EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 2. sz.
 
 
 
 

BORBÉLY SZILÁRD

 

[Orpheuszok és Eurüdikék]

  Széphalmi Vince szerelmi lebdesési
2. rész* 



A katekézis
Szent-Péteri, Orfeus

SZENTPÉTERI: Óh be jó itt!
ORPHEUS: Mily kies e hely, Árkádia rémlik fel előttem.
SZENTPÉTERI: Repes szívem, hogy végre szemtől szembe láthatom. Mit is mondok, láthatlak édesem.
ORPHEUS: Édes barátom és testvérem, rajongva gondolok mindenkor terád, nem tud szívem megnyugodni nélküled. Vágytam ide repülni, hogy lássalak.
SZENTPÉTERI: Nekem sincs nagyobb vágyam, mint hozzátok tartozni, azoknak a férfiaknak testvérületéhez, kik világunk megjobbításán fáradoznak.
ORPHEUS: Csillapítsd újságkívánásod, hamarosan bevezetlek körükbe.
SZENTPÉTERI: Nincs hőbb vágyam!
ORPHEUS: Türelem, kedvesem, a nagyszívűség a rény kezdete!
SZENTPÉTERI: A rény?
ORPHEUS: A virtust kitenni nyelvünkben a rény alkalmatos csupán.
SZENTPÉTERI: Ah... És hogy látja, drága testvérem, törekvéseink elérhetik alattomban céljaikat?
SZENTPÉTERI: Nem kívánok magam sem többet a sorstól, és a Legfőbb Lénytől, mint beteljesíteni küldetésünk.
ORPHEUS: Esküszavad add, s csókod legyen rá a pecsét.
SZENTPÉTERI: Szerelmes barátom, inkább vállalnám a halált, mintsem adott szavam kellene álnok módon megmásolnom.
ORPHEUS: Bízik nagy lelked tisztaságában, de meg kell vizsgáljam vélekedéseid.
SZENTPÉTERI: Tedd azt, örömest alávetem magam fürkésző kérdéseidnek.
ORPHEUS: Halld tehát, mit kötelességem megkérdezni. Először is: Mi az ember?
SZENTPÉTERI: Egy eszes állat.
ORPHEUS: És mi az ész?
SZENTPÉTERI: Egy oly tehetőség, mely által az ember magának dolgokat képzelhet, azokról ítéletet hozhat és elmélkedhetik; az elmúltakról megemlékezik, a jövendőket pedig sejdíti.
ORPHEUS: Úgy van. És pedig helyesen. De mondd csak, bír-e még valamivel az ember az észen kívül?
SZENTPÉTERI: Igenis. Egy olyan testtel, melynek ereje az ész ösztönére szolgál.
ORPHEUS: Mivé lesz az ember, ha nem esze után jár?
SZENTPÉTERI: Egy oly állattá, melynek külső képe embert mutat, de mely valójában csak egy barom.
ORPHEUS: Bizony így van. Melyek az ész betegségei?
SZENTPÉTERI: A tudatlanság és a vakhit. E két morális betegség a tévelygést nemzik, melyek az ember szívén eluralkodnak, és végtére őtet barommá változtatják.
ORPHEUS: Mit kell állítani a tudatlanság és a vakhit ellen?
SZENTPÉTERI: A vizsgálást és a tapasztalást, melyekből a világosodás ered.
ORPHEUS: Csodálatos tisztasággal tudod már is a feleleteket, édes Szentpéterim. Céljainkat, látom, bensőleg vallod.
SZENTPÉTERI: Nincs nagyobb vágyam, mint munkálkodni érte.
ORPHEUS: De sose feledd, hogy ádáz ellenségeink vannak.
SZENTPÉTERI: Törekszem a bátorságra. Melyek a boldogságunkra törekvés eszközei?
SZENTPÉTERI: Az, hogy az ember szabaddá legyen, és hogy szabadságát az ész vezérelje. Úgy van! És miben áll a szabadság?
SZENTPÉTERI: Mind annak meg tehetőségében, ami megtartásunkra nézve szükséges, és senkinek sem árt.
Bírhat-e valaki az emberek közül ama jussal, hogy egymást életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfossza?
SZENTPÉTERI: Az emberek szinte azon állati nemből lévén, egymásra nézve egyenlő jusokkal bírnak, mely közönséges egyenlőséget nékik saját bóldogságuk kedvéért szükséges fenntartani. Senki az emberek közül a magához hasonlót nem büntetheti halállal, mivel az élet a természet ajándéka, melyet egyedül csak az vehet vissza.
   A szabadság és a tulajdon háboríthatatlan, a gyalázatos despotizmust el kell tiporni. Ez legyen a mi közös hitünk.
SZENTPÉTERI: Hitem szerint mondtad, édes Orpheusom.

 

