1
Hajnali kettőkor át
a ködbe csomagolt Szabadság-hídon.
Napközben csak óvatosan közelgett
az ősz... most látszik a lehelet.
A híd a forgalom előtt lezárva.
Baktatunk az állványok közt,
át a csendes víz fölött,
át a lassan forgó ég alatt,
mint nyílegyenes, ismeretlen folyosón.
Csak a testben létezik
ekkor még a daganat.
2
Egy délután
almatortával állított haza.
Ebből tudtam,
hogy rossz hírt hoz.
Iszonyú hírt hozott.
A képen szürke szemcsék,
ahogy lassan hozzászokik a szem:
egy üreg, egy örvény,
sötét belű gyümölcs.
Felüti fejét a gond,
s a szív menekülne,
már-már bárhova.
3
Ne féljenek, a doktor úr
nem felejtette el magukat.
Ettől féltünk a legkevésbé,
míg szoktattuk magunkat
a várakozás múló díszleteihez.
Rengeteg zöld műnövény,
kemény, kényelmetlen szék.
Begombolt köpenyek.
Dossziék.
Mister Deltorn?
Ketten vannak,
egy sárga ajtó mögé hívják.
Támaszt keresek –
egy nővért, egy reményt, egy párnát.
4
Szabálytalan hurkot ír le
a hullámzó, szürke betonút.
A völgyben szántanak.
Puhán fordul ki a földből a göröngy,
máskülönben csend van.
A vizesárkok mellett zsurló.
Az út szélén mentabokor,
kihajított, rozsdás fürdőkád.
Az emelkedő kitakar egy szeletet
a tájból, fentről aztán látszik újból:
minden a helyén van.
Kevés a fa.
Olykor megmozdul a szél.