BENEDEK SZABOLCS

 

Augusztus, 1919*

 

 

A páncélvonat ajtaja becsapódott. Néhány másodpercig még hallatszottak Stromfeld Aurél léptei a vágányok közötti murván, azután csönd lett. Nagy, nyomasztó csönd. Még a madarak is elhallgattak a vasútállomás melletti facsoport ágain.
      Landler Jenő levette tányérsapkáját és megtörölte izzadt homlokát. A vagonban állt a levegő. Csak most, hogy Stromfeld Aurél távozásához kinyitották pár pillanatra a vasajtót, tűnt föl, hogy mekkora a forróság.
      – Azt hiszem, mi is csomagolhatunk, Münnich elvtárs.
      Az ifjú politikai tiszt, a három hetet megélt Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa nagyon csúnya arcot vágott. Landler Jenő hirtelenjében azt hitte, hogy ez a suhanc menten pofon vágja.
      – Ugye, csak tréfálsz, Landler elvtárs? Ugye, nem hagyod befolyásolni magad egy olyan ember által, aki a Forradalmi Kormányzótanáccsal való egyet nem értése miatt távozott a posztjáról?
      – Stromfeld volt a legjobb katona ebben a seregben – Landler Jenő önkéntelenül is hátrébb lépett, addig, amíg a páncélvonat átforrósodott fémfala engedte. Münnichnek úgy rángatóztak az arcizmai, mintha lenne valami a szájában. – Nem kellett volna engedni, hogy lemondjon.
      – Nem kellett volna ellenszegülnie egy politikai döntésnek.
      – Ezt éppen te mondod, Münnich elvtárs? A te kormányod azért szűnt meg létezni, mert mi feladtuk a Felvidéket. Ami ellen a Stromfeld minden erejével tiltakozott.
      Münnich Ferenc erre nem tudott mivel visszatromfolni. Az így keletkezett átmeneti csöndet kihasználva Landler Jenő befejezhette a gondolatmenetet:
      – Nagyon szép és becsülendő dolog a Stromfeld elvtárstól, hogy eljött Gödöllőre, és fölajánlotta a segítségét. Mindazonáltal mindennél beszédesebb a távozása. Amennyiben ő is reménytelennek látja a helyzetet, akkor végképp nincs más megoldás, mint a katapultálás.
      – Na és a III. hadtest, Landler elvtárs? Délelőtt még a miénk volt Szolnok. Egy lendülettel kiszorítottuk onnét a románokat...
      – Hogy azok déltájban ugyanazzal a lendülettel visszaszorítsanak bennünket a Zagyva túlpartjára... Különböző jelentéseket olvastunk, Münnich elvtárs? A te figyelmedet talán elkerülte, hogy a Kun elvtárs által javasolt és erőltetett támadás nem érte el a célját? Hogy a románok nyomasztó túlerőben vannak, hogy a Vörös Hadsereg szétesett, a tisztek már senkinek nem tudnak parancsolni, mert a katonák letették a fegyvert és elindultak hazafelé? Hogy szabaddá vált az út Budapest felé?
      A vagonban megint csönd lett. Kívülről sem hallatszott be semmiféle zaj. Mintha teljesen kiürült volna a vasútállomás, vele együtt pedig a Vörös Hadsereg főparancsnoksága. Egyikük sem mondta ki, ám mindketten ugyanazt érezték: hogy egyedül vannak. Nagyon egyedül.
      – Követelem, Landler elvtárs, hogy azonnal vedd föl a kapcsolatot a szovjetházzal, és kérj utasítást Kun elvtárstól...
      Azt a szót használta Münnich Ferenc, hogy „követelem”, mégis, olyan halkan mondta, hogy suttogásnak is beillett.
      – Utasítást kérjek Kun elvtárstól? – Landler Jenő kurtán fölkacagott. – Talán megfeledkeztél arról, Münnich elvtárs, hogy én vagyok a hadsereg főparancsnoka, Kun elvtárs pedig katonai rangot tekintve alattam van... Ugyanakkor megértem a javaslatodat, csak nem tudom, hogy teljesíthető-e. Momentán fogalmam sincs róla, hogy Kun elvtárs merre van. De tudod mit? Azt javaslom, hogy te se foglalkozzál most evvel. Fogd a holmidat, és tűnj el innét minél hamarébb. Amíg nem késő.
      – Miért? A románok még messze vannak...
      – A románok még igen, ám az emberek itt vannak a közelünkben. Rövidesen észreveszik, hogy egyetlen vörösőr és vöröskatona sincsen a főparancsnokság körül. Ide fognak jönni. Ne áltassuk magunkat: nem azért, hogy hálás szívvel megszorítsák a kezünket.
