BORBÉLY SZILÁRD

[Orpheuszok és Eurüdikék]

  Széphalmi Vince szerelmi lebdesési

NARRÁTOR  A játéknak szereplőji:
Fichtenbach Kálmánnak, Széphalmi Vincének, Bozsvai Aladárnak, Bácsmegyeynek, Kazinczy Ferencnek neveik alatt az édes éneklő, Orpheus értetik. Vékony testű, az átlag alatti testmagasságú, ez érzékelhetően zavarja, ezt próbálja ellensúlyozni. Élénk figyelmű és gondolkozású, de mintha folyton tükör előtt állna; hiú, de politikus alkat, aki hiúságát időlegesen háttérbe tudja szorítani. Hangja lágy, finom, szinte nőies.
    Eurydicé neve alatt pedig értetik Kácsándy Zsuzsa, Kácsándy Terézia, Radvánszky Teréz, Radvánszky Polixénia, Jenny avagy a titokzatos Júlia. Több alakban egy személyként képzelhető el. Mintha festett kép lenne, mozgatott báb volna mindegyik változatban. Orpheusszal ellentétben, aki magát mindig mintha tükörben látná, Eurydice olyan, mint a tükörkép maga: csupán reflexió, visszaverődés; lassú mozdulatok ünnepélyes sora, mintha mindig festményben vagy egy románban mozogna, nem tud hátat fordítani, elfordulni. Hangja hol szoprán, hol mezzoszoprán.
    Sophi, két alakban képzeltetik el, mint gyermekleányka és hitves. A könyveknek nem szereplője, mivel jól ismeri azokat, hanem olvasója. Orpheust is ezért ismeri, szerető mosollyal figyeli. Hangja bensőséges zengésű, asszonyos alt, hol nem gyermeki.
    Szentpéteri, lendületes fiatalember Orpheus barátja; hol tanítványa, hol vetélytársa, hol árulója, aki kevéssé érti, mi történik körülötte; ez az otthonosság ad neki magabiztosságot; hangja tenor.
    Consiliárius, Surányi, professzor Szentgyörgyi; az érett férfiak nyugalma és a titkos társaságok beavatottainak távolságtartása hatja át karakterüket; tekintetük mindig az élet mögött lévő halálra szegezve figyel; hangja basszus. 

A többiekről keveset tudunk, csak átsuhannak az alvilág egyes tereiben, miközben mindezek játszódnak Árcádiának képe alatt, különb s különb scénákban. 

1. Elő-játék
Orpheus, Eurydicé, Szerelem-Ekhó
   

Zene: Gluck Orfeusz-nyitány. 

NARRÁTOR ...és balján hallgatag vezette őt,
kit úgy szerettek, hogy érette egy lant
többet sírt minden halottsiratóknál
és e panaszvilág körül, akár
földünk körül, egy másik nap kerengett,
s egy másik néma ég borult fölébe –
panasz-égbolt, eltorzult csillagokkal...

    Gluck: 1 kép, nyitó kórus

Gluck Orpehus. Eurridice! 

Eurydicé. Szerelmem pompásabb sírt nem talál,
   Itt legyek én elfeledve, elrejtve. 

Orpheus. Ti mohos kőszálak, érzékenyedjetek,
   Ha a szép szíve nem indúl. Ekhó.
Ha a szép szíve nem indúl... 

Orpheus. Bévésem nevét a szirtbe,
   Hadd fújjanak belé a szelek,
   Hadd lássa az utazó. 

Eurydicé. Azt kell szeretnem, aki nincs...
Orpehus és Eurydicé. Azt kell szeretnem, aki nincs,
Ekhó. És mégis kell szeretnem. 

Ekhó. És mégis kell szeretnem.
   Így járt Nárcisszus... 

Orpheus. De én őt mégis szeretem,
   Mert hogy lehetne nem szeretnem? 

Ekhó. Mert hogy lehetne nem szeretnem? 

