NÓVÉ BÉLA

Családfák „gyökere-ága”

  A genealógiák jelképvilága* 

II. 

Stemma – Arbor Iuris / Arbor Consanguinitatis

Európában a reprezentatív célú családfaábrák divatja az ókori Róma „stemma” néven ismert hagyományáig nyúlik vissza – bár a szó eredete és néhány írásos utalás arra vall, hogy már az előkelő görög és macedón famíliák is kedvelhették az ősmustrákkal űzött efféle „magamutogatást”. Az eredetileg ’olajág’, ’koszorú’ vagy ’virágfüzér’ jelentésű, görög szó egy az elődök neveit és portréit látványosan felvonultató freskót vagy mozaikot jelölt, melyet a leletek tanúsága szerint többnyire a római patrícius villák átriumában állítottak föl. Ezen a mindkét nembeli ősök arcmásait (imagines) vonalak vagy ágak (lineae) kötötték össze egymással, a vérségi kötelékeket felülről lefelé haladó rendben mutatva, magát a nemzetséget egy mitikus őspártól vagy egyenesen Juno és Jupiter frigyéből eredeztetve. Tárgyi emlékként sajnos csak töredékek maradtak ránk e családfákból, ám annál több a görög és latin nyelvű kéziratos genealógia. E szórványos leletek váltig azt sugallják, hogy a stemmák összképe egy meglehetősen szabálytalan, eseti geometriai alakzat lehetett (aszerint, hogy az egyes ágak és ősnemzedékek mennyire voltak népesek), ami a nevével ellentétben legkevésbé „fá”-ra emlékeztetett, mivel feltűnően híján volt minden organikus absztrakciónak.
    E látványbeli fogyatékosság azonban nem lehetett akadálya, hogy a koraközépkor századaiban a stemmák divatja – mutatis mutandis – az „Arbor Iuris” vagy „Arbor Consanguinitatis” családfahagyományaként éljen tovább. Ezeket, mint afféle kezdetleges matrikulákat, már a korai keresztény egyházi gyakorlat is szentesítette, a puszta reprezentáción túl azzal a gyakorlatias funkcióval is felruházva, hogy a túlzottan belterjes vagy vérfertőző házasságoknak elejét vegye. Nem kevésbé fontos rendeltetésük volt, hogy az idővel mind népesebb és szövevényesebb nemesi társadalmakban megbízhatóan kimutassák a leszármazási – s az ebből következő cím- és vagyonöröklési rendet. Ezek a genealógiai ábrák nevükhöz híven már inkább hasonlítottak holmi indázó fára vagy bokorra, noha a római stemmáktól átvett alapszemlélet: a felülről lefelé haladó nemzedékrend továbbra is makacsul ellentmondani látszott ennek.

Ugyanezt – a sokban máig élő – jelképes tér-hierarchiát tükrözik a fennmaradt írásos források is, melyekből esetenként a hiányzó ábrázolásokra is következtetni lehet. A római családjogi traktátusok a 2. századi Julius Paulusig visszanyúló hagyománya, sajátos genealógiai fogalomkészletével (superior linea – transuersa – recta linea supra infraque – ex latere etc) maga is e szimbolikus térszemlélet nagyfokú elterjedését mutatja a császárkori Róma három kontinenst és vagy fél tucat más magaskulturát uraló birodalmában. Hasonlóan Justinianus törvénykönyve és Szent Izidor Etimologiae című munkája is arra vall, hogy a rokonságviszonyokat bevett antik sémákkal rögzítő családfaábrák a 6. században is tovább élnek – még ha ilyenek ez időből nem is maradtak ránk. Kevéssel utóbb, a 8. századtól viszont már egész sor „Arbor Iuris” avagy „Arbor Consanguinitatis” ábrázolás tűnik fel többek között éppen Izidorius buzgón másolt művének és más egyházi, jogi kódexek illusztrációjaként. Ezek szemlátomást mind több organikus elemet (indát, virágot etc) alkalmaznak díszítésül, s a neveket (a családfák „terméseit”) gyakran körökbe foglalják. Ám a valódi szemléletváltás: a figurális ábrázolások s a fölfelé sarjadzó nemzedékrend megjelenése még újabb két-három századig várat magára – mint azt a „Jessze fája” motívum genezisét kutatva alább látni fogjuk.

Jézus családfája 

A „Jessze fája” – avagy a „szent nemzetség” – Jézus Krisztus patrilineáris leszármazási rendjét rögzíti Ábrahámtól Dávid apján, Jesszén át a názáreti Józsefig, úgy, ahogy az az Újszövetség kezdetén Máté evangéliumában olvasható. (Mt 1, 1-17). Ez a   3 x 14 – Jesszétől „csak” 2 x 14 – nemzedéket számláló genealógia, melyből a középkor századaiban sokfelé ágazó, gazdag ábrázolási kánon sarjadt, többszörösen is jelképes. Mindenek előtt abban az értelemben, hogy nem tisztán vérségi, hanem – már a zsidó hagyomány szerint is – inkább jogi és örökösödési folytonosságot tanúsít. (József már Jézus születése előtt elvette Máriát, s így a nyilvánosság és a törvény előtt ő számított a gyermek apjának). Ámde jelképes ez az „eredet-igazolás” azért is, mivel benne és általa a keresztény hagyomány inkább „a Dávid házából eljövendő Messiás” prófétai ígéretét kívánta igazolni, mintsem – elfogadva Jézus istenfiúságát – a „vér szerinti apaságot”, ezzel is hangsúlyozván az Ó- és Újszövetség közös isteni eredetét és üdvtörténeti folytonosságát.

