POGRÁNYI PÉTER

A háborúk körkörös láncolataként értett történelem regénye

  Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél

Talán nem véletlen, hogy a magyar prózairodalom mintha arccal a történelmi tematika irányába fordult volna: a közelmúltban sorra jelentek meg kimondottan történelmi és a történelem „szikár tényeivel” szoros kapcsolatban álló szépirodalmi művek, elég, ha Péterfy Gergely Halál Budán és Darvasi László Virágzabálók című regényeire gondolunk. Bajos lenne ugyanakkor annak definiálása, hogy honnantól számít egy regény történelmi regénynek, és egészen pontosan mik is a műfaj elengedhetetlen feltételei. Szerencsére egy mű megértéséhez nem a műfaji besorolás útja vezet, úgy is tökéletesen érthetjük, hogy a gyakran éppen az értelmező közönség ítéleteit megkönnyítő kereteket, kvázi irodalomelméleti sablonokat negligáljuk. Mégis fontos feltenni a kérdést, mennyiben vehető egy kalap alá az előbb említett regénytípus (régebbi korban játszódik, amely kort társadalmi tények, folyamatok ábrázolásával is jellemzi, főszereplője a történet és a történelem) e recenzió tárgyával, Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című könyvével.
    Egyáltalán, nevezhetjük-e ezt a művet regénynek? A formálisan három részre osztott szövegfolyam ugyanis fragmentáltságával, anekdotikus szerkesztésmódjával, azzal, ahogy az egyes szereplőket felvonultatja nem annyira a regény, első ránézésre inkább egy jól (kissé terjengősen) megírt történelemkönyvi fejezet benyomását kelti. Ezt erősíti meg a rengeteg ismétlődés, visszautalás, illetve a sok helyen érezhetően didaktikus elbeszélés is (főként a könyv felénél az olvasói figyelmet monitorozó ellenőrző kérdések). Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnánk, lépjünk közelebb magához a műhöz.
    A szöveg középpontjában, mint egy naprendszer csillaga, Újvidék városa áll, helyesebben: változik folyamatosan, fejlődik és visszafejlődik, épül és romboltatik. Ez a város az origó, hozzá viszonyítva koncentrikus körök mintájára bukkannak fel az egyre nagyobb földrajzi terülteteket átfogó elnevezések, amelyek sokkal többet jelentenek, mint a magukba foglalt területek összességét. Újvidék, Vajdaság, Délvidék, Szerbia, Jugoszlávia, Balkán/Közép-Európa... Etnikailag, vallásilag, politikailag rendkívül változatos helyszín, ideális ahhoz, hogy egy nagy huszonegyedik századi nézőpontból megírt narratíva központja és témája legyen. Multikulturalitás – ez a többnyire pozitív felhanggal értett divatos kifejezés valami egészen gúnyos, ironikus színezetet kap a könyv olvasása után, habár egyszer sem jelenik meg konkrétan a szövegben. Az egymást könnyen és gyakran, nagy kedvvel kardélre hányó szomszéd népek közt a más kultúrák békés együttéléséről, horribile dictu szimbiózisáról beszélni nem több, mint a kortárs társadalomtudományi szakzsargon reflektálatlan, ráadásul káros, mert valódi problémákat elfedő alkalmazása. Holott természetesen csak a párbeszéd jelentheti a háborúskodás alternatíváját.
    Amely tevékenység, amellett, hogy az emberiség egyik legkedveltebb elfoglaltsága, Balázs Attila könyvében fontos strukturáló elvvé lép elő. „A háborúk úgy meredeznek ki az idő végtelen anyagából fogódzóul a bizonytalan emlékezetnek, mint hegymászónak a kötél és a szeg” – így hangzik a kötet kétszer is leírt kulcsmondata. A bizonytalan krónikásnak is, tehetnénk hozzá, ennek a magát esetlennek láttató elbeszélőnek is a háborúk által van fogása az időn, háborúk tagolják és osztják részekre azt, teszik számon tarthatóvá, megjegyezhetővé s ezáltal megírhatóvá a történelmet. Vagyis háború nélkül (akármennyire is elítéljük), nem születne meg az írás sem. „Háború nélkül sokkal elveszettebbek lennénk, körülménysebben tájékozódnánk, még sincs nála rémisztőbb, szomorúbb, utálatosabb és fölöslegesebb. Meg leírhatatlanabb. Aztán mégis folyton háborúzunk, és folyton leírjuk” (kiemelés tőlem – PP) – világít rá írás és háború, e két annyira különböző és mégis rokon vonásokat mutató tevékenység vélhetően örök paradoxonára.