A végbúcsú
Teréz,  Süssi és Széphalmi

NARRÁTOR: Már ma bővebben írhatok néked, s azt beszélhetem el, mint vettem búcsút Süssitől. Ő kiment vólt valahová...
BÁCSMEGYEY: Azt hittem, kiment valahová...
TERÉZ: Süssit keresi?
BÁCSMEGYEY: Utoljára szeretném látni.
TERÉZ: Mikor látta legutóbb?
BÁCSMEGYEY: Tegnap este.
TERÉZ: Óh, régen volt valóban. De mondjuk azt, hogy a tegnap esti volt az utolsó.
BÁCSMEGYEY: Azt nem lehet, mert én utoljára...
TERÉZ: Ha valakivel találkozunk rendszeresen, és egyszerre többé nem, akkor a legkésőbbi találkozás lesz az utolsó találkozás.
BÁCSMEGYEY: Nem illik magához, hogy cinikusann csűri a szavakat.
TERÉZ: Ez nem cinizmus. Pusztán logika. Maga, ahogy a regényekben szokták, valójában újra és újra szeretné látni őt.
BÁCSMEGYEY: És az bűn, drága Teréz?
TERÉZ: mert hűtlenek a barátnői.
BÁCSMEGYEY: Álmaink, Süssi drága, álmok maradnak, mostmár bizonnyal tudom.
TERÉZ: Honnan tudod? És miért látok szemében könnyeket édes Franczim?
BÁCSMEGYEY: Süssi eltávozott. És pedig örökre.
TERÉZ: Meghalt szegény?
BÁCSMEGYEY: Ne mondjon ilyet.
TERÉZ: Pedig tegnap még milyen jó ízűen belakott vacsora után.
BÁCSMEGYEY: Süssi? Mindig csak csipegeti az ételt, mint egy galamb, szemelget csak, eper szájacskájába alig csippent, fenyő magon is ellene, ahogy mondani szokta...
TERÉZ: Nem is volna illendő egy kisasszonynak...
BÁCSMEGYEY: Látja, csak rágalmazza...
TERÉZ: Nem a vacsoránál, hanem utána eszik, amikor a vendégek, ahogy maga is, kedves Bácsmegyey, már hazatért.
BÁCSMEGYEY: Miért? Még egyszer vacsoráztak?
TERÉZ: Csak nem azt képzeli, hogy egy egészséges fiatal hölgy annyival élhet, amit illendő ennie?
BÁCSMEGYEY: Süssi torkos, falánk volna?
TERÉZ: Óh, ha egy fiatal hölgy egyet eszik a hasával, maguk azonnal úgy néznek rá, mint valami közönséges személyre. Hát ehet az a szerencsétlen eladó lány társaságban?
BÁCSMEGYEY: Óh, ezek szerint én nem ismerem Süssit, azt mondja, ugye?
TERÉZ: Mért, ki ismeri őt?
BÁCSMEGYEY: Igaza van, drága Teréz, az ember maga még maga számára is rejtély.
TERÉZ: Tegezhet is...
BÁCSMEGYEY: Úgy értem, hogy önmaga számára.
TERÉZ: Óh, igen. Nem vitás...
BÁCSMEGYEY: Mondjon még valamit Süssiről.
TERÉZ: Ugyan, miért, ha megboldogult szegény. Halottakról jót, vagy semmit.
BÁCSMEGYEY: Maga cinikus. És kineveti a keblem marcangoló fene fájdalmakat.
TERÉZ: Pontosabban keble mely részében érzékeli a marcangolást?
BÁCSMEGYEY: Látom, nevetségessé akar tenni.
TERÉZ: Én? Magát? Nevetségessé? Lehetne még jobban?
BÁCSMEGYEY: Fáj, nagyon fáj ez nekem, hogy pont maga az, aki...
TERÉZ: Én, aki... ?
BÁCSMEGYEY: Maga, aki utolsó reménységem volt...
TERÉZ: Miután Süssi meghalt?
BÁCSMEGYEY: Kérem, ne tetesse magát. Tudja, hogy Süssi számomra halt meg.
TERÉZ: Részvétem. Akkor magának saját halottja van. Mikor lesz a temetés?
BÁCSMEGYEY: Nem vesz komolyan engem. Az éjjel elrejtettem, mélyen, igen mélyen, mindörökre eltemettem magamban őt.
TERÉZ: Akkor miért keres fel engem ma?
BÁCSMEGYEY: Beszámolni szeretnék róla...
TERÉZ: Természetesen tudom, hogy Erdélyi gróf elnyerte Süssi kezét a szüleitől, aminek Süssi maga sem állt ellent, hisz ismeri a grófot...
BÁCSMEGYEY: Óh, ne bántson! De, de, forgassa csak szívemben a fájdalom vasát...
TERÉZ: A délceg és gazdag gróf kezét Süsssi nem megvetéssel fogadta, sőt, hogy úgy mondjam, hónapok óta igen sokat tett, hogy magára vonja kezdetben közömbös tekintetét...
BÁCSMEGYEY: Óh, a csapodár, láttam én, láttam... 
TERÉZ: De közben magát is talonban tartotta, szegyén, kis Bácsmegyey.
BÁCSMEGYEY: Nem, ne vegye le az emlékeket. Szeretetett, a szülei kényszerítették bizonnyal Erdélyi grófhoz.
TERÉZ: Alig hiszem, de kétségkívül jobban örültek ennek a fordulatnak.
BÁCSMEGYEY: De tegnap, amikor végbúcsúnkat vettük, ha látta volna Teréz, a szűzi ártatlanságnak és a szenvedő erénynek a könnyeit lesütött szemében.
TERÉZ: Sajnos, nem láthattam. Pedig érdekelt volna...
BÁCSMEGYEY: Amikor megjött, látta a kocsimat, és úgy toppant be, szemében a legszebb áldozatot jelentő könnyekkkel.
SÜSSI: Az istenért, Bácsmegyey!
BÁCSMEGYEY mondá elhalványodott képpel, melyen én szánakozást, a legszívesebb barátságot, s az elszakadás rettegését láttam.
SÜSSI: Mit csinál?
BÁCSMEGYEY: nem vólt annyi erőm, hogy rá feleljek. Az a gondolat, hogy talám szeret, úgy lobbant fel előttem, mint valami láng a setétben, s megint eltűnt.
TERÉZ: Óh, és aztán?
BÁCSMEGYEY: Aztán ezen érzés mindég igazabbá... kínzóbbá vált, gyötrőbbé is lett. Ő a fortepiánó mellé ült... (Átúszik a hang.)
    NARRÁTOR: Eggy darabig egymás mellett űltünk, ő a’ Fortepiánón játszott ‘s éneklett; én pedig fuvolán kísértem. A’ fergeteg engemet bússá, rettegővé tett; ebből láthatod, mennyit szenyvedtem szívem’ betegsége alatt. – Ő vette észre bajomat, noha azt el-akartam titkolni, ‘s tudakozta,
