|
BENEDEK
SZABOLCS
Augusztus,
1919*
A
páncélvonat ajtaja becsapódott. Néhány másodpercig még hallatszottak Stromfeld
Aurél léptei a vágányok közötti murván, azután csönd lett. Nagy, nyomasztó
csönd. Még a madarak is elhallgattak a vasútállomás melletti facsoport
ágain.
Landler Jenő levette tányérsapkáját és megtörölte
izzadt homlokát. A vagonban állt a levegő. Csak most, hogy Stromfeld Aurél
távozásához kinyitották pár pillanatra a vasajtót, tűnt föl, hogy mekkora
a forróság.
Azt hiszem, mi is csomagolhatunk, Münnich
elvtárs.
Az ifjú politikai tiszt, a három hetet megélt Szlovák
Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa nagyon csúnya arcot vágott. Landler
Jenő hirtelenjében azt hitte, hogy ez a suhanc menten pofon vágja.
Ugye, csak tréfálsz, Landler elvtárs? Ugye,
nem hagyod befolyásolni magad egy olyan ember által, aki a Forradalmi
Kormányzótanáccsal való egyet nem értése miatt távozott a posztjáról?
Stromfeld volt a legjobb katona ebben a seregben
Landler Jenő önkéntelenül is hátrébb lépett, addig, amíg a páncélvonat
átforrósodott fémfala engedte. Münnichnek úgy rángatóztak az arcizmai,
mintha lenne valami a szájában. Nem kellett volna engedni, hogy
lemondjon.
Nem kellett volna ellenszegülnie egy politikai
döntésnek.
Ezt éppen te mondod, Münnich elvtárs? A te
kormányod azért szűnt meg létezni, mert mi feladtuk a Felvidéket. Ami
ellen a Stromfeld minden erejével tiltakozott.
Münnich Ferenc erre nem tudott mivel visszatromfolni.
Az így keletkezett átmeneti csöndet kihasználva Landler Jenő befejezhette
a gondolatmenetet:
Nagyon szép és becsülendő dolog a Stromfeld
elvtárstól, hogy eljött Gödöllőre, és fölajánlotta a segítségét. Mindazonáltal
mindennél beszédesebb a távozása. Amennyiben ő is reménytelennek látja
a helyzetet, akkor végképp nincs más megoldás, mint a katapultálás.
Na és a III. hadtest, Landler elvtárs? Délelőtt
még a miénk volt Szolnok. Egy lendülettel kiszorítottuk onnét a románokat...
Hogy azok déltájban ugyanazzal a lendülettel
visszaszorítsanak bennünket a Zagyva túlpartjára... Különböző jelentéseket
olvastunk, Münnich elvtárs? A te figyelmedet talán elkerülte, hogy a Kun
elvtárs által javasolt és erőltetett támadás nem érte el a célját? Hogy
a románok nyomasztó túlerőben vannak, hogy a Vörös Hadsereg szétesett,
a tisztek már senkinek nem tudnak parancsolni, mert a katonák letették
a fegyvert és elindultak hazafelé? Hogy szabaddá vált az út Budapest felé?
A vagonban megint csönd lett. Kívülről sem hallatszott
be semmiféle zaj. Mintha teljesen kiürült volna a vasútállomás, vele együtt
pedig a Vörös Hadsereg főparancsnoksága. Egyikük sem mondta ki, ám mindketten
ugyanazt érezték: hogy egyedül vannak. Nagyon egyedül.
Követelem, Landler elvtárs, hogy azonnal vedd
föl a kapcsolatot a szovjetházzal, és kérj utasítást Kun elvtárstól...
Azt a szót használta Münnich Ferenc, hogy követelem,
mégis, olyan halkan mondta, hogy suttogásnak is beillett.
Utasítást kérjek Kun elvtárstól? Landler
Jenő kurtán fölkacagott. Talán megfeledkeztél arról, Münnich elvtárs,
hogy én vagyok a hadsereg főparancsnoka, Kun elvtárs pedig katonai rangot
tekintve alattam van... Ugyanakkor megértem a javaslatodat, csak nem tudom,
hogy teljesíthető-e. Momentán fogalmam sincs róla, hogy Kun elvtárs merre
van. De tudod mit? Azt javaslom, hogy te se foglalkozzál most evvel. Fogd
a holmidat, és tűnj el innét minél hamarébb. Amíg nem késő.
Miért? A románok még messze vannak...
A románok még igen, ám az emberek itt vannak
a közelünkben. Rövidesen észreveszik, hogy egyetlen vörösőr és vöröskatona
sincsen a főparancsnokság körül. Ide fognak jönni. Ne áltassuk magunkat:
nem azért, hogy hálás szívvel megszorítsák a kezünket.
Kun Bélát valójában nem lett volna nehéz elérni.
