Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 10. sz.
 
 
 
 

 

WÖLFINGER KITTI

 

Tromf-fosztás

  Egy korai Móricz-novelláról

 

 

 


Ha az olvasónak példát kellene hoznia Móricz korai kisepikai művei közül, valószínűleg nem a Tromfot (1910) említené elsőként. Önálló novelláskötetben sem jelent meg, legfeljebb egy, az összes rövidebb elbeszélést számba vevő kiadásban találhatnánk meg. Nincs a köztudatban, pedig az induló Móricz elbeszélő művészetének ismérveit éppúgy hordozza, mint a Hét krajcár vagy a Tragédia, amelyek „a legismertebb” jelzőt birtokolják, és hatásában sem marad el az említettek mögött.
      Paraszti tematika jellemzi, amelyet már a cím is sugall. A tromf főként a kártyajátékban használatos népies kifejezés, amely a legerősebb lap, az adu megnevezésére szolgál. A novella esetében más jelentések is érvényt kapnak, mint a ’visszavágás’, emellett az is tudható, hogy aki „egy jó tromfot csinál”, az a másikkal szemben (akár fizikai, verbális, egzisztenciális) fölénybe kerül, tulajdonképpen „mindent visz”, ahogy majd a főhős is. A szó talán hangalakjában is felidézi a fogalmi jelentést. A szóeleji mássalhangzó-torlódás hangzásbeli erőteljességét fokozza, hogy a zárt szótagon belül három zárhang közé egy mély hangrendű, kakofóniát keltő magánhangzó ékelődik. A főnév hiánytapasztalatot előlegez, s az elégtelenség összhangban lehet azzal az írói konvencióval, amely a korábbi parasztábrázolással kívánt leszámolni. Móricz választott közösségéről leleplező naturalizmussal ír: „Rádöbbent arra is, hogy az ő írói eszményképei – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi – megszépített képet festettek a faluról, távol voltak a néptől.”1 Főként szegénységről (Hét krajcár); emberségről (Judith és Eszter, A hiba); embertelenségről (Szegény emberek, Barbárok), az ösztönök szintjén zajló, az annak alárendelt létről (Tragédia). A vizsgált szöveg az utóbbi címke mögé sorolható, hiszen a hatalomvágy mozgatja a három felnőtt alakot. A főszereplő bírni akarja egyrészt azt a világdarabot, amelyben él (magyarázni tudni a jelenségeit, a működését); másrészt azt, amely azon kívül esik: önkényesen rendelkezik a szomszéd asztagjáról és szeretőjéről. Hogy a rablóhistóriát – közvetett módon – egy rablóhistória idézi elő, csak az utolsó oldalon derül ki.
      A mű nem a klasszikus novellaszerkezet szerint épül fel. In medias res kezdődik („Berti kint hált az öccsével a kazlak alatt”2). A tér- és időkoordináták jelzésesek, a múlt idejű történet példázatszerű. A valós helyszín, a falu és a mező a kor Magyarországán belül bárhol lehet, és az idő múlása sem érzékelhető pontosan. A szöveg vége felé olvasható visszautalás szerint a cselekmény nyáron indul. Eltelik három nap, majd a kihagyás következtében arról értesülünk, hogy farsang időszaka van. Az első mondat igazolja a címből levont következtetést, falusi életképet rögzít. A „kazlak alatt” névutós szerkezet értelmezhető társadalomföldrajzi megjelölésként is. Berti társadalmi rétegének tipikus alakja, földművelésből élő parasztlegény, aki a megtermelt takarmánynövényekből rakott „asztagot” őrzi. A második kijelentés is informatív a novella világában élőkre vonatkozóan. A hét fő bűn egyike (irigység) és az embertársakra irányuló általános rosszakarat cselekedeteik hajtóereje; példa erre a gyakori gyújtogatás említődik. Mindez az Ady hatását mutató, a „magyar Ugar” témakörével összefüggő pesszimista emberábrázolás hozadéka. Már a bevezető mondatok gyűjtői azoknak az ábrázolási módszereknek, amelyek a mű további elemzésének szempontjai lehetnek: a társadalom peremvidékének árnyalt bemutatása naturalista és realista eszközökkel (tájnyelvi szavak használata, a tipikus keresése); a groteszk látásmód, amelyet két ellentétes esztétikai minőség, paraszti idill (tücsökciripelés, ebugatás, éjszakai csönd, ezerjófűszagú szél) és a tragikum (az emberi haladásban való hit megrendülése, pesszimizmus) összeolvadása eredményez. Az egy évvel korábbi Tragédia indítása hasonló. Ott az aratók heverednek le ebéd után, akik örömet találtak abban, ha karjukat mozgathatták és szájukat jártathatták, „mintha ez volna az élet főfő tennivalója”. Kisszerűségük szemben áll a rájuk mért határtalan, „embertelen nagy munkával”.
