A
menekülő Káin
ahogy
megpillantotta árnyékát
azt hitte vértócsa sötétlik alatta
olyan volt mint a halott Ábelé
szeretett volna megszabadulni
létezése fekete foltjától
de önmaga elől hova
menekülhetne az ember
gyűlölködő és szánakozó énje
egymásnak feszült hol az egyik
hol a másik kerekedett felül de bárhogy
alakult ő volt a vesztes szeme mohos
kútjában – őszi vízen száraz ág –
ott lebegett Ábel teteme bármerre ment
pusztaság fogadta a számkivetettség
kietlen pusztasága az ég akár a megindult
homokbánya temette maga alá lábnyomából
vonító vad szelek oltották szomjukat