MURÁNYI SÁNDOR OLIVÉR

Második formagyakorlat (Zordokot máris megpróbáltatás éri, de túléli, sőt: megmenti másodmagával a római pápát, és elhatározza, hogy papként szenteli Istennek életét)^*

– Ne mozdulj! – kiáltott rá a Mester.
    A fiú szoborrá vált. A következő pillanatban a Mester sarokrúgása eltalálta mellkasát. Elsötétült előtte a világ. Pár perc múlva tért magához a mosdóban, ahol társai hideg vízzel locsolták halántékát... A Mester nem rúgott nagyot, és nem rúgott kicsit: pontosat rúgott. Nem ment ki Zordokért a mosdóba, csak ennyit vetett oda, mikor visszaállt a gyakorlók közé:
    „– Nehéz az élet!”
    A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem. Amikor nem számít, hogy eltalált egy ütés, mert ismerjük az érzést, és tudunk rá reagálni. Zordok ekkor még messze állt ettől. Mellkasában csak otthon, a fürdőkádban érezte igazán a rúgást. A véraláfutás láttán anyja jajveszékelni kezdett, apja újabb pofonokat osztott ki számára, és el akarta tiltani az üres kézzel való harctól. A gyermekifjú azonban pontosan tudta: ha másnap nem megy vissza, végleg ott hagyja a harcművészetet. Így adta fel öccse, aki pedig előbb kezdte a tanulást, mint ő. Mert az ember saját félelmével vívja a legnagyobb küzdelmet.
    A Mester fiatal volt és félelmetes. Ütése erőt adott tanítványainak, mivel gyorsabb és keményebb volt az élet csapásainál. Tudta, mekkora sebességet szabad elérni a motoron, és mekkora mennyiségű ital fogyasztható egyetlen alkalommal. Nevette, ha Mesternek szólították. Tanítványait nyugalomra intette, miközben – persze titokban – remegett boldogságukért. Órákon keresztül gyakoroltatott egyetlen lépést. Ezzel fogadta a kezdőket, hogy elmaradjanak azok a tehetségesek, akik úgy érkeztek, hogy már tudták az ugrórúgásokat, a hátra szaltót, és minél hamarabb meg akartak tanulni verekedni. Pedig a harcnak semmi köze a verekedéshez, és nem kell hozzá tehetség, elég, ha van négy balkezed és hét ballábad, a többi merő akarat kérdése.
   
Évek múltak el, és Zordok csupán egyetlen dologra figyelt: hogy ne emelkedjen lépés közben a sarka, mert, ha egyetlen másodpercet is késik, elveszti a küzdelmet.
    – Társat a hátra! A harcosok felváltva vették hátukra egymást, és izzadva-fújtatva gyalogoltak fölfelé a Budvár tetejére, ahonnan az ősi legenda szerint egykoron székely nyilas találta szíven az akkor még falut fosztogató tatár kánt. Azóta kisvárossá nőtte ki magát a hely, ahol a Csapat gyakorolt.
    Tízen voltak mindössze, Zordok volt közöttük a legfiatalabb. Amikor elfáradt, és lemaradt a csapattól, majomként mászott négykézláb a meredek göbbenőkön, mit sem törődve pihenő társainak hangos röhögésével.
    – Gyere-gyere, ha nem akarsz repülni, mint pedofil kutya a hóra!
    Amint utolérte a csapatot, indultak tovább. Fent a csúcson sípcsont- és combrúgásokat gyakoroltak. Nem volt választása, újra meg újra meg kellett tanulnia tűrni a fájdalmat. Társai nem kegyelmeztek, mindegyik ereje teljét adta rúgásaiba. Különös emberek voltak. Sokszor ügyetlenkedtek, tébláboltak a hétköznapokban, arcukról azonban elszántság sugárzott. Ott ugrált a potom százhúsz kilós Danika, aki faluról ingázott, és a havasi pásztorkodás után elvégezte a színművészeti egyetemet. Az egész falu félve tisztelte a „művész urat”. Saját elmondása szerint nemegyszer került sarokba az ünnepi bálokban – onnan „bippelgette” szájon az őt körbekeríteni akaró féltékeny legényeket. Nem kereste ő a harcot, annyi volt csupán a baj vele, hogy egyáltalán nem érdekelte, foglalt-e éppen a megtetszett leány, vagy sem.
    – A férfiúi tulajdonjog azé, aki meg tudja védeni. – hajtogatta több ízben. Addig-addig kakaskodott a tyúkfarmon, mígnem gyereket nemzett egy Párizsból látogatóba érkezett leánynak, akit, minthogy látszott már a hazai látogatás eredménye, a hatóságok nem engedtek visszaülni a repülőgépre. Danika gyerekkori álma szertefoszlott (nemzetközi szélhámos szeretett volna lenni), és bánatát a harcművészet elmélyültebb gyakorlásába ölte, miközben a bálokban féltékeny lányok is kezdték kérni tőle a szájon verést.
    Gyurika a maga kilencven kilójával épp ellentéte volt Danikának. Őt negyvenévesen sem érdekelték különösebben a nők, egyedül jól érezte magát a bőrében, hiszen megvásárolhatta a legújabb házi mozit, európai biciklikörútra indulhatott, és anyukája nem kotnyeleskedett bele abba, ha néha-néha eljátszadozott önmagával. Azt hihetnénk, hogy megrögzött egoistaként élt, az edzéseken a társak közül mégis ő volt a leginkább segítőkész. Nála figyelmesebb talán csak Jocó, a kardkészítő volt, aki egy esztendőnél tovább aggályosan tudott csiszolni egyetlen kardot. Nem érdekelte, hogy felesége alkoholista lesz mellette, és lányán végigmennek a kisvárosi pehelysúlyú zsenik. A kardra figyelt, kezeit-lábait is kardként használta a küzdelemben. Meg volt győződve: fegyver nem árthat jobban a fehérnép szájánál...
    Sógora, Róbert, maga volt a megtestesült harcművészet. Gyerekek harcászati oktatásából próbált megélni. Jogtudományi egyetemet végzett, és egyetlen hónapig sikerült jogi tanácsadóként dolgoznia egy banknál, ahol tömött mappákat rakosgatott az egyik sarokból a másikba. Gyűjtenie kellett volna a jó pontokat az igazgatónál, hogy a ranglétrán feljebb emelkedhessen, de amikor sorozatosan túlórázásra utasította főnöke, megkérdezte:
    – Melyik az a pont, ami a legfelsőbb szintet képviseli? A szívinfarktus?
    És anélkül, hogy megvárta volna a választ, bevágta maga mögött az igazgatói szoba ajtaját, és életfogytiglani kutyanevelési szabadságra ment.
    Ilyenek voltak a harcostársak, akikkel Zordok egy csapatba került az edzőteremben. Felületesen tekintve együgyűek és félszegek, valójában azokhoz a kevesekhez tartoztak, akik egy feje tetejére állt világban ki tudták vívni maguknak, hogy saját jelenükben éljenek.