SÜSSI: Nem megy é le a’ kertbe?
Ez a’ gondoskodás, ez az utánam való járás el-lágyított.
BÁCSMEGYEY: Én Nagyságoddal maradok,
felelék, magamat meg-hajtván.
SÜSSI: Igen, de hiszen én is megyek.
Haszontalan vólt minden ellenzésem, hogy
BÁCSMEGYEY: Ebben a’ nagy szélben alkalmatlan lessz sétálni;
erővel le-késért. A’ szokott ösvényen sétáltunk le a’ tó’ partjára. Megborzadtunk, a’ mint ennek végire jutván, a’ gyümölcsfák virágjoktól megkoppasztva tűntek szemünk’ elibe. Úgy állottunk ott, mint a’ bálványok. – Süssi szakasztá félben néma bámulásunkat.
SÜSSI: Bácsmegyey! nints é az valahol meg-írva, hogy a’ virágzás csak ollyan, mint az álom-kép?
kérdé tőllem.
BÁCSMEGYEY: Igen, ‘s az Isten tudja, hogy az! –
Eggy sóhajtás szaladt ki melléből, nem szóllott semmit, hanem intett, hogy
SÜSSI: Menjünk tovább.
Eggy helyt a’ tó’ partján megállapodtunk. Sokáig néztük, hogy a’ dühös szél mitsoda tajtékos habokat csapdos ki a’ partra, mellyekben a’ Hóld, öszve-rongyolt felhőji közzűl, tsak néha tekintett reánk. El ragadtatva állottunk így sokáig. A’ Süssi’ szemeiből egy könny cseppent le a’ kezemre. –
BÁCSMEGYEY: Miért sír Nagysád?
SÜSSI: Miért? Nem látja, mint tépte le a’ szél azokat a’ szép virágokat fáinkról, mellyek még tegnap ollyan édesen illatoztak, olly bő termést ígértek? nem látja é, mint fújja el a’ tóba? mint nyilnak itt meg a’ habok? mint nyelik el, ‘s nem hagyják semmi jeleket léteknek? Nem látja ezt? S ha látja, nem sír é?
BÁCSMEGYEY: Az Istenért, mit mond Nagysád!
felelék; ez az a’ gondolat, a’ melly ollyan homályosan lebegett, mint valami nehéz álom, lelkem előtt; a’ mi engem így fojtogatott; Nagysád ébreszti-fel azt bennem; ‘s fel-ébredése rettenetes. – Én egy levágott fa’ törzsökére űltem, Süssi pedig a’ tóhoz állott, ‘s merően nézett az egymást toló habokra. Gyermekségem víg reggele terjedt-el előttem, láttam víg virágzásomat, láttam; hogy érő gyümőltseimnek minden ragyogó reménnyét egy szempillantás egyszerre le-rázta, ‘s elhalt tompaságban űltem ott, mint az a’ férj, kinek felesége véletlenűl halt el oldala mellől! Süssi látta, mint küszködöm ezzel a’ gondolattal, ‘s fel vitt a’ Kastélyba; de semmi sem állíthatta helyre kedvemet. Sokára magamban hagyott, ‘s én tsaknem minden érzéstől meg-fosztatva dűltem-el ágyamon. A’ sok nyughatatlan rettenetes álmok, mellyeket néha fél-ébren álmodtam, ezt az éjtszakámat életem leg-félelmesebb éjtszakájává tették. Csak virradat felé alhattam-el, mikor a’ fergeteg után nagy esső esett, ‘s nézd – millyen szép most a’ reggel! Vége a’ fergetegnek, ‘s az eget a’ leg-szebb kék szín borítja el. Ablakomon úgy hat-fel a’ tavaszi virágok’ illatja, mint a’ ki-öntött balsamom; ‘s ez a’ gyönyörű tekíntet a’ kertre és a’ tóra, új erőt, új életet tőlt ereimbe...
    BÁCSMEGYEY: Mit szól hozzá?
TERÉZ: Szép? Originál vagy fordította?
BÁCSMEGYEY: Ez a búcsú fájdalma, Teréz... Süssi elment, mindörökre el. Tegnap megkérdeztem tőle, „Mit hágy nékem emlékezetül?”
SÜSSI: Forró igaz barátságomat! –
BÁCSMEGYEY: ...mondta nekem. Ó, Süssi, ha tudná, mit éreztem én? Mint, aki az egekbe szárnyalt, és csak én tudtam egyedül, hogy arcom miért lángol.
SÜSSI: „Ez, ez... utolsó találkozásunk, Istenhozzád drága Bácsmegyeym...”
BÁCSMEGYEY: ... mondta, és egy gyönyörű könnyet morzsolt ki a szeméből...
TERÉZ: Beszéljen úgy, mint egy ember, ne felolvasást tartson, kérem, bár tudom, hogy maga végül is egy író.
BÁCSMEGYEY: Igen, igen. Bocsánat, elragadtattam magam... Olyan nyomorult vagyok, tudja...
TERÉZ: És mi volt utolsó kérdése?
BÁCSMEGYEY: Kértem még képét, mely legtalálóbb ábrázolat.
TERÉZ: És hová fogja tenni majd?
BÁCSMEGYEY: Hogy kérdezhet ilyet? Itt, a szíve fölé rejtem, s mindig magammal hordozom.
TERÉZ: És írni? Nem fogja poézisában halhatatlanítani halott kedvesét?
BÁCSMEGYEY: Ne tépje fel keblemben sebeimet.
TERÉZ: Drága Orpheusom, látja, együtt sírok magával... Hüpp-hüpp (Karikírozza a sírást.)
BÁCSMEGYEY: Engedje, hogy keblére hajthassam fejem...
TERÉZ: Bennem mindig barátra talál...
BÁCSMEGYEY: Köszönöm, Teréz. Tudtam, tudtam. Remélhetek többet is, mint barát?
TERÉZ: No, de máris, Franci? Még alig hogy eltemette Süssit...?!
BÁCSMEGYEY: Én magát mindig is rajongásig imádtam. És ha nem tévedek, talán maga sem volt érzéketlen irántam...
TERÉZ: Az régen volt. Ámort legyőzte Mars, egy délceg és mellesleg gazdag katona képében.
BÁCSMEGYEY: Óh, a sors üldöz, egyszerre két sebet ejt rajtam.
TERÉZ: Vigasztalódjon Jennyvel.
BÁCSMEGYEY: Óh, valóban Orpheus vagyok, egy nap kettőt veszteni el, ah...
   

