Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 9. sz.
 
 
 
 

 

WEHNER TIBOR

 

Tatabányai fotográfusok,
tatabányai fotográfiák

  Szamódy Zsolt, Tarjáni Antal és Tatai Tibor kiállítása

 

 

 

A három fotográfus, Szamódy Zsolt, Tarjáni Antal és Tatai Tibor munkássága meghatározó jelentőségű a Tatabánya városához kötődő fotóművészet történetében, de fogalmazhatunk úgy is, hogy a három művész munkásságában meghatározó jelentőségű színtér Tatabánya városa: az alkotók művészi tevékenysége, és a számukra megadatott élettér és alkotói közeg szorosan összefonódott egymással az elmúlt évtizedekben. Míg Tatabánya képzőművészete a múlt század negyvenes-ötvenes évtizedfordulója, vagyis a várossá válás időszaka óta bontakozhatott és erősödhetett, a fotóművészet – a magyar fotográfia kissé háttérbe szorítottságából eredőn is – csak sokkal később, a hetvenes, majd dinamikusabban a nyolcvanas években válhatott e tájon, illetve e városban is a hagyományos művészeti ágazatokkal egyenrangú, hangsúlyos művészeti megnyilvánulássá és kifejezéssé.
      Mindhárom fotóművész – bár el-elkalandoznak képtémát keresve távolabbi tájakra is – alapvetően a tatabányai jelenségvilágra, a város életére, a városi látványélményekre alapozta és alapozza munkásságát: képeik, jóllehet elsősorban esztétikai indíttatásúak, egyúttal mégis dokumentatív értékűek és jelentőségűek. Elképzelni is félelmetes, hogy a hol lelassulón, hol felgyorsulón, de állandóan a folytonos változások korában és lázában élő Tatabánya közelmúltjáról milyen fogalmunk lehetne a fotográfusok képrögzítő tevékenysége, a város mindennapjait, környezetét, épületeit és tereit, lakóit megjelenítő képek nélkül. Ám míg a korábbi periódusokból – a képrögzítés technikai nehézségeiből eredőn is – csak képeslapok, kiadványok számára készített illusztrációk, esetleg amatőr felvételek maradtak fenn és tudósítanak, addig a jelenkori alkotók művei határozott alkotói szándékokkal vezérelt, művészi kifejezésekkel avatják fontos képekké a városi valóság-matériát. Tatabánya – és ezt aligha kell bizonygatnunk – emblematikus jellegű térség, amely mintegy szimbóluma a 20. század második felében Magyarországon lezajlott történelmi jelentőségű történéseknek, törekvéseknek és folyamatoknak. Germuska Pál, a kiváló tatabányai származású történész idézi a közelmúltban megjelent, a szocialista városok történetét feldolgozó könyvének Ipari város, új város, szocialista város című fejezetében az esszéíró Faludi Ádámot, aki azt írta Tatabányáról, hogy a város „szülőanyja a bányászat volt, s atyja pedig a tervgazdálkodás”. Ehhez fűzi hozzá Germuska: „Az ideológia és a politika tehát kezdettől kitüntetett szerepet játszott a fejlesztésben, s a kommunista politikusok – itthon és a blokk más országaiban – nem ok nélkül illették szocialista jelzővel az új iparvárosokat: ezek szimbolizálták legplasztikusabban a gyökeres gazdaság- és társadalom-átalakítási programot, illetve annak eredményeit.” Így a rendszerváltás óta zajló változások és átalakulások jelentősége is túlmutat önmagán: a múlt és rekvizitumainak eltűnése illetve szükségszerű vagy indokolatlan eltüntetése, egy új világ kereteinek kialakulása illetve kialakítása korántsem tanulságok nélküli történet ott, ahol mindennek gyökeresen és alapjaiban változnia kell. És mindezt – alkotóink esetében művészi ihletettséggel – dokumentálnia, és jelentés szinten szintetizálnia kell a képeknek.
      A három fotográfus közül a legkorábban, még a múlt század nyolcvanas éveinek derekán készült képeket Tatai Tibor vonultatta fel az Ipari Skanzen kiállításán: az archívumból, illetve a múzeumi gyűjteményből emelte ki a cementgyári dolgozókat megörökítő, szociologikus indíttatású képsorozatát, amely a képtípust vizsgálva egy fontos fotótörténeti jelentőségű együttessel, Plohn József öreg negyvennyolcas honvédeket megörökítő képsorozatával, illetve számos újabbkori portrégalériával állítható párhuzamba. A pasztell színekkel interpretált, tizenhét darabból álló képkollekción a hajdani gyár hajdani dolgozói jelennek meg egészalakos, a sokatmondó környezetet is láttató portrékon. Fontos, a képek megalkotását árnyaló körülmény, hogy minden cementgyári munkás maga választotta meg a fényképfelvétel helyszínét, és maga választotta ki pozícióját abban a környezetben, ahol nap mint nap a szocialista ipar magas fokúnak korántsem ítélhető munkavégzési kultúrája és technikai adottságai, egészségromboló munkakörülményei között dolgoznia kellett. Hűvös tárgyszerűség lengi át e felvételeket, amelyeknek ma már egykori helyszíne is csak alig-alig lelhető meg, ám a képek szereplői közül biztosan meg lehetne találni még néhány egykori cementgyári dolgozót. Tatai Tibor számára érdekes alkotói program lehetne megcsinálni a kontrollképeket, a hajdani cementgyári munkások mai portréját, és a negyedszázaddal ezelőtt készült képekkel ütköztetve bemutatni az együttest. Így rajzolódhatna meg egy még teljesebb történeti ív.
