SZÉNÁSI ZOLTÁN

„mint egy kínai betű”

  Vörös István A Vörös István gép vándorévei 

A mai versolvasók közül valószínűleg kevesen vonják kétségbe, hogy Vörös István nemcsak saját nemzedékének, hanem a mai magyar lírának is az egyik legfigyelemreméltóbb költője. Utóbbi versesköteteinek kritikusai mégis rendre kitették a maguk kérdőjeleit. „Fura, kétségtelenül merész kísérlet ez a könyv; őszintén szólva, értékeit látva sem tudtam vele zöldágra vergődni.” írta például a Heidegger, a postahivatalnok című verses elbeszélés kapcsán Angyalosi Gergely (Ex libris, ÉS, 2003/ 20, május 16.). „Mindenesetre számtalan szövegmódozat, variáns, pszeudovers, persziflázs, pamflet stb. csírázik a kötetben, de előbb-utóbb valamennyiből eredeti Vörös István-vers lesz, ha nem is egyazon színvonalon, bár ez az, amiben a legbizonytalanabb vagyok [...], tudniillik maga a költő rendezi úgy sorait, hogy e tekintetben semmi bizonyosságom ne legyen.” Olvashatjuk Pályi András kritikájában a 2005-ben megjelent Gregorián az erdőn című kötetről (Alvó angyalok, éber ördögök, ÉS, 2005/48, december 2.). Azok a költői kísérletek, nyelvi játékok, melyekkel Vörös minden művében újra és újra szétszedi, majd a költészet, a filozófia és a köznyelv szó- és kifejezéstörmelékeiből újraalkotja saját költői univerzumát, az öröklött lírai és filozófiai szöveghagyomány kiforgatásai minden esetben komoly szellemi kihívás elé állítják verseinek olvasóját. A kritikus időnkénti tanácstalansága annál is inkább indokolt lehet, mivel a művek jellemzően groteszk–ironikus látásmódja és az Isten-versekben megnyilvánuló, s a költői hagyomány átírásában is tetten érhető (például a Szózat átírása a Gregorián az erdőn kötetben), blaszfémiától sem mentes szemléletmód mellett, mintha nagyon erősen továbbélne a Vörös-versekben a lét (elveszett) metafizikai perspektívája iránti vágy, saját létezésünknek a végső dolgok összefüggésében való szemlélete. Vagy legalábbis annak nyoma, hogy mindez ekképpen is elgondolható (volt).
    A 2009-es könyvhétre megjelent A Vörös István gép vándorévei című legújabb kötetnek már a címadása és az alcím műfaji önmeghatározása (fejlődésregény) is egymásnak ellentmondó olvasói elvárásokat kelt. A Goethe-műre történő utalás, s a fejlődésregény műfajtörténeti hagyományába való belépésnek a jelzése azt sejteti, hogy a mű narrációja egy személyiségfejlődés történetét tárja az olvasó elé. Ezzel szemben a szerzői név után szereplő „gép” (vélhetően a kötet kulcsmetaforája) épp az emberi személyiség, a hagyományos értelemben vett szubjektum hiányára utal. Hogyan olvasható (olvasható-e) fejlődésregényként a könyv? Van-e a kötetnek végig önazonos beszélője, akinek a történetét a versek egymásutánja elbeszéli, vagy a posztmodern szubjektumnélküliség jellemzi a művet? Esetleg a szubjektumvesztés posztmodern tézisének paródiáját olvashatjuk? Olyan verses elbeszéléssel van dolgunk, mint például Térey Jánosnak, Schein Gábornak vagy Jász Attilának az utóbbi években megjelent verses epikája? Vagy olyan álelbeszéléssel, mint a Heidegger, a postahivatalnok, melyben a történetet a laza epikus keret és az irodalmi hagyományra való rájátszás adja?