      A Tromf alaphelyzetének nyugalmát az zavarja meg, hogy Berti éjfél körül kínzó rosszérzésre riadt, „mintha valaki a szívére nyomott volna valami keserűséget”. Ennek a „lidércnyomásnak” köszönhetően válik a főhős olyan figurává, aki nem találja helyét a világban, belső békéjének hosszú időre vége szakadt. Érezhető a környezet és az egyén közti feszültség. A holdas, csillagos éj, a könnyű, jóízű szél és a kazlak érintetlensége azt a benyomást kelti, hogy a novella világában rend uralkodik, a körülmények ideálisak, látszólag semmi sem indokolja az álmatlanságot. Berti azonban felugrott, rémületében levegőért kapkodott, hiszen „egy nagy fekete kereszt volt odarajzolva az ingére, éppen a szíve fölött”. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód biztosít a narrátor távolságtartásáról, kritikus szemléletmódjáról; a „Mégis a szívéhez kapott, sőt oda is nézett” külső nézőpontbeli megnyilatkozás pedig erősíti ezt. Humorosnak, ironikusnak, váratlannak hat. A „sőt” módosítószó azt fejezi ki, hogy Berti mozdulata – odanézett – ellentéte annak, amire számítani lehet egy „magafajtától”. Ez a gesztus megnöveli annak a megmagyarázhatatlan érzésnek a jelentőségét, amelyet eddig a képzelet játékának, álomnak tulajdonított. Már-már túlzó pontosságúnak tűnhet a realista lélekrajz („...még a szívdobogása is elállt ott” ; „Hideg verejték ütött ki a homlokán”; „Reszketett”). Pánikroham tünetei ezek, s azért nem mellékesek, mert a kezdeti szorongás embert formáló hatású; fokozatosan félelemmé, majd bosszúvá növi ki magát, csupán a novella zárójelenetében kerül megint összhangba a külső és a belső valóság.
      A Tragédia Kis Jánosa és Berti hasonló jellemek. Kis Jánost csak az evés érdekelte. Amikor kiderült, hogy részt vehet Sarudy lakodalmán, „majdnem elszédült”, félt, hogy nem lesz képes megfelelni a feladatnak. Másnap nem mert reggelit, ebédet enni, hogy legyen helye a vacsorának. A munkáját sem tudta úgy ellátni, mint azelőtt. „Megszűnt körülötte a világ”, mert az az egyetlen gondolat töltötte be elméjét, hogy végre egyszer jóllakhat. Berti azért volt álmatlan egész éjjel, mert arra próbált rájönni, hogyan került a mellére a kereszt és miért. Eszmefuttatása – amely nappal is folytatódott –, azt mutatja, hogy a parasztság gondolatvilágának meghatározói a mítoszok, babonák. Ezek szerepeltetése balladai jelleget ad a szövegnek, mint ahogy az időbeli kihagyás, a kontrasztok kedvelése (a kereszt színeinek és a napszakoknak a váltakozása), a késleltetés, az ismétlődések („egyet lépett, még egyet; érezte, hogy semmi baja”; a „rossz tréfa” háromszor ismétlődik meg). A hármas szám népmesei motívum: a tromfot Berti triplán adta vissza, három szereplője van a novellának, a „legkisebb fiú” erkölcsi értelemben felette áll a többinek. Említődik rablóhistória, e szerint a kereszt a gyújtogatással való fenyegetőzés jele lehet. Fennáll a tréfa lehetősége is, ám az, ha kilopják az alvó feje alól a ködmönt, nem vált ki olyan fizikai reakciót, mint a fekete kereszt látványa a szív felett. Baljóslatúbb annál, semmint „gyerekcsínynek” lehetne nevezni. Az elbeszélő és a szereplő szólama közti függő viszony nyelvi megformálása („azon gondolkozott, hogy”) olykor elmarad, így a két nézőpont egybecsúszik („Vagy még roszszabb?”), és szabad függő beszéd jön létre. Eszmefuttatása – amely nappal is folytatódott – azt mutatja, hogy a parasztság gondolatvilágának meghatározói a mítoszok, babonák. A szöveg vége felől olvasva Berti belső vívódása anticipálja a csattanót, így lehet a zárlat még meghökkentőbb, mert ez a fejtegetés feledésbe merül a főhős (és az olvasó) számára, amíg öccse magyarázata nem igazolja annak helyességét. Az éjszakai „lidérc” Berti nappalait is megviselte, „sápadt volt, leverten dolgozott”. Mindannyiszor elhatározta, ébren várja a „kísértőt”, de kudarcot vallott. Úgy tűnik, kezd élete legfontosabb (ha nem az egyetlen) céljává válni, hogy elfogja ezt a titokzatos lényt és bosszút álljon („Jaj neki, ha ember!”) – bármennyire képtelen vállalkozás is. Kis Jánost az vezérelte, hogy kiegye Sarudyt a vagyonából, amely ugyancsak emberi erőt meghaladó, kivihetetlen szándék.
