KELEMEN ZOLTÁN

Távolodó történelem

Lovik Károly és a századforduló monarchiája*

Krúdy Gyula életművének jelentős részét teszik ki a visszaemlékezések. Íróportréi gyakorta szerzőjük irodalmi hangoltságáról mondanak el többet, mint alanyukról. A visszaemlékezések sorát az 1913-as A vörös postakocsi nyitja, melyben (és a későbbi postakocsi-regényekben) átesztétizálva jelennek meg a századforduló magyar irodalmának, történetének, politikai életének képviselői, s ebből a műcsoportból mutatnak tovább az olyan memoárszerű alkotások felé, mint A tegnapok ködlovagjai vagy az Ady Endre éjszakái. Krúdy alaposságát és körültekintő figyelmét tekintve elgondolkodtató, hogy a dolgozat alcímében szereplő Lovik Károlyról milyen mennyiségű és minőségű emléket őrzött meg. Műveiből kiolvasható lenne egy olyan Lovik-portré, mely a műkedvelő, vörös kesztyűs, arisztokrata írót mutatja, kritikus karikatúrát formálva az arcképből.  Krúdy portréjából azonban a tudatos kívülálló alakja bontakozik ki, aki a hagyományosnak tekintett magyar civilizációs-kulturális értékek fönntartása mellett foglalt állást, miközben túlélésük egyetlen esélyét a klasszikus európai mintákba illeszkedésben látta. Talán Krúdy ködlovag-portréinak Tisza István emlékét idéző részéből olvashatók ki az író Lovik arcképének lényegi vonásai.
      A Tisza írók közé megy című Krúdy-tárca a Magyar Figyelő vacsoráját örökíti meg (nem utoljára a Krúdy-életműben), melynek díszvendége Tisza István miniszterelnök volt. Vacsoraszomszédjául Herczeg Ferenc mellett Lovik Károlyt választották, s ezzel a szerző föltehetőleg azt kívánta jelezni, hogy a Tisza által képviselt értékek ezt a két írót jellemezték a társaságban leginkább. 1927-ben keletkezett a szöveg. Két évvel korábban, a Tisza István utazása a halál felé című visszaemlékezésben még más volt az ülésrend. Tisza mellett nem Lovik ült, hanem Farkas Pál a Magyar Figyelő szerkesztője, s Lovik, Krúdyval együtt, Tiszával szemközt foglalt helyet. Talán Herczeg és Lovik volt az a két író, akikkel nem kellett Tiszának irodalmi eszmecserét folytatnia, beszélgetésbe kezdhetett a Szent István-díjat nyert Kapusról, kinek trenírozásában Lovik vitathatatlan érdemeket szerzett, s „a legszélesebb körökben feltűnést keltett, talán nagyobbat, mintha a jeles író valamely akadémiai pályadíjat nyert volna”. Mindez Lovik szavait igazolja, aki A Hétben a Szent István-díj kapcsán először Kapust mutatta be az olvasóknak, s keserűen tréfálkozva jegyezte meg, hogy az író Lovik Károlyt inkább be kell mutatnia, mivel nagyrészt ismeretlen. Elgondolkodtató, hogy éppen abban a lapban írja ezt, amelynek évek óta belső munkatársa volt. 1915-ös Lovik-nekrológjában Szini Gyula is megemlíti az íróról, hogy „Tisza Istvánnal órák hosszat el tudott vitatkozni egy-egy angol szó etimológiai jelentésén”. Ez a szöveg tovább mélyíti az író és a Krúdy-hős Lovik kívülállását irodalmi, magánéleti és társadalmi szempontból egyaránt. Lovik Károly, az író, regényeiben és novelláiban szintén nem követte az irodalmi divatokat. Az élet érthetetlenségét, kiismerhetetlenségét és kegyetlenséget is nélkülöző ürességét próbálta megragadni még olyan könnyednek tűnően hangolt műveiben is, mint Az aranypolgár.
