EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 3. sz.
 
 
 
 

DARVASI FERENC

 

Tolcsva-Kőszeg retúr
Sajó László: Írottkő. Emlékkönyv

Az Írottkő mindösszesen tíz hónap történetét foglalja magába. Kezdő időpontja 1966. március 5., a záró: 1967. január 2. Egy tízesztendős fiú fejlődés-, család- és egyben nevelődési (én)regénye ez, vállaltan önéletrajzi alkotás. A szerző vele azonos korú hőst teremt, aki ugyanabba az intézménybe jár, ahol ő tanult a valóságban. És, hogy szinte teljes legyen a létező és fiktív alak, a szerző és a hős azonosíthatósága, még az íróról készült gyermekkori fotókkal is találkozhatunk a kiadványban. (Természetesen nem mosható össze teljesen a két funkció. Már a fiú is tudja tízévesen, hogy amit egy író valóságosnak láttat, az igazából nem feltétlenül reális, „a valóság és amit leírunk az nem esik egybe”.)   Sajó László könyve egy beszédhibás srácról szól, aki azért kerül el a családi otthon melegéből, a Borsod–Abaúj–Zemplén megyei Tolcsváról egy kőszegi bentlakásos intézménybe, hogy az utóbbiban kigyógyítsák dadogásából. Az első fejezetből (A báró fia) a tolcsvai világot, a pedagógus szülőket, a családot, a szomszédokat, a Kőszeg előtti – a későbbiekhez képest tulajdonképpen gondtalanabb – időket ismerhetjük meg. A második (41-9) az új helyen, a gyógypedagógiai intézetben töltött első hónapokról, a beilleszkedés nehézségeiről, a közeg idegenségéről nyújt képet. A harmadik (Vakáció) középpontjában egy kelet-németországi nyaralás áll: a fiú jutalomüdülést nyer a baráti szocialista országba, mert előzőleg első lett a Pajtás újság irodalmi pályázatán verseivel és prózájával. A negyedik egység (41-12) újra Kőszegre koncentrál – ahonnan a szülők végül elviszik gyermeküket, akinek így a záró fejezetben (Egész mondattal felelünk) újból az otthoni, tolcsvai közegbe kell beilleszkednie.
  A történésekről többféle forrásból, de szinte mindig a fiú nézőpontjából értesülünk. Az Írottkő – ahogy az alcíme is jelzi – elsősorban emlékkönyv. A fiú a 10. születésnapjára emlékkönyvet kap szüleitől. Ezt aztán nem a rendeltetésének megfelelően használja. „Emlékkönyvbe mások szoktak írni a többiek akartak a születésnapomon de nem engedtem. Ebbe csak én akarok írni és én akarom olvasni. Leírom az emlékeimet és amik történnek velem” –  rója papírra, és, hogy rejtegetni fogja mások elől a kis lakattal ellátott könyvecskét. Az eseményekről egymás utániságuk sorrendjében, lineárisan tudósít. (Persze ha nagyobb időtávolságból mesélne róluk, egy gyermeknek akkor is nyilvánvalóan így lenne a legkézenfekvőbb elmondania több hónap sztorijait. De itt azért is egyenes ívű az elbeszélés, mert a fiú szinte rögtön lejegyzi, ha történt vele valami.)
 
Szülei ezzel az ajándékkal, ha indirekt módon is, de az irodalom felé terelik – ő pedig idővel mind jobban szeret írni. A képzelődésre egyébként is fogékony, de belső világa az írással bontakozik és teljesedik ki igazán. Egy idő után költeményeket szerez, és – a fiatalok jellegzetes hevületével, mintha mi sem lenne természetesebb – belefog egy regénybe is. De amikor „foglalkozósdit” játszanak a többiekkel (melynek lényege, hogy mindenkinek el kell képzelnie, mi szeretne lenni: fodrász, presszós stb.), ő akkor is a zsurnaliszta hivatást választja. Kőszegen meg cikket ír a faliújságra. Nagyrészt az írás segíti hozzá szuverén, saját belső világának kialakításához. (Amely persze nem éppen fiús–férfias, a hagyományos értelemben semmiképp – hiszen a srác rendkívül érzelmes, talán túlérzékenynek is nevezhető.)
 
