EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 3. sz.
 
 
 
 

SZŰCS BALÁZS PÉTER

Félárnyékban



Öreg volt, ez az egy biztos. Öreg volt talán mindig is. Már akkor is ősz volt, mikor még nem volt benne a korban.
   Egy időben rendszeresen eljártam hozzá

A lakásban hatalmas ajtó mögött hosszú sötét folyosó indult, egy kis szoba, s a fő helyiség mellette. Szobája két szemközti falán egy-egy kép vagy ikon volt talán, nehéz volna most utólag meghatározni, mindegy is talán. A szobában mélybarna íróasztal, rajta régi írógép, könyvek tornyai, s papírhalmok végig az asztallapon. Körben könyvespolcok, s a rengeteg könyv.
   A szobában akárhány lámpa égett is, ő mindig árnyékban volt. Félárnyékban pontosabban, ez volt  a legtöbb, amit még megkockáztatott.

Csupa fogyatkozás, kopás. Az évek nyomai szerteszét.

Az volt a dolgom, hogy olvassak fel neki, mivel a látása erősen meggyengült az évek során.

Kész nevetség. Én olvassak fel, aki magam is alig látok? Nehéz kiszámítani az embereket, s eldönteni, mi lehet a cselekedetek mozgatórugója.

Régebben szívesen olvastam fel, ahogy nekem is felolvastak gyerekkoromban, ott alakulhatott ki ez a különös viszonyulás, a nyomtatott betűk s az eleven beszéd furcsa együttállása. 
   Nyilván előre tisztáztuk a feltételeket, hogy példának okáért nem olvasok franciául. Németül alig. Angolul tisztességesen. Legjobb volna csak magyarul talán, s azt is csak keveset.
   Nem is olvastam fel túl sokat végül, de legalább változatos témákról olvastam. Utópiákról, egyéni kivonulókról, mint Thoreau, kommunaszerű közösségekről, mint példának okáért a Brook Farm, olyan érdekes történettel bíró folyóiratokról, mint a Dial, meg az olyan igényes és művészi angol könyvkiadók történetéről, mint a William Morris-féle Kelmscott Press, s a Leonard és Virginia Woolf-féle Hogarth Press.

Felolvastam hát ezeket a dolgokat, bár őszintén szólva engem akkoriban nem ezek foglalkoztattak leginkább.

Aztán ha elfáradtam, beszélgettünk. Túlzás így nevezni persze.
   Néhány szó az időjárásról, az életről, s hasonló dolgokról.
   Én az ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt, s meredten bámultam kifelé.
   Ő odaszúrt egy-egy mondatot, csak úgy, lazán, minden tettetés nélkül.

Természetesen s egészen közönyösen beszélt az emberhez. Máskor azonban mintha szándékosan provokált volna. Aztán megint hangot váltott.
   Ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek, vagy talán mégiscsak igaz lenne hogy Isten kezében vagyunk?
   Igen, most úgy rémlik, ez rendkívüli módon jellemző volt rá. Ezek a váratlan fordulatok, kizökkentések, ezekkel szeretett operálni, meg a hangulataival, szinte letámadta az embert a gyászos hallgatásaival. Ilyenkor nem segített semmi.

Nem igazán voltam beszédes kedvemben akkoriban, inkább önmagammal folytattam párbeszédet.

Nem szívesen szálltam be dialógusokba, nem láttam értelmét. Vitázni végképp nem szerettem.
   Ő viszont öncélúan is vitázott. Egyszerűen semmiért nem rajongott ami evidensnek tűnt. Bármit megkérdőjelezett. Bármiben lehetőséget látott. Nem hitt a nagy teóriákban, de olykor egyetlen szóra is felfigyelt.
   
Egyben volt bizonyos, hogy az olvasás több mint életforma. Az olvasás legalábbis minden. Mindent tudott az olvasás mámoráról. Szerinte lassan kell olvasni, miként írni is lassan szokás, legalábbis neki az volt a szokása, ha jól emlékszem. S az sem árt, ha többször olvas el valamit az ember. Mert ha komolyabban megnézzük, egyszer elolvasni valamit, majdnem csak annyi, mintha egyszer sem olvastuk volna.
   
Nem lehetett rájönni, mire gondolt, mit akart ebből az egészből kihozni. Valami döntő fontosságú dolog kellett, hogy legyen, az biztos, félreismerhetetlen jelek utaltak erre. Belátásé talán, de eldönthetetlen volt, akkor legalábbis ezt lehetett gondolni. Egész életében keresett valamit, de nem derült ki, számomra biztosan nem, mi is lett volna az. Igazság, rend, értelem?
   
Mondjuk az sem volt egyszerű, hogy az aforizmáin eligazodjon valamiképp az, akinek mondogatta azokat. Nekem legalábbis nem sikerült, vagy csak nagyon ritkán.
   
Emlékszem a hosszú hallgatásokra is. Pillanatokra, amikor nem zavaró, sőt egészen normális, mondhatni természetes a csönd.
   Voltak másféle csöndek is.
   
Fel kellene tudnom idézni még egy sor dolgot, hiszen annyi mondható volna még, tudom, de minden kimegy a fejemből, hiába. Arra sem emlékszem hogy maradtak el a látogatások, tényleg nem. Valahogy megritkultak, nyilván, ahogy az lenni szokott.  Nem megy el az ember egy hétig. Aztán egy fél éveig. Végül aztán már nem is gondol az egészre. Egyszerűen nem gondol rá többé. Soha.