Láncnál a kard
Annak
van igaza, aki nem kezd bele.
De aki nem kezd bele, nincs is.
Annak van igaza, aki nincs. De aki nincs,
hiába lenne igaza, vele együtt az igaza sincs.
Annak van igaza, aki nem akarja
befejezni. De aki nem akarja befejezni,
halhatatlanságot koldul a lét eszközeivel.
Nincs féloldalas örökkévalóság. Vagy
te teremted a világot, mint kovács a
kardot, és suhintasz az izzó vassal
a semmiben, hogy az tüzet fog,
vagy téged vág ketté a penge.
Csak annak lesz igaza, aki belekezdett,
csak annak volt igaza, aki befejezi.
Az igazság halandó.
Az
elhibázott választás
Születésünk
előtt magunk választ-
juk ki a külsőnket a túlvilágon.
A kígyóbőr, a farkasprém nagyon
kelendő. Sorállás és verekedés
van értük. Csak akinek nem
jut más, vesz le egy emberi
arcképet, többnyire meg se nézve
szép vagy csúnya, fiú vagy lány.
A legalkalmasabbakból
sohase lesz ember. A majom
is népszerűtlen. Olyan édes
ezekért a fogamzás előtti
sérelmekért a bosszú! Álmában
gyakran vadászik mindenki.
Vagy őt üldözik vadállatok.
Istenismeret
alapfokon
Isten
már rég megunta, hogy
tárgyaljon az emberrel, evvel
a folytonos lázadóval és
hízelgővel. Nem szereti a hívőket,
akik folyton a neki kijelölt
rezervátumokba tódulnak,
hogy átnyújtsák újabb követelé-
seik
listáját. Nem szereti a
hitvitákat. Nem szereti, a hitet-
leneket, akik azt hiszik, hogy majd
egymagukban állnak ellent, ha jön
a világ szökőárja. Nem szereti,
ha azt hiszik, hogy ő nincs, nem
szereti, ha bizonygatják, hogy van.
Nem szereti, ha szakállasnak gondolják.
Anyaghiba,
színhiba
Ha
Isten tényleg szakállas,
mért borotválja annyi ember
az arcát? A vékony szálak
a túlvilágba vezetnek. Micsoda
nagyképűség a szó is, túlvilág.
Inkább mi vagyunk: túl. És túl-
zás is. Ki tudja, van-e odaát
egy egész világ? Csak pár
szoba, ahol egy szabó lelkeket
szab ki nemlétből, félelemből –
és a végesség cérnájával
összevarrja őket. A tudathasadás
anyaghiba. A szerelem színhiba.
A jóság maradék lélekszélek
összevarrásából keletkezik.
Szökés Lédához
Éljük
lét nélküli életünket,
mint a napozó a tengerparton.
Fagylaltárus, leterített
pokróc, homok a köldökben.
Istennek mutogatott női
mellek. De csak az angyalok
veszik észre. A szárnyuk végével
megbirizgálják a mellbimbót.
Az megkeményedik. A napozó
társnő féltékenyen megpöcköli,
gongszó hallatszik. Száraz-
villám, magyarázza egy közel
fekvő apuka a fiának. A tenger
egyre hullámosabb lesz, a
napszél leránt egy tangabugyit,
angyalnyelvek siklanak
a borotvált égen.
Egy felhő szalad a nap elé,
a parton mindenki elalszik.
Hattyú száll le a homokra,
csőrével naptejet szív
egy pattanásig feszült barna
mellből, zászlóként lobognak
a strandlepedők, gumi-
labdányi gyöngyöt ajándékoz
annak, akire ráül és spirális
hímtagját beleakasztja az
ijedtében összeszűkülőbe.
A többi nőt angyalok teszik
magukévá, avval, amijük van,
kulcs, kottafej. Akad, aki a fölös-
legesen meredő férfiakból
szív mannát. A tenger szeme-
tesen visszahúzódik. A hattyú
gyönyöre kicsap a parti bozótosra.
A pálmafák közt cápa sodródik.
A
temetetlenek
Húsz
év alatt eltűnt
az életemből egy kisgyerek,
elrabolta egy kamasz, akitől
egy felnőtt vette el.
Azt is érzem, hogy egy
koros úr les rám, akit
egy öregember követ
sunyin hajlott háttal.
Csak a vén csontváz van
velük. Combnyaktörésig,
hamvasztásig. És ki ellenük?
Az eltűnt fiú. A múltjába
zuhant kamasz. Mennyi halott,
és mind én vagyok. A legtöbbjüknek
se sírjuk, se maradványaik.
*Kifelejtett versek (A Vörös István gép vándorévei
c. kötetből, 2005. március, április)