MOHAI V. LAJOS

A szabadkai villamostól meddig, hová?
Néhány bekezdés Villányi László költészetéről

  1.

Először  az 1998-ban megjelent  A szabadkai villamos című kötetével keltette föl bennem a szakmán túli kíváncsiságot Villányi László: 13 prózavers (vagy esszévers) 162 sorba tördelve, szerb és angol fordítással valóságos csemege volt „a másik fogadott szabadkainak” , hogy Villányi lehengerlő (és lefegyverző) dedikációját idézzem személyes motívumként mindjárt a dolgozatom kezdetén. Ezzel a szabadkaisággal persze elébe vágtam e költészet nagyszerűségét mondandó esztétikai rajzomnak, hiszen ez a közös elem szorosan összeköti a költőt bírálójával, még pontosabban: a bírálót a versek költőjével. A szabadkai villamos bemutatásakor két olvasói tapasztalat találkozik össze: az egyik a költőé, mely ebben a kötetben művészi eszközökkel szólal meg, és szólít meg másokat, a másik a kritikusé, kinek vonzalma a két szabadkai nagyság, Kosztolányi és Csáth géniusza iránt nem volt ismeretlen a költő előtt. A nagyon gazdaságosan fölépített ciklus külső keretét az irodalmi/irodalomtörténeti Szabadka-élmény adja, a hely, a város szelleme és szellemei adják Villányinak: ebben először is meghatározó szerepe van néhány — irodalmi alkotásból ismert — Kosztolányit és Csáthot azonosító életrajzi motívumnak. Továbbá hasonlóan jelentős szerepe van Tolnai Ottónak, a délvidéki magyar irodalom kivételes személyiségének, akihez Villányit hosszú emberi és alkotói barátság fűzi. Ezeknek az irodalmi tényeknek komoly funkciójuk van abban, hogy a győri költő, egyúttal szabadkai költővé változzon át.
      Mindenesetre Villányi már az első versben (A piros esernyő) megragadja, és a saját gondolatvilágának részévé emeli be a Kosztolányira és Csáthra is egyként visszautaló „rút varangy” megölésének és fölboncolásának izgatott aktusát, mely tudvalevő, hogy mind Kosztolányi, mind Csáth életében nyomot hagyott:

Egyikük a piros cipőt nézi. Másikuk a piros esernyőt.
Harmadikuk az övéhez hasonló rövid hajat.[...]
Ha őket éri a pillantás, a villamos bordáinak ívét bá-
mulják. Kezük combjuk alatt, hogy ne érződjék a
felboncolt békák szaga.”