    Kérdések sora vetődik fel tehát már a címet olvasva is, melyre a kötet szövegei vagy igenlő, vagy nemleges (esetleg mindkettő) választ adnak. Vannak a szövegnek olyan utalásai, melyek alapján kísérletet tehetünk arra, hogy A Vörös István gép vándoréveit fejlődésregényként, a műfaj hagyományos konvencióinak a megújításaként olvassuk. A három, versforma szerint is elkülönülő ciklus időrendi sorrendben szerepel a kötetben, ezt a cikluscímek is jelezik: A rövidülő évezred (2001–2005); Saját tao (2006); A berlini füzetekből (2006–2007). A címben szereplő „gép” neve pedig azonos a szerző nevével, akinek az életrajzi vagy fiktív életrajzi alakja, történetei (csakúgy, mint a korábbi kötetekben) beleíródik a versekbe, s így egyike azoknak a motivikus elemeknek, melyek a kötet széttartó poétikai alakzatai mellett a szöveguniverzum egységét biztosítják. Különösen a Berlini füzetekből című ciklus engedi meg a versek lírai naplóként való értelmezését, mivel itt nem csak éves bontásban, hanem hónapokra tagolva szerepelnek a költemények. Másrészt viszont a könyv egyik visszatérő kérdése, hogy van-e fejlődés az emberi történelem során, vagy csak változás van, melyet a múltba visszatekintő, rendszerező értelem igyekszik egységes, valamilyen cél felé irányuló történetként látni. A könyv válasza erre a kérdésre a történelem fejlődéstörténetként való felfogásának a tagadása: „A változásokból, melyek a világban / végbemennek, nem lenne szabad / történetet kreálni magunknak. / Történelem nem létezik. Nincsenek / törvényei.” (Regényelmélet)
    A könyv egyik központi kérdése tehát az idő mibenléte. Az időé, ami egyrészt a világ ideje, s mint ilyen vallási, filozófiai és modern természettudományi válaszok keresésére ad lehetőségek. Csakhogy ezek a válaszlehetőségek Vörös István verseiben állandóan egymásba játszanak, a teremtés megfeleltethető az ősrobbanásnak, a fizika törvényei, a világ történései az isteni akaratnak, s a világvég apokalipszisének is megtalálható a tudományos megfelelője. Ebben az értelemben tehát Vörös István könyvének látásmódját lényegileg az a posztmodern világszemlélet határozza meg, mely szerint az ugyanarra a kérdésre adott különféle (vallásos és tudományos) válaszlehetőségek egyenértékűek, más értelemben relatív igazságérvénnyel bírnak. Persze nem önmagában ez a szemléletmód az, ami a könyv és általában Vörös István költészetének az érdekességét és eredetiségét adja, hanem az, ahogy ez a művekben poétikailag megalkotódik. Az az ironikus–groteszk látásmód, azok a nyelvi megoldások, szójátékok teszik izgalmassá Vörös költészetét, melyek ezeket a különböző világfelfogásokat egymásba játsszák. Például: „Isten használati // utasításokat olvas. Fizikatankönyvből tájékozódik, hogy mit csinált.” (A túlvilág legyőzése) Vagy: „És a nap, ha nem vigyázunk, fényt / szív magába, minden mást taszítani / kezd, a naprendszer szétesik, az / izzó golyó a lehetetlen csatornáján // gurul a tátogó kezdetek felé.” (Einstein on the beach) A modern fizika apokalipszis-víziójának imént idézett megverselése rávilágít arra is, hogy a történelem azért sem lehet fejlődéstörténet, mert az idő ciklikusan visszatér a kezdetekhez („kezdet és vég összeér.” – A bot)
    Az idő azonban Vörös kötetében nemcsak világidőként tételeződik, hanem – Heideggert idézve – mint „a halálhoz viszonyuló lét”, a jelenvalólét saját ideje is. A kötet első verse (Szabadság – harc nélkül) a halált, a halál tudatának elfogadását a házassági szertartás szövegének ironikus átírásával tematizálja, máshol szabad asszociációkkal a halált a szexuális aktussal kapcsolja össze (A hideg kesztyű), vagy egy éjszakai besurranó tolvaj allegorikus alakjában személyesíti meg (A betörő ajándéka). A halál vissza-visszatérő motívuma köti össze a kötet verseinek más motivikus egységeit is: a családon belüli generációs különbségekkel is láttatott