VASADI PÉTER 

Baleset

In mem., 1956.

A földön nagy vigalom van,
villám villámra felel,
motorosok bőrbe csomagolva
lesik, merre dörögjenek el.

Fölbukik egy. S mit késéles
szél s puha óra tartogatott
a testnek, belefúr a halál
s búg közben, mint a fagott.

Fölfogtam volna elested.
Nézd, tó-nagy tenyerem van.
Súgtam, de rám se figyeltél; most
itt fekszel darabokban.

Hagyd úgy, szétszórva magad,
szépséged vérben felesel;
várd ki nyugodtan a röptét,
engedd, ha szállnia kell.

Tagjaidat gázos eső veri;
verje, s fölszívja a föld
kegyesen közönyében, míg
bábeli tornya ledől.

Életedet tűzben kiforogtad,
ha szét is esett; én látom,
ahogy távolodol, úgy növekedsz;
csillan levegőben a lábnyom. 

Minden idő elmállik az
időtlennek üvegfoga közt,
de a szívmagból kiözönlő test
új, húsa, csontja s a bőre: örök.