A rituális gyerekkori „gyilkosság”, a viviszekciós kísérlet Kosztolányi általi „megéneklése” ismert magyar irodalmi toposszá vált: idézése, és a fölidézésére való rájátszás költői teret hoz létre, és egy jól körülírható hagyományhoz fog vissza. És egy másik nagy toposzhoz: a gyermekkoréhoz. Ahhoz a titokzatos és mézédes, ideges és mesebeli világhoz, amelynek több kulcsát is a két szabadkai „ikercsillag” illesztette a zárba.
      A szabadkai villamos versképzésének alapmotívuma azonban nem más, mint az álom.
      Az álom most is utazás — ebben is hagyományos irodalmi toposz újrafeldolgozása jelenik meg –, de a valóságban korábban tényleg közlekedett (lásd majd Villányi idézendő sorait később) szabadkai villamos „álma”, pontosabban meg- és visszaálmodása jelenti a költői utazást. Villányi egyedi verstalálmánya ez álmodott villamosutazás „egy időn kívüli villamoson” Szabadkán.
      Villányi azt írja a városról: „Magyarok, szerbek, horvátok és bunyevácok otthona. Bár az etimológiát tekintve a város neve másképp keletkezett, mégis fontos, hogy a magyar fül számára a szabad szó kicsinyítőképzős alakja. Tehát kicsinyke szabadságot jelent. A városban 1974-ig járt a villamos, a közeli fürdőhelyre, Palicsra is, mely taváról nevezetes. Ezek a tények. Ám bizonyára sokunkban létezik egy kicsi város, belső szabadságunk menedékhelye, ahol vég nélkül utazhatunk egy időn kívüli villamoson, találkozva titokzatos emberekkel, megélve rejtelmes történeteket, furcsa álmokat.”
      Titokzatos emberek, rejtelmes történetek, furcsa álmok: mind a varázsló kertjének, és a szegény kisgyermek panaszainak jellegzetes élményemlékei, melyek egy várost, konkrét helyet lélektani- és világtükörré változtatnak. Ezekbe a már-már archetipikus rétegekbe fog vissza Villányi, saját megélt, vagy elképzelt élményeinek lírai dokumentációjává változtatva, átalakítva, kiélesítve a maga Szabadka-ciklusát. Ennek költői intonációnak, amely eltéveszthetetlenül az övé, van egy olyan tartománya, színe és árnyalata, amelyet én kiváltképp értékesnek, és megbecsülendőnek érzek: az öröm ez. A költő öröme a föl- és megtalált szabadkaiságában, az álmodott utazásban a villamoson.
      Ebben a vonatkozásban játszik a kezére az, hogy a Szabadka-képzet, a szabadkaiság és a szabadkai irodalmi hagyományvilág földolgozásában, és mai létesítésében, a perifériáról a centrumhoz közelítésében van jelentős elődje győri Villányinak: a magyarkanizsai Tolnai Ottó. Az ő életművében topográfia és irodalmi affinitás mintegy egymást alakítja, csiszolja, termékenyíti meg. Tőle hosszú sort idézhetnék, de most megelégszem jelzésszerűen egy kötetcímmel, az árvacsáth-tal. Tolnai Ottó ösztönzése nyilvánvaló; talán nem tévedek, amikor megemlítem: az önzetlen írói segítés nemes példája az, hogy  A szabadkai villamos című, könyvészetileg és tipográfiailag is megragadó könyv kivitelezésében Tolnai a szerb fordítás nyelvi ellenőrzésével nemcsak rejtett, hanem felfedett, kimondott szerephez is jutott.
      Még egy rövid toldást arról, hogy mit jelenthet „a belső szabadságunk menedékhelye”-gondolat  Villányi Lászlónál;  nála, kinél tartózkodóbb, szemérmesebb költő kevesebb van a jelenkori irodalmi mezőnyben, noha fő témája – mint erre később rátérek – a szerelem, a szív és a test mélyén bujkáló érzékiség, visszaálmodott és visszaképzelt vágy, és vágyakozás.
      A szófűzés értelemszerűen ismét Szabadka fiát, Kosztolányit juttatja eszünkbe, de azért van ennek szófűzésnek a tónusában valamennyi ottlikos, és esterházys. Azzal a füllel halljuk, amellyel Ottlik Géza híres Kosztolányi-esszéjét. Ezt Ottlik saját Kosztolányi-válogatásához írta egy a Boldogság című 1987-es Diákkönyvtárbeli kiadáshoz. És – a Kosztolányi által a 80-as években kínált irodalmi és magatartás mintát fölényesen megjelenítő, és stabilizáló — Esterházy Péter hangját is fölfedezzük benne.
      Villányi lírájának, teremtett költői horizontjának egyik aspektusa, értelmezési módja a lét „egy másik élet” szemszögéből kínált magyarázata; válogatott és új verseinek 2000-ben kiadott gyűjteményét ezzel a címmel jelentette meg. Egy másik élet: a költő ezt a másik, belső, a lírai világképpel egybeeső tartományt írja, keríti körül tudatosan építkező versekkel, ezzel menekülve, mintegy menedékhelyre lelve a szabadságtalanság külső oxigénhiányos köreiből a szabadság otthonos, kötöttségek nélküli érzületébe. Azt is mondhatnám — és talán az olvasó számára nem félreérthető a korábbiak tükrében —, hogy Villányi, személyiségének teljes súlyával az irodalomba, mint teremtett világba álmodja magát. Vágymunkájának azonban komoly a tétje: a költői én (vagy a költői én megtöbbszöröződése folytán) az ének kitakarása, megnyílása.
     

2.