      A különállás, elzárkózás, az írókat foglalkoztató esztétikai témák iránti (látszólagos) érdektelenség, amely a sporttevékenység egzotikusnak tűnő válfajai iránti érdeklődéssel társult, voltak szembeszökőek a Lovik-nekrológot író Szini Gyula számára is, szerinte Lovik Shakespeare és Thackeray olvasását is a versenylovak iránti érdeklődése befolyásolta. Lovik Syrion álnéven A Hétbe írt cikkeiről elismeréssel ír Szini, de megjegyzi, hogy az írótárs egészen más szemmel nézte Londont és Párizst, mint ő, s rámutat a kettejük közötti értelmezői-befogadói szakadékra, amelyről őszintén megírja, hogy egy ideig Lovik emberi megítélésében is befolyásolta, dacos, gőgös embernek tartotta. Szemérmességét, kívülállását tartja az ismeretlenség, az el- és befogadás elmaradása okának. Utolsó munkáit a megnyílás kísérleteként értelmezi Szini, egyúttal éppen ezeket a műveket véli az életmű legjelentősebbjeinek, a további fejlődés szempontjából legígéretesebbeknek. Mintha a Nyugat ugyanebben a számában közölt Lovik önéletrajz is Szininek az irodalmi közélet felé történt nyitásra vonatkozó gondolatai mellé kívánkozna. Lovik a tőle megszokott szigorral és önkritikával ír, elítélve korai irodalmi próbálkozásait. Egzisztenciális biztonságát, írói függetlenségét köszönhette a lovakkal kapcsolatos elmélyült tudásának. Csakhogy az életrajz írásakor már mintha hátrányként értelmeződne, ami kezdetben elérni kívánt cél volt: „Így talán gyakran úgy írtam, ahogy a saját ízlésem és nem ahogy a nagy közönség igényei megkívánták, amivel nem azt akarom mondani, hogy helyesen cselekedtem. Író és közönség között szoros kapcsolatnak kell lennie.”
      Szini nekrológjának gondolatait juttathatja az olvasó eszébe, és igazolhatja az önéletrajz, csakhogy Lovik így zárja mondanivalóját: „Ha még egyszer elölről kellene kezdenem a földi küzdelmet, megint csak író lennék, és megint csak a régi szerszámaimat keresném meg.” Lehetséges tehát, hogy Lovik látott saját prózapoétikájában valamelyes változásokat az utolsó években, életművének összességét azonban egy fejlődési vagy inkább változási ív mentén elképzelve mindenkor vállalhatónak tarthatta. Az állatokhoz, különösen a lovakhoz való vonzódása azonban több lehetett az egzisztenciális támasz keresésénél, s nem is puszta rokonszenv mozgatta. A Hétben, 1903-ban megjelent Fadrusz-nekrológjában arról ír, hogy Fadrusz János miért fordult az állatvilághoz modellt keresve, s fölidézi a szobrász egyik hozzá írt levelét is: „Amit én már rég megcselekedtem, hogy más terrénumot kerestem gondolataimnak [...], s eltávozva az emberektől, az állatban kerestem a maradandóságot, a lelket, az őszinteséget, arra kényszerült ő is, és hatalmas fantáziájával az állatvilág ösmeretlen kincsei felé fordult.” Állat- és vadásznovelláiban¹ az állatok lelki tulajdonságait, ösztöneit próbálja megragadni, hogy segítségükkel földeríthesse néha különösnek tűnő motivációikat.
      Az, hogy – elfeledettsége előtt – az írók által olvasott író volt Lovik, számára nem föltétlenül jelentett kudarcot. Irodalmi séta című cikkében általában az irodalmat és különösen a kortárs magyar irodalmat jellemzi úgy, mint amelyet leginkább írók olvasnak. Az olvasók széles táborán kívül leginkább az értő és szigorúan esztétikai alapokon álló kritikát hiányolja irodalmunkból, személyeskedőnek, legjobb esetben is barátinak tartva kora kritikai fölhozatalát. Az olvasókkal – pontosabban a „nem” olvasó potenciális közönséggel – szemben azonban még szigorúbb. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy Lovik szépirodalmi műveiben a műalkotás folyamatát általában s annak esztétikai vonatkozásait különösen ironikusan fogja föl az elbeszélő. Példa erre La Côte című novellája, mely mind az ihletnek, mind az úgynevezett nemes érzelmeknek görbe tükröt tart, s közvetve magát a művészetet profanizálja.