Orpheus. Itt látja az útazó bevésve a szirtbe.
Eurydice. Hát lehet-é olly kőszíve...? 

Orpheus. Ti folyóvizek, te szép vidék,
   Szívemet néked elkűldeném,
   Te azt kebledbe tennéd,
   S míg olvadoznál... 

Ekhó. S míg olvadoznék...? 

Eurydicé. Ó! háládatlan, mit mondasz? 

Orpheus. Közel vagy, mégsem látlak... 

Eurydicé. Mert meghalék... 

Ekhó. Mert meghalnék... 

Eurydicé. Ó! megháborítnálak, ha látnál... 

Ekhó. Megháborítnál... 

Orpheus. Szerelmem pompás sír neked...

   De hogy lehet olly kőszíved... (Kiesve a szerepből, felzokog.)
   Hogyan? Mondd Süssi? Hogy lehetsz ilyen kegyetlen...?

A próba
Fichtenbach, Eurydice és K. Teréz

EURYDICE:  No de Fichtenbach úr, ne feledkezzen el magáról...!
FICHTENBACH: Ne feledkezzem el? Én ne feledkezzem el!?
EURYDICE: Maga ne feledkezzen meg...
FICHTENBACH: Magamról!?
EURYDICE: Arról, hogy most ez egy próba, maga Orpheust játssza, nem léphet ki a játékból, mert akkor figyelmen kívül hagy bizonyos
   határokat...
FICHTENBACH: De Süssi, én magáért minden határt...
Ha, ha kell, az Acheront is.
EURYDICE: Maga legyen tekintettel az etikettre...
FICHTENBACH: De hol van itt határ, könyörgöm, amelyet átléptem vagy átlépni szándékoztam volna...
EURYDICE: Maga úgy lép át bizonyos határokat, hogy nem akar tudni róla...
TERÉZ: Igen, kedves Kálmán, Fichtenbach úr, maga olyasmit vár el tőlünk, hogy mi is azt a játékot játsszuk mindig, amihez magának kedve van.
FICHTENBACH: Na de én mindezt a maguk szórakoztatására... kedves Süssi, csakis magáért, hogy varázsoljunk ide egy Párizst, egy Londont, egy Bécset... Tegyük Kassát egy világcsudálta várossá. Legyünk világpolgárai magunk, ha már látni nem láthatjuk őket soha.
TERÉZ: De mit akar maga látni?
FICHTENBACH: Óh, hát ilyent kérdezni, Teréz kedvesem? Hát mindent! Csak volna száz szemem! Mindent, az embereket, a szokásaikat, a városokat, a folyókat, amelyeken hajók sietnek céljaik felé, a kormányzatok hatását, ahogy a rabotázó nép arca felderül, letörölve róla az izzadtság édes-sós cseppjeit, mert tudja, hogy uralkodója szerető atyja neki, tudja, hogy a barátság és a szerelem istenei újra visszatértek a földre, elűzve a babona és a vakbuzgóság démonait, tudja, hogy bölcs férfiak gyülekezete a státus hajóját gondos előrelátással navigálja a közboldogság révpartja felé...
EURYDICE: Ó, ne legyen fantaszta, kedvesem, a szavak szavak maradnak csupán...
TERÉZ: Játékaink e szalon falai között csak arra szolgálnak, hogy megédesítsék a lemondás éveit, míg nekünk hölgyeknek el kell vállalnunk életünk szűk körének terheit, amelyet maguk, édes Kálmánom, a maguk önzése ránk kimért, – már születésünk előtt...
FICHTENBACH: De Teréz, magának joga van arra, hogy ne csak anya legyen, hanem szerető és barát. Joga van olyan pályát futni, amilyet akar.
TERÉZ: Államférfi? Vagy lehetne egy nő művész...