A dorogi posta-állomáson
Narrátor, Kazinczy, Szentpétery

NARRÁTOR: Oda minden reménységünk! Eggy váratlan történet egészen fel-forgatta azt. A’ mi szegény Kazinczynk tegnapi szép tselekedetén annyíra örűlt, ollyan víg vólt, hogy én tökélletes helyre állást reménylettem, ‘s ímé a’ leg-szerentsétlenebb vége lett. Tegnap mint- egy tíz óra tájban Dorogra értünk, ‘s új lovakat hagytunk fogatni. A’ Posta lovak kinn vóltak, ‘s kéntelenek valánk le-szállani, míg a’ mezőről meg-érkeznek. Kazinczy ezt a’ várakozást nehezen szenyvedte, ‘s víg kedve egészen el-változott. Semmi sem tudta helyre hozni előbbeni kedvét, ‘s békételenkedve járt fel ‘s alá a’ szobában. Tsak a’ Posta- Mester két gyermekei nevettették-meg néha ártatlan egyűgyűségekkel. A’ kissebbiknek gyermeki ostobaságán nevettünk éppen, midőn a’ ház előtt, eggy Posta lovas kotsi állott-meg: Én az ablakhoz szaladtam, ‘s – el-gondolhatod é mint ijedtem-el, midőn a’ kotsiból Szent- Péteryt Feleségestűl láttam ki-szállani. Nem tudtam mit tsináljak. Kazinczy azt tudakozta tőllem, ha nem esmérem é, ki-jött? ‘s abban a’ pillantásban lépett-bé Szent-Péteryné Férjestűl.
SZENPÉTERY: Az Istenért! Kazinczy,
kiálta el-ijedve, mi bajod? Bácsmegyey le-űlt, ‘s nem vette észre, hogy véle által-ellenben, ugyan abban a’ gondolkodó situátióban ül Süssi is. Nem felele semmit. Lelke nem bírta nehéz terhe’ súlyját. Süssi sírni kezdett. Az ő sírása magához hozta Kazinczyt. Széllyel- nézett, ‘s a’ mint közel látta, el-felejtette magát, felé szaladt, ‘s által-ölelte. A’ Szerelem erőt adott néki.
BÁCSMEGYEY: Mantzi!
NARRÁTOR: monda,
BÁCSMEGYEY: Te sírsz? miattam sírsz? Ó Süssi, véremmel érdemlettem én azt! Köszönöm hogy sírsz! hadd öleljelek, hadd tsókoljalak-meg, hadd szorítsalak erre az éretted dobogó szívre!
NARRÁTOR: Mantzi, mármost nem az a’ mindenen el-sikló Leány, (mert hevét a’ házassági élet’ gondjai nagy mértékben el-óltották) – nyugtan feküdt karjai közt, míg végre a’ meg-vetett Szerelem emlékezete ájúlásba ejtette. Szent-Pétery magán kívűl vólt.
SZENTPÉTERY: Ah, magamon kívül vagyok!
NARRÁTOR: Homályos sejdítését, hogy Kazinczy a’ Feleségével szerelemben vólt, most világosságra látta lépni. Nem állhatott tovább; kéntelen vólt az ablakhoz támaszkodni; Szegény Felesége el-sáppadva dűlt-el a’ Kazinczy karjai közt, mintha a’ halálhoz közelgetett vólna. – Ő érzette hideg reszketését, ‘s sikóltott. Szent-Pétery nem vólt a’ szobában. Bácsmegyey térdre bukott előtte, ‘s úgy tartotta néki a’ szagló vizet. Sokára magához tért. A’ Bácsmegyey szeme örömmel tőlt-meg, – de mikor a’ Mantziéből könnyeket látott folyni, kedve a’ leg-keservesebb bánattá változott.
BÁCSMEGYEY: Mantzi! te sírsz?
NARRÁTOR: Kérdé a’ leg-hevesebb Szerelem’ tekintetével ‘s hangjával –
BÁCSMEGYEY: Sírsz? Tehát már ebben az életben el vagy tőllem rabolva; de Süssi, még eggy, még eggy más élet jő, – ‘s eggy fel-ébredés nékem vissza-ád!
NARRÁTOR: Sándor, a’ Süssi időssebb fia, a’ ki egy-szerre vesztette-el minden kedvét, fel-állott a’ szék’ lábára, ‘s kis kezével törőlgette Anyja könnyeit. Ez a’ gyermeki szeretet egészen le-verte Kazinczyt. Érzette nyomorúsága’ nagy vóltát.
BÁCSMEGYEY: Isten!
NARRÁTOR: így kiálta fel,
BÁCSMEGYEY: millyen nyomorúlt vagyok én!
NARRÁTOR: ‘s új özön szakadt szemeiből. A’ Mantzi ölébe hajtotta-le fejét, ‘s fúldokolva sírt. A’ kotsis el-készűlt, ‘s meg-fújta a’ kürtöt.
NARRÁTOR: Kazinczy! mondám, ideje, hogy menjünk. Merően nézett szemembe. Még tsorgottak könnyei. Mantzi keszkenőjébe rejtette ábrázatját. Ki-akarta azt venni kezéből, de én rátekintettem, ‘s abban hagyta. Belém fogózott, mert lábai nem bírták. –
BÁCSMEGYEY: Szent-Pétery!
NARRÁTOR: monda el-fojtódva,
BÁCSMEGYEY: Szent-Pétery! tedd bóldoggá Süssit; attól függ életem.
NARRÁTOR: Mantzi meg-hallotta azt, ‘s fel-eszmélkedett mint valami mély álomból. Kazinczy megint felé akart menni, de én erőssen tartottam, ‘s kértem, hogy kémélje-meg magát, ‘s menjünk.
BÁCSMEGYEY: Jól mondod,
NARRÁTOR: felele,
BÁCSMEGYEY: édes Hermészem, menjünk, menjünk, ha kell, hogy sorsom a hóhérpallosig vigyen...
   

A kegyelem
Vérbíró, Írnok, Kazinczy, Porkoláb


(Szekércsikorgás, kurjantás, kutyaugatás, börtönzajok.)
PORKOLÁB: (Söpröget. Zsörtöl magában.) Baszom a lelke németje, de sok derék magyart zártak ide a klastromba. Be jó, hogy a kövérseggű papokat kiebrudalták innét, mert most osztán van hely...
KAZINCZY: (Súgva.) Hé, földi, hordják még a foglyokat?
PORKOLÁB: (Súgva.) Csillapodni látszik már lassan, csak a Vérbíró fújtat veszettül, hogy még, hozzanak még, mindenkit...
KAZINCZY: Pedig az magyar...
PORKOLÁB: Sose vót az ilyen a’, basszazzannya, a neve is Németh...
KAZINCZY: Némeeeth? Az a hájhasú, borvirágos, kankós orrú köpködős?
PORKOLÁB: Az, az! De vigyázzék kend, mert engem is megvesszőznek...
KAZINCZY: Akkor, hát Isten áldja...
PORKOLÁB: Isten kegyelmezzen bűnös lelkünknek. 