Jól sejtette Münnich Ferenc: a szovjetházban tartózkodott. Nyugodt volt,
lendületes és határozott. Az utóbbi napokhoz képest mintha kicserélték
volna, olyan magabiztossággal szervezett és osztogatta az utasításokat,
akár pár hónappal korábban a Visegrádi utcában. Nem ismert és nem tűrt
sem ellentmondást, sem kompromisszumot. Akkorra már túl voltunk a nehezén:
reggel összeült a Forradalmi Kormányzótanács, és minden vita nélkül meghoztuk
a határozatot a lemondásról. Amit néhány órával később jóvá is hagyott
a budapesti katona- és munkástanács, megbízva a szociáldemokrata pártot
a kormányalakítással. Arról, hogy a szociáldemokrata párt a kommunistákkal
való egyesülés óta de jure nem is létezett, egy szó sem esett. De facto
működött, és ez volt a lényeg.
Mielőtt elviharzott volna a Sándor-palotába, Kun
Béla hajnalban találkozott a családjával. Ő is, a felesége is kialvatlan
volt, és nagyon kimerült. Gál Irén néhány mondatban elmesélte, milyen
hosszú és viszontagságos útjuk volt Nyergesújfaluból Budapestig, majd
Kun Béla kezdett volna bele a legutóbbi történések elmondásába, ám az
asszony félbeszakította:
Mindent tudok. Szántó Béla itt volt, és mesélte,
hogy maga kint járt a fronton, a tűzvonalban, lelkesíteni a katonákat.
A tűzvonalban szó hallatán Kun Béla kinyitotta
a száját, végül nem szólt közbe. Hagyta, hogy a felesége szeretetteli
szemrehányással illesse, amiért kockára tette a biztonságát, az életét,
amire pedig a magyar és a nemzetközi proletariátusnak és a haladó erőknek
olyan nagy szükségük van.
Nem beszélve rólunk tette hozzá Gál
Irén, immáron a férje karjaiban. Hát miért nem vigyáz jobban magára?
Mi lenne énvelem, ha maga...?
Nem fejezte be a mondatot.
Fáradtak voltak, kialvatlanok, elnyűttek és koszosak,
ráadásul sem az idő, sem az alkalom nem volt igazán megfelelő rá, mégis,
ha kissé kapkodva is, és alig levetkőzve, szerették egymást. Majd azt
mondta Kun Béla:
Most el kell mennem elrendezni az utolsó dolgokat.
Ha végeztem, vagy magukért jövök, vagy üzenek, hogy mit kell tenniük,
hová menjenek. Kérem, hogy addig csomagoljon össze. Lehet, hogy hirtelen
kell innét távoznunk.
De hova?
Kun Béla kesernyés mosolyra húzta a száját:
Nem tudom... Most még nem tudom. Ám hamarosan
kiderül.
Kopogtattak. Gál Irénnek épp annyi ideje maradt,
hogy összébb rántsa magán a pongyolát, nyílott az ajtó, és Szamuely Tibor
lépett be.
Egy lendülettel, megállás nélkül autózott Röjtökről
idáig. Egész éjszaka vezetett. Nem adta át a volánt egyik emberének sem.
Amint meghallotta a frontról jövő legújabb híreket, beült a sportautóba
és egyenest Budapestre hajtott.
Jolán ott maradt tette hozzá.
Biztonságosabbnak ítéltem, ha ott tartózkodik, mintsem Budapesten. Majd
érte megyek. Föltéve, ha lesz rá még módom.
Ezt tárgyilagosan, minden érzelem nélkül mondta.
Gál Irén mégis összerezzent:
Már miért ne lenne rá módja, Tibor?
Ki akarok menni a frontra válaszolta
Szamuely Tibor, anélkül, hogy Kun Bélára pillantott volna. Most
már végképp nem érdekelnek az alkuk és a kompromisszumok. Eddig se nagyon
érdekeltek, ezután azonban nem hagyom, hogy ilyesmik befolyásoljanak.
Átveszem a hadsereg irányítását, és megszervezem a fegyveres ellenállást.
Fölvesszük a harcot az imperialistákkal. Küzdeni fogunk az utolsó emberig,
az utolsó csepp vérig. Nincs más esélyünk.
Kun Béla dörmögött valamit, de senki sem értette,
hogy mit.
Egészen kivilágosodott. Együtt mentek el a kormányülésre.
Kun Béláné az utasításhoz híven összecsomagolt, azonban úgy számított,
hogy a férje szokás szerint napnyugta előtt nem ér haza. Mindenesetre
Hánikával, Ágnessel, valamint természetesen Széles Mariskával együtt a
szobában maradt, és a szőnyeg közepére állított kofferek körül olvasással
és játékkal múlatták az időt. Valamennyien meglepődtek, amikor délután
egyszer csak belépett Kun Béla:
Készen vannak? Rendben, látom... Mindjárt
itt lesz a Pór Ernő, és eligazítja a továbbiakat.