Villányi László költészetének nagy regisztere – amennyire megítélhetem, szinte első jelentkezés óta — a szerelem. Szerelmi líra; nagyon régies, és nagyon mai, majdnem azt írtam, korszerű változatban, módban, és ideákban, mondhatni költői vállalásban, választásban. Ez a választás azonban összetett, többrétegű; talán legerősebb meghatározója, és tartópillére a teljes személyiséget átjáró, a lélek húrjait megrezegtető szerelmi élmény, életvonzódás egy mély lelki élményhez. Fő jegye a szerelmi belefeledkezés; belefeledkezés a világba, egy lénybe, egy arcba, egy lánymozdulatba, egy emlékképbe, eltűnt és a költőhöz visszatalált képzeletbe. A világ megismerése, átláthatósága illetve veszedelmes viszonyai, homálya, és kismerhetetlensége ezen az erotikával, vágyfölkeltéssel szőtt hálón keresztül zajlik.
      A Villányi-líra koraibb szakaszában a költői megjelenítés jellegzetességének a hiány erotikáját érzem, és az erotika – bizton állítom —, az emlékezés sajátos lebegtetésével szinte e költészet formateremtő elve. Azok az áttetsző, fölsejlő, vízjelszerűen kirajzolódó és az egykori élményt többszörösen megszorzó érzések, finoman szőtt hangulatok, viszszavágyások, amelyek a jelzések mögött megbújnak, vagy éppen föltolulnak, újra és újra feltörnek a felszínre, emlékük pedig élményként kíséri a költőt, bárhol van is. A szabadkai villamost is szinte sorról sorra áthatja, és kontrolálja, ellenőrzése alatt is tartja az erotika.
      A pálya korábbi szakaszáról a szerelem emléke a Meg nem élt napjaink című versben például így szólal meg:

Majd a lépések közül kiválasztottam egy lányét, aki szeretkezni indult.[...]
Egy másik életben a táskám a könyvtár fogasán lógott.
Elegendőnek véltem, ha arra jár és ráismer.[...]
Engem mondogatott magában.

Később a visszavágyások az elvágyódások után az újból megtalált pillanatok és helyzetek hol a feszültségtől izzó, hol a melankóliától oldottabb varázsa bontakozik ki: A múzsa természetéről , már a címével is árulkodó vers szól erről a Négy évszak darabjaként; ez nagyobb kompozícióba forrt ciklus átvezeti az olvasót Villányi lírájának következő, az önértelmezésnek még a korábbiaknál nagyobb is teret engedő, emblematikus etapjához.

3.

A költői felfedezés és látásmód folyamatosságának tovább vitele, és sikeres lenyomata: az 1997-es kötet, a Vivaldi naplójából. Ez a könyv is szerelmi lírikust mutatja meg, ahol a szerelem mindenben az égi más, az eszményített, elvont vonzalom képében, formájában jelenik meg.
      A Vivaldi-könyv: álom, minden rögeszmétől és kötöttségtől mentes költői visszaálmodás egy pontosan visszadatálható korba, egy volt-valóságos személybe, egy valóságos-volt életviszonyba. De ugyanakkor megidézés is, saját magam megálmodott énjének és életének – a belső rímszerűen megismétlődő egy másik életnek – a visszaidézése, mégpedig a zeneirodalom egyik fényes csillagáéba. Ugyanakkor a kötetben található és a szövegekben lépésről lépésre fölépülő hasonmás-motívum nehezen körülírható az esszéíró tollával. Villányi a saját eljárásáról azt mondja, hogy: „Egyszerű reinkarnációról van szó. Vivaldi én vagyok. Én Vivaldi vagyok. Tegnap kezembe vettem egy hegedűt, s órákon át játszottam, pedig sohasem tanultam zenélni.” Vajon hol a kulcsa ennek a költői vallomásnak Villányi művészetében?
      Azt gondolom, hogy konstrukcióban, a költői tervben. Ennek a mértékletességre hangolt, igen magas stilizáltságot, végiggondoltságot elérő művésznek a célja, és mintegy költői mozdulatának lényege a személyiség visszavitele, visszaköltöztetése egy korba és egy másik személybe. Nem csupán a magyar költészet ismert tradíciójának a fölhasználásáról, továbbépítéséről van szó. Nem csupán valakinek a ruhájába öltözik a költő, nem csupán kései alakmása valakinek, valaminek: nem azt mondja, hogy az a volt-személy is én vagyok, hanem azt: az a volt-személy én vagyok. Még egyszer az idézet: „Tegnap kezembe vettem egy hegedűt, s órákon át játszottam, pedig sohasem tanultam zenélni.”
      Ezzel az olvasónak hatékony eszközt kerül a kezébe, mert a maga „Vivaldijával” Villányi összeköti Az alma íze című  három évvel korábbi gyűjteményét A szabadkai villamossal. A Vivaldi-könyv megfinomítja, és meghosszabbítja azt az emlékezéstechnikát, amelyből kialakult A szabadkai villamos, mint nagymetafora és álom.
     