*

Zordok nagynénje apáca volt. Miután szerelme többszöri próbálkozást követően meg akarta esketni a templom csendjében, hogy örökre és kizárólag egymáséi lesznek, megcsömörlött a mohó emberi birtoklásvágytól, és úgy döntött: egyedül Istennek szenteli életét. Gyakran fordult meg Zordokék családjánál, ilyenkor szentmisére vitte magával a harcost, aki egyre jobban kezdett érdeklődni a ferencesek életformája iránt.
   
Hogy miként függ össze a ferences életeszme a harccal, magam sem tudom, csak érzem a végtelen rokonszenvet a rendalapító Assisi Szent Ferenc iránt, aki aranyifjúként utolsó ruhadarabját is vissza tudta adni gazdag apjának, úrnőnek nevezve a szegénységet, és szabad lélekkel énekelt az umbriai réteken, meglátta a felhők ünnepében és játékában az emberi ünnepek és játékok múlandóságát. Így lett ünneppé számára maga a pillanat, így tudott testvérévé válni az erdőkben élelem után kutató farkasnak és a mezőket díszítő tarka virágoknak. Nem csoda hát, hogy követői a mai napig áhítattal öltik magukra a csuhát, amely a középkori Itália koldusruhája volt, és amelyet szent vértanúk viseltek az idők folyamán. 

Zordok ott állt nagynénje mellett, és nézte a kelyhet magasba emelő idős ferences barátot. Három nappal később már oltárszolgaként tartotta a misekönyvet az öreg pap elé, aki rendtársaihoz küldte egy hétre a fiatalembert egy eldugott kolostorba a hegyek közé.
    Külön cellát kapott. A sarokban két szerzetesruha függött a kopott fogason. Az ebédet követő pihenő órákban magára zárta az ajtót, és beöltözött ferences barátnak, majd óvatosan kiosont a kolostorkertbe. Hanyatt feküdt a magas fűben, és az eget kémlelte. Fent a magasban vércse körözött. Vijjogása messzire elhangzott a környéken.
      – Istenem, ha így halhatnék meg, csuhában! – sóhajtott a gyermekifjú. Másnap engedélyt kapott a házfőnök atyától, hogy a közös esti ima idejére nyilvánosan is magára ölthesse a szentek ruháját, melyet villanyoltás után alig akart levetni, tágra meredt szemekkel bámulva benne cellája ablakából a nyári éjszakát.
    Nemsokára imára hívott a csengőszó. Lent, a kápolnában felhangzott a harmónium hangja, és Zordok boldogan énekelte a szerzetesekkel az éjszakai dicséret zsoltárait.
    A hét lejárta után könnyek között búcsúzott az idős szerzetesektől. Otthon váratlan hír fogadta: Leánder páter, az idős franciskánus pap, aki a kolostorba küldte, őt választotta ki, hogy vegyen részt a római zarándoklaton, ahol találkozhat a pápával, akiről már annyit hallott és olvasott.
    Nagy izgalommal indult az útra. Megcsodálta az Alpokat, majd lábát az Adriai-tengerben áztatgatta. Torka összeszorult, amikor meglátta a Róma felé vezető úton a jelzőtáblát: Assisi 10 km.

