| |
ANTAL
BALÁZS
Vigasztalni
a gyengét
Aznap,
amikor a buszon megvigasztalt egy lányt, akit egy nagy darab férfi előtte
jól megbántott, nem volt különösebben jó napja Tódornak, de rosszabb sem
a többinél. A szokásos fejfájással ébredt, és tudta, hogy nem bír majd
megszabadulni tőle egész nap. Ilyenkor pár órán át nyűgösködött, volt,
hogy bele is kötött ebbe-abba, de még mielőtt valami baj lehetett volna,
mindig visszakozott. Tudta, hogy ő kapta volna a többet. A buszon, amivel
a városba ment, jó lett volna leülni, de kénytelen volt állva szorongani
az ülések között. Mellette állt az a kopaszodó, vastag, ragacsos bajszú
fickó, aki később olyan durván rászólt egy lányra, hogy annak elkezdtek
potyogni a könnyek a szeméből. Mert volt a fickóval egy fiatal fiú is,
az ott ült az ülésen, és a fiú mellett ült az a barna lány. Nem együtt
voltak, látszott rajtuk, a fiú a bajuszossal volt, az ott állt az ülése
mellett. Tódor nem vette észre őket, ha fájt a feje, se látott, se hallott,
márpedig akkor sajgott neki rendesen. Ütni akart, vagy inni. Vagy mindegy.
Ha megkérdezik, hova megy ilyen állapotban, gondban lett volna.
– Bemegyek a piacra – mondta volna talán.
Vagy hogy:
– Szerzek magamnak egy nőt – nem lehet
tudni.
De azt egész biztosan nem mondta volna:
– Megvigasztalni a gyengét – márpedig ez
lett a vége.
Szombat reggel volt, a dombok fölül a nap vakítóan
sütött be a buszablakon, és látszott, hogy az utasok vagy a piacra tartanak,
vagy nőt szerezni, de nem megvigasztalni a gyengét.
Tódor arra gondolt, vajon mennyi pénzt ihatott el
előző este. Tudta, ha ilyesmi eszébe jut, akkor bizony rosszul állhatnak
a dolgai. De ott a buszon semmiképp se vette volna elő a tárcáját, csak
magában fortyogott. Észre se vette, de nagyon dühös lett hirtelen. És,
mint kiderült, nem volt ezzel egyedül azon a buszon. Ez a szombat reggeli
járat, úgy látszik, tele volt ideges, feszült emberekkel. Talán a frissen
kiásott krumpli szagától. Amikor az ember nem is a krumpli szagát érzi,
hanem a földét a krumplin, mert ilyen szaga a földnek csak a frissen kiásott
krumplin lehet. Bizony, valaki egy zsákban krumplit vitt befelé a városba.
Tódor orrában azonban csak a tegnap esti vegyespálinka emléke párolgott.
A tegnapié, amiből maradt mára is, holnapra is, azutánra is, mindennapra.
– Az anyja büdös picsáját – hallotta Tódor
egészen közelről, maga mellől. Nem nézett oda, mindegy az, hogy neki mondják-e,
vagy nem. Ha nem neki mondták, kit érdekel, ha igen, megtudja majd. Meg
is tudta, aztán már neki mondták.
– Nem igaz, hogy nem büdösebbek. Nem igaz, bassza
meg – köpködött a bajuszos. Tódor nem reagált. Ránézett, de nem is
látta, csak azt a vastag, tömött bajuszt. Halszaga volt. A halszagú bajusz
várt egy kicsit, hogy mit mond, aztán a másik oldalra fordult, oda is
mondott valakiről valami szépet. Aztán a fiúhoz fordult, aki mellette
ült.
– Gyere fiam, még ótvart kapsz a tetű cigánytól!
– azzal felrántotta, és tajtékozva húzta maga után a busz belseje
felé. Közben még sorolta: – A fasznak kell ezeket emberek közé engedni.
Maradjon mind odahaza a cserdába!
Megürült egy hely a tömött buszon. Megürült egy hely,
ahová nem akart leülni senki. Az öregasszonyok kibámultak az ablakon,
nem vették észre, a fiatalabbak egymással beszélgettek. Tódor meg ott
állt a szék mellett egymagában, és csak akkor látta meg, hogy a belső
ülésen egy fiatal lány ül. Csak ül összeroskadva, és kifelé bámul ő is.
És Tódor az ablak koszos tükrében látta, hogy a lány szeme könnyes. Zavarba
jött.
– Vadbarom – fordult csöndesen a busz belseje
felé, aztán leült.
– Ne foglalkozz vele, ez csak egy büdös bunkó
– de egyből arra gondolt, hogy ezt a büdöset nem kellett volna mondania.
Egy nagy csepp gördült ki a lány szeméből. Végigfolyt
az arcán, el a szája mellett, az állán kicsit megszaladt, hagyta lecsöppeni.
Tódor a sok használt között talált végül egy tiszta vászonzsebkendőt is
a zsebében, és azt a lány kezébe nyomta.
– Na, töröld le a könnyeid, annyit nem ér az
egész. Ez egy kötekedő alak – mondta, pedig sose látta azelőtt –,
csak ehhez ért. De csak mert lány vagy, te vagy a kisebb, semmi másért.
Ült mellette, és igyekezett megvigasztalni. Érezte,
nem csinálja valami jól, de ha már egyszer belekezdett, nem fogja abbahagyni.
Ilyesmiket mondott, hogy:
– Sok hülye van a világon.
Meg hogy:
– Ne félj, majd megkapja még ő is egyszer a
magáét.
De még olyat is mondott, hogy:
– Egy ilyen szép kislánynak igazán nem szabad
sírni az ilyen nagy, ronda, irigy taplók miatt.
Mire végleg kifogyott a mondókájából, beértek a végállomásra.
Nem bánta. A lány egész végig nem szólt semmit, csak szipogott, és a könnyeit
törülgette. Ránézni is akkor nézett Tódorra először, mikor már megállt
a busz. Akkor odafordult, és rámosolygott, a szája szélén hála mocorgott.
Mindketten felálltak, egy kicsit zavarban voltak, most már hogyan köszönjenek
el, végül a lány visszaadta Tódornak a zsebkendőjét, és a hátsó ajtó felé
indult. Tódor most már, bárhogy akarta is, nem mehetett ugyanarra, az
első ajtónál szállt hát le. Leszállt, és a lány után bámult. Az csak ment,
nem nézett vissza. Tódor se sokáig tátotta a száját, az ellenkező irányba
fordult, a zsebkendőt bedobta az első kukába, és ment a dolgára, ki tudja,
hová.
|
|