A Máté lejegyezte genealógia szakrális jelképfunkcióját támasztja alá továbbá az is, hogy vélhetően erősen hiányos, hiszen például Lukács evangéliuma, amely Ádámig nyúlik vissza, a 42 helyett 56 nemzedéket említ (Lk 3,23), és nyilván még ez a szám is csak képletesen értendő. (Mellesleg ezúttal is megszívlelendő, Hervé Le Bras francia demográfus intelme miszerint: „A pontosság illúziója csupán a számok használóinak gyermekbetegsége...”) A zsidóság hangsúlyos őstisztelete és eredetkultusza – amit más népek hasonló, archaikus hagyományával szemben épp az egyistenhit s a korán elterjedt írásbeliség őrzött meg máig oly sikerrel – külön tanulmányt érdemelne. Itt és most csupán annyiban érdekes, hogy egyes bibliamagyarázatok szerint e 3x14 nemzedék valójában célzatosan szelektált genealógia egy szimbolikus rejtvény jegyében – éspedig Dávid nevének héber számértékét alapul véve. E név mássalhangzó-számértéke ugyanis a rabbinikus hagyomány és a héber ábécé betűsorrendje szerint: D (á) v (i) d, azaz: 4+6+4=14. Eszerint Máté maga is e rejtett számkóddal kívánt nagyobb nyomatékot adni evangéliuma kezdő állításának: „Jézus Krisztus [...] Ábrahám fiának, Dávidnak volt a fia”.
    Holott belegondolva, micsoda paradoxon rejlik mindebben! József, a „fogadott apa” származásrendje – ami legfeljebb Jézus jelképes „vérvonalának” tekinthető – negyvenketted-, sőt ötvenhatodíziglen van visszavezetve az ószövetségi próféciák igazolásául, miközben a másik, elvitathatatlanul vér szerinti ág, az anyai még egy második századi apokrif hagyomány, a „Mária születésének evangéliuma” szerint is csupán a nagyszülőkig: Szent Annáig és Joakimig terjed... Avagy lehet-e ennél ékesebb bizonyság arra, amit az imént a családfaszerkesztés célzatos absztrakciójáról, a „fölösleges” gyökerek/ágak kíméletlen lenyesegetéséről mondtunk? Aligha. Még akkor is, ha érteni véljük, hogy e kirívó egyoldalúságot egy sor teológiai és kultúrtörténeti szempont (így a zsidó patriarchális hagyomány) indokolja, és talán nem kevésbé az evangéliumok szerzőinek jámbor buzgalma, hogy a gyanakvó kortárs közvélemény előtt az „apanélküliség” botrányát, a „kétes származás” mindennél nagyobb szégyenét tisztázza.
   

A „Jessze fája” mint ábrázolási hagyomány

A „Jessze fája” motívum teljes művészettörténeti pályaívét itt sajnos nincs mód bemutatni. A legmegbízhatóbb kritikai áttekintést minderről máig Arthur Watson kitűnő monográfiája adja: The Early Iconography of the Tree of Jesse (Oxford University Press, 1934), s részben az ő nyomdokain a gyöngyöspatai barokk oltár nemzetközi párhuzamait kutató Baranyai Hildegard adatgazdag, illusztrált tanulmánya: Das Hochaltarretabel von Gyöngyöspata (Acta Historiae Artium 1970/1-2.). Néhány gondolat erejéig azonban okvetlen érdemes felidézni Watson angolosan alapos munkáját – e vérbeli „művészettörténeti krimit” –, amely elődei tévedéseit és szándékos csúsztatásait sorra cáfolva meglepő felismerésekre jut az egymást követő korok eltérő szentírás-értelmezését és genealógiai szemléletváltását illetően.
    A oxfordi kutató egy „mesterdetektív” elszántságával mindenek előtt teljes „tényfeltárásra” törekszik. Nemcsak a Jessze-motívum valahány ismert előfordulását s a téma elmúlt kétszáz éves – német, angol, francia stb – irodalmát veszi gondosan számba, ám figyelme éppúgy kiterjed a Vulgata szövegkritikájára, a római és középkori auctorokra, a távolkeleti és arab hagyományra vagy a Cluny-i, bizánci kánon írott forrásaira. Mindezekben váltig azt kutatja, hogy melyikük hogyan hatott – ha ugyan hatott – a másikra, azaz miként keletkeztek egyre újabb olvasatok és ábrázolási modellek Jézus családfájáról.