Pór Ernő a háború előtt magántisztviselőként dolgozott,
ami évekkel később is meglátszott rajta: ezen a napon is szokásos görnyedt
tartásával, puffadt arccal, táskás szemekkel és alázatos hanghordozással
jelent meg a Kun család rezidenciáján. Pedig nem volt miért alázatoskodnia,
hiszen ha nem is nyomakodott előre (ez soha nem volt szokása, amiért mindnyájan
igen-igen becsültük), attól még ő is a belső körhöz tartozott: Kun Bélával
az oroszországi hadifogolytáborban ismerkedett össze, miután hazatért,
alapító tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának, majd a külügyi
népbiztosságon is közvetlenül Kun Béla mellett dolgozott.
Na, Pór elvtárs, örülök, hogy itt vagy. Hát
hogy áll az illegális lakások ügye?
Pór Ernő nagyokat pislogott, nem lehetett eldönteni,
hogy a szeme párásodott-e be, vagy koszos a szemüvege:
Az illegális lakások, Kun elvtárs?
kérdezett vissza azzal a hangsúllyal, amivel a tisztviselők szoktak kérdezni,
ha nem tudják a választ valamire.
Azok, igen. Azért kérettelek ide, mert te
vagy azoknak a felelőse Kun Béla itt úgy érezte, hogy némi magyarázattal
tartozik a felesége felé, ezért Gál Irénhez fordulva hozzátette:
Amiket a párt szükség esetére tart fenn. Hát, sajnos, elérkezett az az
óra, amiről azt reméltük, hogy soha nem jön el, ám mégis most van az a
bizonyos szükség.
Azt reméltük, Kun elvtárs, mégpedig olyannyira
reméltük, hogy az a szomorú helyzet, hogy azokkal a lakásokkal nincsen
semmi...
Mi az, hogy nincsen?
A szó szoros értelmében véve értem. Mármint
hogy nincsenek.
Úgy érted, Pór elvtárs, hogy az illegális
lakások nem léteznek?
Úgy, igen...
De hát erről határozat született!
A határozat úgy szól, Kun elvtárs, hogy illegális
lakásokat kell létrehozni a párt és a kormány vezetői számára szükség
esetére. További intézkedés azonban nem történt.
Hát nem te lettél megbízva ezeknek a lakásoknak
a berendezésével?
Én arról lettem tájékoztatva, hogy majd én
őrzöm a lakások kulcsait, és szükség esetén én kalauzolom el oda a kijelölt
elvtársakat. Ám, hogy pontosan milyen lakásokról van szó, Kun elvtárs,
arról én sajnos nem tudok.
Kun Bélán látszott, hogy a legszívesebben ordított
volna, ám a család, különösen a gyerek jelenléte okán, de leginkább a
megváltozott körülmények miatt visszafogta magát. Végtére is nem volt
ő már senki. Sem a Forradalmi Kormányzótanács, sem a Szocialista-Kommunista
Munkások Magyarországi Pártja nem létezett, a tegnapi szociáldemokrata
népbiztosok egyszeriben miniszterekké vedlettek át, és azon fáradoztak,
hogy Peidl Gyula vezetésével megalakítsák Magyarország első tisztán szociáldemokrata
kormányát. Nekünk, kommunistáknak akkor már nem hogy ordítozni nem volt
lehetőségünk, de semmi keresnivalónk nem volt ott többé.
Így aztán Kun Béla ott hagyta az ajtóban álldogáló
és a kezeit tördelő Pór Ernőt, és elrohant lakhatás után nézni. Pór Ernő
rövidesen követte, ám előtte még néhányszor elnézést kért a Kun családtól
is, Gál Irén pedig mindannyiszor biztosította őt a megértéséről, miszerint
Pór elvtárs egy ostoba adminisztratív tévedés áldozata lett. Nem sokkal
később azonban nagy meglepetésére együtt tértek vissza, örömtől sugárzó
arccal, és kart karba öltve bejelentették, hogy megoldották a problémát.
Gábor elvtárs fölajánlotta, hogy náluk húzódjunk
meg közölte Kun Béla.
Milyen Gábor elvtárs?
Hát az író. Gábor Andor.
Gál Irén arca fölragyogott: kedvelte Gábor Andort,
úgy mint embert és mint írót is. A Dollárpapa a kedvenc regényei
közé tartozott.
S az jó hely lesz? kérdezte a következő
pillanatban már felhősebb tekintettel.
Maga talán tud jobbat? vágott vissza
Kun Béla.
Gál Irén arra gondolt, hogy Gábor Andor többször
vendégeskedett már a Visegrádi utcában is, később a művelődési népbiztosságon
dolgozott, és a színházi emberek szakszervezetét irányította baloldali
meggyőződése tehát mindenki számára nyilvánvaló volt, ami kétségessé teszi
azt, hogy egy ellenforradalmi világban biztonsággal el lehetne rejtőzni
nála. Mindezeket azonban megtartotta magának, és engedelmeskedett Kun
Béla utasításának, miszerint menjenek le a bőröndökkel a szovjetház elé,
és várják meg Gábor Andort, aki elment keríteni egy gépkocsit a fuvarhoz.
