| DANYI ZOLTÁN
Színről színre
1. Hogyan is gondoltam. Hogyan is gondoltam, hogy illatos, szép, vasalt ruhában beszélek az illőn hallgató, jólnevelt, jóságos közönség előtt, miközben a sánta fiú a szemetes konténerben kutat, a hulladék közt keresve valami ennivalót. 2. Mert mindenben méreg van és gonoszság, mondják – méreg és gonoszság és pusztítás – és ennek így kell lennie, és így van rendjén, mondják – mert ha nem így lenne, akkor sehogyan sem lenne – méreg és pusztítás, mondják – és fogadjam el – és ne ellenkezzek – és ne szegüljek szembe, ha a teremtmények lefelé igyekeznek, mondják – mert vannak a katakombák a mélyben – és vannak az ablakok a tágra nyílt magasban – vannak a katakombák és vannak az ablakok, mondják – vannak, és örökké vannak, és nincs mitől félnem. 3. Csak aki a kegyetlenség eme lépcsőjén fellépett, az érett meg az igazi szeretetre, mondják, vagyis az, aki képes szembesülni a kegyetlenséggel, aki képes kiállni a próbát, aki képes megjárni a katakombák mélyét, egyszóval: aki „képes”, sőt: aki maga a „kép”, akadálytalanul járja át a kegyetlenség, átengedi, átszitálja magán, átszűri a lényén, leszűri, megtisztítja, kimossa és kiáztatja, hogy végül a kegyetlenség mögül a szeretet tűnik elő, immár a legkevésbé sem homályosan, hanem színről színre, megtisztított, leszűrt, átmosott színek, és túl egy ponton már nincs többé világos és nincs többé sötét, csak a remegés van, csak a reszketés, remegnek a színek, ahogy a lényünk remeg és reszket a mélyben és a magasban. 4. Pedig nincs mitől félnem, mondják, hiszen nincs felvigyázatlanul egyetlen rezdülés, nincs felvigyázatlanul egyetlen pillantás, nincs felvigyázatlanul egyetlen ecsetvonás sem. 5. És akár az ablakok fent, a magasban – megnyílik a kiállítás. |