A szakirodalom úgy tartja, hogy a „Jessze fája” – más bibliai jelképekkel és jelenetekkel ellentétben – aránylag későn, csak a 12-13. században tűnik fel a kódexlapokon, gótikus kőfaragásokon és vitrázsokon. Ámbár már ez is kétséges állítás, hiszen, mint Watson rámutat, mindez attól függ: mit tekintünk az illusztrációk bibliai ősforrásának: a Máté evangélium már idézett szakaszát (Mt 1, 1-13) avagy inkább Ézsaiás próféta jövendölését: „Vesszőszál hajt ki Isai törzséből, hajtás sarjad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr félelme lesz az ő gyönyörűsége.” (Ézs 11, 1-3)
    Az oxfordi tudós ez utóbbi textusban véli felfedezni az ábrázolási hagyomány elsődleges ihletőjét, mely esetben a Jessze-motívum látványkarriere korántsem csak a gótika „semmiből kihajtó”, dús ágrendjeivel kezdődik (mint azt a Saint Germain-i, Chartres-i, hildesheimi katedrálisok példáin látni), hanem legalábbis századokkal korábban, a hasonlíthatatlanul egyszerűbb, két-három alakos kódexillusztrációk feltűnésével (ld.: dijoni, poitiers-i miniatúrák etc).
    Ámbár ismét csak Watson az, aki elődei elfogultságain okulva óva int attól, hogy e szakrális műalkotásokat „elsőbbségük” vagy „eredetiségük” alapján rangsoroljuk – ahelyett, hogy magát a formát s a benne rejlő szemléletet próbálnánk minél teljesebben megérteni. Például azt, hogy az antik-középkori „leszármazási rend” (Stemma, Arbor Iuris) hogyan fordul át ég felé törő utódnemzedékekké – imént vázolt modellünk szerint: „gyökérmintából” „lombkoronára” váltva –, avagy hogyan lesz a „veszsző”-ből „szűz”, a latin virga-ból virgo, a Vulgata naivan célzatos olvasataként, amely önkényes, bár fölöttébb inspiratív értelmezés egyszerre „maternalizálja”, s ezzel önkéntelenül „helyreállítja” a jézusi genealógiát. Lássuk, mire jut az oxfordi kutató e két látványos fordulat okait feltárva: „A családfa-ábrák az egymást követő nemzedékeket többnyire lefelé ágazó rendekben mutatják. Itt mindjárt fölmerül egy szemléleti ellentmondás, hisz a metafora szerinti »ős-gyökerek« furcsa mód az égnek merednek, az utódok viszont, oldalági kötéseikkel egyre lejjebb sarjadzanak. Ez a séma tehát, amennyiben fának tekintjük, épp a fonákja a természetbelinek.”
    Mint Watson kimutatja, e sajátos „képzavar” még a római eredetű Arbor Iuris / Arbor Consanguinitatis öröksége, amely nevében ugyan „törvényfá”-nak és „házasságfá”-nak mondja magát, látványként viszont következetesen leszármazási rendet jelenít meg, a naturális mintával feltűnő ellentétben.
    Valódi fordulatot – amely a családfákat végre talpukra, azaz gyökerükre állította – mindebben csak az Ézsaiás-prófécia ihlető ereje hozott, mikor a középkori mesterek és kódexillusztrátorok az organikus látomás igézetében egyre-másra próbálták a textust megeleveníteni, amint a földön heverő Jessze/Isai – máskor: Ádám, Ábrahám, vagy Bóz – törzséből új hajtás sarjad, a jövő még beteljesítendő, nagy ígéreteként. Ehhez a szemléleti áttöréshez persze sok századnak kellett eltelnie, s az új, organikus családfaminta még így sem vált mindig, mindenütt egyeduralkodóvá. Watson nem rest számbavenni az ellenpéldákat sem: így többek között egy 9. századi kéziratos „arbor iuris” ábrát a párizsi Bibliothéque Nationale kézirattárából, Szent Severus Apokalipszisát a 11. századból vagy Frutolf Krónikáját a 12.-ből – melyek váltig leszármazási, azaz gyökérmintás rendet követnek. Mi több, még két évszázaddal utóbb Bocaccio is egy lefelé olvasandó „isteni családfát” mellékel illusztrációként Genealogia Deorum című művéhez, noha a kísérőszöveg már igencsak bizonytalan az „égi gyökérzet” nyilvánvaló képzavarának értelmezésében (versa in celum radice – in celum versa radice etc).
    S most lássuk, miként vált Mária, minden „apaági elődöt” elhomályosítva, a jézusi genealógia főalakjává.
    Az első nyomok még jóval a képi ábrázolások előtti időkbe vezetnek. Tertullianus és más egyházatyák ugyanis már a harmadik század kezdetén merészen összekapcsolják kommentáraikban az Ézsaiás-jövendölés kulcsszavát: a virga-t a szűz jelentésű virgo-val az Ézs 11,1 latin szövege alapján: Et egredietur virga de radice Iesse, et flos de radice eius ascendet. Ugyanígy tesznek a buzgó utódok: Szent Ambrus, Szent Jeromos, Leo Magnus és a Vulgata más magyarázói is, minek eredményeként a puszta hangzás asszociációból mindinkább masszív teológiai hagyomány lesz – Máriát a „vesszőszállal” azonosítva (virgo=virga), Jézust a „hajtással” (flos). Mert mit is jelent ez messzeható következményeiben? Nem kevesebbet, mint a leggyengébb láncszem: József kiiktatását a jézusi genealógiából, hiszen ha Mária e szerint maga is Jessze – azaz Dávid – törzséből való, akkor József asszisztenciája nélkül is bátran megáll a prófécia: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből, hajtás sarjad gyökereiről.”