Gábor Andor azonban végül nem jelent meg az épület
bejárata előtt amit immáron nem őrzött senki : Kun Béla nem
vele érkezett oda, hanem egy másik régi ismerőssel, dr. Péterfi István
orvossal, Kolozsvárról.
Nála fogunk lakni újságolta.
Sokkal jobb ötlet, mint a Gábor. A Pista sose politizált. Nem lesz gyanús.
Péterfi doktor meghajolt, és kezet csókolt Gál Irénnek,
aki előbb egy elvtársias kézfogást szeretett volna kierőltetni, majd akként
döntött, hogy amennyiben ez a derék ember tényleg nem politizált, akkor
most, ezekben a percekben végképp nem kellene ilyen gesztusokba belerángatni,
úgyhogy hagyta magát.
Üdvözlöm, kedves Pista. Hogy van, kérem?
Remekül. Kun elvtárssal már megbeszéltünk
mindent. A család most éppen nyaralni van, így hát akad hely bőven, de
ha hazajönnek, akkor sem leszünk szűkösen. Jöjjenek, elvezetem magukat.
Nem lakunk messzire.
Elindultak. Gál Irénnek az a június végi nap jutott
eszébe, amikor a monitorok lázadása zajlott, és hasonlóképpen el kellett
rejtőzniük valahol. Ez azonban minden tekintetben más volt. Akkor lehetett
érezni, mindnyájan tudtuk, hogy a bujdosás csak ideiglenes dolog, a vörösőrség
és a vöröskatonák hamarosan leverik az ellenforradalmárokat, és ők jöhetnek
vissza. Ezúttal azonban már sem a Vörös Hadsereg nem létezett, sem a Vörösőrség,
amelynek parancsnoka, Rákosi Mátyás ugyancsak a menekülés és az illegalitás
közötti döntés problémájával volt elfoglalva. Az alagút végén nem pislákolt
fény, és egyikünk sem tudta, mit hoznak a következő percek.
Csak a szomszéd utcában, ahonnét már nem lehetett
rálátni a szovjetházra, jutott eszébe Gál Irénnek, hogy el se búcsúzott
az épülettől. Úgy jöttek el, olyan hamar, hogy egy pillantást sem vetett
feléje. Rövidesen kiderült azonban, hogy ezt mégse szalasztotta el: alig
érkeztek meg az orvos lakásához (ami tényleg nem volt messze, ellenben
sokkal barátságosabb, fényesebb és tágasabb volt annál, mint amelyikben
júniusban meghúzódtak), már csöngettek is az ajtón. Péterfi doktoron látszott,
hogy sosem politizált: minden félelem és gyanakvás nélkül ment az ajtóhoz.
A küszöbön Tímár Szeréna állt, Kun Béla titkárnője, két csomaggal a kezében:
Ezeket Kun elvtárs küldi a Péterfi elvtársnak,
hogy el kellene rejteni...
Igen? S mi van bennük? kérdezte derűsen
Péterfi doktor.
Tímár Szeréna elengedte a füle mellett a kérdést.
Meglátta az előszobában lapuló Gál Irént, és feléje fordulva folytatta:
Kun elvtárs kéri az elvtársnőéket, hogy azonnal
jöjjenek vissza. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak. Megváltozott
a helyzet.
Hogy miben változott meg, azt vagy nem akarta, vagy
nem tudta megmondani, mindenesetre segített fölnyalábolni a koffereket,
és nem sokkal később a Kun család ismét a Hungária-szállóban volt, nemrég
ott hagyott rezidenciájukon, ahol Kun Bélán kívül Szamuely Tibor várta
őket.
Megalakult a Peidl-kormány ismertette
az új fejleményeket Kun Béla , és mindjárt meg is állapodott az
osztrák szociáldemokratákkal, hogy kiadnak minket nekik. Helyesebben ők
befogadnak bennünket. Úgy gondolják ugyanis, hogy nekünk biztonságosabb
lesz ott, mint idehaza.
Már miért lenne biztonságosabb? értetlenkedett
Gál Irén. Ott is a szociáldemokraták vannak kormányon, meg itt
is. Mi a különbség?
Peidl maga is sejti, hogy nem lesz sokáig
kormányon. Inkább előbb, mint utóbb, de ideérnek a fehérek. A szegedi
kormány már szervezi a budapesti bevonulást. Az osztrákok menedékjogot
adnak nekünk. Még ma éjjel elhagyjuk az országot. Vonattal megyünk Bécsbe.
Mint kiderült, már ez is meg lett sebtében szervezve:
a biztonság kedvéért két vonat megy, az egyikben a népbiztosok fognak
utazni, a másikban a családtagjaik. A vonatok rövidesen indulnak Kelenföldről.