      Kun Bélát valójában nem lett volna nehéz elérni. Jól sejtette Münnich Ferenc: a szovjetházban tartózkodott. Nyugodt volt, lendületes és határozott. Az utóbbi napokhoz képest mintha kicserélték volna, olyan magabiztossággal szervezett és osztogatta az utasításokat, akár pár hónappal korábban a Visegrádi utcában. Nem ismert és nem tűrt sem ellentmondást, sem kompromisszumot. Akkorra már túl voltunk a nehezén: reggel összeült a Forradalmi Kormányzótanács, és minden vita nélkül meghoztuk a határozatot a lemondásról. Amit néhány órával később jóvá is hagyott a budapesti katona- és munkástanács, megbízva a szociáldemokrata pártot a kormányalakítással. Arról, hogy a szociáldemokrata párt a kommunistákkal való egyesülés óta de jure nem is létezett, egy szó sem esett. De facto működött, és ez volt a lényeg.
      Mielőtt elviharzott volna a Sándor-palotába, Kun Béla hajnalban találkozott a családjával. Ő is, a felesége is kialvatlan volt, és nagyon kimerült. Gál Irén néhány mondatban elmesélte, milyen hosszú és viszontagságos útjuk volt Nyergesújfaluból Budapestig, majd Kun Béla kezdett volna bele a legutóbbi történések elmondásába, ám az asszony félbeszakította:
      – Mindent tudok. Szántó Béla itt volt, és mesélte, hogy maga kint járt a fronton, a tűzvonalban, lelkesíteni a katonákat.
      A „tűzvonalban” szó hallatán Kun Béla kinyitotta a száját, végül nem szólt közbe. Hagyta, hogy a felesége szeretetteli szemrehányással illesse, amiért kockára tette a biztonságát, az életét, amire pedig a magyar és a nemzetközi proletariátusnak és a haladó erőknek olyan nagy szükségük van.
      – Nem beszélve rólunk – tette hozzá Gál Irén, immáron a férje karjaiban. – Hát miért nem vigyáz jobban magára? Mi lenne énvelem, ha maga...?
      Nem fejezte be a mondatot.
      Fáradtak voltak, kialvatlanok, elnyűttek és koszosak, ráadásul sem az idő, sem az alkalom nem volt igazán megfelelő rá, mégis, ha kissé kapkodva is, és alig levetkőzve, szerették egymást. Majd azt mondta Kun Béla:
      – Most el kell mennem elrendezni az utolsó dolgokat. Ha végeztem, vagy magukért jövök, vagy üzenek, hogy mit kell tenniük, hová menjenek. Kérem, hogy addig csomagoljon össze. Lehet, hogy hirtelen kell innét távoznunk.
      – De hova?
      Kun Béla kesernyés mosolyra húzta a száját:
      – Nem tudom... Most még nem tudom. Ám hamarosan kiderül.
      Kopogtattak. Gál Irénnek épp annyi ideje maradt, hogy összébb rántsa magán a pongyolát, nyílott az ajtó, és Szamuely Tibor lépett be.
      Egy lendülettel, megállás nélkül autózott Röjtökről idáig. Egész éjszaka vezetett. Nem adta át a volánt egyik emberének sem. Amint meghallotta a frontról jövő legújabb híreket, beült a sportautóba és egyenest Budapestre hajtott.
      – Jolán ott maradt – tette hozzá. – Biztonságosabbnak ítéltem, ha ott tartózkodik, mintsem Budapesten. Majd érte megyek. Föltéve, ha lesz rá még módom.
      Ezt tárgyilagosan, minden érzelem nélkül mondta. Gál Irén mégis összerezzent:
      – Már miért ne lenne rá módja, Tibor?
      – Ki akarok menni a frontra – válaszolta Szamuely Tibor, anélkül, hogy Kun Bélára pillantott volna. – Most már végképp nem érdekelnek az alkuk és a kompromisszumok. Eddig se nagyon érdekeltek, ezután azonban nem hagyom, hogy ilyesmik befolyásoljanak. Átveszem a hadsereg irányítását, és megszervezem a fegyveres ellenállást. Fölvesszük a harcot az imperialistákkal. Küzdeni fogunk az utolsó emberig, az utolsó csepp vérig. Nincs más esélyünk.
      Kun Béla dörmögött valamit, de senki sem értette, hogy mit.
      Egészen kivilágosodott. Együtt mentek el a kormányülésre. Kun Béláné az utasításhoz híven összecsomagolt, azonban úgy számított, hogy a férje szokás szerint napnyugta előtt nem ér haza. Mindenesetre Hánikával, Ágnessel, valamint természetesen Széles Mariskával együtt a szobában maradt, és a szőnyeg közepére állított kofferek körül olvasással és játékkal múlatták az időt. Valamennyien meglepődtek, amikor délután egyszer csak belépett Kun Béla:
      – Készen vannak? Rendben, látom... Mindjárt itt lesz a Pór Ernő, és eligazítja a továbbiakat.