Ez a korrekció, persze nem pusztán „kegyes csalás”, szándéka szerint mélyebb jelentést is hordoz. Mert hiszen Mária evangéliumi küldetése éppen abban áll, hogy a Teremtőt az emberrel újra összekösse. Földi és égi, mulandó és örökkévaló kitüntetett találkozási pontja ő, mint azt a szeplőtelen fogantatás misztikus tana Jézus anyjaként számára eleve kijelöli. Épp csak az „apaági” férfi-elődök közt nem találta sokáig a helyét, míg ezen az egyházatyák verbális leleménye s a gótikus mesterek nem kisebb látványteremtő invenciója nem segített. Ez utóbbi kellett ahhoz, hogy egy merőben új élet- és családfa szülessék: a „megváltás fája” (salutifera arbor), mely impozánsan magában egyesíti Jesszét, a Dávid-házi királyok és próféták rendjét, s a csúcson magát az Istenanyát Jézussal. Mint azt Watson számos példán nyomon követi, ez esetben tehát két szakrális jelképhagyomány: az ószövetségi genealógia s az újszövetségi Mária-kultusz sajátos egybefonódásának lehetünk tanúi.
   

A mormonok őskultusza

Az élet tiszteletét a hittel megélt és minden új nemzedék által belülről megújított vallásos tradíció őrzi a legmélyebben.  Nélküle gyökértelen és alaphiányos minden emberi kultúra, hiszen jobban belegondolva, még az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata s a nemzetközi szervezetek fennkölt deklarátumai sem egyebek, mint az „életszentség” modern derivátumai, ahogy morális óvásaikkal és erőtlen szankcióikkal (ld. a háborús v. emberiség-elleni bűntettek sorát) a teremtett világ vallásos tiszteletét s a szeretet egyetemes parancsát igyekeznek pótolni.
    Alighanem valami hasonló hiányérzet hívta életre az 1830-as évek még premodern Amerikájában Joseph Smith merész hitújítását s annak talán legkülönösebb elemét: a mormonok univerzális őskultuszát. Ez utóbbi lényegét tekintve abban áll, hogy az „utolsó napok szentjei” – ahogy Smith követői, a mormonok magukat nevezik – térítő missziójukat nem csak az élőkre, hanem éppúgy a holt lelkekre is ki kell terjesszék. Méghozzá térben, időben határtalanul: Ádám és Éva óta minden valaha élt, földi halandót közös és „újra szentelendő” elődnek tekintve, mint azt a Tanok és szövetségek című szentirat a „holtak utólagos megváltásának” dogmájával minden moron hívő lelkiismereti kötelességévé teszi. Mi tagadás, bizarr és példanélküli tantétel, hiszen a világszerte ismert őskultuszok mindegyike ezzel épp ellentétes felfogáson alapul: szigorúan vérségi, exkluzív és a már elhalt elődök megmásíthatatlan, szakrális dominanciáját hirdeti utódaik felett.
    A mormonok személyes misszióvá tett őskeresése tehát nem kisebb célt követ, mint hogy a lehető legteljesebben rekonstruálja „az emberiség családfáját”, s ezzel a végítélet napjáig minél több lelket „megmentsen az örök életnek” az elhunytak légióiból. Tiszteletreméltó, bár eleve kudarcra ítélt vállalkozás – főként ha megszámítjuk, hogy „a holtak serege” a homo sapiens feltűnése óta vagy 45 milliárdra szaporodott! (Még merje azt mondani bárki, hogy nem jogos az élet-halál mezsgyéjén töprengő Márai hirtelen feltámadó tömegiszonya!) Mert vajon mit érhet az élők minden hősies erőfeszítése e roppant „túlvilági túlerő” ellenében? Még akkor is, ha igazak a számok, miszerint a mormonok – saját legfrissebb adataik szerint – öt kontinensen 3.500 ingyenes genealógiai kutatószolgálatot működtetnek, hogy adatbázisuk az Interneten (www.familysearch.org) 600 millió nevet tartalmaz, s hogy a Salt Lake Cityben működő Családtörténeti Archívum 94 ország anyakönyvi dokumentumairól több mint 2 millió mikrofilmet tárol!
    Naplóiban ugyan nincs nyoma: mit tartott Márai a mormonokról, ám e számokat hallva alighanem csak legyintene, mondván: „Gyermeteg újvilági megalománia!” Mi tagadás, ugyanez a naiv expanziós vágy érhető tetten a mormon szent szövegekben, sőt magában az egyházalapításban is, melynek történetét talán érdemes röviden felidézni.
    A zsidó-keresztény hagyomány mintájára ezúttal is egy kinyilatkoztatással kezdődött minden: Joseph Smith, egy új-angliai fiatalember álmában háromszor is megjelent egy „Moroni” néven bemutatkozó angyal 1823. december 21-én – éppen tíz nappal a mi Petőfink születése előtt... Az égi küldött útmutatásait követve Smith a közeli Cumorah-dombon, úgymond, nem sokra rá aranylemezeket talált egy kőurnában elásva, rajtuk „óegyiptomi nyelvű” feliratokkal, melyeket különleges látnoki képességgel maga „fordított” angolra, majd néhány írástudó hívének –  mint „hites tanúknak” – szorgosan lediktálta e terjedelmes, többnyire ószövetségi ihletésű genealógiákat tartalmazó szövegeket. Az aranylemezeknek, persze rejtélyes módon nyoma veszett, és Smith-t, az egyetlen beavatottat leszámítva azokat senki se látta.