      Míg Tatai Tibor kompozícióinak főszereplője az ember, Tarjáni Antal művein a néptelen ipari város, az ipari épületek: a komor díszletek és kulisszák jelennek meg. De olyan költői ihletettséggel, hogy az egyik legtovább működő bányászati objektum, a közelmúltban elbontott volt szénosztályozó és szénmosó Tatabánya-felsői épületegyüttese mégis mintegy sugározza az intenzív emberi jelenlétet. A fotográfus a múlt eme építészeti-ipari rekvizitumának mérnöki pontosságú megörökítéséhez a fotótechnika múltjának technikáját alkalmazta: a camera obscurát, illetve a lyukkamerát, amely a mai digitális fényképezőgépek korszakában kissé anakronisztikusnak minősíthető ugyan, de amely mégis olyan képalkotó eljárások és metódusok megvalósítására ad lehetőséget, amely révén különös, egyedi sajátosságokat és szépségeket felragyogtató képi atmoszféra sűríthető. A régmúlt technikájának e hagyományos eljárásával készült fekete-fehér képeken szerkezetek, vastraverzek, csövek, szállítószalagok, épületrészletek jelennek meg a fény-ányékhatások gazdag villódzásában, a puha és az élessé váló sziluettek váltakozásában: a tizenhét kompozíció a kíméletlen keménységek, a szigorú szerkezetek és célszerűségek – no és az idő múlásába, a múltba ágyazódó, az emlékezés szférájába utalt történelem – által körvonalazódó megmagyarázhatatlan költőiségek megszületésének színtere.
      Az ember és az épület is központi képtéma Szamódy Zsolt tatabányai ihletettségű felvételein, amelyek a ezerkilencszázkilencvenes években és a közelmúlt esztendeiben készültek. Az egykori Cementgyárat és az éjszakai bányát megjelenítő, az ipari táj, az ipari architektúra és az e környezetben dolgozó ember világát megragadó felvételeken meg-megcsillanak a tatabányai művész képalkotói erényei: a különleges motívumok fellelése, a pontos komponálás, a kitűnően megválasztott képkivágatok, a fények, a színek kifejezést éltető alkalmazása, amely mind-mind a dokumentáción túllépő művészi mondandó megfogalmazását és tolmácsolását szolgálja. Szamódy kollekciójának a legszemléletesebb alkotásai azok a képpárok, amelyeket a korábban készült és az új ipari létesítményekről közelmúltban készített felvételeinek egymás mellé helyezése által tár elénk: a múlt és a jelen, a lepusztult és a gondozott, a kaotikus és a steril, az emberi jelenléttel átitatott és a rideg, idegen konfrontálódik, illetve jelenik meg egymás mellett, egymástól fényévnyi távolságra. Kicsit zavarba kerül a szemlélő e fotográfiákat tanulmányozva, mert választásra kényszerül, és nem tudja, melyiket válassza – mert egyik sem áll nagyon közel a szívéhez.
      Ha azt mondjuk, genius loci – a hely szelleme –, akkor általában valaminő régire gondolunk, valami hosszú-hosszú évszázadok által körvonalazódó, pontosan nehezen meghatározható, sokszor csak az érzetekben, az érzésekben összpontosuló egyedi, helyi jellegzetességek rendszerére. A tatabányai fotósok képei kapcsán a képek keletkezési ideje révén csupán mintegy negyedszázadnyi időre pillanthatunk vissza, a képek által megjelenített valóság pedig a közelmúlt ötven évének jelenségvilágát tükrözteti, és mégis, Tatabánya történetének ma már nem, vagy csak alig-alig fellelhető motívumai, emblematikusan összegződő jellegzetességei rögzülnek, amelyek csak itt, és csak így, a hely szellemét sűrítve, jelenséggé lényegülve hagyományozódtak ránk. Ebben nélkülözhetetlen számunkra a képek hatalma – egyedülálló megőrző és felmutató, kifejező képessége –, és ezért nélkülözhetetlen a képeket készítő fotográfusok, a három tatabányai művész, Szamódy Zsolt, Tarjáni Antal és Tatai Tibor tevékenységében testet öltő, leleményes munkálkodás. (Tatabánya, Tatabányai Múzeum – Ipari Skanzen, Kasház, 2009. szeptember 5-29.)