      Pór Ernő a háború előtt magántisztviselőként dolgozott, ami évekkel később is meglátszott rajta: ezen a napon is szokásos görnyedt tartásával, puffadt arccal, táskás szemekkel és alázatos hanghordozással jelent meg a Kun család rezidenciáján. Pedig nem volt miért alázatoskodnia, hiszen ha nem is nyomakodott előre (ez soha nem volt szokása, amiért mindnyájan igen-igen becsültük), attól még ő is a belső körhöz tartozott: Kun Bélával az oroszországi hadifogolytáborban ismerkedett össze, miután hazatért, alapító tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának, majd a külügyi népbiztosságon is közvetlenül Kun Béla mellett dolgozott.
      – Na, Pór elvtárs, örülök, hogy itt vagy. Hát hogy áll az illegális lakások ügye?
      Pór Ernő nagyokat pislogott, nem lehetett eldönteni, hogy a szeme párásodott-e be, vagy koszos a szemüvege:
      – Az illegális lakások, Kun elvtárs? – kérdezett vissza azzal a hangsúllyal, amivel a tisztviselők szoktak kérdezni, ha nem tudják a választ valamire.
      – Azok, igen. Azért kérettelek ide, mert te vagy azoknak a felelőse – Kun Béla itt úgy érezte, hogy némi magyarázattal tartozik a felesége felé, ezért Gál Irénhez fordulva hozzátette: – Amiket a párt szükség esetére tart fenn. Hát, sajnos, elérkezett az az óra, amiről azt reméltük, hogy soha nem jön el, ám mégis most van az a bizonyos szükség.
      – Azt reméltük, Kun elvtárs, mégpedig olyannyira reméltük, hogy az a szomorú helyzet, hogy azokkal a lakásokkal nincsen semmi...
      – Mi az, hogy nincsen?
      – A szó szoros értelmében véve értem. Mármint hogy nincsenek.
      – Úgy érted, Pór elvtárs, hogy az illegális lakások nem léteznek?
      – Úgy, igen...
      – De hát erről határozat született!
      – A határozat úgy szól, Kun elvtárs, hogy illegális lakásokat kell létrehozni a párt és a kormány vezetői számára szükség esetére. További intézkedés azonban nem történt.
      – Hát nem te lettél megbízva ezeknek a lakásoknak a berendezésével?
      – Én arról lettem tájékoztatva, hogy majd én őrzöm a lakások kulcsait, és szükség esetén én kalauzolom el oda a kijelölt elvtársakat. Ám, hogy pontosan milyen lakásokról van szó, Kun elvtárs, arról én sajnos nem tudok.
      Kun Bélán látszott, hogy a legszívesebben ordított volna, ám a család, különösen a gyerek jelenléte okán, de leginkább a megváltozott körülmények miatt visszafogta magát. Végtére is nem volt ő már senki. Sem a Forradalmi Kormányzótanács, sem a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nem létezett, a tegnapi szociáldemokrata népbiztosok egyszeriben miniszterekké vedlettek át, és azon fáradoztak, hogy Peidl Gyula vezetésével megalakítsák Magyarország első tisztán szociáldemokrata kormányát. Nekünk, kommunistáknak akkor már nem hogy ordítozni nem volt lehetőségünk, de semmi keresnivalónk nem volt ott többé.
      Így aztán Kun Béla ott hagyta az ajtóban álldogáló és a kezeit tördelő Pór Ernőt, és elrohant lakhatás után nézni. Pór Ernő rövidesen követte, ám előtte még néhányszor elnézést kért a Kun családtól is, Gál Irén pedig mindannyiszor biztosította őt a megértéséről, miszerint Pór elvtárs egy ostoba adminisztratív tévedés áldozata lett. Nem sokkal később azonban nagy meglepetésére együtt tértek vissza, örömtől sugárzó arccal, és kart karba öltve bejelentették, hogy megoldották a problémát.
      – Gábor elvtárs fölajánlotta, hogy náluk húzódjunk meg – közölte Kun Béla.
      – Milyen Gábor elvtárs?
      – Hát az író. Gábor Andor.
      Gál Irén arca fölragyogott: kedvelte Gábor Andort, úgy mint embert és mint írót is. A Dollárpapa a kedvenc regényei közé tartozott.
      – S az jó hely lesz? – kérdezte a következő pillanatban már felhősebb tekintettel.
      – Maga talán tud jobbat? – vágott vissza Kun Béla.
      Gál Irén arra gondolt, hogy Gábor Andor többször vendégeskedett már a Visegrádi utcában is, később a művelődési népbiztosságon dolgozott, és a színházi emberek szakszervezetét irányította – baloldali meggyőződése tehát mindenki számára nyilvánvaló volt, ami kétségessé teszi azt, hogy egy ellenforradalmi világban biztonsággal el lehetne rejtőzni nála. Mindezeket azonban megtartotta magának, és engedelmeskedett Kun Béla utasításának, miszerint menjenek le a bőröndökkel a szovjetház elé, és várják meg Gábor Andort, aki elment keríteni egy gépkocsit a fuvarhoz.