* * * 

(Ajtók nyílnak, láncok csörögnek, jövés-menés.)
NARRÁTOR: A kapitány jelentette, hogy ma Kazinczyt kérdőre fogják vonni. Öltözzön tehát, és vegyen fel postavasat, mondta. Franiakék mentébe és nadrágba volt öltözve, de amelyben a kék szín közé fejér szín is volt tarkásan elegyítve fejér lajbicskával, s két hetes szakállal, boglyos fejjel. Jobb lábán s bal kezén fel volt téve a lánc. Hét katona puskásan a refektóriumba vezette a kapitány után. A bíró balját átvetette a szék karján, s hidegen nézte, vérét szomjúzva tekintett rá. Kazinczy lobogó haja közt még akkor egy ősz szál sem volt.
VÉRBÍRÓ: Milyen vallású?
KAZINCZY: Helvét hitvallású, protestáns.
ÍRNOK: Nagyságos uram, azt írom, református.
NARRÁTOR: Ekkor Kazinczy az írnok intéséből megértette, hogy a heroizmusnak hagyjon békét. Csak azt tudta ekkor még bizonyosan, amit egyik elfogott társa tanácsolt, hogy „Öcsém uram, legyen bátor lélekkel, ne valljon semmit.” Amikor mások ellene vallottak, annyit elismert, de senkire nem árult el semmit, és maga sem vallott be saját magát illetően semmit. Ezt a szerepet római köztársaság védelmezőinek glóriájával vonta be, és még várható tragikumára is, mint a heroizmus művére gondolt. Ez elszántságot, kitartást és erőt adott neki. Úgy készült a halálra, mint az élete főművére, amely az erkölcsi szépség tökélyét, a morális fenségest összekapcsolja a zsarnok elleni önfeláldozás glóriájával.
VÉRBÍRÓ: Tudja, miért van itt?
KAZINCZY: Hallottam róla, hogy valamilyen katekizmust firtatnak.
VÉRBÍRÓ: Ismeri Szent-Péterit? Írt hozzá levelet?
KAZINCZY: Igen. Kértem tőle egyszer, küldje meg Klopstock munkáit a könyvkereskedőtől... Más levelet nem írtam hozzá.
VÉRBÍRÓ: Ezt a levelet maga írta?
KAZINCZY: Igen, tulajdon kezem írása. 
ÍRNOK: Tekintetes uram, mi mindent tudunk. Jézus Krisztus öt sebére kérem, ne ártson magának, ne legyen méltatlan a kegyes királyunk irgalmára. Mindent mondjon el...
VÉRBÍRÓ: Olvassa! (Olvassa a levelet.)
ÍRNOK: „Kedves barátom” ... etc. etc. ... Ez nem fontos... na itt... „Itt fekszem aranyérrel, mely kényszerít, hogy gatya nélkül legyek és ágyban feküdjem; minden pillanatban veszély fenyeget, hogy bepiszkítom nadrágom. Az aranyér sansculotte-á tett....”
VÉRBÍRÓ: Ugye, ugye!?
KAZINCZY: Mindenben ártatlannak vallom magam...
VÉRBÍRÓ: Tagadja-e, hogy aranyere volt?
KAZINCZY: Nem tagadom.
VÉRBÍRÓ: Tagadja-e, hogy a francia forradalmárok voltak példaképei?
KAZINCZY: Pontosítanék...
VÉRBÍRÓ: Mi lelte magát, hogy ilyen szemtelenül hazudik? (Ordítva.)
KAZINCZY: Nemes lélek soha, csak nemtelen hiszi, hogy a hazugság összefér a büszkeséggel, melyet nem lehet tanulni...
VÉRBÍRÓ: Hohó! Maga képzett jogász. De nem tűröm, hogy kiforgassa az igazságot! Ismeri ezt az írást?
KAZINCZY: Ismerem. Szent-Péterié...
VÉRBÍRÓ: Olvassa! Ő persze mindent bevallott!
ÍRNOK: „Az újhelyi megyegyűlésen elhívtam Kazinczy Ferencet a magam szállására; lementünk a kertbe. Azt mondtam akkor én neki...
KAZINCZY: Nem szükséges, hogy nagyságos uraságod folytassa. Ha Szent-Péteri nem maga kért volna, hogy hallgassak, elmondtam volna mindent azonnal...
VÉRBÍRÓ: Látja, milyen engedelmes alattvalók a barátai! És okosak! Tudom én, hogy maga is szívén viseli a hazánk és maga magának a megmaradását. Ezért minden dologban őszinte vallomást kérek, és higgye el, őszintén mondom...
ÍRNOK: ...őszinte híve vagyok és maradok... A „vagyok és maradok”-ot még nem olvasta fel, bíró úr.
VÉRBÍRÓ: Ostoba! Hallgasson! De azért maga Kazinczy, ne higgye, hogy már rég megírtuk a jegyzőkönyveket...
ÍRNOK: ...vagy az ítéleteket, hehe...
KAZINCZY: Őszintén feltárok mindent, mert Szent-Péteri felmentett adott szavam terhes súlya alól. Mielőtt hozzákezdenék annak elmondásához, ami engem illet, szükségesnek tartom előadni, milyen kapcsolatban álltam Szent-Péterivel.... (itt hosszú vallomás következne... hangja elfáradva:) A dolog lényege, nagyságos bírák, hogy vétettem, mikor a barátság és a törvény követésének vetélkedésekor hallgattam. Alávetem magam minden szigorú büntetésnek, és ha a haza javáért meg kell halnom, azt örömmel fogadom. (Ekkor a hang ismét fellelkesül, színpadias lesz.) Örömmel, igen; mert nem csalatkozott meg szívem, midőn csodálva azokat, akik nagy lelküket érte kockára tették, boldogan késztet engem felkiáltani: ha kell, én is tudok veszni érte!
ÍRNOK: Micsoda szellem!
VÉRBÍRÓ: Hallgasson, maga ostoba! Nevezzen meg egy prókátort, aki véleménye szerint ügyét védelmezni méltó lehet, és kinek személyében megnyugszik.
NARRÁTOR: Zaklatták sokáig ezzel. Miért? Parancsolva volt, hogy lássák, a megnevezettre gyanújuk lehet-e? De szocrateszi démona megsúgta Kazinczynak, hogy haszontalan volna megnevezni. Ezért kijelentette:
KAZINCZY: Bárkit elfogadok, akit megnevezni méltóztatnak, mivel vallomásom folytán sorsom kizárólag őfelsége irgalmától függ, meglehetek védő nélkül is; ezért senkit sem választok.
ÍRNOK: Okos, okos...
VÉRBÍRÓ: Hiába! Meg fogsz halni! Meg fogsz halni... Vezessék el! (Mérgesen.) 

