AYHAN GÖKHAN

                            Mándy Iván kanapéja

  hommage

Mint a magára hagyott, megbetegedett, keserű csokoládé. 

A sarokba állították, mint egy gyereket. Arccal az ablak felé, a kintről jövő levegő irányába. Nem mozdul, mert nem tehet ilyet. Vétség lenne. A szabály az szabály, rászabták, akár a testét borító finom, halványzöld huzatot. Húsz éve áll ott, a sarokban. Behódolt. Behódoltatták. 

Nyomai vannak. Rég halott emberek nyomai. A dohányszagé. A vörösbor karikáié. Gyerekeké, akik felnőttek. Ugráltak rajta, ezt nem felejti. Egy kanapé soha nem felejt. És a halott teste, hogy el kellett viselnie a merevségét, a kellemetlen szagát. Akkor végre valahára egyenlők voltak. Nem tudta lenézni. Feküdt benne és hallgatott. Nem beszélt, nem moccant. Egyenlő. 

A dohányosok kihaltak belőle, a csikkek hegei maradtak, a testéből kilógó, leégetett cérnaszálak emlékezete. Nem álltak vele szóba, észre sem vették. Egymással foglalkoztak, hajnalokon és alkony előtt jelentkező csendekben szükség volt rá, a meleg és puha testére, kihasználták a kényelmét, a néma figyelmességet. 

Akárhányszor a függönyön áteső fény rajra pattant meg, beleremegett a boldogságba. Valaki foglalkozik vele. Valami. 

Egy esős őszi délután erőszakkal a falhoz szorították, amitől az arcába hullott vakolat miatt napokig nem látott. Amikor kinyitotta, meglepődött. Homlokán még ott csillogott a piszokszürke vakolatdarab, körülötte, a szobában a változás. A szék. A bútorok. A hűlt helyük mindenfelé. A padlón csiszológép, mellette a lakkot tartalmazó fényes doboz, a fal mellé állítva egy balta. Megijedt. 

Régóta sejtette. Leszámolnak vele, haragból. Gyűlöletből. A kora miatt. Nem szeretik a véneket. Irtóznak a szaguktól. Tudott a szakadásairól, a betegségéről. Azt gondolta, a pincébe viszik, a többi öreg közé. A rozsdás vizet csöpögő csap hűvöse alá. Vagy a padlásra. Annak örült volna, a magasságban jól érezné magát. Nem, szó sem lehet róla, megölik. Elpusztítják. Kéz nyúlt felé. 

Lehúzta a bőrét, a finom, halványzöld huzat könnyen követte a kéz irányát, az akadásoknál meghúzták, tépték. Szakadt. 

Fáj neki. Recseg a kopottas virágminta. Száll belőle a por, mintha egy vitrin tetejéről fújnák. Szürke, szomorú por. Belemegy a szemébe. Pislog. Nem lát, de érez. És fáj. Mindene. A halála. 

A rugók elengedték magukat. A baltával nem mertek szembe szállni. Az meg csak röhögött, megvetően. Élvezte. A kanapé sikított. Kapkodta a levegőt, hiába, por ment a szájába, fulladozott. Fél óra sem telt el és három darabban feküdt. Nem élt. Nem lélegzett. Megölték. Gyilkosok. A balta visszakerült a fal mellé, folyt róla az öröm. A kanapé szomorú látványt nyújtott, a konyhába kivitt székek még hallották a kiáltását. Talán azért vitték ki, véletlen se lássák a kegyetlenséget. Nehogy fellázadjanak. Nem látták, csak hallották és féltek. Nem moccant senki. Nem beszélt a másikhoz. 

A székeket lassan visszavitték, addigra viszont a balta, a lakkot tartalmazó fényes doboz, a csiszológép és a kanapé maradványa eltűnt, a kihullott részeket szépen összesöpörték, eltüntették a nyomokat. A székek óvatosan néztek körül, és idővel úgy tűnt, elfelejtettek mindent. A kanapét. A gyilkosságot. A segítségkérést. Elárulták. Érthető. Ezek nem voltak többek ostoba és ügyetlen székeknél.