      Gábor Andor azonban végül nem jelent meg az épület bejárata előtt – amit immáron nem őrzött senki –: Kun Béla nem vele érkezett oda, hanem egy másik régi ismerőssel, dr. Péterfi István orvossal, Kolozsvárról.
      – Nála fogunk lakni – újságolta. – Sokkal jobb ötlet, mint a Gábor. A Pista sose politizált. Nem lesz gyanús.
      Péterfi doktor meghajolt, és kezet csókolt Gál Irénnek, aki előbb egy elvtársias kézfogást szeretett volna kierőltetni, majd akként döntött, hogy amennyiben ez a derék ember tényleg nem politizált, akkor most, ezekben a percekben végképp nem kellene ilyen gesztusokba belerángatni, úgyhogy hagyta magát.
      – Üdvözlöm, kedves Pista. Hogy van, kérem?
      – Remekül. Kun elvtárssal már megbeszéltünk mindent. A család most éppen nyaralni van, így hát akad hely bőven, de ha hazajönnek, akkor sem leszünk szűkösen. Jöjjenek, elvezetem magukat. Nem lakunk messzire.
      Elindultak. Gál Irénnek az a június végi nap jutott eszébe, amikor a monitorok lázadása zajlott, és hasonlóképpen el kellett rejtőzniük valahol. Ez azonban minden tekintetben más volt. Akkor lehetett érezni, mindnyájan tudtuk, hogy a bujdosás csak ideiglenes dolog, a vörösőrség és a vöröskatonák hamarosan leverik az ellenforradalmárokat, és ők jöhetnek vissza. Ezúttal azonban már sem a Vörös Hadsereg nem létezett, sem a Vörösőrség, amelynek parancsnoka, Rákosi Mátyás ugyancsak a menekülés és az illegalitás közötti döntés problémájával volt elfoglalva. Az alagút végén nem pislákolt fény, és egyikünk sem tudta, mit hoznak a következő percek.
      Csak a szomszéd utcában, ahonnét már nem lehetett rálátni a szovjetházra, jutott eszébe Gál Irénnek, hogy el se búcsúzott az épülettől. Úgy jöttek el, olyan hamar, hogy egy pillantást sem vetett feléje. Rövidesen kiderült azonban, hogy ezt mégse szalasztotta el: alig érkeztek meg az orvos lakásához (ami tényleg nem volt messze, ellenben sokkal barátságosabb, fényesebb és tágasabb volt annál, mint amelyikben júniusban meghúzódtak), már csöngettek is az ajtón. Péterfi doktoron látszott, hogy sosem politizált: minden félelem és gyanakvás nélkül ment az ajtóhoz. A küszöbön Tímár Szeréna állt, Kun Béla titkárnője, két csomaggal a kezében:
      – Ezeket Kun elvtárs küldi a Péterfi elvtársnak, hogy el kellene rejteni...
      – Igen? S mi van bennük? – kérdezte derűsen Péterfi doktor.
      Tímár Szeréna elengedte a füle mellett a kérdést. Meglátta az előszobában lapuló Gál Irént, és feléje fordulva folytatta:
      – Kun elvtárs kéri az elvtársnőéket, hogy azonnal jöjjenek vissza. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak. Megváltozott a helyzet.
      Hogy miben változott meg, azt vagy nem akarta, vagy nem tudta megmondani, mindenesetre segített fölnyalábolni a koffereket, és nem sokkal később a Kun család ismét a Hungária-szállóban volt, nemrég ott hagyott rezidenciájukon, ahol Kun Bélán kívül Szamuely Tibor várta őket.
      – Megalakult a Peidl-kormány – ismertette az új fejleményeket Kun Béla –, és mindjárt meg is állapodott az osztrák szociáldemokratákkal, hogy kiadnak minket nekik. Helyesebben ők befogadnak bennünket. Úgy gondolják ugyanis, hogy nekünk biztonságosabb lesz ott, mint idehaza.
      – Már miért lenne biztonságosabb? – értetlenkedett Gál Irén. – Ott is a szociáldemokraták vannak kormányon, meg itt is. Mi a különbség?
      – Peidl maga is sejti, hogy nem lesz sokáig kormányon. Inkább előbb, mint utóbb, de ideérnek a fehérek. A szegedi kormány már szervezi a budapesti bevonulást. Az osztrákok menedékjogot adnak nekünk. Még ma éjjel elhagyjuk az országot. Vonattal megyünk Bécsbe.