² De az „igazságot megírni akaró”, a „nép közé vegyülő” oknyomozó, politikailag elkötelezett, a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő újságíró-tudósítóról is határozott véleményt formál A halál kutyája című novellájában, melyben a népi horror elemekkel bővített mese főszereplőjében, a halált hozó kutyában ismer magára az elbeszélő újságíró: nem a kutya öli meg az embereket, de nyomában pusztulás jár, akárcsak a tudósítónak.³ A kritika anomáliáihoz visszatérve Irodalmi sétájában a rosszindulattal magyarázza, s a líra hiányára vezeti vissza, hogy a kortárs magyar irodalom sterilen tökéletes. Lírán ezúttal elsősorban nem műnemet ért, hanem az irodalom eredendő „forrását”, melyet a drámának és az epikának is hordoznia kellene. S miért van rá minden területen szükség? Lovik szerint azért, hogy a művészet ne távolodjon el az élettől, a világtól. A Hét 1907. évfolyamában Lehár Ferenc A víg özvegyének sikere kapcsán folytatja az Irodalmi sétában megkezdett gondolatsort. A századik előadásához érkezett operettet kortörténeti eseményként határozza meg, mivel nem pusztán műfaji kiválósága jellemző immár rá, hanem befogadásának zajos sikertörténete is, e kettő a kort jellemzi, melyben pályáját megfuthatta. Ebben elsősorban a szerző érdemeit látja: „nem a műfaj emeli az írót, hanem a poéta a műfajt”. Alapvetően mégsem lelkesedik az operett sikeréért, mivel véleménye szerint közönségsiker tekintetében ez volt a budapesti saison egyedüli attrakciója, hiányoztak mellőle az irodalom drámai alkotásai, de a zenedráma egyéb sikerei is. Végül érzelmes hangot megütve ítéli el a cikk elején kortörténeti fontosságúnak nevezett művet, de úgy, hogy kiinduló megállapításai igazak maradnak: A víg özvegy valóban kortörténeti jelentőségű, egy olyan koré, mely nem, vagy csak igen kevéssé értékeli az esztétikumot.⁴ Ugyanúgy egy korszak szimbólumává válhat, mint Zrínyi kirohanásának olajnyomatos képei vidéki vendégfogadók vagy szállodák szobáiban, ahogy erre több novellájában utal Lovik.⁵
      Ha a lélektannal közvetlen kapcsolatban nem is állt, A Hét 1898-as évfolyamában Egy orvos naplójából címmel novellát írt, mely egy lelki betegségeket gyógyító orvos vallomása praxisa legnagyobb kudarcáról, mely az ő egészségét is megrendítette. Az orvos a gyógyításnak veszélyes változatát űzi, melyben a gyógyító magára veszi a betegséget, azonosul a beteggel, megpróbálja tökéletesen megérteni. Módszerének a pszichoanalízissel sok közös vonása lehet, de sokkal inkább a sámánista gyógyító gyakorlatokra hasonlít, s csak azokon keresztül a lélekgyógyászat modern megjelenési formáira.⁶ A sikertelen gyógyítás végeredménye is a sámánista kultúrákból ismert: a gyógyítót legyőzi a magára vett betegség, páciensén sem tud segíteni, s ő is maradandó lelki károsodást szenved. Az orvos töprengéseiből a betegségekre és a betegségre mint állapotra vonatkozóan olyan vélemény formálódik, melyet a magyar századforduló dekadensnek nevezett művészetfölfogásában Cholnoky Viktor fejtett ki a legalaposabban. A betegség menedék a társadalmi rend, a logika elől. Cholnoky nézeteivel rokonítható Lovik emberi nagyságról, különlegességről és a lángészről alkotott véleménye is, melyet a Fadrusz-nekrológban fogalmazott meg nem minden irónia nélkül. Cholnoky Türr tábornok című cikkében⁷ a békés átmenet, a polgári gyarapodás korszakában élő utódokat a forradalom és szabadságharc hőseivel állítja szembe (Türr tábornok esetében egy személyen belül történik ez az összehasonlítás: az ifjú szabadságharcos és a végül civil pályát befutó veterán között). Lovik a bölcs középszerben élők csendes boldogságával a lángész tragikus sorsát állítja szembe. A kor, amelyben ő alkot a hétköznapi cselekvéseké. A „daliás idők” nemzedékének és az utódokénak párhuzamos jellemzésével kezdődik Vándormadár című regénye is, melynek főszereplője érzékeny idegzetű, művészi hajlamú arisztokrata, aki azonban semmivel nem foglalkozik különösebben, nem műveli sem magát, sem környezetét, sorsa mintha elrendelten haladna a kiüresedés és az öngyilkosság felé, míg atyja a kiegyezés korának kiemelkedő politikusa volt, „mellesleg” ismert festő.⁸
