G. ISTVÁN LÁSZLÓ

Emberisten-oltár 

A teknősbékaszemű nő nagyobb,
mint amilyen nagy egy nő lehet.
Folyton rád vár. Utcasarkon,
metrófeljáróban, egy vizes lépcsőház
gangra vezető ajtaja mellett. Sosem
karol beléd, de várja, hogy belé-
hatolj. Nem kenyere az irgalom.
Nincs a nyomodban, de mindenhova
követ. Gyomorfájdító tud lenni,
mikor nem szól. Elvárja, hogy legyél
gyorsabb, mint ő – amit nem lehet nem
teljesíteni. Össze-vissza beszél arról,
hogy bárhogy is képzeli, nem ő az Isten.

***

Gondolj valamire, ami nem sötét,
nem világos. Kezdd sötétíteni, de
csak addig, amíg még nem sötét, nem
világos. Abban a pillanatban, ahogy
további sötétítéssel már sötétebb
lenne, mint amilyen világos, kezdd
világosítani. Világosítsd, de csak
addig, amíg még nem világos, nem is
sötét. Rögtön, ahogy további világosítással
világosabb lenne, mint amilyen
sötét, állj le. Megint
sötétítsd. Közben imádd, hogy
mekkora spektrumon nem tudsz
dönteni, hogy világos vagy sötét. Aztán
gyűlöld, mekkora spektrumon nem
dönthetsz róla, sötét vagy világos.
Így teremtett az ember Istent.
Így teremtett az Isten embert.

***

A sivatag közepén, oázisoktól
több napi járóföldre homokká
lettek az érzelmek. Aki ott
szomorú, az kakaóvajszínben
szétpereg. Aki vidám, az
okkersárga porból esik szét. A
szerelmesnek szeme fehérjén
kiütköznek kvarc homokmintázatok.
Aki dühvel fordul a szélnek,
abban örvény lesz a szárazság,
belülről bontja le bőrét a homok.
Aki ott fél, abban megszámlálhatatlan
a félelemnek a szeme. Istenkísértés
embernek lenni ott.