S az is kiderült, hogy a menedékjog Szamuely Tiborra nem vonatkozik. Őt
nem fogadják be az osztrákok.
Semmi gond mondta vidáman Szamuely.
Én is átmegyek Ausztriába. Csak éppen nem vonaton.
Gál Irén megint nem tudta megállni, hogy ne adjon
hangot értetlenségének:
De miért akar Ausztriába menni, ha ott nem
látják szívesen? Ott se lesz nagyobb biztonságban, mint itt. Maga kiválóan
szervezte és irányította az illegális munkát a Béláék bebörtönzése idején.
Miért nem teszi most is ugyanezt? A Havas házaspár nem tudná megint elrejteni?
A Havas házaspárral épp eleget mutatkoztunk
együtt ahhoz, hogy engem ne azonnal náluk keresnének. Különben meg rájuk
bízom a Jolánt. Nem akarom, hogy baja essék, amennyiben velem történne
valami.
Szamuely elvtárs csak ideiglenesen fog Ausztriában
tartózkodni tette hozzá Kun Béla. Amint lehetőség nyílik
rá, Oroszországba megy, hogy tájékoztassa Lenin elvtársat a történetekről,
és megállapodjon vele a következő lépésekről és feladatokról. De mi se
szándékozunk sokáig Ausztriában maradni. Minél hamarébb vissza akarunk
térni. Az ellenség most átmenetileg fölénk kerekedett, a harc azonban
nem ért véget.
A folytonos kompromisszumok és a megoldás
kerekedett fölénk replikázott Szamuely Tibor. Ide vezetett,
hogy nem voltunk elég kemények.
Kun Béla nem mondott erre semmit.
A felesége megszorította Szamuely kezét:
Vigyázzon magára, kérem, kedves Tibor! Magára
külön vadászik az ellenség. Ha elkapják, magával fognak példát statuálni.
Ettől nem félek, Kunné elvtársnő Szamuely
Tibor a hőség ellenére most is rajta lévő bőrkabát belső zsebébe nyúlt,
és egy revolvert húzott elő. Ha elkapnak, inkább főbe lövöm magam,
mint hogy a kezük közé kerüljek.
Kezet szorított Kun Bélával is, azzal kilépett az
ajtón.
A Kun család rövidesen követte.
Kun Béla a megállapodás értelmében egy kis ideig
a szállóban maradt, hogy majd kerülő úton menjen ki az állomásra és szálljon
föl egy másik vonatra, ne arra, amelyikkel a családtagok utaznak
azt reméltük, hogy amennyiben megállítanák azt a szerelvényt, a nőket
és a gyerekeket békén fogják hagyni, és el fogják őket engedni. Ezalatt
a másik, titkos vonat nyugodtan folytathatja az útját Bécs felé.
A tervünk bevált. Nem sokkal éjfél után ugyanis Győrben
dorongokkal és husángokkal fölfegyverzett munkások állították meg a családtagok
szerelvényét. Fölkapaszkodtak a szerelvényre, és végigjárták az összes
vagont. A várakozás ellenére azonban sem Kun Bélát, sem más kommunista
vezetőt nem találtak rajta, csupán rémült és álmos nőket és gyerekeket.
Valamint egy csapatnyi antant tisztet, akik a szolgálati idejük leteltével
hazautaztak Olaszországba.
Az egyik kalauz aztán hirtelen megsúgta a csalódott
győri munkásoknak, hogy Kun Béla ugyan nincs a vonaton, a felesége és
a lánya azonban igen, a többi népbiztos családtagjaival együtt.
Az se volna rossz fogás, ugye? A nők között
van néhány szép bige. A Kun Béla felesége is mutatós darab.
Több se kellett a győrieknek, megint visszakapaszkodtak
a vonatra.
Nem derült ki, hogy ki kezdett el lövöldözni. Egyesek
szerint az antant tisztek megunták a várakozást, és különben se fogadták
jó szívvel, hogy lármás, rossz öltözékű, botokkal fölszerelkezett emberek
rohangálnak a folyosón, és bemennek minden kupéba. Valamelyik talán pisztolyt
rántott elő, hogy ezzel kényszerítse őket távozásra. Mások úgy vélték,
hogy bolsevik érzelmű győriek lőttek a peronok sötétjéből a lincselni
készülőkre. Esetleg az itteni vörösőrség utolsó kormányhű tagjai, avagy
fegyvert még le nem tett vöröskatonák. Akárhogy is történt, a lövések
eldördülte után a munkások nagy sebesen leszálltak a vonatról, és a szerelvény
tovább mehetett.
Nem sokkal később keresztülrobogott egy másik vonat
is Budapest felől a győri állomáson, azt azonban senkinek eszébe nem jutott
megállítani. Pedig azon utazott Kun Béla, Landler Jenő, Vágó Béla, Pogány
József, Pór Ernő... egyszóval mi, valamennyien.