      Az ideg-, illetve lélekgyógyászat Cholnokyhoz hasonlítható jelentőséggel foglalkoztathatta Lovikot, regényein és novelláin kívül, ahol az érzékeny lélekrajz mellett a rögeszmés mániákus gyakori alakja is megfigyelhető, legalább még egy, az Egy orvos naplójából-hoz hasonlítható tárcaszerű novellát írt A Hétbe, Az emberi lélek címűt, mely cselekményét tekintve konvencionálisnak, sőt banálisnak nevezhető, az elmélkedő, fölvezető részek viszont figyelemre méltóak. Így a bevezető is, mely összefoglalja a betegségre és egészségre vonatkozó diagnózisok relativitását. Ez a relativitás bírhatná rá a tudományokat, mind kutatói módszereik, mind elért eredményeik, mind következtetéseik helyes értékelésére. Az elbeszélő számára „az ember benső világa tele van rejtelmekkel”, akár a jungi vagy (kisebb mértékben) a freudi pszichoanalitikus iskolák szerint. A végső következtetés a kudarc beismerése: még arra sem képes a tudomány, hogy biztosan megállapíthassa a betegségnek nem egyszerűen természetét, hanem puszta tényét. A hazugság című novella főszereplőjének személyiségét sem határozhatjuk meg könnyen. Habár a szöveg végén szanatóriumi ápolók szállítják le a vonatról, nem derül ki, hogy őrült művészről, vagy művészi tehetséggel megáldott őrültről volt-e szó. Az emberi lélek említett részleteit tekintve nem dönthető el a kérdés, ugyanakkor azt sugallhatja a szöveg, hogy nincs döntésre szükség. Mindkét személyiségformát egyszerre hordozhatja az elbeszélő fantaszta útitársa. Az útitárs elbeszélőként viszonylag gyakori Lovik műveiben. Az Amadeus című novellában⁹ is ezt a szerepet játssza, de a Vándormadár rendkívül gyakori és motivikusnak is nevezhető vonatútjainak párbeszédeiből és monológjaiból szintén az elbeszélés olyan egyénien értelmezett technikájára lehet következtetni, amilyen majd Krúdy Gyula Az útitárs című 1918-as regényében olvasható. A vonat a Vándormadár főszereplőjének életében fontos szerepet játszik, szinte szenvedély fűzi ehhez a közlekedési eszközhöz Illésházyt. A Szerafin című novellában szép élethazugság és egyenes, unalmas életigazság dilemmáját boncolgatja Lovik,¹⁰ bár a forma ezúttal fontosabb lehet, mint a tartalom, hiszen naplószerű önéletrajz szimulációjáról van szó. A szöveg, mint a sors, az élet igazolása születik meg az elsődleges értelmezői szinten. Ennek a szövegnek a születése, szerzője általi olvasása és értelmezése adja a cselekményt. A lelki jelenségeknek egy különös típusa figyelemre méltóan sok Lovik műnek képezi alapját. A szenvedés boldogsága, a szenvedés iránti vágy, melynek mazochista tünetei is fölbukkannak a szövegekben, ha nem is minden esetben lelki betegség, de olyan lelki állapot, melynek ihlető hatását nem szabad alábecsülni. A Symphonie pathétique című novella alaphangulatát a dallamhoz kötődő szerelmi vágyakozás adja: a két nővérbe egyszerre szerető elbeszélő másutt is megjelenik az életműben. Az elbeszélő izgalmi állapotba kerül Csajkovszkij Symphonie pathétique-jének hallgatása közben. Fölteszi a kérdést: „Van-e nagyobb, szebb dolog a fájdalomnál, a kétségbeesésnél, az elmúlásnál?” A cselekmény mocsaras környezete is közrejátszik a melankolikus élethangulat létrehozásában, akárcsak a Nathanael és az Árnyéktánc című novellákban. Az emlékezés keretbe foglalja a történetet, de hangnemét is megadja, hiszen a novella végén kiderül: a szenvedésnél és a fájdalomnál már csak az ezekre való emlékezés lehet boldogabb. Ez a kijelentés szinte irodalmon kívüli aktussá teszi a történetet, pontosabban a történet elbeszélését, amelynek fölidézés jellegére esik ezúttal a hangsúly. Az Árnyéktánc befejezésében a fájdalom és a szenvedés boldog létállapotában lévők társa a halál, aki azonban nem félelmetes, mivel része (főszereplője?) a titokzatos, melankolikus vagy misztikus történeteknek, meséknek, melyek körülveszik a boldog szenvedőt, akárcsak a Kísértetek gyermekhősét, akinek álombeli fantáziáiban, talán nem véletlenül bukkannak föl Lovik-novellák hősei és témái. Ez megmagyarázhatja az író vonzódását az álomszerű, különös történetekhez az életmű második szakaszában, ugyanakkor észre kell venni, hogy már első novelláskötetében, a Leveles ládában is olvasható hasonló.