*** 

KAZINCZY: (Háttérből hallik Verseghy hisztérikus sírása, könyörgése. Kazinczy magában mániákusan ismételgeti: )
Gyalázattól félj, az rosszabb a halálnál. A gyalázattól félj, az rosszabb a halálnál. Az rosszabb... Gyalázat... félj... Gyalázattól... (hirtelen megtorpan, megérti a szót, döbbenettel:) Halál!
NARRÁTOR: Május 8. Jön egy tiszt, s jelenti, hogy Kazinczynak bírái elé kell állnia. Az írnok olvassa fel a hosszú halálos ítéletet. A bíró kevélyen pislog rá, hátra vetvén balját széke karján. Kazinczy nyugalommal hallá, hogy megölik.
VÉRBÍRÓ: Fellebbez?
KAZINCZY: Fellebbezek.
NARRÁTOR: Midőn visszavitték szobájába, a hét katona közül egyik szobájában marad, Kérdé, miért? Amaz ujját ajakára téve, suttogva elmondá, hogy aki ilyen ítéletet kap, őrt is kap. Május 16: A hétszemélyes tábla helyben hagyta Kazinczy ítéletét. Jelen valának ennek felolvasása alatt sokan a refektóriumban.
KAZINCZY: Arcom színe sápadt, hajam megnőve és fésületlen; szakállam hegyes, mert fülem alatt, egész az állig, kevés szőr, s még akkor minden szála szakállamnak s hajamnak fekete. Június elsőjén orrvérzésem még mindig nem javult. Sok vérvesztés után végre elaszék. Akkor ébredék fel, midőn reggel háromórakor a porkoláb eloltá gyertyámat. A szobában így az a kétes fény terjede el, melyet a halálos betegségben sínylők körül látunk.
KAZINCZY: Magyar kend?
PORKOLÁB: Az vagyok, uram.
KAZINCZY: Hát mi újság?
PORKOLÁB: Nem jó, mert a kövérseggű papnak la, és egy fiatal úrnak holnapután elütik a fejét.
NARRÁTOR: Azt hitte, hogy ő hal meg.
KAZINCZY: Természeti halállal veszni, az is igen nehéz. Hát hóhérkarddal, mint gonosztevő! De felélesztém lelkemet: a rettegés nem segít a bajon, s gyáván veszni rút, nyugalomban szép, mondám magamnak.
NARRÁTOR: Tizenkét órakor nyílt az ajtó:
PORKOLÁB: Kazinczy úr, öltözzék fel, itt vannak a királyi tanácsos urak, hogy önnel a királyi választ közöljék.
NARRÁTOR: Most is, mint mindég máskor, midőn bírái elé lépett, posztóbul mentét és nadrágot vett fel, fehér lajbival. A mente szürke báránnyal szegve. Végigment a folyosón, s meglátta a két felcsert a refektórium ajtaja előtt, kezekben vala az érvágó és a veres posztó, hogyha valamelyikük elájúlna, eret nyissanak.
KAZINCZY: Elvesztem!
NARRÁTOR: Kiálték fel. Bizonyosnak vevé vesztét, s többé nem reményle semmit. Nyugalomba lépe be, meghajtá magát minden szó nélkül, szüntelen orra előtt tartván a fejér kendőt, mert vére még mindig folyt.
ÍRNOK: „Mi megtekintvén az általatok felküldött periratot... úgy látjuk, hogy tartassatok mindaddig, míg bűnbánatnak megfelelő jelét nem mutatjátok.” Mivel uraságtok nagy zavarukban nem értették, ismét: „míg bűnbánatnak megfelelő jelét nem mutatjátok”.
VÉRBÍRÓ: Kazinczy úr, vigyázzon, a halálból tért most vissza!
   