öregedést (például a Hárman című versben), a halandóságot, a Heidegger-könyvben korábban már sajátos módon interpretált túlvilágot, az öröklétet vagy épp az öröklét-hiányt: „Fekete párnán fehér fejek / a nemlétről álmodnak, de a nemlét / kicsorog belőlük, mint szájukon a nyál. // De ha alszanak, ha tényleg alszanak, / akkor nincs öröklét se.” (Álomfejtés színekkel) Ahogy a világidő mibenlétére vonatkozó kérdések kapcsán a szövegek nemcsak egyfajta válaszlehetőséget kínálnak fel, úgy a személyes idő által felvetett létkérdések megválaszolása is többféleképpen lehetséges. Vörös István legújabb könyvére is igaz tehát, amit Schein Gábor a Heidegger, a postahivatalnok kapcsán felismer: „[A] mű egészének nyelve hajlik a szentenciózusságra, és számos olyan filozofáló okfejtés található benne, amelyek esetében olvasói döntés kérdése, hogy a regény ironizált kódja szerint vagy parabázisként, az olvasó felé forduló bölcselkedésként, esetleg e két lehetőség ingadozását megőrizve értjük őket.” (Schein Gábor: Heidegger seprűnyélen, Jelenkor, 2004/3.) A Vörös István gép vándoréveiben hasonlóan alakuló (ál)filozófiai diskurzus leggyakrabban a tanítás, a bölcsesség kimondásának modalitásában szólal meg. A szövegekben rejlő ellentmondások, paradoxonok, (ál)logikai okfejtések azonban nem egy, a hétköznapi értelem fölött rejlő, s a mindennapi nyelvhasználat automatizmusainak a kikapcsolásával elérhető Értelem megtalálásához vezetnek, hanem sokkal inkább a tanítás mint nyelvi aktus de(kon)strukcióját eredményezik. Ez különösen a második, Saját tao című ciklus kapcsán válik központi kérdéssé.
    A költői beszéd végső tétje tehát a „ki vagyok én?” (vagy a fejlődésregény műfaji hagyománya felől értve: a „kivé válhatok én?”) kérdésére adott válasz megtalálása lenne, csakhogy a harmadik ciklus visszatérő szólama az önismeret, az önazonosság megtalálásának az elutasítása: „A megismerés öngyilkosság. Ne ismerd / meg magad!” (Delphoi) Az idézett vers címe is jelzi, hogy a kötet a maga eleve ironikus viszonyulásában nem pusztán a felvilágosodás után kialakuló emberkép és világfelfogás sajátos kritikáját hajtja végre, hanem a modernség előtti, de az európai szubjektumfelfogást és világképet döntően meghatározó történelmi előzményekre is reflektál. Hol pusztán egy-egy szójátékok erejéig, mint például a nevezetes hérakleitoszi mondás többszöri variációja, hol pedig nyíltan, a platóni államfelfogás, s ezen keresztül a filozófiai idealizmus kritikájában: „Hát, Platón, te is egy ritka nagy / barom voltál. [...] Katonák és / cenzúra. Hogy a fene esne beléd! / Még hogy te lennél idealista! / Milyen a börtönrács ideája? / És az agymosásé?” (Elég! Vissza a filozófia elejére) Ebből a szempontból is érdekesek a bibliai szövegek, jellemzően az evangéliumok sokszor blaszfémikus interpretációi, apokrif passiótörténetei. De vélhetően ennek a kultúrakritikai mozzanatnak mint az európai gondolkodástól eltérő nézőpont érvényesítésének az összefüggésében értelmezhetők azok a versek is, melyekben a versbeszéd alanya egy távoli kor és kultúra emberének a hangján szólal meg, például a Rövidülő évezred A Baktérítőn című darabjában, s nem is beszélve a teljes második ciklusról, mely Lao Ce Tao te Kingjének (vagy inkább Weöres Sándor műfordításának) átirata. A mítoszrombolás szándéka, mely már Vörös István korábbi köteteiben is megfigyelhető, nemcsak a modernség előtti vallásos mítoszokat, de a modernség önmítoszát is érinti, az önmagát a világértelmezés centrumának tekintő nyugati ember önhitét is rombolja. Ennek a destrukciónak a kifejeződése, nemcsak a skizofrénia egy-egy versben megszólaló nyelvi alakzatai („Olyan kavarodás a fejemben, / egyik énem hozzáér a másikhoz.” – A sokaság), hanem az ironikus beszédmód is, mely (Richard Rorty iróniaértelmezése szerint) a korábban használt „végső szótár”-ban való hit megrendülésének a jele.