A mi utunk sima és biztonságos volt. Semmilyen atrocitás
nem ért bennünket. Nem úgy, mint a másik szerelvényben ülőket, akiknek
már az indulásuk sem volt egyszerű. Nem sokkal azután például, hogy a
gépkocsik elindultak a szovjetháztól, az autók körül és mögül fenyegető
puffanások hallatszottak.
Mi ez, Surek elvtárs? kérdezte Gál
Irén rémülten a sofőrt, aki különben szerelőként fontos pozíciót töltött
be a budapesti munkástanácsban.
Az fülelt egy kicsit, hogy meg tudja állapítani,
a motorból vagy kívülről jönnek-e a hangok, majd azt válaszolta:
Lövések. Valaki lő ránk.
S most mi lesz?
Mi lenne? Nagyobb sebességre kapcsolunk.
Azzal rátaposott a gázra. Ugyanezt tette a többi
autó sofőrje is.
Kelenföldre érve kiderült, hogy senkinek nem esett
bántódása, leszámítva a kis Landler Erzsébetet, akinek a karját súrolta
egy golyó.
Forrott a levegő. Még magukhoz sem tértek a lövések
okozta sokkból, amikor újabb izgalom következett. Egy vasutas belépett
abba a kupéba, ahol a Kun és a Pogány család ült, és bizalmaskodó hangon
azt javasolta nekik, hogy a saját érdekükben szálljanak le a szerelvényről,
a vonatot ugyanis Pesten kívül föl fogják robbantani.
Mit csináljunk? kérdezte Pogányné a
kezeit tördelve, miután a bizalmaskodó vasutas eltávozott a sötét éjszakába.
Nem kell mindent elhinni, kedvesem, főleg
olyat nem, amit egy ismeretlen állít felelte Kun Béláné, és megigazította
az egyik koffert a csomagtartón.
De mi van, ha tényleg fölrobbantanak?
Mi lenne? Meghalunk. Csakúgy, mintha Budapesten
maradnánk. Akkor egészen biztosan. A robbantás viszont korántsem bizonyos.
Ez az ember lehet, hogy csupán gonosz tréfát akar űzni. Vagy egy provokátor,
és azt akarja elérni, hogy leszálljunk egy diplomáciailag védett vonatról.
Ha leszállunk, biztos halál vár ránk. Ha nem... meglátjuk.
A válasz messze nem nyugtatta meg Pogánynét, ám úgy
volt vele: majd meglátják.
Hát meglátták. Robbanás nem történt, sőt Győrig teljesen
sima volt az út, többen el is aludtak. Aztán a győri lövöldözést követően
minden megváltozott. Alig hagyták el a várost, egy újabb ismeretlen ember
járta végig a szerelvényt, aki azt állította magáról, hogy a Böhm Vilmos
öccse, és a Kun Béla megbízásából összeszedi a pénzt mindenkitől, mert
ő át tudja csempészni a határon. Ugyanis a határőrök minden értéket el
fognak szedni mindenkitől.
Maga ismeri? fordult Pogányné Kunnéhoz.
Sose láttam vonta meg a vállát amaz.
De igaza van: a határon úgyis átkutatnak minket. Akkor nem mindegy,
ki veszi el a pénzt? Lehet, hogy így legalább tényleg jó helyre megy.
Azzal a Böhm Vilmos állítólagos öccse kezébe nyomta
a nála lévő bankjegyeket. Többsége régi pénz volt: kék hátú bankó.
A határon tényleg sokáig várakozott a szerelvény.
Az osztrák határőrök szisztematikusan, szívós alapossággal átvizsgáltak
mindent és mindenkit. Kiforgatták a zsebeket, minden táskába és kofferba
belenéztek. Pogányné ócska cipőin különösen meglepődtek, meg is kérdezték
tőle, hogy minek neki ezek a rongyos lábbelik.
Hogyhogy minek? förmedt rájuk Pogányné.
Hát hordani. Magának miért vannak cipői?
Az érdeklődő osztrák határtiszt föltépte az egyik
cipőt, hátha a bélésében talál valamit. Nem talált semmit. Mérgesen rájuk
csapta a kupé ajtaját.
A Józsi azt javasolta mondta távozásuk
után Pogányné Kunnénak , hogy azokat a ruhákat hozzam el, amiket
még a kommün előtt hordtam. Hogy ne keltsek gyanút.
Mielőtt a vonat elhagyta volna Magyarország területét,
azt az utolsó néhány fegyvertelen vörösőrt, akik Budapestről idáig kísérték
a népbiztosok családtagjait, leszállították a szerelvényről. Visszaküldték
őket az ország belsejébe. Az ablakokból látszott, ahogy szótlanul, lehajtott
fejjel baktatnak a sötét határőrbódék felé. Mögöttük fölfegyverzett, ismeretlen
emberek. A sötétben szinte világított haragos tekintetük.