Az egyházalapításra csak jó hat év múltán: 1830. április 6-án a New York állambeli Fayette-ben került sor, ezt követte a Mormon Könyvének első kiadása a Smith által „fordított”, lediktált szent szövegekkel. Ezek az antedatált jövendölések – a „Future in the Past” elvén – lényegében annak igazolásául szolgálnak, hogy az amerikai kontinenst eredetileg ama „kiválasztottak” népesítették be, akik isteni sugallatra a balul végződött bábeli toronyépítés után keltek át az Atlanti-óceánon. Körükben, majd később egy másik, Izraelből a Csendes-óceánon át Kr. u. 600 körül kivándorolt népcsoport körében jelent meg, úgymond, a feltámadott Krisztus, megismételvén evangéliumi hegyi beszédét, megújítván az úrvacsora szent hagyományát, majd ismét a mennybe távozva, miután híveinek megígérte, hogy a közelgő végidőkben vissza fog térni Amerikába.
    A Mormon Könyvének minden epizódját – a kinyilatkoztatásokat, a kiválasztottak kollektív megtérését, a háborús viszályok s a bűnösöket sújtó csapások sorát – itt lehetetlen mind felidézni. De talán, nem is szükséges, hiszen a lényeg: a missziós cél az iméntiekből is kitűnhet, ez pedig nem egyéb, mint Amerika és a földkerekség összes népfajának „megszentelése”, utólagos belefoglalása a zsidó-keresztény szakrális hagyományba. Ennek kitüntetett eszköze az isteni eredetűnek állított mormon genealógia, mely részben oldalágakkal bővíti, részben merészen folytatja a jól ismert ószövetségi származásrendeket.
    Vizsgáljuk meg két példán közelebbről is, miként:
    Az „Éter Könyve” – amely a Mormon Könyvének „dogmatikailag” hangsúlyos, bevezető része – 2x14, azaz 28, sehol másutt fel nem lelhető nemzedéket illeszt a bibliai hagyományba: „Járedtől Éterig”, a Bábel tornyától az Új Világ meghódításáig. A nevek itt mind újak, eredetiek, bár akad köztük néhány nyilvánvaló ótestamentumi „áthallás” is. De még csak nem is e merész, Amerikába átnyúló bibliai „oldalhajtás” a legfurcsább – hanem a fordított időszemlélet, ami akaratlanul is célzatos konstrukcióról árulkodik. Az egymást követő nemzedékek ugyanis itt sajátos „retrospektív” rendre váltanak át, a krónikás Éter idejétől haladván vissza a múltba, egész a Bábel tornya alól az Új Világba sikerrel áthajózó Járedig. Az ily módon kirajzolódó „éteri genealógia” tehát voltaképp egy „fordított Jessze-fáját” vetít elénk, visszamenőleges érvénnyel többé- kevésbé ugyanazt a messianisztikus próféciát igazolandó, mint az ótestamentumi hagyomány – éppen csak azzal a „topográfiai” különbséggel, hogy Izraelt mindeközben „átmenti” Amerikába... Látnivaló, hogy nem csak a bibliabeli nemzedékszemlélet fordult itt visszájára, de – finoman szólva – szakrális „jelkép-kölcsönzés” is történt. A Mormon Könyve nem is tagadja ezt. Visszatérő prófétikus fordulata szerint az „új ég, új föld, új Jeruzsálem” voltaképp nem más, mint Amerika, „az ígéret földje, amit választottainak készített az Úr, s amely minden más földnél különb...”
    Másik példánk: a „Nefi Könyve”, mely közvetlenül az „Éter Könyvét” követi.

Ebben még szembetűnőbb a kötődés az ószövetségi genealógiai hagyományhoz, melyet a mormon vallás már-már kizárólagos szentségforrásnak, saját szakrális legitimációjának tekint. Hogy vajon mely ponton és miként lehet e közel kétezer éve rögzített, a Tóra és a Biblia által világszerte régóta ismertté tett genealógiához csatlakozni? Nos, íme: Kr. e. 600-ban Nefi apja, Léhi egyszerre „felfedezi”, hogy maga is az ószövetségi József leszármazottja: „És történt, hogy atyám, Léhi, a rézlemezeken megtalálta ősei családtörténetét is, amelyből megtudta, hogy Józseftől származik, mégpedig attól a Józseftől, aki Jákób fia volt, és akit Egyiptomba eladtak...” stb. (Nefi 5:14-16)
    Nefi ezek után látomásaiban a Biblia egész hátralévő részét, visszamenőleg úgymond, „megjövendöli” – az Apostolok cselekedeteiig és a Jelenések könyvéig bezáróan. A genealománia, a nemzedékek pedáns, bár árulkodóan pontatlan számon tartása, persze, továbbra sem hagy alább. Az Ap.Csel és Ján.Jel például ilyen és ehhez hasonló átiratokból köszön vissza: „És én, Nefi a negyedik nemzedékből is sokat láttam, akik szintén igazak módjára élték le életüket.” (Nefi 12:12) Vagy: „És sok nemzedéket láttam háborúban, háborús hírek közepette elpusztulni.” (Nefi 12:21)
    Azt már egész más – jóval profánabb és ténytisztelőbb – krónikák tartják számon, hogy mi lett Joseph Smith, s az általa alapított új egyház sorsa.
    A látványosan szaporodó mormon közösséget, mely kezdettől szakrális poligámiában élt, puritán közege kezdettől ellenségesen fogadja, s emiatt Smith és hívei csakhamar áttelepülnek a missouri Ohioból Illinoisba. Itt Smith-t és fivérét összeesküvéssel s a közerkölcsök megrontásával vádolva börtönbe vetik, majd 1844. június 27-én a felheccelt tömeg megrohanja az épületet, s az egyházalapítót fivérével együtt megöli. Smith utóda – mint „elnök, próféta és látnok” – Brigham Young lesz; őrá vár a nagy feladat, hogy „az utolsó napok szentjeit” elvezesse az „ígéret földjére”, amit a korán mártírrá lett vallásalapító már nem láthatott meg. 1846 februárjában vagy húszezer mormon kerekedik fel Nyugatnak, hogy több mint ezer mérföldes, másfél évig tartó, viszontagságos vándorlás után végül megérkezzék a Nagy-Sóstóhoz, hol azután a pusztaságban megalapítják Salt Lake City ma is virágzó városát.
    A poligámia, mint közismert, e genealomán vallás kezdettől elválaszthatatlan része. Egy kinyilatkoztatásra hivatkozva a mormonok többnejűségben élnek – sok helyütt máig próbára téve a puritán Amerika tűrőképességét. Maga Smith állítólag 22 feleségtől 56 gyermeket nemzett, és utódát, Youngot is legkevesebb húsz asszony vette körül. 1862- ben egy szövetségi törvény betiltotta a többnejűséget, mire 1890-ben hivatalosan a mormonok elnöke is eltörölte azt. A poligám gyakorlat ennek ellenére azóta is számos mormon közösségben tovább él, ami esetenként nem kis fejtörést okozhat a családfarajzolóknak.
   

