SZOMBATHY BÁLINT

Sejtesített grafizmusok

  Németh Péter Mikola: Visszasejtesít

A hátratekintés és némileg az összegzés szándékával válogatott Visszasejtesít című Németh-kötet versanyaga különös élményt nyújt azoknak az olvasóknak, akiket nem csak a költészet tartalmi síkja – mondanivalója – tud lázba hozni, hanem a formára, a szövegtest grafikai–esztétikai tulajdonságaira is érzékenyek. Az olvasó már az első versekkel való találkozás alkalmával szó szerint szembesül azzal az alkotói szándékkal, hogy a művészi temperamentum szabados kibontásának és a mondanivaló nyomatékosításának kedvéért a szerző megbolygatja a költészeti gyakorlat alapvetően lineáris történeti koncepcióját. Az első versekben még csak két irányba – balra és jobbra, illetve fölé és alá – mozdítja ki a szavakat és a mondatokat a sorok kalodájából, de ahogyan lapozunk a kötet belseje felé, egyre játékosabban, egyre rapszodikusabban folyamodik a korai avantgárd európai hagyományának merész grafovizuális eszközeihez. Elsősorban azokhoz, amelyekkel megteremthető a harmadik dimenzió, tudniillik a térbe hatolás illúziója.
    A múlt század eleji expresszionista és szürrealista líra hatékony tér- és időbeli vizuális effektusainak az összekapcsolása mutatkozik meg például egy ifjú kori zenei élmény emlékezetére írott képversében, a 18. oldalon található Intermezzoban. Németh egyrészt a betűtestek nagyítási lehetőségeivel, másrészt a szavak teresítésével, térbe szórásával operál, arra téve kísérletet, hogy formai képzettársításokat keltsen általuk, akárcsak anno Apollinaire a Megsebzett galamb és a szökőkút, valamint Esik című kalligrammájában. A vonalszerkezetből kimozdított tipográfiai szedés látványa ez által külön tartalmi vonzatokat kölcsönöz a szavak jelentésének, visszautalva a középkori egyházi formaverseknek arra az ősi hagyományára, amelyen az apollinaire-i nóvum is nyugszik. Németh hasonló nyelvalakító módszerhez folyamodik egyik főművében, a könyv címét adó Visszasejtesít című poémájában is, amelyben a szakrális ünnepélyességet Weöres Sándortól és Papp Tibortól kölcsönzött idézetek beszúrásával ékesíti. A betűszedés grafikai értékének váltogatásával a szerző a tartalmi–szemantikai értékek közötti árnyalatokat húzza alá. Módszerével egy villódzó, csillámló felületet hoz létre, amelynek alapélménye maga a mozgás, a könyvoldal felületén történő vizuális – és persze narratív – erőáramlás téren és időn át.
    A már sokpróbás, lassan évszázados avantgárd nyelvformálás destrukciós tulajdonságai Németh műhelyében nem jutnak szerephez. Elveti a dadaista rombolás eszközeit, mert az értelmet nem felforgatni, hanem kifejezővé kívánja tenni. Költészeti szertartásaiban nagyon is ragaszkodik az elbeszélői hagyományhoz, az epikai struktúrák sérthetetlenségéhez. A középkori formaversre való utalásomkor arra is célozni szerettem volna, hogy szellemiségében Németh Péter Mikola mennyire kötődik az ősi tudáshoz, annak romlatlan sejtállományaihoz. Ezért sem érdeke tehát a nyelv szemantikai tartományának szétzilálása, illetve a külső valóság átminősítése egy újfajta nyelvi valósággá. Nála nem érvényesül a „Romboljatok, hogy építhessetek – építsetek, hogy győzhessetek” kassáki jelmondata. De, miközben elveti Kassák ideológiai tételét, egyik-másik nyelvformálói szabadalmához annál inkább ragaszkodik. A képverstechnikán túl rokonszenvvel viseltetik a kollázsolás és a montázsolás adta lehetőségekhez, s fotót is szívesen felhasznál esztétikai leképzéseinek alapjaként. Németh természetes gesztussal alkalmazza mindazokat az eklektikus, avagy polifon kifejezési fortélyokat, melyekkel a részben általa szervezett váci Ekszpanzió-fesztiválokon szembesült a kilencvenes években. Eme nyomtávokon haladva több helyütt – például Jin–Jang&Jang–Jin és Sör-szonett című műveiben – kipróbálja tehetségét a német nyelvterületen meghonosodott konkrét költészet permutációs, a szavak sorrendjének megváltoztatásán alapuló verstechnológiájában is. A nyelvi egységek felcserélése révén sorról sorra, mondatról mondatra változtat kissé a jelentésbeliségen, az értelmi kiterjesztésen, hogy nyelvi örvényt keltve valamiképpen magával rántsa az elsődleges olvasatot egy sokadik olvasatba, a valóságot egy újabb lehetséges valóságdimenzióba.
    Az egyik legnemesebb avantgárd hagyomány, tudniillik a grafovizuális kultúra ápolásán túl mi maradhat még a költőnek ahhoz, hogy folyamatosan továbbléphessen? Minden bizonnyal az, hogy folyton újragondolja a nyelvi eredet alapkérdéseit, és eközben bevonja az emberi cselekvés mozzanatait – vagyis magát az életet – a művészetbe. Németh a szó szoros értelmében összekapcsolja az életet a költészettel: vers-, illetve műinterpretációi rendszerint nem megszokott felolvasások, hanem tényleges cselekvésláncolatok. Nemzetközi terminussal élve: költészeti performanszok, melyeknek rítusát a forgatókönyvvé generált élő poézis alakítja ki, leginkább a szerző által bevont más alkotók közreműködésével. Németh performanszai műfajilag a mágikus költészeti liturgia, illetve a liturgikus drámákból kialakult misztériumjátékok területére sorolhatók, melyeknek létezik előre kitervelt menete, szerkezeti váza. Szemben azokkal a kortárs törekvésekkel, melyekben a cselekménynek csak az indíttatása rögzített, kifejlete azonban annál véletlenszerűbb.
    A Visszasejtesít című kötet Németh valamennyi műtípusát felvillantja az olvasónak-nézőnek. Megmutatja a kezdeteket, a kifejletet, és felgöngyölíti azt az utat, melyet a művész nagyjából három évtizedes pályája során megtett.  (Napút Kiadó–Magyar Műhely Kiadó–Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp. 2008)