amit magunk alakítunk ki, anélkül, hogy tudnánk miként működünk közre a tervekben, melyek folytonosan változnak, mert részben hatással lehetünk rájuk, de ugyanakkor – és ez a lényeg – egyfajta értelemről és rendről van szó, aminek formát keresünk. Itt segítségünkre van a tekintély, ami nem saját magunkból fakad. A modern, radikális szubjektivizmus ugyanis a nihilizmus közvetlen közelében van, aminek az „én” egészében és teljesen elegendő.
   Ugyanis önmaga számára nem lehet elegendő az ember, tehát éppen a szerelemnek kell földi utazásunk szükséges céljává válnia. Ha egyáltalán valamiről tanúskodnak, akkor – remélem – versesköteteim erről tanúskodnak: az ember hogyan űzheti el a szerelemmel vagy annak pótlékaival a magányát, a szerelemben felismerheti a határok fontosságát, amely a szabadságé, de igazából magát a szabadságot se képes élvezni csak úgy, tengely nélkül, ami körül a szabadság élvezete, lebegése könnyedén foroghat és kiléphet az időből. A szerelem ez a tengely. De mégse forog folytonosan, automatikusan, mint valami mechanikus vagy elektromos módszerrel hajtott világnak a támasza. Mindig újra, szószerint mindennap, törekedni kell rá és lendületbe hozni. S ez nem egyszerű, mert a törekvés – nincsen jobb szavam erre – nem tételezi fel csak az akaratot és értelmet, hanem a lelket és a szellemet is.
   Teljes létünkkel arra törekedni, hogy éljük a szerelmet és elmerüljünk benne, ki- be lélegezzük, mint a levegőt, amely létünkhöz feltétlenül szükséges: ez egy igényes magatartás. Azt hiszem, hogy mi emberek nem csak az ambíciók, az ügyesség, a társadalmi ranglistában különbözünk, hanem talán még legnyilvánvalóbban a szerelmi élet fokozatbeli képességeiben is. A szerelmi kapcsolat egy olyan kapcsolat, amely nélkül a világ képtelen lenne létezni. Ez ugyanis a személyes ajándékozás kapcsolata, amelyben annak jut több, aki többet ad, nem pedig az, akinek a végén több a játékszere.
   A szerelem, mint ajándék, ajándékozás, ami elhozhatja a megváltás lehetőségét is, például a bibliai bűnös nő, Mária Magdolna szerelmében pillantottam meg, amire határozottan utalok is a Befejezetlen himnuszokban. Mária Magdolna szerelmének mindenesetre nincsen csak lelki jellemzője, hanem a test tapasztalatához is kötődik. Mária Magdolna valójában a hatalom erotizált megtestesülése, amellyel a szerelem rendelkezik: átverekedte magát a múltbéli foglalkozások rétegein, az elutasításokon, félrelépéseken, a környezetével való konfliktusokon és a megaláztatásokon, hogy valóságossá váljon az emberré lett istennel való találkozása, valakivel, aki ezt az ő tökéletlenségét sajátjaként fogadta el.
   Hogy a szerelmet elfogadhassa, neki magának is át kellet élnie azt. Ezért is tűnik számomra Mária Magdolna alakja inspirálónak. Hisz annyira közvetlenül tárja fel a kulcsjelentésekhez való eljutást, amivel az életben és a világban a szerelem rendelkezik, amennyire valóra váltja azt! Ah: de milyen is ez a világ? Ha csak magunk körül pillantunk körbe, ha tekintetünkkel átsiklunk a televízió képernyőjén, szinte már el is áll a lélegzetünk, annyi a dölyf, hogy a végén még a szerelem művének tudhatnánk be a katasztrofális világ megalkotását is. Hisz végül is eltávoztak belőle az istenek, most pedig még maga az ember is el akarja hagyni. Ám szerelem nélkül nem hozták volna létre a világot az istenek, mielőtt elhagyták azt. A lényeg az, hogy ebben az exodusban nem adjuk fel a reményt, hogy kitartunk amellett, ami miatt érdemes élni.
   Ha a művészet egy kommunikációs forma, akkor a létezés módjait egy nyilvánvaló megértés nyelvére fordítja le, amit képtelenek vagyunk a közösség kontextusának túloldaláról meglátni, ahová tartozunk. Mindegy, hogy a családról van szó, szerelmi kapcsolatról, barátságról, társadalmi osztályról. Miért érdekel engem jobban isten, az abszolút igazság, miért nem pedig a világ ateizációjának a drámája? Azért, mert abból a fokozatosan megszerzett meggyőződésből indulok ki, hogy létezik valamilyen tekintély utáni vágy, ami hasonló módon adhatna életünknek értelmet, mint amivel a művész a káosz formáit hozza rendbe. Persze, hogy „csak” a végtelen glória hajnali árnyékának nyomáról lehet itt szó, ami kitűnő metaforája annak, ami aligha létezik még saját létének utolsó dobbanásaival is világunkban.
   A művész szerep pedig éppen abban áll, hogy felismerje ezeket a dobbanásokat, lefordítsa egy olyan nyelvre, amelynek alapján az emberek rájöhetnének, hogy mennyire képtelenség egy olyan életet élni, ami egészében valamilyen arbitrárius, technikai, logikus formának van alávetve. Persze az is világos számomra, hogy az önmagunk megismerésére irányuló követelmény heretikus és problematikus a többség ízlésének, hiszen pontosan azt a vagylagosságot és tetszőlegességet helyezi elviselhetetlen és kérdéses fénybe, amit ma sokan trónra emelnek, mint a nap vezérszavát, ami örökké tart.
   

                                                                          (Fordította: Lukács Zsolt)