Japán, iszlám és mexikói genealógiák

Mint az írásbeliség és a magaskultúra általában, a japán genealógiai hagyomány is sok századdal megelőzte a középkori Európa hasonló kultuszát. A nemesi származásrendek írásos („keifu”) és grafikus („keizu”) rögzítése már a Heian-kor (794-1185) elején általánosan elterjedt volt. Többek közt erről tanúskodik egy 815-ből fennmaradt Sinsen Sójiroku nevű gyűjtemény, amely több mint 1100 előkelő japán család származásrendjét rögzíti, vagy néhány század múltán az a tömeges genealógiai „divatláz”, amely a Kamakura (1185-1333) és a Muromacsi (1333-1568) dinasztiák idején tört ki. Ekkorra az őskutatás és családfakészítés már tudósok százait foglalkoztató, állami közfeladattá vált, habár a magánmegrendelésre dolgozó eredethamisítók hadának is biztos megélhetést nyújtott. A Gothai Almanachhoz hasonló, aránylag teljes és megbízható munkák (Kan’ei Soka Keizu Den 1643; Fucso Joroku 1684- 88) minden esetre Japánban a 17. századtól már nyomtatott formában is rendelkezésére álltak valahány írástudónak.

Ami a szemléletmódjukat illeti, a középkori japán genealógiák feltűnő rokonságot mutatnak korabeli európai társaikkal, azaz rendre az apaági rang- és vagyonörökítő fiakat, közülük is kiváltképp az elsőszülötteket tüntetik fel – aligha véletlenül, hisz a japán és az európai feudalizmus maga is számos hasonlóságot mutat alapstruktúráiban. (Patriaarchális dominancia, cím- és vagyonöröklés, hierarchikus vazallusrendek stb.) Egyedi sajátságuk legfeljebb annyi, hogy a kezdeti japán nemzetségtáblákat, melyek fölülről lefelé haladtak (tatekeizu), később jobbról balra tartó, horizontális genealógiák (yokokeizu) váltják fel. Ezeken sűrű fürtökben aláfutó írásjelek közlik minden egyes apaági férfielőd életrajzi adatait: gyermekkori és buddhista nevét, köztisztségét, házasságát és fontosabb tetteit stb. – összhatásában holmi absztrakt, burjánzó szőlőlugast idézve, amely a nemzedéki kötelékek vízszintes „kordonai” mentén a végtelenbe tart. Ízelítőül íme egy részlet a japán császári család 124 címviselő őst – és csaknem ugyanennyi generációt! – előszámláló nemzetségtáblájáról.
    A legsajátosabb „helyi szín” azonban, hogy Japán-szerte nagy számban maradtak fenn nem csak vérségi, hanem „szellemi származásrendeket” rögzítő családfák is: buddhista tanítók és tanítványok gyakran több tucat nemzedéket felsorakoztató lajstromai. Ez utóbbiak neve: kecsinjaku, azaz ‘véredény’, ami a buddhista reinkarnációs tan szellemében – paradox elnevezéssel – egy a vér szerintinél is szorosabb kötelékre utal.
    Nem mintha a hasonló spirituális vagy szakrális genealógiák más kultúrákban ismeretlenek volnának.  A zsidó-keresztény hagyományt megtestesítő jézusi genealógiát – a „Jessze fája” motívum sokféle alakváltozatán át – már részletesen bemutattuk. (Ez, mint láthattuk, vérségi „eredetigazolásnak” szintén csak részben tekinthető, mivel 1) erősen hiányos, 2) az apai és anyai ágat tendenciózusan felcseréli vagy összemossa, ráadásul 3) az ősatyák, királyok sorába egy tucatnyi ószövetségi prófétát is beiktat.)
    Nem kevéssé érdekes az iszlám genealógiai hagyomány, „Mohamed” avagy „A Próféta családfája”-ként ismert nemzetségtábláival. Vessünk egy pillantást erre is.

