Nyárfa
Nyárfa,
leveleid fehéren pillantanak a sötétbe.
Anyám haja soha nem volt fehér.
Gyermekláncfű, Ukrajna ilyen zöld.
Szőke anyám nem tért haza.
Esőfelhő, késlekedsz a kút felett?
Halkszavú anyám mindenkit megsiratott.
Kerek csillag, meghúzod az arany hurkot.
Anyám szívét ólom tépte szét.
Tölgyfaajtó, helyedből ki emelt ki?
Jámbor anyám nem térhet vissza már.
Éji
zene
Füstölgő víz tör elő az égboltbarlangokból:
Belemeríted az arcod, pilláid lebegnek.
Pillantásodban kékes tűz marad, palástom testemről letépem:
majd hozzám emel a hullám a tükörben, magadnak címert kívánsz...
Ó,
rozsdabarna fürtjeid, és tested, mely oly fehér –
a szemhéjak rózsásan megremegnek, akár sátor a hófödte tájon:
szakállas szívem nem odabent pihen meg ott, tavasszal nem borul
virágba a bokor.
Homok
az urnákból
Penészes
zöld a felejtés háza.
Minden tántorgó kapu előtt ott kéklik lefejezett hegedűsöd.
Neked döngeti keserű fanszőr-moha-dobját.,
Szemöldököd üszkös lábujjakkal festi a homokba.
Hosszabbra rajzolja vonalait, mint amilyenek voltak, és ajkad pirosát
is.
Itt te töltöd meg az urnákat és táplálod szívedet.
Kristály
Saját
szádat ne az én ajkamon keresd,
az idegent ne a kapu előtt,
a könnyet ne a szememben.
Vörös a vöröset hét éj magasában leli meg,
hét szívnyi mélységben zörget a kéz a kapun,
víz a kútból hét rózsa után fakad.
Örökkévalóság
Éjjelfa
kérge, rozsdaszülte kés
suttog neked, nevekhez, időhöz, szívekhez.
Egy szó, amely aludt, míg figyeltünk,
a lomb alá siklott:
meggyőzi majd az őszt,
még inkább a kezet, amelyet összeszedett,
frissen, akár a csókolt száj feledésének mákja.
Megidézett
Fügetáplálta szív,
hol az óra magában felidézi
a holtak mandulaszemét –
fügetáplált.
Meredeken a tenger leheletében,
a megfeneklett
hajóorr,
zátonynővér.
Fehér
hajadon hullámzik
a nyáreleji
felhők gyapja.
A
KIHANTOLT
SZÍV,
melybe
érzéseket vezetnek.
Óriáshaza alkat-
részek.
Tejnővér
lapát.
Írül
Nyújtsd
hát a gabonalépcsőkön át
az álmodba vezető hágcsót,
amely az álom-ösvényen
átkelnem segít,
hogy holnap már
tőzeget fejthessek a szív-domb
oldalában.
JÉGSZITÁLÁSBAN,
az
égett kukorica-
csőben, odahaza
megalázkodva a kései,
kemény novemberi csillagok előtt:
a férgek közötti párbeszéd
a szívfonálba kötve –:
egy húr, melyből, Nyilas,
a te nyílbetűd
süvít elő.
SZÓKITÖRÉS,
vulkáni,
tengerelnyelt.
Odafent
az ellenlények
örvénylő tömege: itt ők
bontanak zászlót – képmás és utánzat
lép át hiába az időbe.
Míg szemétre nem veted
a szóholdat, ahonnét
a csodaapály közeleg
és a szívforma hasadék
meztelenül tanúskodik
a kezdetek helyett,
király-
ivadékoknak.
(Kántás
Balázs fordításai)