    Háborúskodásból pedig Újvidéken (és Péterváradon), és tágabban értve, a volt Jugoszlávia területén akadt bőven. Ezek anekdotaszerű elbeszéléseivel, illetve az ezekhez közvetve kapcsolódó történetek felvezetésével telik meg a kötet. A szigorú időrendet a visszautalások néhol egészen szoros szövedéke egyensúlyozza ki, de makroszinten egy lineáris, a kronológiát tiszteletben tartó történetvezetés rajzolódik ki, amely a földtörténeti messzeségbe nyúló hegy- és vízrajzi eseményektől egészen Slobodan Miloševiæ 2005-ös párizsi haláláig húzódik. Közben rómaiak és jazigok, törökök és magyarok, császári csapatok, szerbek, horvátok és még ki tudja, kik harcoltak errefelé, a legváltozatosabb ideológiák mentén, hol nemzetek egyesítésének konföderációs eszményétől, hol a fel-fellángoló nacionalizmus tüzétől hajtva, megmentendő Európát (a töröktől), megszilárdítandó a kommunizmust (Tito) vagy kiirtandó az imént még közös államban szövetségesnek kívánt etnikumokat.
    Ilyen léptékű történelmi áttekintés nyilvánvalóan szükségessé teszi bizonyos források használatát. Balázs Attila a klasszikus regénytípus esetében szokatlan eljárással él: az összes személyt, akitől valamilyen módon információt vagy szöveget kölcsönöz, szereplővé teszi az elbeszélésben, hovatovább ezek a szereplők tartják egybe a millió apró „kistörténetté” széthullni kívánkozó szöveget, ily módon megalkotva a „nagytörténet” (a kifejezés Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéből származik) létrehozásának lehetőségét. Legtöbbször az az Érdújhelyi Menyhért („fő vonalvezetőnk, kedves kalauzunk, egyik drága ihletőnk”) kap említést, akinek Újvidékről írt könyve nélkülözhetetlen forrásnak bizonyult, de legalább ennyire jelentős magának Érdújhelyi Menyhértnek az alakja, aki ráadásul az 1900-as években Amerikába emigrálásával és egész élettörténetével mintegy kínálkozott a regényhősi szerepre is. De a sok szöveges forrás mellett – közeledve a jelenhez – gyarapodnak a „hallott” történetek, az „azt beszélik” nyitánnyal felvezetett vitatható igazságtartalmú, de jól hangzó legendák mellett a bennfentesek vagy résztvevők által mesélt titkok. Az intertextualitás egyfajta olvasztótégelyszerű működését figyelhetjük meg, vagyis a sokszor szó szerint idézett (vendég)szövegekből – ide tartoznak a függő beszédben előadott, mástól származó tények leírásai és bármiféle hivatkozás is – az elrendezés illetve az elrendező szólama olyan új minőséget hoz létre, amely túlmutat a tematikus kompiláció keretein. Vagyis nem az összeollózott történelmi anyag részeinek összeadódása miatt értékes a szöveg – ahogy első pillantásra ezt sugallja magáról: ebben az esetben egy rendkívül izgalmas, szokatlan összeállítású és hosszúságú, de feltétlenül ajánlandó és nem utolsósorban hiánypótló(!) történelemlecke lenne –, hanem azért, mert az elbeszélői szólam integráló ereje immanens módon összetartozóvá teszi az amúgy önálló részeket. Olyan kapcsolatot, kapcsolatrendszert teremt közöttük, amelyre keresve sem találhatnánk jobb hasonlatot az internet működésénél.
    A szöveg egyik igencsak hangsúlyos része azzal foglalkozik, hogy a Wikipédián olvasható magyar és szerb nyelvű Újvidék-cikkek csak együtt, egymást kiegészítve adnak képet a város történelméről, vagyis a két nemzet a saját szája íze szerint konstruálja meg annak az Újvidéknek a történelmét, amelynek a mai napig része mindkét nép. A kölcsönös félelmen és bizonytalanságon túl ez a megfigyelés a Wikipédia történeti szempontú és a hitelesség igényével fellépő írásba való beemelésének aktusával részben legitimálja a sokak szerint éppen a szabadsága miatt nem eléggé hiteles enciklopédiát, vele pedig tulajdonképpen magát az internetet is mint forrásként használt médiumot, de ami ennél is fontosabb: kulcsot ad a könyv olvasásához. A hipertext fogalmával jellemezhető legjobban az az eljárás, ami végül a kötet húzóerejének bizonyul a bőségesen áradó mesélőkedv mellett: a már elmondottak folyamatos játékban tartása visszautalásokkal, újramondással, akár szó szerinti ismétlésekkel, variációk beépítésével, elbizonytalanodó mechanizmusok működtetésével és mindezek körkörös áramoltatásával. Ily módon a történelem (elsősorban háborúk révén ismert) korszakai, helyek, hadvezérek, politikusok vagy átlagemberek és a köréjük fonódó történetkoszorú egymásra vetülnek, kölcsönösen hatnak egymásra. Közöttük a kapcsolat hasonlít az interneten elérhető tartalmak közötti „szörföléshez”: a narráció többnyire asszociatívan helyezi át a mesélés fókuszát.