Egy Tunéziából származó, nagyméretű, színes illusztráció – amely szintén a Néprajzi Múzeumban látható – már első pillantásra elárulja, hogy akár a mormon genealógia, a mohamedán „Próféta-családfa” is a zsidó-keresztény szakrális tradícióhoz nyúlik vissza, annak folytatása, avagy tudatos „újra-sarjasztása”. Maga a festmény nonfiguratív ugyan – Allah és a próféták ábrázolási tilalmát híven megtartva –, ám a terebélyes fa ágain sorra felismerni az ószövetségi genealógia hőseit, arab névváltozatukkal különféle virág- és levél-szimbólumokba rejtve: „Ibrahim”, „Júszuf”, „Jákúb”, „Iszhák” és így tovább. A fa törzsén a közös héber-arab ős: Ábrahám-Ibrahim neve áll, tőle ágazik látványosan ketté a lombkorona: bal felől Izrael tizenkét törzsét magasba növesztve, melyek közül a Dávid-ág csúcsán magát „Íszát”, azaz Jézust látni – míg jobb felől Mohamed próféta neve áll, egy az iméntinél némivel ritkább ágsarjadzás csúcsán, fénylő napkorongba foglalva.

Ezen a képen ugyan nincs nyoma, de létezik egy másik nagy múltú iszlám ábrázolási hagyomány is, amely Mohamed „leszármazottait”, az imámokat mutatja – méghozzá ótestamentumi mintára ugyancsak tizenkét „törzs” szerint, ahogy a közös arab ősként tisztelt Izmael nemzetsége szétágazott 12 fiúágra (1 Móz 25, 12-16.). Az idézőjel ezúttal nagyon is indokolt, hiszen ha valahol, itt tényleg spirituális „származásrendekkel” van dolgunk; a tizenkét hajtás ugyanis nem mást jelképez, mint az iszlám vallási ágak (a shíták, szunniták, alaviták, stb) egymást követő különválását.
    Ide kívánkozik még egy harmadik, térben és időben merészen távoli analógia: a 15-18. századi mexikói családfáké – nem annyira a szakrális származásrendek, inkább annak példájaként, hogy két merőben eltérő kultúra őshagyománya miként hat egymásra. Ez esetben a prekolumbián (azték, inka, maya) s a spanyol hódítók genealógiai szemléletének sajátos kölcsönhatását figyelhetjük meg azon a néhány színezett családfarajzon, amely a berlini Museum für Volkerkünde Alt-Amerika gyűjteményében látható.
    Mint ismert, Cortés és emberei egy virágzó magaskultúrát találtak itt – és dúltak szét néhány év alatt –, melynek határai a Mexikói öböltől több mint hatszáz kilométerre délre, egész a mai Guatemaláig terjedtek. Az azték templomokban, uralkodói és közigazgatási levéltárakban a spanyol hódítók nem csak vallási, jogi és asztrológiai munkákat, évkönyveket, krónikákat, részletes térképeket, birtok- és adójegyzékeket találtak elképesztő bőséggel, hanem jónéhány uralkodói és nemesi genealógiát is a képírásos, fügefarostból préselt, leporello-szerűen hajtogatott „aktahegyek” között. Hogy az azték írásbeliség milyen kiterjedt lehetett, arról elég csupán egyetlen adat: Tenochtitlan, a birodalmi székváros éves papírszükséglete a korabeli beszolgáltatási jegyzék tanúsága szerint 480.000 nyomdai ívet tett ki – mai mértékegységre átszámítva!
    E roppant iratkincsből alig maradt ránk valami; az a kevés is jórészt a spanyol hódítást követő krónikák – Leyenda de los Soles , Codex Chinalpopoca etc. – közvetítésével. Ugyanez áll, sajnos, a Cortés előtti azték genealógiákra is, melyek csak későbbi átiratokból ismertek. Nem mintha a kulturális genocídium: az idegen vagy ideologikus okból „ellenségesnek” ítélt hagyatékok megsemmisítése holmi faji vagy vallásspecifikus jelenség volna... Ami azt illeti, a latinamerikai őskultúrák irat-irtása sem a fanatikus spanyol conquistadorok s a hittérítők könyvmáglyáival vette kezdetét, hanem legalább is száz évvel korábban, amikor az azték birodalom látványos expanziója 1430 táján hasonló „tabula rasa” helyzetet teremtett. A Mexico Tenochtitlan néven létrejött új birodalmi központ hatalmasai ekkor nemcsak az összes korábbi évkönyvet, krónikát ítélték halálra, hanem módszeresen újraíratták az egész addigi történelmet is a nagyratörő Mexica-dinasztia (1350-1521) igényei szerint – beleértve az eredetmondákat, a városalapító legendákat és magát a királyi genealógiát is. Végül ugyanezt tették a Cortés utáni spanyol-azték krónikások is, buzgón „felülírva” a múltat, immár ki tudja hányadszor.

