EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 1. sz.
 
 
 
 

VÖRÖS ISTVÁN*

 

Láncnál a kard 


Annak van igaza, aki nem kezd bele.
De aki nem kezd bele, nincs is.
Annak van igaza, aki nincs. De aki nincs,
hiába lenne igaza, vele együtt az igaza sincs.
Annak van igaza, aki nem akarja

befejezni. De aki nem akarja befejezni,
halhatatlanságot koldul a lét eszközeivel.
Nincs féloldalas örökkévalóság. Vagy
te teremted a világot, mint kovács a

kardot, és suhintasz az izzó vassal
a semmiben, hogy az tüzet fog,
vagy téged vág ketté a penge.

Csak annak lesz igaza, aki belekezdett,
csak annak volt igaza, aki befejezi.

Az igazság halandó.

 



Az elhibázott választás 


Születésünk előtt magunk választ-
juk ki a külsőnket a túlvilágon.
A kígyóbőr, a farkasprém nagyon
kelendő. Sorállás és verekedés
van értük. Csak akinek nem

jut más, vesz le egy emberi
arcképet, többnyire meg se nézve
szép vagy csúnya, fiú vagy lány.
A legalkalmasabbakból

sohase lesz ember. A majom
is népszerűtlen. Olyan édes
ezekért a fogamzás előtti

sérelmekért a bosszú! Álmában
gyakran vadászik mindenki.

Vagy őt üldözik vadállatok.

 


 

Istenismeret alapfokon 


Isten már rég megunta, hogy
tárgyaljon az emberrel, evvel
a folytonos lázadóval és
hízelgővel. Nem szereti a hívőket,
akik folyton a neki kijelölt

rezervátumokba tódulnak,
hogy átnyújtsák újabb követelé-
seik listáját. Nem szereti a
hitvitákat. Nem szereti, a hitet-

leneket, akik azt hiszik, hogy majd
egymagukban állnak ellent, ha jön
a világ szökőárja. Nem szereti,

ha azt hiszik, hogy ő nincs, nem
szereti, ha bizonygatják, hogy van.

Nem szereti, ha szakállasnak gondolják. 


 

 

Anyaghiba, színhiba 


Ha Isten tényleg szakállas,
mért borotválja annyi ember
az arcát? A vékony szálak
a túlvilágba vezetnek. Micsoda
nagyképűség a szó is, túlvilág.

Inkább mi vagyunk: túl. És túl-
zás  is.  Ki tudja, van-e odaát
egy egész világ? Csak pár
szoba, ahol egy szabó lelkeket

szab ki nemlétből, félelemből –
és a végesség cérnájával
összevarrja őket. A tudathasadás

anyaghiba. A szerelem színhiba.
A jóság maradék lélekszélek

összevarrásából keletkezik.

 


Szökés Lédához 


Éljük lét nélküli életünket,
mint a napozó a tengerparton.
Fagylaltárus, leterített
pokróc, homok a köldökben.
Istennek mutogatott női
mellek. De csak az angyalok
veszik észre. A szárnyuk végével
megbirizgálják a mellbimbót.

Az megkeményedik. A napozó
társnő féltékenyen megpöcköli,
gongszó hallatszik. Száraz-
villám, magyarázza egy közel
fekvő apuka a fiának. A tenger
egyre hullámosabb lesz, a
napszél leránt egy tangabugyit,

angyalnyelvek siklanak
a borotvált égen.
Egy felhő szalad a nap elé,
a parton mindenki elalszik.
Hattyú száll le a homokra,
csőrével naptejet szív

egy pattanásig feszült barna
mellből, zászlóként lobognak
a strandlepedők, gumi-
labdányi gyöngyöt ajándékoz
annak, akire ráül és spirális

hímtagját beleakasztja az
ijedtében összeszűkülőbe.
A többi nőt angyalok teszik
magukévá, avval, amijük van, 

kulcs, kottafej. Akad, aki a fölös-
legesen meredő férfiakból
szív mannát. A tenger szeme-

tesen visszahúzódik. A hattyú
gyönyöre kicsap a parti bozótosra.

A pálmafák közt cápa sodródik. 




A temetetlenek 


Húsz év alatt eltűnt
az életemből egy kisgyerek,
elrabolta egy kamasz, akitől
egy felnőtt vette el.
Azt is érzem, hogy egy

koros úr les rám, akit
egy öregember követ
sunyin hajlott háttal.
Csak a vén csontváz van

velük. Combnyaktörésig,
hamvasztásig. És ki ellenük?
Az eltűnt fiú. A múltjába

zuhant kamasz. Mennyi halott,
és mind én vagyok. A legtöbbjüknek

se sírjuk, se maradványaik. 



*Kifelejtett versek  (A Vörös István gép vándorévei c. kötetből, 2005. március, április)