    Visszalépve egyet: ha e művet a sok helyről invenciózusan felkutatott és a személyes élettapasztalattal megismert tények sorba rendezésének és regényes előadásának, adatoló pontossággal végigvitt szintézisének tekintjük, akkor a realista bélyeg nem kerülhető el. Hozzávéve azt is, hogy az elbeszélő szinte teljesen azonosítható a hátsó borítón látható szerzővel (a vallomásszerű, saját élményeiről beszámoló fejezetekben B. A. monogrammal szerepel), úgy tűnhet, hogy a referenciális olvasásmód elbeszélő=szerző képlete fenntartások nélkül érvényesül. Hiába a buján indázó mesedzsungel, ezek a mesék mind megtörténtek, a fikció mint olyan kikerül a játékból. Hacsak magát a szerkesztést nem tekintjük a fikció részének. Nem az a kérdés, hogy a könyvben Balázs Attila beszél-e vagy egy olyan B. A. monogrammal jelzett fiktív alak, akinek minden megemlített jellemzője és sejtetett vonása valamint életrajza történetesen („véletlenül”) megegyezik az íróéval, hanem az, hogy mi teszi e művet mégis regénnyé. Úgy tűnik, a válasz az elbeszélő személye körül keresendő. Hiszen a szöveg előrehaladtával mindinkább őrá vetül a fény, egyre hangsúlyosabb szerepet kap, hogy a könyv vége felé személyes hangú fejezetekben emlékezzen meg az általa is szerkesztett Új Symposion című folyóiratról (ezen a ponton a legmélyebb a vallomásos jelleg), majd sajátos önreflexióval, az írás folyamatára nem először – de itt leghangsúlyosabban – utaló szöveghelyen az éppen íródó művet is beemeli a történetbe. Ez az a pont, ahol a „kélgyó enfarkába harap” (Esterházy), vagy ha tetszik, bukik át a holtponton a súly, s kezdődhetne újra, elölről a könyv. Bár ez nem történik meg, de így már látható, a klasszikus értelemben vett regényhőst nélkülöző (helyette sok egymás mellé rendelt „epizódszereplőt” felvonultató) regény ténylegesen központi szereplője maga az elbeszélő, a saját írói és kompilátori munkájára irányított figyelem révén megmutatkozó alkotó. Az általa létrehozott szöveg minden valóságvonatkozásával együtt is, éppen ebben a formában: maga a fikció. Újvidék történetét/történelmét végtelen számú variációban el lehetne készíteni. A szöveg működéséből következően szabadon hozzá lehetne adni és el lehetne belőle venni: a lényeg nem változna, de ha szépirodalmi műalkotásnak tekintjük, nem pedig történelemkönyvnek („regényes króniká”-nak), ebben a végleges formájában kell szembesülnünk vele, és a felkínált (ön)értelmező stratégiáit elfogadva beszállni a játékba. A továbbírás lehetőségeinek végtelenbe vesző láncolata és az autonóm, önálló szabályokkal rendelkező kész mű feszültsége is illusztrálja a Kinek Észak, kinek Dél sajátosan atipikus, nehezen besorolható voltát, na meg az izgalmakat, amelyeket tartogat az olvasó számára.
    A történelmi tematika a magyar irodalom történetében többnyire valamilyen konkrétabb–elvontabb politikai vagy társadalmi célkitűzéssel volt összefüggésben. A mai magyar irodalom történelmi regényeit egy olyan sajátosan huszonegyedik századi látásmód kapcsolja össze, egy olyan attitűd motiválja létrejöttüket, amely a mai világlátásunkban gyökerezik. Nem véletlen, hogy Kuroszava A vihar kapujában című filmjét Darvasi László új regényével kapcsolatban a kritika, míg Balázs Attila könyvében maga az elbeszélő említi bizonyos elbeszélői stratégiák, elsősorban a viszonylagosság mintapéldájaként: ez a többféle nézőpont egymás mellé rendelését, egy egységes, mindent átlátó omnipotencia tagadását programszerűen megvalósító stílus kompatibilis az új irodalom- és társadalomelméleti irányzatokkal, szilárdan álló nagy igazságok helyett variációk lehetőségeit állítja elénk. Az internet ismerete nélkül ez a mechanizmus nehezebben lenne felismerhető és méltányolható. Balázs Attila regénye e stílus, látásmód történelmi áttekintésre vetített radikális példája.
   
Ugyanazon a lépcsőfokon állnak azok, akik egzotikus, mediterrán Délként és akik hideglelős Északként gondolják el a Vajdaságot és benne Újvidéket, hovatovább maga az elbeszélő is csak a rengeteg idézett forrás egyike. Erre a lépcsőfokra, erre a közös mezőre léphetünk mi, olvasók is, egyenrangú félként, és ha hagyjuk magunkat sodortatni az árral, különleges élményben lehet részünk, s közben bónuszként temérdek történelmi ismerettel is gazdagodunk. (Palatinus, Bp. 2009)