Még szerencse, hogy nem a gátlástalan Cortés, hanem egy művelt és középkori mércével „felvilágosultnak” számító arisztokrata: Antonio de Mendoza lett Mexikó legelső spanyol alkirálya (1530-1550). Mendoza érdeme, hogy kezdettől felismerte: az azték hagyatékot bölcsebb átmenteni a teljes likvidálás helyett, „megőrízvén meghaladva” mindazon hasznos tudást, amit az tartalmaz. Ennek jegyében a húsz éven át uralkodó alkirálynak nem csak a további hódításokra volt gondja, ám arra is, hogy az azték jogi és történeti munkákat, a birtok-regisztereket spanyolra fordíttassa, s hogy a kreol előkelők tehetséges fiainak egyetemi kollégiumokat alapítson a gyarmati közigazgatás és a helyi klérus utánpótlására. Ugyancsak ő adott elsőként megbízást – vélhetően kreol – írástudóinak az azték uralkodói és nemesi családfák kétnyelvű rekonstruálására.
    Ennek eredményét láthatni ma is a berlini múzeum legkorábbi családfaábráján.
    A Mexica-dinasztia származásrendjét más írott források is megerősítik, így többek között az 1558-ból való „Leyenda de los Soles”, az 1570-es datálású „Anales de Cuauchtitlan” s a kevéssel korábbi „Historia de los mexicanos por sus pinturas” – melyek mindegyike még bizonnyal piktogrammos azték krónikákra támaszkodott. Ezek, az iménti ábrázoláshoz hasonlóan, sorra megnevezik Tenochtitlan uralkodóit (az alapító Acamapitchlitől a legutolsóig: a Cortésnek behódolt ifjabb Montezumáig), egyben feltüntetve hadjárataikat s az általuk elfoglalt városokat. Asszonyokról, lányokról, a sokadszülött fiak sorsáról persze, egy szó sem esik e kevélyen „macho” hőskölteményekben...
   

Epilógus – avagy az őskultusz emancipálása 

„Mindig is lányt szerettem volna” – kezdi emlékezéseit nemrég elhunyt atyai jóbarátom: Gennagyij Ajgi, a többször is Nobel-díjra jelölt, kiváló csuvas-orosz poéta (Balassitól Babitsig a magyar líra fáradhatatlan fordítója), aki anyai ágon maga is jeles sámánősök leszármazottja volt. Hogy miért éppen lányt, arról ezt írja:
     „A mi nemzedékünk apa nélkül nőtt fel. Elég ha annyit mondok csak, hogy szülőfalum háromszáz családjából vagy kétszáz férj és apa nem tért a háborúból vissza, s a túlélő kisebbségből került ki azután a helyi kolhoz és tanácsvezetők maffiája, amely e szegény, magára maradt asszonynépet kíméletlenül maga alá nyomta.
    A lányom születése épp ezért afféle kései elégtétel volt számomra, törzsem és népem asszonyági megújítása, ráadásul éppen az idő tájt, mikor az őseimhez tartozást – bensőmben újból fölízzó vágyként – minden korábbinál mélyebben átéreztem.
    Vagy beszéljek még nyíltabban? Nos, a lányom születése voltaképp az anyám visszatérését, az ő feltámadását jelentette. Az anyámét, aki háborús özvegyként korán az apám után halt, ám aki mégis úgy maradt meg bennem, mint valami átható, tiszta ragyogás a hétköznapok már-már »természetes« sztálini iszonyatában. Ahogy »a nép« sem jelent számomra mást, mint anyámat, az ő szenvedéseivel.”
    Íme a „Mater Dolorosa” még sokak emlékeiből ismerős, 20. századi ikonja.
    Hogy miért épp e költői vallomás került családfákról szóló töprengésünk végére? Csak mert elemi igazságot mond ki a „nőiség” éltető, megtartó hatalmáról. Arról, hogy bármiként hányja is magát a maszkulin rivalizálás görcseiben, azért a világ mégis csak a női ölekben nyugszik. Ahogyan túlélésünk is jóval esélyesebb, ha az ádáz vetélkedés helyett inkább a feltétlen önátadásra bízzuk magunkat, ami a legteljesebben az anyaságban ölt testet.
    Mindez nem kevésbé igaz a genealógiai szemléletváltásra is. A világot makacsul uraló apajogú őskultuszok „megszelídítésének”, úgy tűnik, csupán egyetlen módja lehet: ha a nőket – a lányokat és anyákat – ismét teljes jogon belefoglaljuk a családfákba, egyedi személyességükben, nevükkel és sorsukkal együtt, úgy, ahogy azt a mózesi könyvekben még olvasni lehet. Elvégre legalább annyi részük van az élet megtartásában és megújításában, mint a férfiaknak.
    „Mindig is lányt szerettem volna...”
    A sors nem remélt ajándékát még inkább megbecsüli az ember. Tegyünk így megkésett  felismeréseinkkel is! Hiszen Gennadij mára felnőtt lánya, Veronika Ajgi is öt testvérbátyja után jött a világra – nem várt ráadásként, apja ötvenedik születésnapjára.

A homo sapiens megjelenése óta becslések szerint 50 milliárd ember élt a Földön. Mint az ENSZ az ezredforduló küszöbén hírül adta, a földi népesség feltehetően 1999. október 12-én érte el a 6 milliárdot. Ezen a napon Koffi Annan, a világszervezet Boszniába látogató főtitkára, jelképes gesztusként keresztapaságot vállalt egy szarajevói újszülött felett, akit a demográfusok ünnepélyesen „a hatmilliárdodik” földlakónak nyilvánítottak.
    Csakhogy másodpercenként ma átlag három gyermek születik e bolygón – miközben egy minden pillanatban meghal...
    Most – most – és most...
    Egy nap alatt 72.000, egy évben 24 millió.
    Értük ki vállal „keresztapaságot”? És van-e olyan „családfa”, amely e temérdek, korán letört hajtást külön-külön mind számon tartja?
   

* Részlet a szerző Humán geometria, avagy az emberi csoportrendek jelképvilága c. készülő esszékötetéből.