      A mazochizmusnak a szadizmussal elegy változata szervezi az Árnyékok című elbeszélést, mely a sírig tartó szerelem helyett a sírig tartó gyűlölet története, s a végén elkövetett gyilkosság, melyet gyűlöletből, utálatból és kétségbeesésből követtek el, mégis szerelmi gyilkosságként hat. Mintha a gyűlölet lenne a szerelem legmagasabb rendű megjelenési formája. Az Egy elkésett lovag novellafüzére is hasonlóan végződik. Miklós lovag számtalan szerelme közül senki nem jön el a temetésére, csak Elíz, aki szenvedélyesen gyűlölte őt. A szenvedés című novella egy miniatűr esszét tartalmaz, melyben ismét az elbeszélő fejti ki szerelemről és szenvedésről, illetve ezek összefüggéséről vallott nézeteit. Valójában nem a szerelem vagy a szenvedés mint olyan fontos, hanem hatásuk, mely egy mesebeli csodaországba viszi el alanyát, ahol ismeretlenek a földi törvények, illetve általában a törvények és a kötelezettségek. A mazochizmus az Okosak és bolondok című szanatóriumi novellában patológiai problémaként jelenik meg. Az utolsóként megszólaló ápolt számol be róla, mint saját szenvedélyéről, melyből nem akar meggyógyulni. Esete többszörösen összetett, mivel szenvedni szeretett volna, de az élete kiegyensúlyozott volt, s attól szenvedett, hogy nem szenvedhet.
      Az olyan, ködlovagoknak nevezett szerzőkhöz hasonlóan, mint Cholnoky Viktor, Cholnoky László, Szini Gyula vagy Krúdy Gyula, Lovik Károly műveinek is van egy csoportja, mely a kártyajátékokhoz fűződik, mégpedig úgy, hogy jelkép- vagy szimbólumrendszert teremt az elbeszélésben a kártya ikonológiája. A leányvári boszorkány fürdőfalujának vendégfogadójában zajló partik paklijának különös szimbolikája a regény világához hasonlóan komikus. Ez a komikum megfosztja a lehetséges világot minden szomorú, tragikus vagy akárcsak komoly kimenetelű történés lehetőségétől, habár bonyodalmakban és próbatételekben nem szűkölködik ez a rendkívül cselekményes szöveg. A kártyapakli ikonológiáját is a komikum fosztja meg mindattól a túlvilági vagy ördögi misztikumtól, mágiától és tragikus sorsszerűségtől, melyek az évszázadok során, de különösen az említett szerzők műveiben – föltehetőleg Puskin A pikk dáma című novellájának hatására – a kártya jelentéshálójára rakódtak. A Lovik-regény kártyásai unaloműzőnek használják a kártyát, s tölténybe, patkószögbe játszanak. A kártyafigurák szimbolikájának ismert „mágikus” tulajdonságai nem érvényesülhetnek. A pakli hiányos lévén, a „sátáni szakralitás” szimbolikáját (az ördög bibliája) profán elemekkel kell kiegészíteni, így profanizálódik a kártya „szövege”, de ez ezúttal nem értékvesztéshez, hanem az említett komikum jelentkezéséhez vezet.¹¹ A jelenetet a pakli pusztulása tetőzi be: a rumos mécsesek lángjainak martaléka lesz Tell Vilmos és a Schiller-drámáról mintázott játék többi szereplője. „Pokoli bűz maradt utánuk; ez is bizonyítja, hogy a kártyában ördög lakik.” Ez az ördög ezúttal nem játszhatta el kísértői szerepét. A Szergiusz című novellában úgy mutatkoznak a kártyafigurák, mintha szereplők lennének, és az elbeszélő ezúttal is a komikum eszközéhez folyamodik, csakhogy a pikk király és a treff bubi a kártyaparti mellett az emlékezésen keresztül megvalósuló sorshelyettesítés játékában is részt vesznek (hasonlóan Krúdy A hírlapíró és a halál – Utolsó szivar az Arabs szürkénél ikernovelláihoz). A pikk király az elbeszélést és a főszereplő sorsát is előbbre vinni látszik, míg a treff bubi mindkettőt hátráltatja, a történet hitelességét belülről rombolja, értékelhetőségét vonva kétségbe.¹²
