|
SZŰCS
BALÁZS PÉTER
Szilánkok
Polcok
A szobában
hatalmas mélybarna íróasztal, tölgyből talán, rajta régi írógép. Papírhalmok
végig az asztallapon. Faltól falig polcok tele könyvvel. Nehéz volna felfedezni
a rendszert a könyvek közt, de ki ismerhetné ki magát egy másik ember
tudatában és életében ténylegesen?
Mentők
Senkit nem
ismer a városban, először ott volt a költözés, és tessék, most meg a gyerek
is beteg lett. Magas a láza, két napja nem alszik, s mindent kihányt,
amit megevett. Orvost hívott, és jött is egy fiatal doktornő, kifejezetten
csinos, már ettől rosszabbul érezte magát, aki megnézte a gyereket, igaz,
alig egy pillantást ha vetett rá, s közölte, ne aggódjon, ez csak gyomorrontás.
El fog múlni. De két napja semmi változás, a láza már 40 fok. Ismét orvost
hív. Szakállas, magas, középkorú férfi érkezett. Be sem ment a szobába,
már az ajtóból, nyugodt, ám ellentmondást nem tűrő hangon jelenti be:
Agyhártyagyulladás. Az állapota nagyon komoly. Azonnal mentőt kell
hívni. Mégis, hogy lehetséges ez, kérdezi, s most mihez fogjon.
Aztán telefonál. Kétségbeesetten csomagolni kezd, mindent, amire szükség
lehet, de képtelen gondolkodni, s abban a pillanatban már hallja, ahogy
szirénázva megérkezik a mentőautó.
Olvasás
Lehunyt szemmel,
önfeledten üldögél a kerti padon a kellemes koraőszi napsütésben. Váratlanul
odalép hozzá az elöljárója, s megkérdezi tőle, hogy mit olvasott
a nyáron. Ő kissé meghökken a kérdés meglehetősen zavarbaejtő hangnemétől,
s bizonyos enyhe zavarodottsággal nevezi meg az írót. (A források ezen
a ponton némileg ellentmondásosak. Egyesek szerint Kodolányi, mások állítása
szerint Nietzsche neve hangzott volna el.) Az elöljáró tekintete elhomályosul,
majd a hangjában határozott roszszallással jegyzi meg: De hisz
az protestáns volt!
Idegenség
Sohasem fogjuk
egészen megérteni az embereket. Feltételezésekre kell hát hagyatkoznunk,
melyeket időről időre módosítanunk kell majd. Valaki a gyerekkoráról mesél:
Ennek a kisfiúnak miért olyan göndör a haja? Talán csak nem
afrikai? , s azt gondoljuk, hogy az ilyen, talán csak szellemesnek
szánt mondatok kelthetik fel először, s alapozhatják meg valakiben az
idegenség szűnni nem akaró érzetét, melytől azután egész életében nem
tud majd szabadulni. Mintha börtönben lenne, vagy legalábbis egy labirintusban.
Hangok
A visszavonultság
már egész korán egyik legfőbb jellemzője volt, ahogyan gyerekkorában a
barátai ismerős hangját meghallotta az ajtóból:
Csókolom! Yorick lejöhet focizni? s azt remélte,
óhajtotta, vágyta, hogy a szülei nem, nem és nem fogják elengedni....
Beszédmód
Bizonyos
életszakaszokban Yorick különös társaságba keveredett egyesek rossznak
mondták volna , de már az új ismerősök sajátságos beszédmódja, fogalmazásbeli
jellegzetességei alapján azt lehetett érezni, hogy ez semmiképpen nem
lesz egy afféle kívánatosnak nevezhető, s hosszútávon fenntartható nexus.
Hallgatta a többieket, s ha mégoly csábító volt is a lehetőség, hogy akkor
most közvetlenül megismerheti az úgynevezett életet, nem sokkal később
elköszönt, s visszatért a megszokott dolgai közé.
Napló
Hosszasan
állt a könyvespolc előtt. A könyvek közt Rilke Malte Laurids Brigge
feljegyzései, Dylan Thomas Az író arcképe kölyökkutya korából,
Pessoa A kétségek könyve. Valamiért azután Sylvia Plath Naplóit
emelte le a polcról, s olvasni kezdte annál a résznél, ahol Sylvia Plath
azon tűnődött, minek is neki ez az egész egyetemesdi. (Talán azért, hogy
ne hulljon darabokra.) S azért marcangolta magát, mert nem tanult németül.
S mert nem haladt az írással! Aztán, ahogyan az már csak történni szokott,
minden egyszerre és váratlanul a helyére került, összeállt és értelmet
nyert, mégha csak átmenetileg is. Milyen jól ismeri ő mindezt - gondolta
milyen jól. Túlságosan is.