      A harmadik alkalommal sikerült Bertinek meglesnie az elsuhanó lidércet, Bodor Feri személyében, aki a szántóföldön át szeretőjéhez, Orosz Zsuzsihoz igyekezett. Világossá vált előtte, mégis emberen fogja megtorolni a sérelmeit („duflán adom vissza neked a tromfot!”). A paraszti beszédmód hiteles ábrázolása („E lesz a jó!”; „Mi a?”; „osztán”) Berti esetében enyhe beszédhiba (selypes beszéd) meglétét bizonyítja. Később az elbeszélő visszatér erre az artikulációs jelenségre, kívülről szemlélve hősét, némi szarkazmussal („Már meglett volna a dufla tromf, mégse volt megelégülve Berti”). Bertiről az olvasó fejében a szöveg alapján egy olyan férfi képe élhet, aki valószínűleg a kétkezi fizikai munkától megerősödött, durva, parancsoló modorú; környezete felé megfélemlíthetetlennek mutatkozik („Sose ijedtem meg senkitől!”). Amikor öccse ennek ellenkezőjét állítja a nyilvánosság előtt, tagadja „gyengeségét” („Ne hazudozz mán te istenökre. Nem tudok én errül semmit sem”). „Senkinek se vallotta be, mi baja”, miután már két éjszakán át gyötörte lidércnyomás. Tartott attól, hogy elveszíti tekintélyét (ha volt) a falu előtt. „Szégyellte magát. Az öccse, az iskolásgyerek nem fél, és ő féljen?” Az egyszerű, rövid mondatok, a párbeszédek és monológok egyaránt jól lefestik Berti jellemét. Meglehetősen heves vérmérsékletű, ösztönlény, akár Kis János („...mint véreb szagolt a nyom után”). Bármire képes, hogy elérje célját („...nyers, vad, dühös bosszú vett erőt rajta”). Hajlamos túlzásokba esni, nehézkes felfogású, nem érti a tréfát. Aránytalanul keményen bünteti Bodor Ferit, tekintet nélkül arra, megérdemli-e vagy sem. Amikor nem a babonáira, akkor a kézzel foghatóra, a láthatóra támaszkodik, és amint kiderül, érzékei becsapták, nem ismeri el, hogy hibázott. Bertire nem érvényes az „ép testben ép lélek” közmondás. A kissé torz külső („vadul, veszett kutya módra, fogvicsorítva nézett utána/ morgott sötéten”) deformált jellemet takar. Az idézetek alapján megállapítható: Berti a „létezés animális szintjét” éli csupán, akárcsak a Tragédia figurái.3
      Az írói közlés szerint Bodor Feri a „legjobb legénykomája”, mégis képes volt lelkiismeret-furdalás nélkül tönkretenni őt. Felgyújtotta Bodorék egész évi termését. A lobogó láng egyként metaforája a hataloméhségnek és a férfivágynak, a szexuális mohóságnak, amely a szereplői megnyilvánulások hátterében munkál. Berti az intézkedő csendőröknek Bodor bűnösségét vallotta, ráadásul öccsét is rávette a hazugságra, csakhogy a gyanú legkisebb jelét is elvonja magáról. Bodor kilenc hónapig ült az egri várban, látszólag ártatlanul. Megélhetése bizonytalanná vált és szabadságában is korlátozták, koholt vádak alapján. Akár kafkai hős is lehetne. Bertit teljesen elvakította a bosszúvágy, még mindig nem ér fel Bodor sorsa azzal a három rettegett éjszakával. Utolsóként – hogy Bodor teljesen nincstelenné váljon – a szeretőjére is szemet vetett. Csakúgy, mint a csendőröket, a lányt is hazugsággal nyerte meg a maga számára, „s olyan a lány, hogy farsangra meg is lett az esküvőjük”. Vagyis Berti egy újabb szövetségest talált a bűnben.