   A kötet címe által megnevezett, s néhány versben szereplő, de a többi mögött is ott működő, vagy odaérthető kulcsmetafora a „gép”. A kötet kvázi epikus keretét is a nevezett gép megszólalásai adják: az első ciklus közepén található A Vörös István gép bemutatkozik című vers (a Gregorián kötetben olvasható vers egy átirata), valamint az utolsó ciklus utolsó darabjai (Búcsú a Vörös István géptől és a Búcsú egy vándorévtől). A „gép”-metafora pontos jelentése azonban a szövegek olvasása után sem adható meg. Egyrészt ugyanis utalhat a technikai civilizáció személyiségromboló hatására („Én nem vagyok ember. Mesterséges / intelligencia vagyok valaki testébe építve.” – A Vörös István gép bemutatkozik), s noha ez a kritikai mozzanat, vagy akár az etikai állásfoglalás (Koccanás a főúton), esetenként pedig a közéleti tematika (Gyülekezési rabság) sem áll messze Vörös István lírájától, a szókép jelentése végső soron rögzíthetetlen. Egyrészt ugyanis kétféle „gép” szerepel a könyvben: az „embergép” és az „Istengép”. Valamelyik vagy mindkettő végig a versek mögött működik. Hol jól, hol rosszul. Hol ötletes szójátékokat, szabad asszociációk révén kibomló álomszerű, szürrealista képeket létrehozva. Hol pedig elrontva a strófaszerkezetet, felcserélve a csökkenő sorokat tartalmazó versszakok sorrendjét (Álomfejtés színekkel), néhány esetben elhagyva az utolsó versszakokat, esetleg a lapok számát összekeverve. (Hacsak nem sajtóhibáról van szó.) Mindez persze csak a kötet egészének összefüggésében értelmezhető, a versek többsége nem tematizálja ezt a költői játékot.
    Isten neve s a köré épülő fogalomrendszer érvényessége a kötet számtalan versében központi problematikaként tételeződik, s a fentebb vázolt szellemtörténeti kontextusban értelmezhető: „Isten nincs, // mégis mindenki őrá gondol.” (Az irigység kezdetéről) Vagy „Isten, akinek a nevét / tilos a számra venni, talán nincs / is. De a nincsben van, nagyon is van.” (Jegy a magasba) A „gép”-metaforák azonban nem egyszerűen a költő vagy az Isten neve helyett állnak, behelyettesítésükkel a régi mítoszok átírhatatlanok: „Az Istengép és az embergép nem is / hasonlítanak egymásra. Istengép nem / saját hasonlatosságára teremtette / az embergépet, inkább ellentéteként.” (A gépek vándorévei) A régi mítoszok, tradicionális beszédmódok destrukciója ekképpen magában hordozza egy új (magán)mítosz és nyelv kialakításának a lehetőségét, az új mítosz szókészlete azonban nem áll össze rendszerré, használata és használhatósága sokkal inkább az újabb szétesés szimptómájaként jelenik meg, mivel a gépek közötti viszonyok folyton átalakulnak, a korábbi jelentések felülíródnak. A kötet versei, véleményem szerint, nem egy új rendszerező és rendszerbe foglalható Értelem megtalálását célozzák meg, hanem saját nyelvi létüket többször hangsúlyozva az emberről, a világról s az Istenről való beszéd határait keresik, esetenként jelölik ki.
    Nem könnyű olvasmány tehát Vörös István legújabb verseskötete sem. Az olvasó, s ekképpen a kritikus számára is komoly intellektuális kihívást jelent, olyan próbatételt, mely magában rejti a túlinterpretálás, a félreértés veszélyét is. Meglehet, hogy az újraolvasáshoz Vörös 2003-as kötetének főhőséhez címzett intelem tudatában kell majd hozzákezdeni: „Ezek a madarak, kérdezte Heidegger, / megszületésre váró lelkek? / Meghalnak, mielőtt megszületnének? / Dehogyis, ezek kacsák, nevetett // a gondnok. Ne vegyél mindent / olyan komolyan, mert ki fognak / röhögni.” (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2009)