      Mint kiderült, már ez is meg lett sebtében szervezve: a biztonság kedvéért két vonat megy, az egyikben a népbiztosok fognak utazni, a másikban a családtagjaik. A vonatok rövidesen indulnak Kelenföldről. S az is kiderült, hogy a menedékjog Szamuely Tiborra nem vonatkozik. Őt nem fogadják be az osztrákok.
      – Semmi gond – mondta vidáman Szamuely. – Én is átmegyek Ausztriába. Csak éppen nem vonaton.
      Gál Irén megint nem tudta megállni, hogy ne adjon hangot értetlenségének:
      – De miért akar Ausztriába menni, ha ott nem látják szívesen? Ott se lesz nagyobb biztonságban, mint itt. Maga kiválóan szervezte és irányította az illegális munkát a Béláék bebörtönzése idején. Miért nem teszi most is ugyanezt? A Havas házaspár nem tudná megint elrejteni?
      – A Havas házaspárral épp eleget mutatkoztunk együtt ahhoz, hogy engem ne azonnal náluk keresnének. Különben meg rájuk bízom a Jolánt. Nem akarom, hogy baja essék, amennyiben velem történne valami.
      – Szamuely elvtárs csak ideiglenesen fog Ausztriában tartózkodni – tette hozzá Kun Béla. – Amint lehetőség nyílik rá, Oroszországba megy, hogy tájékoztassa Lenin elvtársat a történetekről, és megállapodjon vele a következő lépésekről és feladatokról. De mi se szándékozunk sokáig Ausztriában maradni. Minél hamarébb vissza akarunk térni. Az ellenség most átmenetileg fölénk kerekedett, a harc azonban nem ért véget.
      – A folytonos kompromisszumok és a megoldás kerekedett fölénk – replikázott Szamuely Tibor. – Ide vezetett, hogy nem voltunk elég kemények.
      Kun Béla nem mondott erre semmit.
      A felesége megszorította Szamuely kezét:
      – Vigyázzon magára, kérem, kedves Tibor! Magára külön vadászik az ellenség. Ha elkapják, magával fognak példát statuálni.
      – Ettől nem félek, Kunné elvtársnő – Szamuely Tibor a hőség ellenére most is rajta lévő bőrkabát belső zsebébe nyúlt, és egy revolvert húzott elő. – Ha elkapnak, inkább főbe lövöm magam, mint hogy a kezük közé kerüljek.
      Kezet szorított Kun Bélával is, azzal kilépett az ajtón.
      A Kun család rövidesen követte.
      Kun Béla a megállapodás értelmében egy kis ideig a szállóban maradt, hogy majd kerülő úton menjen ki az állomásra és szálljon föl egy másik vonatra, ne arra, amelyikkel a családtagok utaznak – azt reméltük, hogy amennyiben megállítanák azt a szerelvényt, a nőket és a gyerekeket békén fogják hagyni, és el fogják őket engedni. Ezalatt a másik, titkos vonat nyugodtan folytathatja az útját Bécs felé.
      A tervünk bevált. Nem sokkal éjfél után ugyanis Győrben dorongokkal és husángokkal fölfegyverzett munkások állították meg a családtagok szerelvényét. Fölkapaszkodtak a szerelvényre, és végigjárták az összes vagont. A várakozás ellenére azonban sem Kun Bélát, sem más kommunista vezetőt nem találtak rajta, csupán rémült és álmos nőket és gyerekeket. Valamint egy csapatnyi antant tisztet, akik a szolgálati idejük leteltével hazautaztak Olaszországba.
      Az egyik kalauz aztán hirtelen megsúgta a csalódott győri munkásoknak, hogy Kun Béla ugyan nincs a vonaton, a felesége és a lánya azonban igen, a többi népbiztos családtagjaival együtt.
      – Az se volna rossz fogás, ugye? A nők között van néhány szép bige. A Kun Béla felesége is mutatós darab.
      Több se kellett a győrieknek, megint visszakapaszkodtak a vonatra.
      Nem derült ki, hogy ki kezdett el lövöldözni. Egyesek szerint az antant tisztek megunták a várakozást, és különben se fogadták jó szívvel, hogy lármás, rossz öltözékű, botokkal fölszerelkezett emberek rohangálnak a folyosón, és bemennek minden kupéba. Valamelyik talán pisztolyt rántott elő, hogy ezzel kényszerítse őket távozásra. Mások úgy vélték, hogy bolsevik érzelmű győriek lőttek a peronok sötétjéből a lincselni készülőkre. Esetleg az itteni vörösőrség utolsó kormányhű tagjai, avagy fegyvert még le nem tett vöröskatonák. Akárhogy is történt, a lövések eldördülte után a munkások nagy sebesen leszálltak a vonatról, és a szerelvény tovább mehetett.