*

Szent Péter sírjától a pápai fogadóterembe ment a zarándok csoport. Zordok úgy hitte, álmodik, amikor őszentsége hófehér reverendában megjelent hívei előtt. Keskeny szájpréme határozottságot, atléta termete erőt sugárzott. Arca annyira különlegesnek tetszett, hogy úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni, aki akárcsak egyszer is látta, tekintetével pedig azt az érzést keltette híveiben, hogy évezredek óta ő a pápa. Olyan keményen fogott kezet Zordokkal, hogy a harcos összerezzent. A két szempár találkozott egy pillanatra, majd az egyházfő tovább haladt. Kint a Szent Péter téren, a nyilvános fogadáson pillantotta meg újra Zordok a magas pontifex maximust, aki most már távolról integetett hívei felé. A tömeg megmozdult, mindenki közelről akarta látni a pápát. Zordok igyekezett talpon maradni, utat adva az ujjongó zarándokoknak. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy előtte fél méterrel egy barna arcú férfi pisztollyal céloz a Szentatyára.
    A vatikáni köveken állt Zordok? Vagy szülői házában, édesanyjától kapott hímzéses párnáján aludt?
    Mintha megbénult volna a látványtól, nem hallotta már a hangokat, csak a célzó kart látta. Úgy rémlett számára, a döbbenettől összeesik, ám ekkor mintha egy titokzatos erő arra késztette volna, hogy az utolsó pillanatban a támadó derekába kapaszkodva két kézzel oldalra rántsa a férfit. Egy mellette álló apáca is észrevette a gyilkos fegyvert tartó kezét, és elütötte. Lövések dördültek. Zordok őrült módjára kapaszkodott a férfiba. Felnyitotta szemeit, a világ zajait ismét érzékelni kezdte. Hallotta, amint az apáca érthetetlen nyelven kiáltott fel, az emberek sikoltozni kezdtek a rémülettől.  A pápa összeesett.
    – Meg fog halni! – tört fel a zokogás egy fiatal koldus formájú fiúcskából. Hívek sokasága menekült a tér széléhez, hogy átjusson a kijáraton, ahol a biztonsági őrök mindenkit megmotoztak. Zordok magához térve úgy érezte, mintha a merénylő derekán átfont karjait lefejtené egy rendőri kéz, és mellette megbilincselnék a gyilkost. Csak később tudta meg, hogy a Szentatya gyomorlövést kapott, de nincs már életveszélyben.
    – Sikerült – lihegte, nem halt meg... Hirtelen az apáca arca derengett szemei előtt. Nem ismerte, és soha nem látta többé, de meg volt győződve arról, ketten mentették meg a nagy pápa életét. Róluk nem emlékezett meg senki; rájuk akkor senki nem figyelt. De nem is ez volt a lényeg, hanem tapasztalata: adódhatnak pillanatok, amikor két ember szándéka a másodperc töredéke alatt találkozik anélkül, hogy ismernék vagy később viszontlátnák egymást.
    Zordok némaságba merült a visszaúton. Sápadtan nézte a hegyeket. Egy nappal hazaérkezése után, szülei leírhatatlan döbbenetére, csomagolt, és tovább indult, hogy jelentkezzék a kisszemináriumba. Fiatal volt még, várnia kellett a rendi felvételre és a teológiai képzésre.
   
Napok óta csak a pisztolyt tartó kézre tudok gondolni. Nincs étvágyam, és nem alszom. Éjjel is ott emelkedik föl mellettem a fegyver, mely lőni készül. És az arc, amit többé már nem tudok kitörölni magamból: a pápa arca. Ha ez a sokaknak erőt adó arc mindenről le tudott mondani egy magasabb célért, én miért ne tehetném meg? Anyám sírdogál, Apám szótlanul cigarettázik. Nem értik, miért akarok pap lenni. Hogyan is értenék, a szerelmeseket sem érti senki. Szerelmes vagyok a ferences csuhába, a kehelybe, az oltárba, abba hogy egészen Istennek adjam életem. Indulnom kell, megvettem a vonatjegyet. Nem volt időm készülni a felvételi vizsgára, de igazából kisgyerekkorom óta készülök rá. Hogy lesz-e visszaút, nem tudhatom. Egy biztos: most ezt kell tennem.
   

^*Részlet egy készülő regényből