|
DARVASI
FERENC
Tolcsva-Kőszeg
retúr
Sajó László: Írottkő.
Emlékkönyv
Az Írottkő mindösszesen tíz hónap történetét foglalja
magába. Kezdő időpontja 1966. március 5., a záró: 1967. január 2. Egy
tízesztendős fiú fejlődés-, család- és egyben nevelődési (én)regénye ez,
vállaltan önéletrajzi alkotás. A szerző vele azonos korú hőst teremt,
aki ugyanabba az intézménybe jár, ahol ő tanult a valóságban. És, hogy
szinte teljes legyen a létező és fiktív alak, a szerző és a hős azonosíthatósága,
még az íróról készült gyermekkori fotókkal is találkozhatunk a kiadványban.
(Természetesen nem mosható össze teljesen a két funkció. Már a fiú is
tudja tízévesen, hogy amit egy író valóságosnak láttat, az igazából nem
feltétlenül reális, a valóság és amit leírunk az nem esik egybe.)
Sajó László könyve egy beszédhibás srácról szól, aki azért kerül el a
családi otthon melegéből, a BorsodAbaújZemplén megyei Tolcsváról
egy kőszegi bentlakásos intézménybe, hogy az utóbbiban kigyógyítsák dadogásából.
Az első fejezetből (A báró fia) a tolcsvai világot, a pedagógus
szülőket, a családot, a szomszédokat, a Kőszeg előtti a későbbiekhez
képest tulajdonképpen gondtalanabb időket ismerhetjük meg. A második
(41-9) az új helyen, a gyógypedagógiai intézetben töltött első
hónapokról, a beilleszkedés nehézségeiről, a közeg idegenségéről nyújt
képet. A harmadik (Vakáció) középpontjában egy kelet-németországi
nyaralás áll: a fiú jutalomüdülést nyer a baráti szocialista országba,
mert előzőleg első lett a Pajtás újság irodalmi pályázatán verseivel
és prózájával. A negyedik egység (41-12) újra Kőszegre koncentrál
ahonnan a szülők végül elviszik gyermeküket, akinek így a záró
fejezetben (Egész mondattal felelünk) újból az otthoni,
tolcsvai közegbe kell beilleszkednie.
A
történésekről többféle forrásból, de szinte mindig a fiú nézőpontjából
értesülünk. Az Írottkő ahogy az alcíme is jelzi elsősorban
emlékkönyv. A fiú a 10. születésnapjára emlékkönyvet kap szüleitől. Ezt
aztán nem a rendeltetésének megfelelően használja. Emlékkönyvbe
mások szoktak írni a többiek akartak a születésnapomon de nem engedtem.
Ebbe csak én akarok írni és én akarom olvasni. Leírom az emlékeimet és
amik történnek velem rója papírra, és, hogy rejtegetni
fogja mások elől a kis lakattal ellátott könyvecskét. Az eseményekről
egymás utániságuk sorrendjében, lineárisan tudósít. (Persze ha nagyobb
időtávolságból mesélne róluk, egy gyermeknek akkor is nyilvánvalóan így
lenne a legkézenfekvőbb elmondania több hónap sztorijait. De itt azért
is egyenes ívű az elbeszélés, mert a fiú szinte rögtön lejegyzi, ha történt
vele valami.)
Szülei
ezzel az ajándékkal, ha indirekt módon is, de az irodalom felé terelik
ő pedig idővel mind jobban szeret írni. A képzelődésre egyébként
is fogékony, de belső világa az írással bontakozik és teljesedik ki igazán.
Egy idő után költeményeket szerez, és a fiatalok jellegzetes hevületével,
mintha mi sem lenne természetesebb belefog egy regénybe is. De
amikor foglalkozósdit játszanak a többiekkel (melynek lényege,
hogy mindenkinek el kell képzelnie, mi szeretne lenni: fodrász, presszós
stb.), ő akkor is a zsurnaliszta hivatást választja. Kőszegen meg cikket
ír a faliújságra. Nagyrészt az írás segíti hozzá szuverén, saját belső
világának kialakításához. (Amely persze nem éppen fiúsférfias, a
hagyományos értelemben semmiképp hiszen a srác rendkívül érzelmes,
talán túlérzékenynek is nevezhető.)
Ez
a külön bejáratú univerzum tele van titkokkal. Ezeket amennyire csak tudja,
igyekszik megőrizni. Nem ereszt be a belső, lelki birodalmába senkit.
