NAGY ERZSÉBET

Zenélő hópelyhek

Idén a február szeszélyesebb, mint bármelyik nő tavasszal. Egyik nap szikrázó napsütés, másnap szakadó hó. Az ablakból nézem. Gyönyörű, ahogy az óriási pelyhek beborítják az egész várost. Olyan, mintha egy nagy fehér dunyha szállna az utcára. Szállingóznak fejemben a gondolatok: „De jó lenne most azonnal kiszaladni, hógolyózni és hóembert építeni, vagy csak sétálni valakivel csendben a hóesésben.” De hirtelen rám tört egy érzés, és rájöttem, magányos vagyok. Hogy miért? Van családom, vannak barátaim, de valami, valaki mégis hiányzik. Valaki, akivel szavak nélkül megértjük egymást, egy érintés, egy kézfogás nyugtató tőle. Nem kérdez, csak hallgat velem együtt, némán.
    Hirtelen megszólal a várhegy tetején lévő tárogató, ami általában mindig csak annyit szokott jelenteni, hogy délután fél ötöt ütött az óra, és nemsokára vége a tanításnak. 

De ma, ezen a hóeséses, kicsit komor napon nekem másképp szólalt meg a hangszer. Dallama melengette szívemet, átjárta testemet, lelkemet a gyönyörű muzsikaszó. Elkezdtem olvadni, és szomorúság, keserűség helyett mosoly ült az arcomra. Amire eddig azt hittem, hogy nincsen, rádöbbentem, hogy létezik. Minden egyes pillanatban itt van velem, és megnyugtat. Simogat, átölel, vigaszt ad. Lehet melankolikus, vidám, dühös, csalódott vagy éppen szerelmes. Ő mindig hozzám igazodik, tudja, mit kell tennie. Velem van jóban, rosszban. A szeretet, a rajongás kölcsönös. Minden áldott nap színesebbé teszi az életem. Ha sírni szeretnék, vele együtt sírok, ha táncolni támad kedvem, ő az én párom, ha boldog vagyok, velem együtt örül. Ő soha nem hagy cserben, míg élek egymáséi vagyunk. Ő a zeneszó. 

Miközben felfedeztem ezt a fantasztikus érzést, az ablakom előtt a fehér, világító hóban egy fekete macska óvatosan lépked, és minden egyes lépés után lerázza apró kecses mancsairól a havat. Fekete és fehér úgy olvad egybe, mint ahogy a lélek és a zeneszó elmerül egymásban.