      Nem sokkal később keresztülrobogott egy másik vonat is Budapest felől a győri állomáson, azt azonban senkinek eszébe nem jutott megállítani. Pedig azon utazott Kun Béla, Landler Jenő, Vágó Béla, Pogány József, Pór Ernő... egyszóval mi, valamennyien.
      A mi utunk sima és biztonságos volt. Semmilyen atrocitás nem ért bennünket. Nem úgy, mint a másik szerelvényben ülőket, akiknek már az indulásuk sem volt egyszerű. Nem sokkal azután például, hogy a gépkocsik elindultak a szovjetháztól, az autók körül és mögül fenyegető puffanások hallatszottak.
      – Mi ez, Surek elvtárs? – kérdezte Gál Irén rémülten a sofőrt, aki különben szerelőként fontos pozíciót töltött be a budapesti munkástanácsban.
      Az fülelt egy kicsit, hogy meg tudja állapítani, a motorból vagy kívülről jönnek-e a hangok, majd azt válaszolta:
      – Lövések. Valaki lő ránk.
      – S most mi lesz?
      – Mi lenne? Nagyobb sebességre kapcsolunk.
      Azzal rátaposott a gázra. Ugyanezt tette a többi autó sofőrje is.
      Kelenföldre érve kiderült, hogy senkinek nem esett bántódása, leszámítva a kis Landler Erzsébetet, akinek a karját súrolta egy golyó.
      Forrott a levegő. Még magukhoz sem tértek a lövések okozta sokkból, amikor újabb izgalom következett. Egy vasutas belépett abba a kupéba, ahol a Kun és a Pogány család ült, és bizalmaskodó hangon azt javasolta nekik, hogy a saját érdekükben szálljanak le a szerelvényről, a vonatot ugyanis Pesten kívül föl fogják robbantani.
      – Mit csináljunk? – kérdezte Pogányné a kezeit tördelve, miután a bizalmaskodó vasutas eltávozott a sötét éjszakába.
      – Nem kell mindent elhinni, kedvesem, főleg olyat nem, amit egy ismeretlen állít – felelte Kun Béláné, és megigazította az egyik koffert a csomagtartón.
      – De mi van, ha tényleg fölrobbantanak?
      – Mi lenne? Meghalunk. Csakúgy, mintha Budapesten maradnánk. Akkor egészen biztosan. A robbantás viszont korántsem bizonyos. Ez az ember lehet, hogy csupán gonosz tréfát akar űzni. Vagy egy provokátor, és azt akarja elérni, hogy leszálljunk egy diplomáciailag védett vonatról. Ha leszállunk, biztos halál vár ránk. Ha nem... meglátjuk.
      A válasz messze nem nyugtatta meg Pogánynét, ám úgy volt vele: majd meglátják.
      Hát meglátták. Robbanás nem történt, sőt Győrig teljesen sima volt az út, többen el is aludtak. Aztán a győri lövöldözést követően minden megváltozott. Alig hagyták el a várost, egy újabb ismeretlen ember járta végig a szerelvényt, aki azt állította magáról, hogy a Böhm Vilmos öccse, és a Kun Béla megbízásából összeszedi a pénzt mindenkitől, mert ő át tudja csempészni a határon. Ugyanis a határőrök minden értéket el fognak szedni mindenkitől.
      – Maga ismeri? – fordult Pogányné Kunnéhoz.
      – Sose láttam – vonta meg a vállát amaz. – De igaza van: a határon úgyis átkutatnak minket. Akkor nem mindegy, ki veszi el a pénzt? Lehet, hogy így legalább tényleg jó helyre megy.
      Azzal a Böhm Vilmos állítólagos öccse kezébe nyomta a nála lévő bankjegyeket. Többsége régi pénz volt: kék hátú bankó.
      A határon tényleg sokáig várakozott a szerelvény. Az osztrák határőrök szisztematikusan, szívós alapossággal átvizsgáltak mindent és mindenkit. Kiforgatták a zsebeket, minden táskába és kofferba belenéztek. Pogányné ócska cipőin különösen meglepődtek, meg is kérdezték tőle, hogy minek neki ezek a rongyos lábbelik.
      – Hogyhogy minek? – förmedt rájuk Pogányné. – Hát hordani. Magának miért vannak cipői?
      Az érdeklődő osztrák határtiszt föltépte az egyik cipőt, hátha a bélésében talál valamit. Nem talált semmit. Mérgesen rájuk csapta a kupé ajtaját.
      – A Józsi azt javasolta – mondta távozásuk után Pogányné Kunnénak –, hogy azokat a ruhákat hozzam el, amiket még a kommün előtt hordtam. Hogy ne keltsek gyanút.
      Mielőtt a vonat elhagyta volna Magyarország területét, azt az utolsó néhány fegyvertelen vörösőrt, akik Budapestről idáig kísérték a népbiztosok családtagjait, leszállították a szerelvényről. Visszaküldték őket az ország belsejébe. Az ablakokból látszott, ahogy szótlanul, lehajtott fejjel baktatnak a sötét határőrbódék felé. Mögöttük fölfegyverzett, ismeretlen emberek. A sötétben szinte világított haragos tekintetük.