      A történelem csakis a társadalom és az egyén rajzán keresztül juthat kifejezésre, egyébként érdektelen Lovik hőseinek lehetséges világaiban. A leányvári boszorkány gáláns történetének expozíciója Mária Terézia koráig tekint vissza, hogy a selmecbányai patríciusok nemesi eredetének elbeszélésében s ebben a történeti kitekintésben Mária Terézia bölcs, előrelátó és kegyes uralkodónőként jelenhessen meg. Nemesi adománylevele a patríciuscsaládok ünnepeinek, így a regényben az eljegyzés számos történelmi relikviájának a központjában helyezkedik el. Ezeket a tárgyakat („régi selymek, ezüstök, jelvények, zászlók, kardok, kalapácsok”) az ünnep tiszteletére szó szerint kiállítják megtekintés, reprezentáció végett. A család múltbéli hagyományrendszerének folyamatosságát reprezentálják, összegyűjtöttségük esetleges jellegű, mint a régi magángyűjtemények. Együttesük értelmét pusztán a hagyományok őrzésének reprezentációja adhatja. A reprezentáció a család, a ház mindennapi életére is kiterjed az ünnepi pillanatban, így a cselédekre és a munkájukat szimbolizáló munkaeszközökre is. Csakhogy ebben a jelenetsorban minden csak jele, szimbóluma annak, aminek lennie kellene, mintha a munkaeszközök mögött éppúgy nem lenne fölfedezhető hétköznapi használatuk, mint a történelmi múltat idéző családi relikviák mögött. Az „adományozó királyné” a regényben utoljára Judex Mátyás álmában jelenik meg, s megrója az álomlátót, ilyen módon avatkozva be a regény cselekményébe, a fiatal hősöket segítve a komédiák végén szükségképpen bekövetkező nászhoz, ami ebben az esetben a klasszikus hármas esküvőt jelenti. Az azonban elgondolkodtató, hogy az álmodó Mária Terézia rosszalló fejcsóválását úgy értelmezi, mintha az ősi folytonosság megtörése miatt haragudna rá az uralkodónő. Így a fiatalok boldogsága nem az új kezdet jegyében bontakozik ki, hanem besorolódik az apák, a tekintély világába, ezt jelképezheti a diákéveket búcsúztató dal is, ami az addig megszokott latin helyett a mű végén magyarul csendül föl.
      A közelmúlt-félmúlt történeti alakjai a szépíró Lovikot hidegen hagyják. Ritkaság, ha egy-egy ferencjózsef-kabát fölbukkan műveiben. A kortárs és a későbbi recepcióban többen többször említették Loviknak és írótársainak érzékenységét saját koruk iránt, bár tényleges történeti-társadalmi jelenségekkel alig foglalkoztak műveikben. A munkásmozgalom vagy a szegénység- és éhséglázadások is szinte csak az egzotikum szintjén jelennek meg például Lovik elbeszéléseiben. Az Osztrák–Magyar Monarchia hétköznapi tárgyi kultúrája sem különös vagy megőrzésre-említésre érdemes számára. Jellemző, hogy a híres makart-csokor, mint díszítés egy Görögországban játszódó novella szállodai jelenetében említtetik csupán.¹³ Ugyanakkor A lovassport története című munkájában nemcsak a reformkor magyar államférfi-portréi elevenednek meg, hanem Erzsébet királyné és Ferenc József lovas- és vadászkultúráját is megörökíti. A gödöllői rókavadászatok főszereplőjeként bemutatott királyné lovaglási szokásait, képességét dícséri, mindezt abban a stílusban, mely nem annyira hippológiai szakkönyvekhez illik, inkább emlékeztet arra a – krónikát, riportot és visszaemlékezést elegyítő – hangnemre, melyet a világháború után Krúdy Gyula alkalmaz a Habsburg család századfordulós történetét megidéző szövegeiben. Nemcsak azt tudhatja meg az olvasó, hogy Erzsébet királyné kiváló lovas volt, de azt is, hogy szenvedélyes vadászként hogyan tervezte meg a falkavadászatokat, mit evett ebédre Gödöllőn a vadászatok és a lovaglás közti szünetekben, hogyan igényelte az egyre nehezebb akadályokat, és hogyan trenírozta saját maga lovait. A királyról megtudhatjuk – kellő tisztelettel előadva –, hogy „többször elbukott” a rókavadászatokon, ugyanakkor bőkezű mecénása a sportágnak a mű írásakor is. A történeti kitekintés mintha az akkor már halott királynéra emlékezne rezignált lezárásával: a paskáli és a palotai meetek helyén a mű születésekor már gyárak, sugárutak és lakóházak állnak: „A régi, színes vadászidőket elnyelte a múlt.” Mintha nem a szakkönyvíró Lovikot olvasnánk, hanem a melankolikus, bánatba és szenvedésbe szerelmesedett elbeszélőjű novellák szerzőjét. Az igazságról című novella expozíciója is ezt a tájat örökíti meg, újfönt egy Habsburg, Mária Terézia uralkodásához kötve a daliás időket, mikor még túzokra vadászhattak a Pestet éppenhogy elhagyó urak, de ugyanilyen valószínűséggel találkozhattak – legalább is a narrátor szerint – Rózsa Sándorral egy út menti csárdában. Így lesz a múlt (Krúdyra is utalva: régen volt félmúlt) 1907-ben(!) szimbolikus megtestesítője