VILLÁNYI LÁSZLÓ

Kovács Péter teremtményei

Reggelente úgy ülök a konyhaasztalhoz, hogy az ablakon kinézve láthassam a negyedik emelet fölé nőtt fát. Idejében megérkezik az első vörösbegy, majd a többi, a legnagyobb szélben is ringanak a legfelső ágakon, aztán mintha valamelyikük kiadná a parancsot, elröppennek. Télen a vékony ágak vonalakká csupaszodnak, tűnődhetek, miféle erő teremtett ritmust, formát. „Testvér itt a kő, fa, állat” – juthat eszembe Weöres Sándor verssora. Kavicsgyűjteményem legszebb darabjain éppen azért akadt meg a szemem – biciklizve a Rába mellett, gyalogolva a Bakonyban, sétálva az Adria partján –, mert az idő a vonalak olyan sajátos ritmusát teremtette bennük, hogy szememben műalkotássá avatódnak. És persze fel sem merül a kérdés, miről szólnak. Mi a jelentésük.
    Amikor Kovács Péter műveit szemlélem, hasonló élményben részesülök. Teremtményeket látok. És először fel sem ötlik, hogy kérdezzem: Kik ők? Mik ők? Élvezem a vonalak ritmusát, a kompozíciót, a színeket. „A ritmus minden. Ezért, mondom újra, hagyni kell a kezet felfedezni” – írja Ionesco. Felfedezőnek gondolom Kovács Péter kezét, elindul az ismeretlenbe, tétován, akárha improvizálna, aztán egyre magabiztosabban, hogy életre keltsen egy addig nem létezett teremtményt. Ionescoval folytatva: „Hagyni kell, hogy a kéz gondolkodjon: ha nem gondolunk semmire, előbukkannak a formák, a kifejezések... Szentség csak a vonalakban, kontúrokban, a kiterjedésben, a formai leleményben van.” Így teremt Kovács Péter egy másik valóságot. Szalay Lajos szavaival: „A rajz már születése közben meghatározza saját dimenzióját, amely se nem kettő, sem nem három, se nem húsz, hanem éppen annyi, amennyire szüksége van, és akkor is csak rajzi dimenzió, aminek a valóságos dimenzióhoz semmi köze nincs.” Kovács Péter világában nem köznapi törvények érvényesülnek. „...olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig” – mondja Dürer. Ilyen egyszerű az egész.
    A minap, a Baross híd lábánál egy asszony az előtte lépegető galambhoz beszélt. Úgy becézte, olyan lelkesülten, hogy nyilvánvaló volt, nem egy hétköznapi galambhoz szól. Hozzáteszem, valószínűtlenül fénylettek a madár tollai, valóságos fényjelenség mozgott a földön. Az asszony látta azt, amihez a járókelőknek nem volt szemük. Úgy vélem, Kovács Péter teremtményeinek valósága mögött is van egy második, harmadik valóság. Láthatjuk egy élettörténet töredékét, egy sors fájdalmát, a lét kínját, az irgalomért való könyörgés gesztusát. Persze kivehetünk – ha akaratunk mindenképpen valamiféle racionális modellt kíván – emberi arcot, emberi és állati testet is, de nem ábrázolódik mondjuk egy roskadozó ember, hanem magával a roskadozással, nem a megnyomorított emberrel, hanem magával a nyomorúsággal, nem a szenvedő emberrel, hanem megrendülten magával a szenvedéssel szembesülünk. Tudjuk, a földi élethez szükséges nehéz elemek a szupernovák mélyén keletkeztek, melyeknek fel kellett robbanniuk azért, hogy esélye legyen létünknek. Az élőlények kémiai szinten azonos alapelvekre épülnek. Húszféle aminosav vesz részt a fehérjék felépítésében, s ez a húsz aminosav azonos az egész élővilágban. Ezért lehet Kovács Péter teremtményeinek egyszerre növényi, állati és emberi jellege. Ugyanakkor a fizikusoktól tudjuk, az ember csak a világ töredékét érzékeli. Többre nem képes. Egyelőre nem tud mit kezdeni a sötét anyaggal és a sötét energiával. Kovács Péter teremtményei viszont tudják mindezt. A tudomány által még nem ismert dimenzióba visznek minket.
    Kovács Péter valóságai közül egy másik lehetőség, hogy keze látja a számunkra fölfoghatatlan ritmust. Hokusai karmokat festett a hullámoknak, s gondolhatjuk, jó, a művészi szabadság ezt is megengedi. Ám egy fotós felfedezte, ha a másodperc töredékére állítja az expozíciót, a hullámok pontosan olyanok, mint a japán festő képein. Lehet, Kovács Péter tudja a neuronok hálózatát agyunkban, a vonalak a neuronok útját követik, így teremtődik forma, s lesz rendhagyó az arc. Vagy tudja, milyen vonalak húzódnak bennünk, amikor átlépünk az álomba, amikor az egyik valóság átfordul a másikba. És lehet, Kovács Péter láttatja velünk védangyalainkat is. Mint tudjuk, őrző angyala nemcsak minden egyes embernek, hanem az állatoknak és a dolgoknak is van. Persze felejtsük el a hagyományos, megszokott angyalképeket. És a szépről és jóról való előítéleteinket. Kovács Péter világában Andrej Plešu mondatai érvényesek: „Az isteni »belső« (ami nem szó szerint értendő, hiszen Isten transzcendenciája nem osztható fel) »világgá válik«. Minden igazi teremtő aktus ezt az eredendő »fogást« »utánozza«. A képi megközelítés ebből a szempontból teremtő aktus, a láthatón túli »láthatóvá tételének« módja, a képekben, nem fogalmakban, átváltozásokban, nem stabil formákban való gondolkozás erőfeszítése. (Megérteni annyi, mint képzelt dolgokat tükrözni – mondja Giordano Bruno.) Nem véletlen, hogy az angyalnak – mint köztes lénynek – egyik szerepe éppen az, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant, hogy az elgondolhatatlannak intuitív kifejezést adjon. A saját köre felé, a képi világ felé utazó lélek legjobb vezetője az angyal. A belső »világgá válása« jelentős mértékben viszonylagossá teszi nemcsak az átlagos megkülönböztetést, a látható és a láthatatlan között, hanem az európai hagyomány számára olyannyira meghatározó különbséget is »gondolkozás« és »létezés« között... Holott a képi világban a gondolkozás és a létezés egybeesik. Mihelyt elgondolok valamit, az elgondolt létezik. S minden, ami létezik, gondolatom anyagából vétetett. Ilyen értelemben említettem az isteni világteremtést: a tettben a »gondolni« és a »létesíteni« egyidejű, az elgondolás puszta ténye létesíti a létezést.”
    Kovács Péter az isteni világteremtést folytatja. Illetve újra és újra kezdi a folytatást. Örök újrakezdő. Nem fogalmakban, nem stabil formákban gondolkodik. Kezének meghagyja a szabadságot, hagyja, hogy újra meg újra útjára induljon, alkosson ritmust, szaporodjanak a vonalak, szülessen egy másik élet, újabb és újabb teremtményekkel gazdagodjon világunk.