      Az esküvő kiemelt fontosságú esemény a műben. Tetőpontnak is tekinthető, a hiány betöltésének, ugyanakkor mélyítésének utolsó aktusa. Berti „boldogan kurjant fel”, mert úgy érzi, méltóképp vett elégtételt ellenfelével szemben. Ebben a szakaszban válik mellékszereplőből kulcsfigurává a kisöcse. Ő volt az, aki „három éccaka egymás után keresztet festett” a bátyja szívére, „mint a rablókirály”. Ez a betyár Rinaldo Rinaldini, Christian August Vulpius – Goethe sógora – 1798-ban írt pikareszk regényének címadó hőse (magyar fordításban: Haramiák kapitánya). Legalább olyan alapossággal („...lapuba vittem magamnak kormot, meg faragott grétát”), gondossággal készítette elő a csínyt, mint bátyja a maga tervét. A fiú is tettette magát, „édesen aludt mellette a bundán”, csak a harmadik alkalommal „riadt meg”. Beszámolója kezdetben megosztotta a társaságot. Mindenki nevetett a tréfán, Berti kivételével, aki a hír hallatára csaknem olyan állapotba került, mint azokon az éjjeleken („Elfúlt hangja a rémülettől.”;  „Szédelegve ment ki az éjszakába”). Aztán már Berti is „röhögött”. Talán mert tudatosult benne, hogy gyerekcsíny áldozata volt, és korábbi rettegése tetszett szánalmasnak vagy nevetségesnek önmaga előtt. A novellában a kisöcs az egyetlen feddhetetlen, ártatlan szereplő, de csak koránál fogva. Ha követhetnénk felnövekedését, bizonyára azt tapasztalnánk, hogy bátyjához hasonlóvá formálja őt környezete.
      A csattanó groteszk effektusát a komikum és a tragikum egybejátszása váltja ki. Komikus, ahogyan egy kisgyerek az olvasmányélménye nyomán túljárhatott bátyja eszén, azonban a rákövetkező események a tragédia irányába mutatnak. Nem volt előre látható a tréfa Bertire gyakorolt hatása, amely felszabadította az elfojtott ösztönöket. Ugyanis a novella szereplői determináltak, mind ösztönük, mind környezetük által. Tragikus sorsú karakter Bodor Feri és Berti egyaránt. Utóbbi bukása talán már akkor bekövetkezett, amikor először ijedt meg a kereszt látványától. Belső kudarcként élte meg, és azon munkálkodott, hogy a „szégyenfolttól” megszabaduljon. Nem válogat a módszerekben, majd önmaga előtt is letagadja bűnét. A vele történteket erőpróbának fogja fel („Mer ha ü azt tette vón velem, ha ü tette vón velem aztat, hát ugyi hogy meg tudtam vóna tromfolni.”), amelynek során láthatólag jól állta a sarat, és a „röhögés” az ebből fakadó jóleső érzésnek a kifejezője. Bodor Feri már korábban említett ártatlansága azért látszólagos, mert ösztöneinek engedelmeskedett, ez lett a veszte. Ha nem igyekezett volna a szeretőjéhez, Berti nem látja meg, és véli minden gyötrelme okozójának.
      Bár a Tromf a pályaszakasz kezdetén íródott, az a benyomás, amelyet Berti története tesz a befogadóra, a Barbárok adta olvasói élménnyel rokon. A főhős alakjában a betyárregények szereplőit előlegezi. Vagy a Barbárok kegyetlen juhászait. Berti joggal ítélhető el, és jogos az az álláspont is, amely szerint egyáltalán nem vádolható, mert lehetetlen társadalmi helyzete, az a miliő tette őt ilyenné. Móricz is belátta az „önostorozó hazaszeretet” szükségességét, vagyis, hogy a népen csak a kritikával, a visszásságok kimutatásán keresztül lehet segíteni. Az elemzett mű olvasásakor e szándék érezhető.

 

1
Görömbei András: A Móricz-értelmezés új útjai. In: Az újraolvasott Móricz (előadások és tanulmányok). (Szerk.: Onder Csaba.) Nyíregyháza, 2005. 11. 
2
A szövegben előforduló idézetek a Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 9. (Bp., Magyar Helikon, 1964. 453–456.) című kötetből származnak. 
3
„Az edény olyan üres, mint a kutya tálja (Kis János olyan, mint a kutya), Bodri mintha kimosogatta volna (a kutya olyan, mint az ember) a gyerek viselkedése »követő«, akkor is, amikor apját lesi, s akkor is, amikor Bodri után ered (olyan, mint egy figyelő állat). Mindez a létezés animális szintjének jelzésére szolgál. Elsősorban arról a létről van szó, melynek jellemzésében a »jelenlét« ki is iktatható (a senki-létben, az álomban, az automatikus cselekvésben).” Cséve Anna: Az autorizált hang keresése. A móriczi Tragédia prózapoétikai megalkotottsága. In.: Tiszatáj. 2004/7. 17.