4.

Az időben hozzánk legközelebbi kötet, melynek megjelenési dátuma, 2009, a 69 „ismeretlen költőnő” verseiből összeálló valaki majd azért öröm, és azért élmény, mert a legjobb értelemben vett art, és artisztikum, a finom ízlésnek való csemege; folytatja azt, amit a Szabadka-ciklus, majd a Vivaldi naplójából kínált. Ez a költészet azonban más: visszamozdul morfológiailag a tradicionális (magyar) versképhez, szakaszoláshoz, négysorosokat ír a költő, mi több négysoros versek folyama maga az egész kötet. De, hogy végül is ez mennyire hagyományos, vagy csupán a négysorosok imitációja-e vajon a kötet, azt nem könnyű eldönteni. Ami segíthet: valami előzmény fölkutatása. Ezt Weöres Sándornál gondolom megtalálni, mégpedig az Orbis Pictus négysorosainál. Weöresnél 100 négysoros szakaszból áll össze a nagyciklus, és van olyan vers, amely több szakaszból áll (Férfi-alakok, Nő-alakok). Villányi mindent négy sorban mond el. A tematika rokonság azonban nyilvánvaló, ez pedig a nő–férfi viszony, a szerelem, minden nehézségével és áldásával. Weöresnél a beszélő, a lírai én, az égi és földi dolgok közti közvetítő férfi, Villányi ezzel szemben ismeretlen költőnők verseit adja közre. És megint fölvethető a Villányi-életművét kísérő és kísértő elemzői kérdés: jelmezekbe öltözik, maszkokat próbálgat-e vajon a költő, vagy más az általa egyénien követett, és kicsiszolt módszer lényege? Azt gondolom Jász Attila elgondolása illik rá legjobban: a Vivaldi-versekről azt mondja, hogy Villányi „köztes állapota” nem nevezhető szerepjátéknak, a fő mozgatórugó az, hogy mintegy élményközösségre lép Villányi a kiválasztottjával. (Jász Attila: Egy másik élet reménye. In: Fürdőkádból a tenger)
      Villányi költészetének (és költői énjének) logikája szerint ehhez azt tehetném még hozzá: hogy, aki persze Villányit választotta ki.
      És ennél a pontnál egy újabb fontos kérdésre térnék ki röviden. Villányi versképzésében a költői beszédnek van egy jellegzetessége, amely eredeti és komoly költőt mutat föl előttem: ez pedig az, hogy a versélmény minden eleme és részlete – akár álom, akár képzelet, akár az elvékonyult valóság mása – megtalálja a helyét a költői/nyelvi térben, amely így tehát költészetként működteti az irodalmi szöveget; ezt több évtized munkájával, belső erőfeszítésével érte el Villányi. A költői terv egy másik élet létrehozása vagy visszaállítása a költészetben, vagy a költészet által: állomásai a válogatott és új verseket tartalmazó Egy másik élet (2000) című kötetében kísérhetők szinte lépésről-lépésre nyomon.
      Ez költészet, mert költészetet képez – Karinthy Frigyes híres mondatát parafrazálva: Az én szememben ez már nem egyszerűen (nagyszerű) versírás, hanem magától értetődő mozdulattal fölmutatott művészet. Egy vonatkozó példa: a költőnők is éppoly megtalált lelemény(ek), mint a szabadkai villamos volt. Mindig meglepetést jelentő négysorosok, amelyek éppúgy kapcsolatban állnak – ha szabad így fogalmazni – a tapasztalati valósággal, mint a költői ráismeréssel. Tapasztalati valóságon az élmény széles tartományát értem, nemcsak azt, amit a költői szem meglát, tehát mindannyiunk észlelési és befogadási képességét, horizontját. Vagyis a valaki majd négysorosai egyidejűleg keletkeztetnek egy hagyományos és egy újszerű, tényleg mai, modern és nem posztmodern olvasói elvárást.
      Ez keveseknek sikerül ilyen határozottan, és ennyire rokonszenvesen, ekkora szerénységi fokkal.
      Ez az újsütetű szerelmi líra, az ismeretlen költőnőké, nemcsak a lebegtetett vágyódások a lírája, és nemcsak a beteljesületlen érzéseké. Markáns jegye – a korábbiak megőrzése mellett is – már inkább a szexus, a vérbő testiség, e testiséggel való kacérkodás és incselkedés. A testi szerelmet vágyó, vagy a testi szerelmet kiszolgáló költőnők „racionális” versei ezek, többféle modorban, stílben, érzületben és hangfekvésben; sokféle költő(nő)i kellem, és nézőpont realizálódik a szeretővel szemben. Hogyan észlelik, tárják föl magukban az ismeretlen, idegen költőnők a szexust – ez az egyik alapkérdés. A másik: hogyan polarizálja érzéseit Villányi úgy, hogy saját érzéseit a másik nem észjárásán és érzékenységén szűrve át mondja el, képes elmondani. Nagy találataránnyal, remeklések során át. Megjegyzem, hogy teljes egészében épít lírájának eddigi eredményeire, amely a tőle megszokott tudatosságra, és átgondoltságra int.
      A fölépítettség szemléltetésére három példát hoznék föl.
      Még egy, a korábbi kötetekből megismert szerelemfölfogást idéz meg az ismeretlen mexikói költőnő verse:

