A
halottak napja előtt
Villányi
Lászlónak
A
hátsó kapunál leparkolok,
szétosztjuk,
amit hoztunk, a vizet
apám
viszi, a gyertyákat anyám.
Lassan,
öregesen haladunk
névtelen
és fényképes
első
világháborús hősök
között.
Itt nyugszik egy 56-os,
Óváron
lőtték agyon. A sortűzben.
Szülei
itthon, Veszprémben temették el.
Húsz
évet élt. Egyetemista volt – mondta apám.
Alig
hitte anyám, hogy a könyvbe,
amit
ajándékul adtam, nevét beírták,
neked
adom, nézd, neked van dedikálva,
olvasok
belőle, hallgasd édesanyám.
Itt
nyugszanak ők: nagyapám, nagyanyám
s
velük egy kriptában a gyermek nagybátyám,
kit
sosem láttam. Nagyanyám nézte
néha
fényképét, amely ágya fölött függött,
míg
élt nagyanyám. Gyertyákat fúj a szél.
Imádkozzunk,
mondom, mi atyánk,
szabadíts
meg a gonosztól,
talán
fehér kőre ír holtak napján az angyal.
A
borostyán teljesen benőtte
ezt
a sírt, vigyázni kell,
hogy
a kő ránk ne dőljön.
–
Tudod, nem látott, megvakult,
nem
úgy született, utolsó rokona bízta rám,
hogy
ápoljam a sírt – mondja anyám.
Megöntözöm,
nővérem virágot ültet.
A
borostyán indái tartják a követ.