FICHTENBACH: Igen, írjon vagy fessen!
EURYDICE: Ha írok vagy festek, akkor is nő maradok, aki gyámolításra szorul, mint egy gyerek.
FICHTENBACH: Mert olyan csókolni valóan édes gyerek maga, szépséges ruhácskáiban, ha a réten fut, s ha meglát egy virágszálat, amely magára nevet, és azt hajába tűzi. Óh, hát van-é bájolóbb, mint ez az ártatlanság, amely a hölgyekben él, mint Árkádia pásztorlánykái, akiken nem fogott az idő, örökre fiatalok, örökre szépek és magukhoz vonzók!
EURYDICE: Az az örökre csak holnapig tart, vagy ahogy magát ismerem, édes Franzom, csupán a következő pillanatig, amikor észrevesz egy másik lányt.
FICHTENBACH: Hogy mondhat ilyet? Én csak magát ismerem szívem trónusán, dölyfösen trónoló királynőjének...
TERÉZ: Maga mindig milyen romantisch!
FICHTENBACH: Tömjénezek a maga képének, mint Mária képének.
EURYDICE: Egyik túlzásból esik a másikba. Felelőtlen beszéd ez.
FICHTENBACH: Tegyen próbára, követelem! Látja, sziluettjét mindig itt hordom keblemben.
EURYDICE: Nem mondja? Maga készült, vallja be!
TERÉZ: Csak Süssit imádja? Óh, csalódottan hallom. Hát akkor engem?
FICHTENBACH: Drága Teréz, lehetséges volna ellentállni azoknak a sok adományoknak, amit a természet oly pazar kezekkel volt kegyes magával megosztani?
EURYDICE: N a, na! Hűtlenkedik?
FICHTENBACH: Ne tegyék ezt velem! Legyenek jó testvérek, édes jó Süssi és Teréz, osztozkodjanak, mint gyermekkoruktól megtanulták, osztozkodni az édes anyatejen, a drága keblen, amely táplálta magukat. Szelíd szívvel megtanulták megosztani irigység nélkül az ajándékokat mind. Tekintsenek rám úgy, mint a Természet egy újabb ajándékára. Könyörüljenek meg rajtam, mert maguk nélkül nekem a Teremtés goromba pusztaság, sziklák körös-körül, halott táj, akárha életem veszteném el, és az alvilágban bolyonganék...
TERÉZ: Óh, a mézédes szavú Orpheusunk, a selyp szavú énekes, aki két Eurydicéjét veszteni látszik el...
FICHTENBACH: És miért ne volna lehetséges? A maguk szépsége vetekszik bárki szépségével, Eurydice sem lehetett igézőbb az ő lantosára, akkor az én kínjaim kettőztetve vannak, óh, istenek, veszek, veszek...
EURYDICE: Na, ne vesszen meg, Franzi. És ne szenvelegjen tovább. Inkább árulja el, ezt most honnan idézte? Mit olvasott ma reggel épp?
TERÉZ: Talán most fordította ezt a kantátát? Vagy ária volt?
EURYCIDE: Valami szép románból való? Ne titkolja el előlünk, mi is szeretnénk hallani.
TERÉZ: Délután várjuk teára. Olvassa fel nekünk.
EURYDICE: És azzal a szolgálóval hogy boldogult?
TERÉZ: Meséltek valamit a konyhán magáról meg a Manciról.
FICHTENBACH: Óh, méltatlan ez, méltatlan magához. Ennyi gonoszság megsebzi a szívem. Magukat az én érzéseim nem érdeklik, csak a könyvek után érdeklődnek, a fordításaimról kérdezgetnek, gyanúsítgatnak holmi alantas esetekkel, ahelyett, hogy a lelkem érzéseit meghallgatnák, amelyet fájdalommal dallok, magamból kiszakítva éneklek, akár a torkát véresre sebző édes éneklő, a fülemüle...  De maguk, ah... (Kinevetik.)