Szerfölött körülményesek randevúink,
integetésben viszont egész jók vagyunk,
és forgolódjék bármeddig a vonaton,
az enyémhez fogható feneket úgyse lát.
                                      (viszont egész)

A négysorosban az egyik legjellemzőbb tárgyi motívum is szerepel: a vonat. Ezt nem gondolnám véletlennek.
     
Az ismeretlen wallesi költőnő pedig így ír:

Már két éve tudtam, egyszer, majd,
a koncerteken úgy néztem száját, s ujjait,
eljövendő hangokra gondolva, de arra nem,
hogy egy ingatag széken leszek a szeretője.
                                          (széken leszek)

Ez Az alma íze című kötet Négy évszak ciklusának egyik darabját idézi föl az emlékezetben: „Képzelt-e ilyen előadást Lumiér?”– mondja a költő az Üdv néked mozi című versben a széken leszek négysorosával azonos beszédhelyzetet használva.
      Egy harmadik viszont már a szerelmet – az általam korábban vázlatosan körülírtan – a szexuson keresztül bontja ki:

Valósággal rávetette magát csiklómra,
olyan gyengédséggel és erővel, mit aki
évek óta (bár nevem nyelve hegyén se),
többé nem, pedig élveztem becsülettel.
                                           (hegyén se)

És ha mindehhez még hozzáveszem, hogy ez a 69 négysoros mindegyike a nő–férfi szerelmi kontextust bejárva a maga finom költői leleményével mintegy elvégzi 69 különféle nemzetiségű és művelődéstörténeti tradíciójú költőnő azonosítását, és lírai honosítását, akkor a kötet nem pusztán egy téma 69 variációja, hanem ennél több: 69 költőnő más-más érzelmi aurájának pompázatos megjelenítése is.
      Ha a Villányi-líra korai szakaszaira a hiány erotikáját találtam jellemzőnek, ezen legújabb kötetében a teltség erotikája a legmegfoghatóbb olvasó, és elemzői jegy a számomra.
      Örömmel vettem.