Ez a külön bejáratú univerzum tele van titkokkal. Ezeket amennyire csak tudja, igyekszik megőrizni. Nem ereszt be a belső, lelki birodalmába senkit. Maga a könyv címe is – a Kőszegi-hegység legmagasabb pontján túl – erre a titkolózásra utalhat. Az Írottkő szó ugyanis – azt leszámítva, hogy az egyik fotón is jelen van, mint egy étterem neve – egyetlen alkalommal fordul elő a szövegben, így: „Itt található a dunántúl legmagasabb hegye az Írottkő ami 882 m. Ide nem lehet kirándulni mert egész a határnál van.” Ennek analógiájára a fiú Írottkő című emlékkönyvét felfoghatjuk egy olyan területnek, ahová idegeneknek nincs bejárás, és amelyet szigorúan őriz a birtokosa. Esetleg olyan szöveghelynek, amely súlyosabb, mélyebb annál, mintsem hogy csak úgy lazán belekukkantsunk, holmi könnyed kirándulást tegyünk benne.
    De nem csupán – naplóba hajló – emlékkönyv ez. A rövid kis jegyzeteket a családhoz írt, illetve az internátusból kapott levelek szabdalják, valamint a logopédusnál gyakorolt, többnyire korabeli szocialista szlogenek, dal- és meseidézetek, tankönyvmondatok. A korabeliség látszatát kelti a tipográfia is, a levelek nagy részének írásmódja a régi írógépekét idézi. A fiú családjának szánt sorai pedig kézírásszerűek, gyermekien kerek betűkkel vannak szedve. Mivel egy tízéves fogalmazványairól van szó, az is teljesen kézenfekvő megoldás, hogy a szövegben helyesírási hibák vannak. (Plusz, ahogy az általam citált sorokból már kiderülhetett, a fiú írásában egyetlen darab vessző sincs.)
    Sajó javarészt hiteles gyermeki világot teremt meg. Az viszont mindenképp erőltetett, hogy az elbeszélő–főhős az Iskola a határont olvassa (10 évesen!) – abban az intézményben, ahol az Ottlik-regény is játszódik. Ilyen életkorban nyilván képtelenség bármit megérteni ebből a könyvből – melyet egy pedagógus szülő biztosan nem adna a gyermeke kezébe. És egy-egy alkalommal mintha korához képest lehetetlenül érett kijelentéseket tenne a fiú: például amikor a 129. oldalon arról elmélkedik, hogy „még most is ott kezdődik Európa a határon túl”.
    Ezeket leszámítva azonban nemigen lehet kifogásunk. Figyel rá a szerző, hogy az elbeszélőnek bizonyos eseményekről tulajdonképpen csak közvetetten, mások beszámolójából lehetnek emlékei (pl.: „Így mondták anyuék. Én erre nem emlékszem” – mondja a narrátor egy helyen, miután elmesélt valamit a saját kisgyermekkorából). Kizár mindenféle rosszízű nosztalgiázást, megint csak helyesen, megnyugtató módon – hiszen a fiú a saját jelenéről ír, így nincs mit visszasírnia. Pszichológiailag is árnyaltnak tűnik a főhős alakja, aki félénk, sírós, anyás, és anyja által mindentől féltett kisfiúból a könyv hasábjain válik a kőszegi „idegenben” – muszájból is persze – kicsit már érettebbé. Olyan sráccá, aki minimális szinten már be akar és be is tud illeszkedni a többiek közé – de úgy, hogy azért titkait, önállóságát, belső lelki szuverenitását is megőrzi.
    A szerző különösképp kiválóan jeleníti meg a gyermekek sajátos logikáját (pl.: „Minél több volt a felirat a film elején annál jobb volt a film.”). Az Írottkő másik nagy erénye a (gyakran éppen a speciális gyermeki logikából, félreértésekből adódó) humora, amely – mert Sajó László most sem tagadja meg önmagát – gyakran valamilyen futballanekdotához kötődik. Végezetül egy ilyennel ajánlanám az olvasók figyelmébe a könyvet: „Szénégetőnek meg azt mondta tanár bácsi hogy ő lesz a jobbszélső el ne mozduljon a szélről. Már ment a játék amikor tanár bácsi észrevette hogy Szénégető egyhelyben áll a félpályánál. Mondta neki hogy mit álldogál ott erre Pisti azt mondta hogy dehiszen tanár bácsi mondta hogy el ne mozduljak...” (L’Harmattan Kiadó, Bp. 2009)