EURYDICE: Nem unja még ezt a fülemülét? Felejtse már el, édes Vince!
FICHTENBACH: Hogyhogy felejtsem el? Bár tudnám elfeledni magam mindörökre, mert akkor magát is elfeledném, drága Mantzi...!
TERÉZ (Helyesbítve súg):  Süssi...
FICHTENBACH: Óh, Süssi!
EURYDICE: Rendes poéták már szégyellnék ezzel untatni ideáljaikat, a göttingeni almanach kritikusa szerint...
FICHTENBACH: (Kiesve az előbbiből, idegesen.) Melyikben olvasta, kitől?
TERÉZ: Maga nem olvassa a berlini kritikusokat sem?
FICHTENBACH: Mindet olvasni szoktam. A legutóbbi a lassú posta miatt még mindig nem érkezett meg. Vagy a szolgám, ez az átok elkavarta. Magukhoz már megkapták?
TERÉZ: Nem árulom el.
FICHTENBACH: Ne tegyék ezt velem, édeseim, referálnom kell a conziliáriusnál...
EURYDICE: No, mondja meg, akarja a Monatschriftet?
FICHTENBACH: Kérem, drága... adja ide...
EURYDICE: Tereza, kapd el!
TERÉZ: Hopp. Itt egy jelzés van. Mit látok? Itt írnak valamit, ohh, ohh, és nem is akármit, Herr von Kazinczyról! Te jelölted meg, Süssi!
EURYDICE: Igen. Ezt még a mi jó Kálmánunk nem látta.
FICHTENBACH: Könyörgöm, ne tegyék ezt velem, Süssi! Teréz! Hadd lám!
TERÉZ: Na melyiket szeretné inkább: a Monatschriftet vagy Süssit?
FICHTENBACH: Igazságtalan hozzám, édes TERÉZ: Ez nem lehet választás tárgya...
TERÉZ: De mégis: színt kell vallania: le tud-e mondani Süssiért a Monatschriftről?
FICHTENBACH: Hogy felejthetném el Süssit, vagy magát, drága Teréz, az újság azonban egész más...
EURYDICE: Hadd, Tereza, tudod, hogy a mi énekesünk saját hangjába és képébe szerelmes.
TERÉZ: Nézze, édes Nárcissuszom.
FICHTENBACH: (Megszerzi az újságot. Mohón olvassa.) Hol, hol is? Ehol ni: ...a legfiatalb a tudós literátorok között... nemes erkölcsei, lankadatlan szorgalma... szép elméje...
TERÉZ: Az nincs is oda írva, maga találja ki...
FICHTENBACH: Ha, hallják? Szép elméje! szép elméje... és tökéletes gusztusa, tévedhetetlen biztonságú ítélete... Hallották ezt? Tévedhetetlen biztonságú ítélete!
TERÉZ: Hagyjuk magára, szegényt Nárcisszust, most soká úgy is csak magát látja!
EURYDICE: Óh, a szegény boldogtalan.
TERÉZ: Felejtsük el.
FICHTENBACH: Igen, felejtsenek el. Bár tudnám elfeledni én is magát mindörökre, drága Mantzi.
TERÉZ: (Helyesbítve súgja):  Süssi...
FICHTENBACH: Óh persze, drága Süssi...
EURYDICE: Nem inkább „Teréz”?
TERÉZ: Sőt inkább „Manci” lesz az.
EURYDICE: Vagy talán „Polixén”?
TERÉZ: Vagy „Bindli”?
EURYDICE: Nem, nem, „Cindli”.
TERÉZ: Dehogy, „Cenci”, te buta!
EURYDICE: „Jenny” lesz az...
FICHTENBACH: Maguk gúnyt űznek belőlem...
TERÉZ: Szó sem lehet róla, hogy magából, kedves, ööö kedves... Hogy is hívják? „Kálmán”? Vagy inkább „Vince”? Talán mégis inkább „Franci”? Netán Aladár?