a Habsburgok széles ajka, mikor a Hohenzollerekkel vagy Vak Bottyánnal esetleg a Wittelsbachokkal történik az összehasonlítás a Balsaiak nagy orra okán A kertelő agár című regényben. Azért válhat-válik múlttá a jelen, hogy megjelenhessen a kurtanemeseknek abban a közegében, amely érzékeny önlegitimációs rítusai miatt minden időt csak a hagyomány múltidejeként képes, illetve hajlandó értelmezni és értékelni. Ebből a szempontból a Rákóczi szabadságharc közös kuruc-labanc történelme, pontosabban annak egy család (a Balsai) történetén belüli jelentkezése magától értetődően az elbeszélés jelen idejéért, pontosabban minden további lehetséges időért szavatol, a családot történelmének változatossága (kuruc és labanc ősök egyaránt találhatóak benne) jelöli ki erre a szerepre. Az ónodi országgyűlés ezúttal nem történelmi tény, hanem a patriarchalitás szövegszervező szimbóluma, amely az anekdotákban és adomákban kifejeződésre jutó családi legendárium felől szervezi a szöveget. Csakhogy Lovik deformálja az anekdotát. Ez a gyakorlat a szöveg értelmezését ironikussá teheti, de az író új narrációs lehetőséget dolgoz ki belőle, főként rövidprózájában. „Lovik novellái megválnak az anekdotikus mintától.”¹⁴ Az idősíkok egymásba csúszására-torlódására további példa lehet Az aranypolgár regényideje, mely egy ideális – biedermeier? – korban játszódik, a regényidő történelmi megfelelője mégis az a korszak, melyet az elbeszélő így jellemez: „Az alkotmányos éra helyreállítása után történt.” De, hogy ez az éra az olmützi oktrojált alkotmányhoz vagy a kiegyezéshez köthető, arra nézve nem kap az olvasó fölvilágosítást, még az sem segítheti az értelmezést, hogy Budapest polgármestere a hosszas tartózkodásra újra a fővárosba érkező uralkodót várja.
      A Vándormadár spleenes főszereplője számára már kényelmetlen és zavaró a történelemnek a vidéki Magyarországra oly jellemző megjelenési formája. A megvásárolni kívánt birtokon és a kúriában tett látogatása, mely egyetlen nagyívű aprólékos leíró jelentbe komponálja a vidéki létet a vidéki magyarság léttapasztalatával és -szemléletével, valamint ennek a létnek a tárgyi rekvizítumaival, végképp meggyőzi arról, hogy az ősök világába nem kapaszkodnak már gyökerei. A kúria mennyezetes Rákóczi-ágya, és ezzel összefüggésben az álmatlanság, a mozdulatlanság – melyet az örökös eső csak fokoz –, valamint a családi kripta közelsége a kertben, nem egyszerűen az elmaradottság vagy a jelenné élt múlt (a daliás kuruc idők?) untig ismert jelölői. A pusztuló kert, a mindent belengő rothadásszag és a hideg, nyirkos szobák inkább a halál és az elfeledettség fenyegetését jelentik, s ebben az értelemben írják fölül a hagyományos értelmezési lehetőséget, a dekadencia hangulatát teremtik meg a történelem kulisszái között alvó Magyarországon.
      A Görgey csillaga című regén¹⁵ – noha csak három fejezet készült el belőle – világosan jelzi Lovik elképzeléseit a történelmi epikával kapcsolatban. A kezdő mondat ezúttal nemcsak arról tájékoztatja az olvasót, hogy írója életében a lovassport fontos szerepet játszott. A történelem elutasításaként is olvashatóak a nyitó sorok. Figyelmeztetnek arra, hogy a tudományos értelemben vett, vagy tudományos narratívákra is támaszkodó történelemfölfogás idegen ettől a szövegtől. Semmit sem mond ki, nem von le tanulságokat – hacsak Andornaki elmélkedéseit nem értelmezzük így –, ehelyett bemutatja, leírja, láttatja mindazt, amiből az olvasó összerakhatja a 19. század dereka Magyarországának rajzát, mégpedig úgy, hogy a töredék legnagyobb részében az események nem is Magyarországon játszódnak. A haza képe Andornaki emlékezéseiből, párbeszédekből, eszmefuttatásokból bontakozik, hasonlóan ahhoz, ahogy a szöveg vége felé a dunai hajóút során az ismerős partok tája bontakozik ki Görgey és Andornaki előtt. Bár néhány frázisa kissé megkopott, a szöveg magyarságképe kritikus és pontos, illetve olyan, amilyennek például Széchenyi István Naplójából vagy nem utolsó sorban Jókai Egy magyar nábobjából megismerhetjük. Utóbbi franciaországi jeleneteire emlékeztet