Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 8. sz.
 
 
 
 

 

SZŰCS BALÁZS PÉTER

 

Szilánkok

 

 



Polcok 


A szobában hatalmas mélybarna íróasztal, tölgyből talán, rajta régi írógép. Papírhalmok végig az asztallapon. Faltól falig polcok tele könyvvel. Nehéz volna felfedezni a rendszert a könyvek közt, de ki ismerhetné ki magát egy másik ember tudatában és életében ténylegesen? 



Mentők 


Senkit nem ismer a városban, először ott volt a költözés, és tessék, most meg a gyerek is beteg lett. Magas a láza, két napja nem alszik, s mindent kihányt, amit megevett. Orvost hívott, és jött is egy fiatal doktornő, kifejezetten csinos, már ettől rosszabbul érezte magát, aki megnézte a gyereket, igaz, alig egy pillantást ha vetett rá, s közölte, ne aggódjon, ez csak gyomorrontás. El fog múlni. De két napja semmi változás, a láza már 40 fok. Ismét orvost hív. Szakállas, magas, középkorú férfi érkezett. Be sem ment a szobába, már az ajtóból, nyugodt, ám ellentmondást nem tűrő hangon jelenti be: – Agyhártyagyulladás. Az állapota nagyon komoly. Azonnal mentőt kell hívni. – Mégis, hogy lehetséges ez, kérdezi, s most mihez fogjon. Aztán telefonál. Kétségbeesetten csomagolni kezd, mindent, amire szükség lehet, de képtelen gondolkodni, s abban a pillanatban már hallja, ahogy szirénázva megérkezik a mentőautó. 



Olvasás 


Lehunyt szemmel, önfeledten üldögél a kerti padon a kellemes koraőszi napsütésben. Váratlanul odalép hozzá az elöljárója, s  megkérdezi tőle, hogy mit olvasott a nyáron. Ő kissé meghökken a kérdés meglehetősen zavarbaejtő hangnemétől, s bizonyos enyhe zavarodottsággal nevezi meg az írót. (A források ezen a ponton némileg ellentmondásosak. Egyesek szerint Kodolányi, mások állítása szerint Nietzsche neve hangzott volna el.) Az elöljáró tekintete elhomályosul, majd a hangjában határozott roszszallással jegyzi meg: – De hisz az protestáns volt



Idegenség 


Sohasem fogjuk egészen megérteni az embereket. Feltételezésekre kell hát hagyatkoznunk, melyeket időről időre módosítanunk kell majd. Valaki a gyerekkoráról mesél: – „Ennek a kisfiúnak miért olyan göndör a haja? Talán csak nem afrikai?” –, s azt gondoljuk, hogy az ilyen, talán csak szellemesnek szánt mondatok kelthetik fel először, s alapozhatják meg valakiben az idegenség szűnni nem akaró érzetét, melytől azután egész életében nem tud majd szabadulni. Mintha börtönben lenne, vagy legalábbis egy labirintusban. 



Hangok 


A visszavonultság már egész korán egyik legfőbb jellemzője volt, ahogyan gyerekkorában a barátai ismerős hangját meghallotta az ajtóból:
    – „Csókolom! Yorick lejöhet focizni?” – s azt remélte, óhajtotta, vágyta, hogy a szülei nem, nem és nem fogják elengedni.... 



Beszédmód 


Bizonyos életszakaszokban Yorick különös társaságba keveredett – egyesek rossznak mondták volna –, de már az új ismerősök sajátságos beszédmódja,  fogalmazásbeli jellegzetességei alapján azt lehetett érezni, hogy ez semmiképpen nem lesz egy afféle kívánatosnak nevezhető, s hosszútávon fenntartható nexus. Hallgatta a többieket, s ha mégoly csábító volt is a lehetőség, hogy akkor most közvetlenül megismerheti az úgynevezett életet, nem sokkal később elköszönt, s visszatért a megszokott dolgai közé. 



Napló 


Hosszasan állt a könyvespolc előtt. A könyvek közt Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései, Dylan Thomas Az író arcképe kölyökkutya korából, Pessoa A kétségek könyve. Valamiért azután Sylvia Plath Naplóit emelte le a polcról, s olvasni kezdte annál a résznél, ahol Sylvia Plath azon tűnődött, minek is neki ez az egész egyetemesdi. (Talán azért, hogy ne hulljon darabokra.) S azért marcangolta magát, mert nem tanult németül. S mert nem haladt az írással! Aztán, ahogyan az már csak történni szokott, minden egyszerre és váratlanul a helyére került, összeállt és értelmet nyert, mégha csak átmenetileg is. Milyen jól ismeri ő mindezt - gondolta – milyen jól. Túlságosan is. 