A villám-csapás
Narrátor, Plebános, Kazinczy, Szentgyörgyi

NARRÁTOR: Az én koromban Patakon és Debrecenben még nem tanítának hazai törvényt, nem még magyar történeteket, külön fogva a világ történetéteitől. Az ifjú nem tuda egyebet, midőn iskoláit elhagyta, mint dogmacitca és poolemica theologiát. Az ifjút szülei patvariára adák, s ott a praxis csinálák oly prókátorrá, milyen philozofia nélkül a közönséges fejből válhatott.
    Principálisom egy szép tanúlású, nemes ízlésű férfi volt, tarnói Milecz Sámuel úr, a tornai uradalom fiscalisa, ki Kassán tarta lakást, de szégyenle lenni principálisom, s ha mikor hozzám szóla, mindig elpirult, szinte fülig. Nem csuda, hogy ezen szégyenlősség mellett házassági jelentést tenni valamely leánynak rettege, s így arra vala kárhoztatva, hogy nőtelen közelítsen az ötvenhez.
    Egy vasárnap délután megindulánk Kassáról Buzitára. De Nagy- Ida körül tornyozódának a fellegek, szakada a zápor, a mennykövek ropogtak, hullottak. Milecz reszkete minden tagjaiban. Én víg beszédet kezdék a kocsissal. Majd el nem nevettem magam, midőn az ég felettünk nagyot csattant, s leszállani látánk a villám tüzét, s a principálisom hirtelen kikapá fejét a szekérből, s ijedtében egy szót szalaszta ki száján. A villám agyon sújta egy szegény embert a szesztai templom körül. A tűz leperzselé a három-négy hét óta nem beretvált szakállt, elvérezte a homlokát, s a patkós bakancsot a szerencsétlen egyik lábáról leszakasztotta, messzire elvitte.
    Ez nap óta nyíltabbnak tapasztalám magam iránt, oly jó vélekedést támaszta benne felőlem a mennykő scénája. Egy újabb történet azt mégmagasbbra emelé. Tormán szállásunk a kastélyban vala, principálisomnak a kapu felett álló szobában, nékem a kapu melletti rondellában. Hogy legyen kivel szólhasson, meghívá a plebánost minden ebédünkhöz, vacsoránkhoz.
    A fiatal plebános, Hajnalkövi János, nem régen jöve meg Rómából, hol tanulásit végezte. Szeretetre méltó ember, ki okosabb dolgot is ismert, mint különböző felekezet embereivel azon tárgyak felől beszéleni, melyek bennünket egymástól elválasztanak, s szebb nevelésű, mint hogy ne tudta, hogy társaságban azt kell előhozni, a mi kedves és így a lelkeket egymás felé vonzza, nem a mi egymástól eltolja. De az én principálisom szeretette a szenteskedést, s ajkairól mindig folyt a „Tugend és a Religion”; úgy hitte, hogy Luther volt az istenek végső prófétája.
    Nem felelni, midőn felelet váratik, gorombaság, s a plebános úgy belé ereszkedék ugyan a textusba, de mindig csak könnyedén, s enyelgéssel igyekezett kifejteni magát a vitából. Egy ily vitájukban a plebános elakasztá principálisomat, pedig nem vala igaza. Bátorkodtam tehát megkérni principálisomat, engedné a felelést nekem. Tessék, mondá minden neheztelés nélkül. Én szórám a locusokat, s megnevezém, melyike hol áll a bibliában, öröm volt hallgatni. Nekem vala igazam, s a plebános vétke csak az, hogy nem juta akkor eszébe, a mit bizonyosan tudott. Megvallá tévedését, s kéré fiscalis urat, engedje meg, hogy hozzá lejárhassak, midőn dolgaim nem tiltandják.
    Másnap lemenék hozzá, lakása kevés lépésnyire álla a kastélyhoz.