A lepe
Széphalmi, gyerek és anya Sophi


SZÉPHALMI: Emlékszik, drága Sophi, mikor még öt évesen megkérte a kezem?
SOPHI: Emlékszem, mert már annyiszor elmondta.
SZÉPHALMI: Akkor még nem hittem volna, hogy mi férj és feleségként, együtt öregszünk meg.
SOPHI: Én nem öregedtem meg. És semmire sem emlékszem.
SZÉPHALMI: De nem arra kell emlékeznie, amire én emlékszem.
SOPHI: Hanem mire?
SZÉPHALMI: Hát arra, amire én nem emlékszem.
SOPHI: Arra nem tudok nem emlékezni...
SZÉPHALMI: Látom, már megint felbosszantották a cselédek.
SOPHI: Nem, egyáltalán nem. Ma kivételesen szép napunk volt.
SZÉPHALMI: Nem lopták ki a cselédek a tojást a tyúk alól?
SOPHI: Egyet sem.
SZÉPHALMI: Megvolt mind a hét?
SOPHI: Meg.
SZÉPHALMI: A kóterből se tűnt el semmi.
SOPHI: Egy szög se.
SZÉPHALMI: Akkor miért akadékoskodik maga?
SOPHI: Eszem ágába sincs akadékoskodni.
SZÉPHALMI: Akkor miért köt bele abba, amit mondok.
SOPHI: Egyáltalán nem kötöttem bele.
SZÉPHALMI: De, igen is! Azt mondja, nem emlékszik egy ilyen fontos napra.
SOPHI: De hát még öt éves se voltam!
SZÉPHALMI: De már elmúlt öt.
SOPHI: Nem voltam még öt.
SZÉPHALMI: Utána számoltam. Öt és fél volt.
SOPHI: Négy múltam. De nincs jelentősége.
SZÉPHALMI: Nagyon is van. Nem mindegy, hogy mire emlékszünk.
SOPHI: Én nem emlékszem semmire.
SZÉPHALMI: Mert nem akar.
SOPHI: Értse már meg, gyereklány voltam.
SZÉPHALMI: Most tényleg nem emlékszik?
SOPHI: Arra emlékszem, amit maga mond.
SZÉPHALMI: Magától nem emlékszik rá?
SOPHI: Talán, de nem tudom eldönteni, hogy mire valójában emlékszem.
SZÉPHALMI: Tudja, arra, amikor Miskolcon, boldogult apja kertjében oda szalad hozzám.
SOPHI: Arra emlékszem, hogy ezt már több változatban leírta és többször felolvasta nekem.
SZÉPHALMI: Ugye, hogy mégis csak emlékszik!
SOPHI: A memoárjaira, arra emlékszem.
SZÉPHALMI: De az arról szól, ami történt.
SOPHI: Gondolja?
SZÉPHALMI: Miért, nem úgy volt?
SOPHI: Hát, nem tudom. Már három vagy négy változatban felolvasta, mióta a memoárjait rendezgeti.
SZÉPHALMI: Épp ezért kérdem. Maga is beláthatja, nem mindegy, hogy mit írok a életemről szóló írott emlékezetembe.
SOPHI: Most készített egy újabb változatot?
SZÉPHALMI: Az új változat a még pontosabb leírása annak, ami akkor ott, abban a dúsan zöldellő kertben, amely a maga leányságának színhelye volt, akkor ott történt.
SOPHI: Én ott csak vendég voltam. Tizenkét évig éltem kolostorban. Utoljára öt évesen magával beszéltem magyarul. Aztán elfelejtettem. Franciául jobban tudok, mint németül.
SZÉPHALMI: De emlékszik arra, amikor maga öt éves volt, én már férfi, és beszélt a kertben?
SOPHI: Valóban magyarul beszélgettünk?
SZÉPHALMI: Ez bizonyos.
SOPHI: Ez miért bizonyosabb, mint bármi más?
SZÉPHALMI: Mert nem történhetett másként.
SOPHI: Apám akkoriban már csak az aranycsinálással foglalkozott. Anyám a saját tükörképébe volt szerelmes.
SZÉPHALMI: Akkor még nem tudtam, hogy sorsom a hóhérpallosig visz. Akkor még életem Árkádia képe tartotta fogva.
SOPHI: Na, olvassa fel, mit írt, hogy mi is az, amire emlékeznem kell!
(Széphalmi áhítatos hangon olvas, Sophi néhol közbeszól, ellenpontoz.)
SZÉPHALMI: Pontosan emlékszem, június 12-e volt, verőfényes nap. És akkor maga megkérdezte:
SOPHI (Gyerek) Igaz, hogy a pillangó hernyóból születik?
SZÉPHALMI: Drága Sophi kisasszony, ne használjon ilyen rút és közönséges szavakat.
SOPHI: (Gyerek)Óh, csúnyát mondtam? Talán a gusztustalan hernyóra gondol?
SZÉPHALMI: Fúj! A hernyó az hernyó. De a pillangó, közönséges... durva... otromba...
SOPHI: (Gyerek) Paraszt madár?
SOPHI: Miért?
SZÉPHALMI: Lepe az, amely lepdes! Érzi a szó báját, ahogy megboszorkányozza az embert.? Mint a szó bábja, amiből kibomlik a szépség maga... Ez az isteni lény csupa lengeség, lendület, lebbenés, és könnyedség, és báj, és keccsel teljes tökélye az isteneknek!
SOPHI: Hogy unom már ezt...
SOPHI: (Gyerek) Ó, milyen érdekes.
SZÉPHALMI: Látja, drága Sophi kisasszony, a lepe a poézis teremtménye. Linné szerint...
SOPHI: (Gyerek) Ki az a Linné?
SZÉPHALMI: ...az most nem tartozik ide...
SOPHI (Gyerek) De én szeretném tudni, ki az a Linné?
SZÉPHALMI: Tudós.
SOPHI: (Gyerek) Tudós?
SZÉPHALMI: Nagy tudós. Linné szerint a lepe az általváltozók rendjébe tartozik.
SOPHI: (Gyerek) És tud aranyat csinálni, mint a papa?
SZÉPHALMI: Aligha. De folytatnám...
SOPHI: (Gyerek) Maga tud-e aranyat csinálni?
SZÉPHALMI: Nem, de ez se tartozik ide. A hernyóból báb lesz... 
SOPHI: Pedig úgy, mint a papa, úgy maga is tud...
SOPHI: (Gyerek) Akkor mi tartozik ide?
SZÉPHALMI: Hogy a lepe – és jól jegyezze meg a nevét, ne tévessze össze mással –, a lepe a poézis csodás allegóriája. A halál után tovább élő léleké.
SOPHI: (Gyerek) Az én lelkem is tovább fog élni, ha már meghaltam?
SZÉPHALMI: Óh, hogy mondhat ilyet? Maga még gyerek. A kisasszony nem halhat meg.
SOPHI: (Gyerek) Soha?
SZÉPHALMI: Majd egyszer, ha már nagyon-nagyon öreg lesz.
SOPHI: Sosem leszek nagyon öreg...
SOPHI: (Gyerek) És akkor én is pillangó... vagyis lepévé változom?
SZÉPHALMI: Semmi kétség.
SOPHI: (Gyerek) Akkor most báb vagyok?
SZÉPHALMI: Bizonyos értelemben igen.
SOPHI: (Gyerek) Akkor ki kell szabadítani belőlünk a lepét?
SZÉPHALMI: Nem kell elsietni.
SOPHI: (Gyerek) Által kell változtatni a bábot lepévé?
SZÉPHALMI: Ez a kiműveltség, az iskolák feladata, na és a művészeteké.
SOPHI: (Gyerek) A papa is azt mondja, hogy az ólomból ki kell szabadítani az aranyat. Ha az egyik létformát átváltoztatjuk egy másik létformává, akkor az ólomból is lehet arany.
SZÉPHALMI: Lehet, talán...
SOPHI: (Gyerek) Mi az a létforma?
SZÉPHALMI: Talán a kiterjedés és a súly.
SOPHI: (Gyerek) A lepének nincs súlya.
SZÉPHALMI: Alig.
SOPHI: (Gyerek) És a léleknek?
SZÉPHALMI: Még kevesebb.
SOPHI: (Gyerek) De valamennyi, akármilyen kicsi, van?
SZÉPHALMI: Hát, tudja Sophi kisasszony, zavarba hoz. Mivel a lélek létezik, kell legyen valamekkora, bármily csekély is legyen az, kiterjedése és súlya. De ez nem kisasszonyoknak való.
SOPHI: (Gyerek) A kisasszonyoknak is van lelke, akkor rájuk is tartozik.
SZÉPHALMI: Óh, megadom magam ennyi bölcsesség láttán.
SOPHI: (Gyerek) Akkor játszik velem megyasszonyosat?
SZÉPHALMI: Természetesen. De hogy kell?
SOPHI: (Gyerek) Hát maga lesz a vőlegény...
SOPHI: Jó, akkor így fogok emlékezni.
SZÉPHALMI: A lepe a lélek örök létét jelenti nekünk, tudta?
SOPHI: (Gyerek) Hiszi az úr a feltámadást?
SZÉPHALMI: A kisasszony mellett nincs okom kételkedni...
SOPHI: Aki hiszen, az idvezül. Jó éjt Franci.