Kézirat 


Akkorra már milliószor írta újra és olvasta végig a szöveget, de semmi nem változott. Antoine Doinel kézirata nézhetett ki így. Idézetek, utalások, átírások – Cervantestől Sterne-ig, s tovább –, s még egy seregnyi értelmetlenség. Hiába minden erőfeszítés, gondolta, mert a történet derűs felszíne alatt mindvégig jól érezhetően és szinte kitapinthatóan ott húzódik a melankólia egy sajátos és árulkodó típusa, melyet oly jól ismert, s gyűlölt egyszersmind, s amely arról tanúskodott, hogy még ennyi idő elteltével sem tudott megbocsájtani önmagának. 



Fényképek 


Órák óta ült a padlón, az egészen gyengén megvilágított szoba közepén. Csupa régi számot hallgatott. April Come She Will, All Along the Watchtower. Körülötte mindenfelé fényképek hevertek szétszórva, elképesztően sok felvétel. – Egy valódi archívum – gondolta. Nézte a képeket, egyiket a másik után, és mivel az idők során már egészen hozzászokott a kissé megváltozott hangszínükhöz, nem is tartotta különösebben furcsának, hogy beszélnek hozzá a halottai. 



Bizonyosság 


Miközben hazafelé tartott a szemerkélő esőben, a leeresztett redőnyű házak mellett, elment a könyvesbolt előtt, s felidézte magában az egyik utolsó találkozásukat, a találkozást, ahol már nem a szavak játszották a főszerepet. Nem mintha ezzel arra akart volna célozni, hogy akkor nyilvánvaló, hogy a tettek. Akkor még nem volt biztos, hogy valaminek vége, de sejteni lehetett, s okkal lehetett feltételezni, hogy ha nem most, akkor kicsivel később. Aztán, mikor a megérzése beigazolódott, a dolgok természetéből adódóan ő a legkisebb mértékben sem érezte mindettől kevésbé rosszul magát. 



Odakint csak a sűrű köd 


Cordélia mostanában viszonylag rendszeresen gondolt arra, hogy elköltözik a városból, fel a hegyekbe – ahol egyesek ellenőrizhetetlen állítása szerint meglepően normális emberek élnek –, s minden személyes holmiját elajándékozza vagy elégeti, szó szerint mindenét, az új házban pedig más színek és más illatok között kísérel meg felépíteni egy új életet. De lehet hogy csak a haját festi be. Vagy szokás szerint megnéz egy filmet, ami feltehetően most sem lesz más, mint a Diploma előtt, a Családi fészek és az Annie Hall. Felállt a székből, s az ablakhoz lépett. Odakint csak a sűrű köd. 



Levél 


Akkor léptek fel utoljára együtt. Az utolsó koncert, akusztikusan, erősítők nélkül, unplugged. Meglehetősen sok feldolgozást játszottak. Come as You Are, Alive, Under the Bridge, Seasons, Disarm, Angeles. Mikor már mindenki menni készült, az egyik gitárosuk – egy meglehetősen zárkózott, szótlan és szép lány, aki a maga sajátos módján kifejezetten kedves volt – adott neki egy levelet, melyet csak később olvasott el, s az állt benne: Amikor a Lélek az összes, de tényleg az összes képzelhető létformát végigélte s megtapasztalta, mondhatatlan részvét támad benne a létezés egésze iránt, s egy szempillantás alatt visszavonja a teremtést, mintha sohasem történt volna meg az egész. 



Felismerés 


Ott ült a monitor előtt, s voltaképpen még bele sem kezdett az olvasásba, máris tudta, mert tudnia kellett, hogy plágiummal van dolga, mert a szöveget, jóllehet valaki más neve alatt jelent meg, ő írta valamikor. Ez a felismerés teljesen összezavarta és elbizonytalanította, s arra késztette, hogy az amúgy már addig is megragadhatatlannak és átláthatatlannak tartott létezésről alkotott összes elképzelését végleg feladja, egyúttal pedig azt is be kellett látnia, hogy valósnak vagy legalábbis hitelesnek mondható képet valószínűleg semmiről sem lehet kialakítani. Ezt sem tekinthette bizonyosságnak persze, legfeljebb valószínűségnek, mint minden mást. Legfeljebb valószínűségnek. 