HAJNALKÖVI: Hol vette az ifiúr azt a theológiai eruditiót, melynek oly ékes bizonyítékát adá a fiscálisnál?
KAZINCZY: Én, plebánus uram, mint minden felekezetembéli oskolát végzett fiatal ember, én a legszükségesebb s legfentebb tudományt öt esztendeig tanúltam a sárospataki kollégiumban.
HAJNALKÖVI: S vajh, minek az annak, aki pap nem lesz, és nem volna-e jobb a helyett mathesist és physicát s philosophiát és historát tanúlni?
KAZINCZY: Annak eldöntése nem az én hivatalom.
HAJNALKÖVI: Tekintsük hát végig ezeket a te tanulásidat, mondá, s azon cikkelyen kezdé, melyet Calvin abbból a haszontalan philosophiából vive által a maga theologiájába, nem gondolván vele, akármit csinál az istenből, csak hogy az ő systhemája valami támaszt találhasson. Kevés pillanatok múlva, megkapva látám magamat, hogy nem tudék felelni. Felriadva vevém kalapom...
KAZINCZY: (Zavartan) Dicsértessék, atyám...
HAJNALKÖVI: Minkörökké ámén. Szaladtam szobámba, magamra zárám az ajtót, s térdre bukva könyörögtem, hogy a kegyelem tőlem el ne vétessék.
    A szíves tiszteletet érdemlő papnak meg kelle sejteni hánykódásimat, s a theologiai kérdéseket abba hagyá. A helyett arra inte, hogy szoktassam magamat a nyugalmas űlésre, mikor tanúlok vagy gondolkodom. Egy kisded kéziratot ada kezembe, melyet ő francia nyelven dolgozott és Rómában: „Sur les livres défendus” cím alatt.
    Ezzel a savoyardi vicariussall űzött beszélgetésim kivetének magamból; az egyyptusi sötétségben fellobbana szemeim előtt egy rettenetes villámsugár; elborzadtam, s közel valék a kétségbeesésig, a megbódulásig, midőn magamba pillantottam. Azért kell-e haszontalanságokat tanulni, hogy e kint szenvedjük, hogy a kiket egy jobb csillag nem vezet, az ellenkező örvénybe süllyedjenek? Szívem elvonza attól a mit megkezdék szeretni, s inkább mint a lidércnek rettegései, melyek néha álmomban is felriasztottak, hogy a szerint járék mint a megbódult. 
KAZINICZY: A zajt le kell csillapítanom... mondám, s egy apologiába fogék, nem olvasván elmélkedéimhez semmit, hiszen fejem tele volt bolondságokkal, s azért nem olvasván, hogy amit írok, belső meggyőződés sugallásra legyen. Addig dolgozám az apologiát, míg épen ez a dolgozgatás a legirtóztatóbb örvénybe meríte el, melyet képzelhetni. Titkolva bajomat minden előtt, s vezetőt és tanácslót senkiben nem találván, végre egy angyal jelene meg megtartásomra: egy este a nyári vacatiókban prof. Szentgyörgyi látogatásra jöve anyámnak, s mintegy hetet nálunk tölte. Kisétálunk a mezőre, és csak ketten, s én két kérdést gördíték a tiszteletes öreg elébe
KAZINCZY: ...vigyázzék tiszteletes uram, meg ne botoljék ama kőben...
....maradhatós lesz idén a termés... de mondja csak professzor uram, mit gondol, van-e nekünk örökké való lelkünk, és vajh, mi terve lehetne azzal az Istennek?... s nem mintha az engem háborgatna, hanem csak mintha nem jutna eszembe a tanúlt felelet. Érte s hallgata. Végre megszólalt.
SZENTGYÖRGYI: Ne rettegj semmit; megtörtént veled aminek meg kell történni; de vigyázz, hogy tiszteletlennek ne találtass az iránt, a mi tiszteletet kíván. Kérdésidre nem felelek. Leld fel amit keressz, s fel fogod, ha tiszta elmével keresed.

Az idillek
Teréz, Széphalmi Vince