Kézirat
Akkorra már
milliószor írta újra és olvasta végig a szöveget, de semmi nem változott.
Antoine Doinel kézirata nézhetett ki így. Idézetek, utalások, átírások
Cervantestől Sterne-ig, s tovább , s még egy seregnyi értelmetlenség.
Hiába minden erőfeszítés, gondolta, mert a történet derűs felszíne alatt
mindvégig jól érezhetően és szinte kitapinthatóan ott húzódik a melankólia
egy sajátos és árulkodó típusa, melyet oly jól ismert, s gyűlölt egyszersmind,
s amely arról tanúskodott, hogy még ennyi idő elteltével sem tudott megbocsájtani
önmagának.
Fényképek
Órák óta
ült a padlón, az egészen gyengén megvilágított szoba közepén. Csupa régi
számot hallgatott. April Come She Will, All Along the Watchtower. Körülötte
mindenfelé fényképek hevertek szétszórva, elképesztően sok felvétel.
Egy valódi archívum gondolta. Nézte a képeket, egyiket a másik
után, és mivel az idők során már egészen hozzászokott a kissé megváltozott
hangszínükhöz, nem is tartotta különösebben furcsának, hogy beszélnek
hozzá a halottai.
Bizonyosság
Miközben
hazafelé tartott a szemerkélő esőben, a leeresztett redőnyű házak mellett,
elment a könyvesbolt előtt, s felidézte magában az egyik utolsó találkozásukat,
a találkozást, ahol már nem a szavak játszották a főszerepet. Nem mintha
ezzel arra akart volna célozni, hogy akkor nyilvánvaló, hogy a tettek.
Akkor még nem volt biztos, hogy valaminek vége, de sejteni lehetett, s
okkal lehetett feltételezni, hogy ha nem most, akkor kicsivel később.
Aztán, mikor a megérzése beigazolódott, a dolgok természetéből adódóan
ő a legkisebb mértékben sem érezte mindettől kevésbé rosszul magát.
Odakint csak a sűrű
köd
Cordélia
mostanában viszonylag rendszeresen gondolt arra, hogy elköltözik a városból,
fel a hegyekbe ahol egyesek ellenőrizhetetlen állítása szerint
meglepően normális emberek élnek , s minden személyes holmiját elajándékozza
vagy elégeti, szó szerint mindenét, az új házban pedig más színek és más
illatok között kísérel meg felépíteni egy új életet. De lehet hogy csak
a haját festi be. Vagy szokás szerint megnéz egy filmet, ami feltehetően
most sem lesz más, mint a Diploma előtt, a Családi fészek és
az Annie Hall. Felállt a székből, s az ablakhoz lépett. Odakint
csak a sűrű köd.
Levél
Akkor léptek
fel utoljára együtt. Az utolsó koncert, akusztikusan, erősítők nélkül,
unplugged. Meglehetősen sok feldolgozást játszottak. Come as You Are,
Alive, Under the Bridge, Seasons, Disarm, Angeles. Mikor már mindenki
menni készült, az egyik gitárosuk egy meglehetősen zárkózott, szótlan
és szép lány, aki a maga sajátos módján kifejezetten kedves volt
adott neki egy levelet, melyet csak később olvasott el, s az állt benne:
Amikor a Lélek az összes, de tényleg az összes képzelhető létformát
végigélte s megtapasztalta, mondhatatlan részvét támad benne a létezés
egésze iránt, s egy szempillantás alatt visszavonja a teremtést, mintha
sohasem történt volna meg az egész.
Felismerés
Ott ült a
monitor előtt, s voltaképpen még bele sem kezdett az olvasásba, máris
tudta, mert tudnia kellett, hogy plágiummal van dolga, mert a szöveget,
jóllehet valaki más neve alatt jelent meg, ő írta valamikor. Ez a felismerés
teljesen összezavarta és elbizonytalanította, s arra késztette, hogy az
amúgy már addig is megragadhatatlannak és átláthatatlannak tartott létezésről
alkotott összes elképzelését végleg feladja, egyúttal pedig azt is be
kellett látnia, hogy valósnak vagy legalábbis hitelesnek mondható képet
valószínűleg semmiről sem lehet kialakítani. Ezt sem tekinthette bizonyosságnak
persze, legfeljebb valószínűségnek, mint minden mást. Legfeljebb valószínűségnek.
Tapasztalat
Egyesek módszeresen
elzárkóznak a tapasztalatok elől, mint az az ember, aki egy tengeri hajóút
során szünet nélkül A hajózás története című könyvet olvasta, anélkül,
hogy a hullámokra akár csak egyetlen pillantást is vesztegetett volna.