Tapasztalat 


Egyesek módszeresen elzárkóznak a tapasztalatok elől, mint az az ember, aki egy tengeri hajóút során szünet nélkül A hajózás története című könyvet olvasta, anélkül, hogy a hullámokra akár csak egyetlen pillantást is vesztegetett volna. Az ilyen emberek úgy tekintenek a tapasztalatra, mintha az megzavarná az élet bensőségességét, pedig könnyen előfordulhat, hogy egyedül a tapasztalatok adhatnak némi jelentőséget az emberi életnek – mint az írott vagy nyomtatott betűk a fehér papírlapnak. 



Szemlélődés 


Egy fiatal nő – a haja szőke vagy egészen világosbarna – türkizkék pulóverben sétált Dublinban. Máskor mindig különös élvezettel tanulmányozta a várost, szemlélte a  Liffey partját, figyelte az embereket, ahogy a pubok felé mentek, ahogy vásároltak, vagy épp esernyők alá bújtak, de most valahogy nem. Megunhatta az épületeket, a hangokat, a színeket, az embereket vagy saját magát, mert délnek vette az irányt, s a St Stephen’s Green felé indult. Jóllehet maga sem tudta pontosan meghatározni az okát, de eldöntötte, hogy másnap reggel elutazik a városból. 



Álom – James Joyce Cultural Centre 


Álmában Dublinban járt. Ráért, semmi nem sürgette. Nem is létezett idő. Earl Street North. Itt áll a szobor. Nem nézte meg, oda sem pillantott, de tudta, hogy ott áll. Az O’Connell Streeten ment tovább. Itt a Parnell Square. A Parnell Street. Köztük az emlékmű. Megállt, nézte, ahogy állnak a sarkon. Különös alakok, mind nagyon jámbor ábrázattal. Kezükben hangszer. Hangot azonban nem lehetett hallani. Pénzt dobott a kalapba. Indult tovább. Figyelte az árnyakat.  Balra fordult.  Valami ismerős felé haladt. North Great George’s Street. Elment az épület mellett. Visszafordult. Elérkezett a kapuig. Ez valahonnan nagyon ismerős volt, de nem tudta mi lehet ez. Aztán megtorpant, elindult visszafelé. Ugyanazon az útvonalon haladt, amerről jött, az úton le a folyóig. Aztán az O’Connel Bridge-hez ért, a Liffeyre pillantott. A folyó egészen nyugodt volt. Azután felébredt. 



Joyce gitárja 


Hallottam egy emberről, aki egész életében azt tervezgette, hogy megszerzi magának James Joyce gitárját, vagy legalább egyszer a kezébe veszi. Tudja, szinte semmi esélye nincs rá, hogy sikeresen véghezvihesse a tervét, de ez nem tántoríthatja el. Naponta ellátogat a James Joyce Towerbe, Sandycove-ban. Először csak nézelődni fog, s mozdulatai is éppen olyanok lesznek, mint általában a látogatók mozdulatai. A szivartárca, a sétabot és a halotti maszk őt nem nagyon foglalkoztatják. A fényképek és a levelek sem. Ezért ezeket bámulja majd áhítattal. A gitárra rá sem mer nézni. Nem akarja magára felhívni a figyelmet. Nem akar gyanút kelteni. A következő heteket arra szánja, hogy naponta éppen csak egy pillantást vessen majd a hangszerre. Ha számításai helyesek, néhány hónap múlva elérkezik a nap, amikor, akár egy szemérmes teremőr, egész egyszerűen láthatatlanná válik. Lassan kinyithatja majd a vitrin üvegét, és, legalább egy pillanatra a kezébe foghatja a hangszert. Csak az kell, hogy a környezet részeként fogadják el. Várni kell, várni. De addig is vigyáznia kell, nem szabad, hogy feltűnjék valakinek. Az ember sohasem lehet eléggé körültekintő. 



Szilánkok 



Szomikó, a fiatal prostituált minden hajnalban percre ugyanakkor elindult otthonról, ugyanazon az úton, hajszálra ugyanott fordult be a sarkon, elhaladt az alvó, nyomorék koldus mellett, akin mindössze egy rongyos pokróc volt. Letett a fekvő alak mellé egy kevés pénzt, egy kis élelmet, s már indult is tovább. Nem fordult vissza. 


II 


Valamivel később a koldus felkelt, megszámolta a pénzt, lassan megette az ételt.
      Aztán egész nap maga elé meredve, szinte teljesen mozdulatlanul, nyugodtan üldögélt a földön. 


III 


Én az ablakomból figyeltem nap nap után. Nem avatkoztam közbe, pedig megtehettem volna, hogy felhívom magamhoz, kiemelem a nyomorból, vagy meggyilkolom, de nem tettem semmit. Figyeltem és próbáltam semmire sem gondolni. Nem bírtam szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy voltaképpen minden csak önáltatás.