 

Az Epilógus 


NARRÁTOR: A bártfai feredőben boldog napokat éltünk. Egy csudállatos és szeretetre méltó asszony tartózkodott a napokban. Férje egyike a szeretetre legméltóbb férfiaknak. Közelebb a hatvanhoz is barna haja őszületlen s dús, lelkének vidámsága kellemekkel teli. Moralitása a legtisztább, elméje igen mívelt, s tónja olyan, hogy bizodalommal s szeretettel tölt el túl a tiszteleten. S az én asszonyi ideálomnak ez a férjfiideál leve férje! Soha Hymen két öszveillőbb lelket még együvé nem szőtt. Felesége szerény asszony, aki semmivel nem csinál lármát, és akinek bájoló hatalma a kacérságnak látszik; ha tudniillik a kacérság többet nem talál tenni, mint amit a coquetterienek mondunk. – Bocsásson meg az Igazság, hogy őfelőle szóllván, e gyalázatos nevezettel élni merészlettem; de az a báj, mely ezt a pártalan teremtést elfutja, ámbár ő merő természet és valóság, s ámbár benne nem lelni semmit abból a mi façonnírozott, oly ellentállhatatlan erővel bír, hogy látója kísértetbe jő azt mesterkélésnek venni. Szavainak már csak hangzása is, maga az a szózat, mely ajakiról foly, olyan, hogy a hallót egészen megrázza, s belső részeiig rezeg. Termete s testessége középszerű, hajai szögek, színe halvány, s az egész physionomie lankadást mutatna, ha rajta a legszebb két szem, kék mint az ég legtisztább azúrja, életet nem öntene el. Valamit egy jószületésű személyben találni óhajtunk, mind azt neki teljes mértékben megadta a nevelés, s a természet a nevelésnek nagyon megkönnyítette munkáját. De ő bölcsebb és jobb, mintsem ezeket az ajándékokkal helyén kívűl élni akarjon; s nem affektálván semmit.
    Ma reggel a nyolcvan esztendős vén consiliáriust a kert egy gyepszékén ülve találtuk. Egy könyvet olvasott, amelyből jegyzeteket készített. Amikor észre vett bennünket, félre tette a könyvet, szemüvegét elrakván nyájasan idvezlett.
CONSILIÁRIUS: Gyermekké teve ez a könyv, úgymond, egy gyönyörrel ajándékoza meg, mely előttem már sok esztendők ólta ismeretlen: sírtam.
NARRÁTOR: S Jenny, találd ki, mi vala a könyv?
JENNY: Ha elárulja, megmondom.
CONSILIÁRIUS: A te Bátsmegyeid!
SZENTPÉTERI: És milyennek találta a könyvet?
CONSILIÁRIUS: Nem ismertem a könyvet, egy fiatal ember olvasta itt napfelkeltekor. Kedvet kaptam magam is, és elkölcsönzé nekem az ifjú.
SÜSSI: S messze haladott az olvasásban consiliárius úr?
CONSILIÁRIUS: Szintén a gyászos katasztrófáig, méltóságos assony.
SÜSSI: Én ismerem a könyvet. Szabad volna tudakoznom, mit ítél consiliárius úr Nincsi karaktere felől?
CONSILIÁRIUS: Az kíméletlenül és terhelve van fetstve, de azon fennakadni nem lehet, ha a leány és szüléji hibásoknak nem volnának hagyva, Bátsmegyeit nem fogná szánhatni az Olvasó, s a Román eltévesztette volna a maga célját. Az effélék költemények, s oly könnyeden kell velük bánni, mint költeményekkel illik. Az Olvasó nem gondol vele, való történetet olvas e vagy költeményt. Néki elég, ha szíve az édes-keserű érzései közt kedvére gyötrethetik.
NARRÁTOR: Süssi hallgatott, de nékem homályos előérzéseim voltak. Férje kérdőleg és kérőleg tekintett hitvesének szemeibe, s az asszony elpirult.
SZENTPÉTERY: Consiliárius úr
NARRÁTOR: Mondta rövid gondolkozás után,
SZENTPÉTERY :nem lesz kedvetlen, ha kimondom, hogy az a Nincsi, akit itten festve lát, senki nem egyéb, mint az én  kedves Süssim, és hogy én a hűségtelen hálátlan Szentpétery vagyok. Mentségünket el kell mondanunk, azzal a váddal szemben, melyet reánk a Bácsmegyey kiadója vont.
CONSILIÁRIUS: Óh, én nem gondolom, hogy a románok az életet utánoznák leírásaik által, ezért nem is kell védekeznie, hiszen maga nem az, aki e románban beszél.
SÜSSI: Atyám szoros barátja volt Bácsmegyei atyjának, és még gyerekkorunkban szót adtak egymásnak, hogy ha mi egymás felé önként vágyakoznánk, akkor ők ennek nem állnak útjába. Bácsmegyeit mindenkor úgy néztem, mint testvérem. Huszonöt éves volt, én héttel fiatalabb, mikor visszatért külföldi tanulmányai és kirándulásai után. Barátságomat hajlandóság gyanánt vette, s innen eredtek panaszai, vádjai, s szerencsétlensége mellyel makacsul önmagát ingerlette, s amelyben szertelen lelke még gyönyörűségeit találta.
CONSILIÁRIUS: Maga kedves Süssi, nem szerette viszont őt?
SÜSSI: Atyám megsejté benne a hipochondria jeleit, reszketett, hogy férjül találom választani, arra intett, hogy legyek vele szemes, és magamat semmire se kötelezzem.
CONSIIIÁRIUS: És a séták, töprengések, enyelgések, amelyek tápot adtak reménykedéseinek.
SÜSSI: Ó, a hűséges esküvések, a magányos sétálások, csak a kiadó cifrázmányai.
SZENTPÉTERY: Bizony, az élet nem román, és a román nem élet.
CONSILIÁRIUS: És maga Szentpétery, nem volt hűtlen barát?
SÜSSI: Soha arra nem hajoltam volna, hogy Bácsmegyei jobbját elfogadjam, annál is inkább, mivel Bácsmegyei nem tudta volna magát soha arra juttatni, hogy jobbjával megkínáljon.
SZENTPÉTERY: Ez volt az ő végzete, Orpheusként az alvilágba vágyott.
SÜSSI: Ehol van kívnáságara letemetve, egy grottába helyezték örök nyughelyre, mely saját kérése volt. Az alvilág bejárataként tisztelte, tébolyodásig vitt hisztériájába.
SZENTPÉTERY: Ez az, epitháfiumát ezen a táblán olvashatni, látja consiliárius uram.
CONSILIÁRIUS: (Kibetűzi, mint felírást:)

Óh Trácziának dísze, nagy Orfeusz!
Engedd, dítsérjem mennyei Lantodat
  Melly megszídétté hangját
       Poklok előtt fene Cerberusnak.

Megnyíltak osztán a keserű s setét
Bánat helyének zárai; sír ama
  Kérlelhetetlen büszkeségű
      És komor arcalatú Tirannus;

Ama kegyetlen sírt; Te pedig kegyes
Hölgyed nyakáról függve, magad kívül
   Voltál, s nem önthettél szerelmes
        Könnyeket eldagadott szemedből.

És nem lehettél boldog! azonban él
Lantod, s  az Égnek csillagi közt ragyog;
   Mert a ditsőség halhatatlan
         Szűzeinek neveket zenegte. 



* A hangjáték I. része 2010. januári számunkban olvasható (A Szerk.)