Maga a könyv címe is a Kőszegi-hegység legmagasabb pontján túl
erre a titkolózásra utalhat. Az Írottkő szó ugyanis azt
leszámítva, hogy az egyik fotón is jelen van, mint egy étterem neve
egyetlen alkalommal fordul elő a szövegben, így: Itt található a
dunántúl legmagasabb hegye az Írottkő ami 882 m. Ide nem lehet kirándulni
mert egész a határnál van. Ennek analógiájára a fiú Írottkő című
emlékkönyvét felfoghatjuk egy olyan területnek, ahová idegeneknek nincs
bejárás, és amelyet szigorúan őriz a birtokosa. Esetleg olyan szöveghelynek,
amely súlyosabb, mélyebb annál, mintsem hogy csak úgy lazán belekukkantsunk,
holmi könnyed kirándulást tegyünk benne.
De nem csupán naplóba hajló emlékkönyv ez. A rövid kis jegyzeteket
a családhoz írt, illetve az internátusból kapott levelek szabdalják, valamint
a logopédusnál gyakorolt, többnyire korabeli szocialista szlogenek, dal-
és meseidézetek, tankönyvmondatok. A korabeliség látszatát kelti a tipográfia
is, a levelek nagy részének írásmódja a régi írógépekét idézi. A fiú családjának
szánt sorai pedig kézírásszerűek, gyermekien kerek betűkkel vannak szedve.
Mivel egy tízéves fogalmazványairól van szó, az is teljesen kézenfekvő
megoldás, hogy a szövegben helyesírási hibák vannak. (Plusz, ahogy az
általam citált sorokból már kiderülhetett, a fiú írásában egyetlen darab
vessző sincs.)
Sajó javarészt hiteles gyermeki világot teremt meg. Az viszont mindenképp
erőltetett, hogy az elbeszélőfőhős az Iskola a határont olvassa
(10 évesen!) abban az intézményben, ahol az Ottlik-regény is játszódik.
Ilyen életkorban nyilván képtelenség bármit megérteni ebből a könyvből
melyet egy pedagógus szülő biztosan nem adna a gyermeke kezébe.
És egy-egy alkalommal mintha korához képest lehetetlenül érett kijelentéseket
tenne a fiú: például amikor a 129. oldalon arról elmélkedik, hogy még
most is ott kezdődik Európa a határon túl.
Ezeket leszámítva azonban nemigen lehet kifogásunk. Figyel rá a szerző,
hogy az elbeszélőnek bizonyos eseményekről tulajdonképpen csak közvetetten,
mások beszámolójából lehetnek emlékei (pl.: Így mondták anyuék.
Én erre nem emlékszem mondja a narrátor egy helyen, miután
elmesélt valamit a saját kisgyermekkorából). Kizár mindenféle rosszízű
nosztalgiázást, megint csak helyesen, megnyugtató módon hiszen
a fiú a saját jelenéről ír, így nincs mit visszasírnia. Pszichológiailag
is árnyaltnak tűnik a főhős alakja, aki félénk, sírós, anyás, és anyja
által mindentől féltett kisfiúból a könyv hasábjain válik a kőszegi idegenben
muszájból is persze kicsit már érettebbé. Olyan sráccá,
aki minimális szinten már be akar és be is tud illeszkedni a többiek közé
de úgy, hogy azért titkait, önállóságát, belső lelki szuverenitását
is megőrzi.
A szerző különösképp kiválóan jeleníti meg a gyermekek sajátos logikáját
(pl.: Minél több volt a felirat a film elején annál jobb volt a
film.). Az Írottkő másik nagy erénye a (gyakran éppen a speciális
gyermeki logikából, félreértésekből adódó) humora, amely mert Sajó
László most sem tagadja meg önmagát gyakran valamilyen futballanekdotához
kötődik. Végezetül egy ilyennel ajánlanám az olvasók figyelmébe a könyvet:
Szénégetőnek meg azt mondta tanár bácsi hogy ő lesz a jobbszélső
el ne mozduljon a szélről. Már ment a játék amikor tanár bácsi észrevette
hogy Szénégető egyhelyben áll a félpályánál. Mondta neki hogy mit álldogál
ott erre Pisti azt mondta hogy dehiszen tanár bácsi mondta hogy el ne
mozduljak... (LHarmattan Kiadó, Bp. 2009)
|
|