Fölakasztják őket csúszott ki Kun Béláné
száján. Csupán azért, mert nekünk szolgáltak.
Pogányné kereste a szavakat, de erre nem lehetett
mit mondani.
A vonat nekilódult, és legközelebb már csak Bécsben
állt meg. Az ottani főpályaudvaron vártunk rájuk, a mi szerelvényünk valahol
megelőzte a sokszor megállított másik vonatot.
Kun Béla megölelte a feleségét, meghallgatta annak
néhány mondatban összefoglalt úti beszámolóját, majd annyit mondott:
Az a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, és mostantól
minden más lesz.
Hogy pontosan mire gondolt, azt egyikünknek sem árulta
el.
A pályaudvar épülete előtt kormányzati autókba ültettek
bennünket. Már a férje mellett ülve, a járó motor zakatolása mellett súgta
oda Gál Irén Kun Bélának a kérdést:
Szamuelyről tud valamit?
Kun Béla megrázta a fejét.
Szamuely Tibor ezekben a percekben egy Strochschneider
nevű osztrák csempész társaságában gyalogolt egy sűrű erdőben hogy
éppenséggel magyar vagy osztrák területen-e, azt egyértelmű pontossággal
talán Strochschneider sem tudta volna megmondani, mindenesetre azt remélték,
hogy rövidesen elérik Lichendorf községet. Siettek, mivel késésben voltak.
Strochschneider órákon át várta Szamuely Tibort a megbeszélt helyen, már
éppen készült elmenni, amikor amaz megérkezett, és tőle szokatlan módon
szabadkozni kezdett, miszerint nem várt körülmények léptek föl, emiatt
nem tudott időben ideérni. A csempészt nem különösebben érdekelték a nem
várt körülmények, dühösen mordult egyet, majd közölte, hogy a késlekedés
miatt magasabb áron tudja vállalni a feladatot, ugyanis az időkiesés miatt
ő további munkáktól esik el. Szamuely Tibor biztosította arról, hogy ez
nem jelent problémát, van nála bőven pénz.
A nem várt körülmények elsősorban a gépkocsi többszöri
meghibásodását jelentették. Szamuely Tibor az előző napon egyetlen rohammal
vágtatott föl vele Röjtökről Budapestre, majd alig fél napra rá Budapestről
vissza. Amikor aztán Röjtökről továbbindult Sopron, illetve a határ felé,
a jármű föladta a küzdelmet. Szamuely és a sofőr, Dékány István próbáltak
javítgatni rajta, az utolsó próbálkozásnál azonban végérvényesen kiderült,
hogy nem lehet vele mit csinálni. Elbúcsúztak hát egymástól, és ki-ki
elindult gyalogszerrel a maga útjára: a sofőr keletre, az ország belseje
felé, Szamuely Tibor pedig nyugatra, erősen remélve, hogy a késés ellenére
megvárja őt Strohschneider.
Szilágyi Jolán semmiről nem tudott, ami az alatt
az egy nap leforgása alatt Budapesten történt. Főleg Szamuely Tibor bizalmas
utasítása miatt nem, a férje ugyanis szigorúan meghagyta a Lenin-fiúknak,
hogy bármi hír érkezik a kastélyba, azt tartsák meg maguknak, a világért
se adják tovább senkinek. A titkolózás mindig is fontos elem volt Szamuely
Tibor életében; mondhatni, mestere volt a titoktartásnak, nem számított
neki, hogy mások szerint mit volna érdemes titkolni, avagy mit szabad
és mit nem, ő úgy gondolta: az a legjobb, ha senki nem tud semmiről, vagy
legalábbis csak annyit tud, amennyit ő maga csepegtet belé. Ez alól Szilágyi
Jolán sem volt kivétel, aki számára tehát újdonságként hatott, hogy lemondott
a Forradalmi Kormányzótanács hiszen Szamuely Tibor azért indult
el a nyaralást megszakítva Budapestre, hogy tájékozódjon a harc folytatásának
lehetséges módjairól, viszont azzal tért vissza Röjtökre, hogy a szociáldemokraták
átvették a hatalmat, a kommunista vezetők pedig elhagyják az országot.
Engem nem fogadott be hivatalos módon Ausztria
tette hozzá , úgyhogy kénytelen leszek nem hivatalosan csatlakozni
a többiekhez. Magát ez annyiban érinti, hogy sajnos nem jöhet velem. De
itt se maradhat. Vissza kell térnie Budapestre.
Szilágyi Jolán szeretett volna Szamuely Tiborral
tartani. Elsősorban nem is azért, mert az illegális határátlépés és a
titkos emigráció izgalmas és avantgárd dolog, sem pedig azért, mert egyedül
nem tudott volna mit kezdeni, hanem azért is, mert szerelme ezt diktálta.