      – Fölakasztják őket – csúszott ki Kun Béláné száján. – Csupán azért, mert nekünk szolgáltak.
      Pogányné kereste a szavakat, de erre nem lehetett mit mondani.
      A vonat nekilódult, és legközelebb már csak Bécsben állt meg. Az ottani főpályaudvaron vártunk rájuk, a mi szerelvényünk valahol megelőzte a sokszor megállított másik vonatot.
      Kun Béla megölelte a feleségét, meghallgatta annak néhány mondatban összefoglalt úti beszámolóját, majd annyit mondott:
      – Az a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, és mostantól minden más lesz.
      Hogy pontosan mire gondolt, azt egyikünknek sem árulta el.
      A pályaudvar épülete előtt kormányzati autókba ültettek bennünket. Már a férje mellett ülve, a járó motor zakatolása mellett súgta oda Gál Irén Kun Bélának a kérdést:
      – Szamuelyről tud valamit?
      Kun Béla megrázta a fejét.
      Szamuely Tibor ezekben a percekben egy Strochschneider nevű osztrák csempész társaságában gyalogolt egy sűrű erdőben – hogy éppenséggel magyar vagy osztrák területen-e, azt egyértelmű pontossággal talán Strochschneider sem tudta volna megmondani, mindenesetre azt remélték, hogy rövidesen elérik Lichendorf községet. Siettek, mivel késésben voltak. Strochschneider órákon át várta Szamuely Tibort a megbeszélt helyen, már éppen készült elmenni, amikor amaz megérkezett, és tőle szokatlan módon szabadkozni kezdett, miszerint nem várt körülmények léptek föl, emiatt nem tudott időben ideérni. A csempészt nem különösebben érdekelték a nem várt körülmények, dühösen mordult egyet, majd közölte, hogy a késlekedés miatt magasabb áron tudja vállalni a feladatot, ugyanis az időkiesés miatt ő további munkáktól esik el. Szamuely Tibor biztosította arról, hogy ez nem jelent problémát, van nála bőven pénz.
      A nem várt körülmények elsősorban a gépkocsi többszöri meghibásodását jelentették. Szamuely Tibor az előző napon egyetlen rohammal vágtatott föl vele Röjtökről Budapestre, majd alig fél napra rá Budapestről vissza. Amikor aztán Röjtökről továbbindult Sopron, illetve a határ felé, a jármű föladta a küzdelmet. Szamuely és a sofőr, Dékány István próbáltak javítgatni rajta, az utolsó próbálkozásnál azonban végérvényesen kiderült, hogy nem lehet vele mit csinálni. Elbúcsúztak hát egymástól, és ki-ki elindult gyalogszerrel a maga útjára: a sofőr keletre, az ország belseje felé, Szamuely Tibor pedig nyugatra, erősen remélve, hogy a késés ellenére megvárja őt Strohschneider.
      Szilágyi Jolán semmiről nem tudott, ami az alatt az egy nap leforgása alatt Budapesten történt. Főleg Szamuely Tibor bizalmas utasítása miatt nem, a férje ugyanis szigorúan meghagyta a Lenin-fiúknak, hogy bármi hír érkezik a kastélyba, azt tartsák meg maguknak, a világért se adják tovább senkinek. A titkolózás mindig is fontos elem volt Szamuely Tibor életében; mondhatni, mestere volt a titoktartásnak, nem számított neki, hogy mások szerint mit volna érdemes titkolni, avagy mit szabad és mit nem, ő úgy gondolta: az a legjobb, ha senki nem tud semmiről, vagy legalábbis csak annyit tud, amennyit ő maga csepegtet belé. Ez alól Szilágyi Jolán sem volt kivétel, aki számára tehát újdonságként hatott, hogy lemondott a Forradalmi Kormányzótanács – hiszen Szamuely Tibor azért indult el a nyaralást megszakítva Budapestre, hogy tájékozódjon a harc folytatásának lehetséges módjairól, viszont azzal tért vissza Röjtökre, hogy a szociáldemokraták átvették a hatalmat, a kommunista vezetők pedig elhagyják az országot.
      – Engem nem fogadott be hivatalos módon Ausztria – tette hozzá –, úgyhogy kénytelen leszek nem hivatalosan csatlakozni a többiekhez. Magát ez annyiban érinti, hogy sajnos nem jöhet velem. De itt se maradhat. Vissza kell térnie Budapestre.