Az ilyen emberek úgy tekintenek a tapasztalatra, mintha az megzavarná
az élet bensőségességét, pedig könnyen előfordulhat, hogy egyedül a tapasztalatok
adhatnak némi jelentőséget az emberi életnek mint az írott vagy
nyomtatott betűk a fehér papírlapnak.
Szemlélődés
Egy fiatal nő a haja szőke vagy egészen világosbarna türkizkék
pulóverben sétált Dublinban. Máskor mindig különös élvezettel tanulmányozta
a várost, szemlélte a Liffey partját, figyelte az embereket, ahogy
a pubok felé mentek, ahogy vásároltak, vagy épp esernyők alá bújtak,
de most valahogy nem. Megunhatta az épületeket, a hangokat, a színeket,
az embereket vagy saját magát, mert délnek vette az irányt, s a St Stephens
Green felé indult. Jóllehet maga sem tudta pontosan meghatározni az okát,
de eldöntötte, hogy másnap reggel elutazik a városból.
Álom James Joyce
Cultural Centre
Álmában Dublinban
járt. Ráért, semmi nem sürgette. Nem is létezett idő. Earl Street North.
Itt áll a szobor. Nem nézte meg, oda sem pillantott, de tudta, hogy ott
áll. Az OConnell Streeten ment tovább. Itt a Parnell Square. A Parnell
Street. Köztük az emlékmű. Megállt, nézte, ahogy állnak a sarkon. Különös
alakok, mind nagyon jámbor ábrázattal. Kezükben hangszer. Hangot azonban
nem lehetett hallani. Pénzt dobott a kalapba. Indult tovább. Figyelte
az árnyakat. Balra fordult. Valami ismerős felé haladt. North
Great Georges Street. Elment az épület mellett. Visszafordult. Elérkezett
a kapuig. Ez valahonnan nagyon ismerős volt, de nem tudta mi lehet ez.
Aztán megtorpant, elindult visszafelé. Ugyanazon az útvonalon haladt,
amerről jött, az úton le a folyóig. Aztán az OConnel Bridge-hez
ért, a Liffeyre pillantott. A folyó egészen nyugodt volt. Azután felébredt.
Joyce gitárja
Hallottam
egy emberről, aki egész életében azt tervezgette, hogy megszerzi magának
James Joyce gitárját, vagy legalább egyszer a kezébe veszi. Tudja, szinte
semmi esélye nincs rá, hogy sikeresen véghezvihesse a tervét, de ez nem
tántoríthatja el. Naponta ellátogat a James Joyce Towerbe, Sandycove-ban.
Először csak nézelődni fog, s mozdulatai is éppen olyanok lesznek, mint
általában a látogatók mozdulatai. A szivartárca, a sétabot és a halotti
maszk őt nem nagyon foglalkoztatják. A fényképek és a levelek sem. Ezért
ezeket bámulja majd áhítattal. A gitárra rá sem mer nézni. Nem akarja
magára felhívni a figyelmet. Nem akar gyanút kelteni. A következő heteket
arra szánja, hogy naponta éppen csak egy pillantást vessen majd a hangszerre.
Ha számításai helyesek, néhány hónap múlva elérkezik a nap, amikor, akár
egy szemérmes teremőr, egész egyszerűen láthatatlanná válik. Lassan kinyithatja
majd a vitrin üvegét, és, legalább egy pillanatra a kezébe foghatja a
hangszert. Csak az kell, hogy a környezet részeként fogadják el. Várni
kell, várni. De addig is vigyáznia kell, nem szabad, hogy feltűnjék valakinek.
Az ember sohasem lehet eléggé körültekintő.
Szilánkok
I
Szomikó,
a fiatal prostituált minden hajnalban percre ugyanakkor elindult otthonról,
ugyanazon az úton, hajszálra ugyanott fordult be a sarkon, elhaladt az
alvó, nyomorék koldus mellett, akin mindössze egy rongyos pokróc volt.
Letett a fekvő alak mellé egy kevés pénzt, egy kis élelmet, s már indult
is tovább. Nem fordult vissza.
II
Valamivel
később a koldus felkelt, megszámolta a pénzt, lassan megette az ételt.
Aztán egész nap maga elé meredve, szinte teljesen mozdulatlanul, nyugodtan
üldögélt a földön.
III
Én az ablakomból
figyeltem nap nap után. Nem avatkoztam közbe, pedig megtehettem volna,
hogy felhívom magamhoz, kiemelem a nyomorból, vagy meggyilkolom, de nem
tettem semmit. Figyeltem és próbáltam semmire sem gondolni. Nem bírtam
szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy voltaképpen minden csak önáltatás.
|
|