Annak tárgya azonban hajthatatlan maradt. Közölte, hogy az út roppant
veszélyes, és ő semmiképpen nem akarja kockára tenni a felesége életét.
Még egy utolsó, forró, nagy ölelésre sem volt hajlandó. Csupán egy futó
csókot lehelt Szilágyi Jolán vörös ajkaira, majd elmondta neki, hogy sikerült
a barátnőjénél, Ormos Böskénél pénzt hagynia a számára, valamint egy térképet
és egy levelet, ami segíteni fogja a budapesti bujkálásban. Mindezek után
elbúcsúzott mind tőle, mind a Havas házaspártól, mind pedig a kastélyban
maradt utolsó Lenin-fiúktól, és szigorúan meghagyta nekik, hogy lehetőleg
minél előbb, ám rejtekutakon térjenek vissza Budapestre. A főváros nagy
bevezető útjait bizonyára ellenőrzik.
Csak másnap reggel, a lichendorfi csendőrállomáson
jutott eszébe, hogy tényleg milyen jó, hogy Szilágyi Jolán nem tartott
velük.
A község határában kapták el őket. Strohschneider
annyira nyugodt volt, hogy Szamuely Tibornak az is eszébe jutott, hogy
elfogásuk talán nem a véletlen műve. Méregette a csempészt, figyelte,
hogyan viselkedik, mit mond, hogy beszél a csendőrökkel, aztán amikor
azok éppen Strohschneidert motozták, benyúlt a kabátja belső zsebébe.
Az őt szemmel tartó csendőr összehúzott szemöldökkel figyelte, ám rögtön
megenyhültek a vonásai, amikor látta, hogy a fal mellé állított őrizetes
jókora zsebkendőt húz elő a ruhájából, és törölgetni kezdi az arcát.
Lövés dördült, és Szamuely Tibor véres arccal összerogyott.
Ahogy eldőlt, és kihullott a kezéből a zsebkendő, észrevették a revolvert
az ujjai között.
A kiérkező körzeti orvos már csak a halál beálltát
tudta megállapítani.
A holttest átvizsgálásakor nagy köteg papírpénzt
találtak, frankban és régi (kék hátú) koronában. Továbbá megtalálták azt
az ékes aranyórát is, amit Szamuely Tibor Lenin elvtárstól kapott Moszkvában.
A több százezer koronányi értékű bankjegy nem volt része annak a félmillió
koronának, amiről a hat napot megélt Peidl-kormány belügyminisztere, Peyer
Károly tett említést a kormány számára készített jelentésében, mint azon
összegről, amit a népbiztosok családtagjainak szerelvényén közvetlenül
a határátlépés előtt szedtek össze a menekülőktől. Nem sokkal ezután,
már a román csapatok Budapestre történő bevonulását követően azonban híre
kelt, hogy a Magyar Nemzeti Bank széfjeiből ennek a pénznek legalább a
háromszorosa hiányzik.
Kun Béla megosztotta velünk azt a hozzánk változatlanul
hű otthoni elvtársaktól származó információt, miszerint Szamuely Tibor
halálhírét először nem akarta elhinni a szociáldemokrata kormány. Az se
volt neki elegendő, hogy a Sopron környékén elfogott Dékány István sofőr
egyértelműen azonosította a halottat: további tanúkat és bizonyosságokat
követelt. Miután ezeket megkapta, az osztrák hatóságokkal karöltve arra
készült, hogy Szamuely elvtársat a mi ideiglenes állomáshelyünkhöz egészen
közel, a bécsújhelyi izraelita közösség temetőjében temessék el. Ott azonban
hallani sem akartak erről, úgyhogy a holttestet visszavitték Magyarországra,
hogy a határ menti Savanyúkúton legyen a nyughelye. Ám a falu lakói valahonnét
megneszelték, hogy kit rejt a koporsó: megdobálták, sőt halálosan megfenyegették
a temetőben a sírásókat. A csendőrök nem avatkoztak közbe, parancsnokuk
pedig a budapesti kormánnyal egyeztetve úgy döntött, hogy a lakosság ellenállása
miatt mégse a savanyúkúti temetőben helyezik végső nyugalomra Szamuely
Tibort. Valahol a falu határában, névtelen sírban ásták el.
Ezzel egy időben Szombathelyen elfogták Cserny Józsefet;
majd egy nappal azután, hogy a románok lemondatták Peidl Gyula kormányát,
Budapesten őrizetbe vették Korvin Ottót, akit alig egy héttel korábban
Kun Béla az illegális harc megszervezésével és irányításával bízott meg.
Országszerte megkezdődtek a letartóztatások és a kivégzések.
Dehogy kezdődtek meg mondta Rákosi
Mátyás. Folytatódnak. Csak most épp az ellenkező irányból, mint
eddig.
Egyikünknek se volt sem ereje, sem kedve vitába szállni
vele.
*
Regényrészlet.
|
|