      Szilágyi Jolán szeretett volna Szamuely Tiborral tartani. Elsősorban nem is azért, mert az illegális határátlépés és a titkos emigráció izgalmas és avantgárd dolog, sem pedig azért, mert egyedül nem tudott volna mit kezdeni, hanem azért is, mert szerelme ezt diktálta. Annak tárgya azonban hajthatatlan maradt. Közölte, hogy az út roppant veszélyes, és ő semmiképpen nem akarja kockára tenni a felesége életét. Még egy utolsó, forró, nagy ölelésre sem volt hajlandó. Csupán egy futó csókot lehelt Szilágyi Jolán vörös ajkaira, majd elmondta neki, hogy sikerült a barátnőjénél, Ormos Böskénél pénzt hagynia a számára, valamint egy térképet és egy levelet, ami segíteni fogja a budapesti bujkálásban. Mindezek után elbúcsúzott mind tőle, mind a Havas házaspártól, mind pedig a kastélyban maradt utolsó Lenin-fiúktól, és szigorúan meghagyta nekik, hogy lehetőleg minél előbb, ám rejtekutakon térjenek vissza Budapestre. A főváros nagy bevezető útjait bizonyára ellenőrzik.
      Csak másnap reggel, a lichendorfi csendőrállomáson jutott eszébe, hogy tényleg milyen jó, hogy Szilágyi Jolán nem tartott velük.
      A község határában kapták el őket. Strohschneider annyira nyugodt volt, hogy Szamuely Tibornak az is eszébe jutott, hogy elfogásuk talán nem a véletlen műve. Méregette a csempészt, figyelte, hogyan viselkedik, mit mond, hogy beszél a csendőrökkel, aztán amikor azok éppen Strohschneidert motozták, benyúlt a kabátja belső zsebébe. Az őt szemmel tartó csendőr összehúzott szemöldökkel figyelte, ám rögtön megenyhültek a vonásai, amikor látta, hogy a fal mellé állított őrizetes jókora zsebkendőt húz elő a ruhájából, és törölgetni kezdi az arcát.
      Lövés dördült, és Szamuely Tibor véres arccal összerogyott. Ahogy eldőlt, és kihullott a kezéből a zsebkendő, észrevették a revolvert az ujjai között.
      A kiérkező körzeti orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
      A holttest átvizsgálásakor nagy köteg papírpénzt találtak, frankban és régi (kék hátú) koronában. Továbbá megtalálták azt az ékes aranyórát is, amit Szamuely Tibor Lenin elvtárstól kapott Moszkvában. A több százezer koronányi értékű bankjegy nem volt része annak a félmillió koronának, amiről a hat napot megélt Peidl-kormány belügyminisztere, Peyer Károly tett említést a kormány számára készített jelentésében, mint azon összegről, amit a népbiztosok családtagjainak szerelvényén közvetlenül a határátlépés előtt szedtek össze a menekülőktől. Nem sokkal ezután, már a román csapatok Budapestre történő bevonulását követően azonban híre kelt, hogy a Magyar Nemzeti Bank széfjeiből ennek a pénznek legalább a háromszorosa hiányzik.
      Kun Béla megosztotta velünk azt a hozzánk változatlanul hű otthoni elvtársaktól származó információt, miszerint Szamuely Tibor halálhírét először nem akarta elhinni a szociáldemokrata kormány. Az se volt neki elegendő, hogy a Sopron környékén elfogott Dékány István sofőr egyértelműen azonosította a halottat: további tanúkat és bizonyosságokat követelt. Miután ezeket megkapta, az osztrák hatóságokkal karöltve arra készült, hogy Szamuely elvtársat a mi ideiglenes állomáshelyünkhöz egészen közel, a bécsújhelyi izraelita közösség temetőjében temessék el. Ott azonban hallani sem akartak erről, úgyhogy a holttestet visszavitték Magyarországra, hogy a határ menti Savanyúkúton legyen a nyughelye. Ám a falu lakói valahonnét megneszelték, hogy kit rejt a koporsó: megdobálták, sőt halálosan megfenyegették a temetőben a sírásókat. A csendőrök nem avatkoztak közbe, parancsnokuk pedig a budapesti kormánnyal egyeztetve úgy döntött, hogy a lakosság ellenállása miatt mégse a savanyúkúti temetőben helyezik végső nyugalomra Szamuely Tibort. Valahol a falu határában, névtelen sírban ásták el.
      Ezzel egy időben Szombathelyen elfogták Cserny Józsefet; majd egy nappal azután, hogy a románok lemondatták Peidl Gyula kormányát, Budapesten őrizetbe vették Korvin Ottót, akit alig egy héttel korábban Kun Béla az illegális harc megszervezésével és irányításával bízott meg. Országszerte megkezdődtek a letartóztatások és a kivégzések.
      – Dehogy kezdődtek meg – mondta Rákosi Mátyás. – Folytatódnak. Csak most épp az ellenkező irányból, mint eddig.
      Egyikünknek se volt sem ereje, sem kedve vitába szállni vele. 

 

* Regényrészlet.