Gerényi és Andornaki első találkozása a hajón, Gerényi félszeg viselkedése és Andornaki finom, de kimért elutasítása. Mindez a „magyarok, ha külföldön találkoznak” tipizálása, mely Andornaki első önkritikus elmélkedését indítja el. Ebből az önkritikából a korabeli magyar nemesség motiválatlan személyiségtípusának képe bontakozik ki, melynek központi fogalma talán az „átmenet” kifejezésében ragadható meg. Ez az „átmenet” valójában a magyar nemes létmódja, egész céltalan élete „átmeneti kor”. Az átmenet kifejezést olyan korra alkalmazza a szöveg, mely nem alkalmas építő, alkotó tevékenységre, körülbelül ugyanazt jelenti, mint a Claudio Magris által a Habsburg-mítosz kapcsán idézett osztrák kifejezés, a fortwursteln.¹⁶ Eltölteni azt a „kis időt”, ami tulajdonképpen az élet, ahogy Az udvar című elbeszélésében írja Krúdy Gyula,¹⁷ akinek Móricz Zsigmond tulajdonította nekrológjában az átmeneti korral kapcsolatos híressé vált sorokat, melyek Huszárik Zoltán Szindbád filmjében is fontos szerepet játszanak. „Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják ’átmeneti idők’... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna...”¹⁸
      Ezek a sorok fejezik ki legtalálóbban az „átmenet” jelentését, abban az értelemben is, ahogy talán Andornaki használja, aki még nem sejti, hogy másfél évre fölfüggeszttetik az „átmeneti kor” Magyarországon. A Gerényi által fölolvasott osztrák újság szalagcímeiből értesül a forradalomról. A gyors, rövid közlésegységek bombázzák a hallgatót, s az olvasóban is a forradalmi események aktivitásának hangulatát ébreszthetik. Andornaki azonban egyszerre figyel a fölolvasásra és arra, hogy egy álmos berlini pincér a legyeket püföli lassan a légycsapóval „és Andornaki lelkében a tompa puffanások összekeveredtek a történelem eseményeinek robajával”. A hírek hallgatója nem egyszerűen szkeptikus az elhangzottakkal kapcsolatban, hanem – úgy tűnik – a figyelmét sem keltik föl sem az információk, sem az események. A magyar szabadságharc – főként Jókai által – mitizált cselekményét bemutató szövegektől alapvetően idegen ez a hangnem. Lovik nem a dicsőség történetét írja, hanem a történelmi pillanat fölismerhetőségének lehetőségét latolgatja, illetve a lehetséges fölismeréshez vezető utat követi végig. Ehhez kapcsolódóan változik a szereplők – elsősorban Andornaki – Magyarországról alkotott véleménye. Ezekben az elképzelésekben a haza emblematikusan tematizálódik. Előbb nemtőként jelenik meg, majd egy rövidebb leírásban az allegória megelevenedvén annak az elmaradott országnak a képét mutatja, melynek fölemelkedéséért a reformkor honatyái munkálkodtak, hogy a többi európai nemzettel való összehasonlításban (mely a Lovik korabeli élclapok emblémáival dolgozván nem nemzetkaraktereket vonultat föl, hanem karikatúrákat) újra Hungária apoteisztikus elképzelése győzedelmeskedhessen, de csak azért – ahogy olvasható – mert soha nem is létezett, így hát kikezdhetetlen.
      Bécsbe érkezvén a berlini osztrák „lapszemléhez” hasonlóan értesülhet az olvasó mindarról, amit Andornaki a forradalmi eseményekről megtudott. Az nem tudható immár, hogy milyen körülmények között szerezte értesüléseit, azonban a „távirati” stílus ismét a forradalmi események rapszodikus menetét imitálja. Ebben az eseménysorban a magyar történelmet alakító, közismert személyek alakja magánemberekként bontakozik ki, lévén nagyrészt Andornaki ismerősei. Így nem bravúros és merész diplomáciai vagy katonai tevékenységükről, történelmi szerepükről van szó, hanem magánéletük apró jegyeiről, melyek gyakorta (például Mészáros Lázár esetében) ellentétbe állíthatók történelemkönyvekből ismert közszereplésükkel. A bécsiek viszonya a forradalomhoz kedélyes-tréfás, játékos. Jellemző, hogy a forradalmi Bécs bemutatása Nestroy Freiheit im Krähwinkel (Loviknál: Die Revolution im Krähwinkel címmel) című bohózatának sikerével kezdődik. A bécsiek kedélyességének hátterében azonban könnyen fölfedezhető az a mélységes és józanságról tanúskodó pesszimizmus, melyről Wolfgang Kraus hosszasan elmélkedik Kultúra és hatalom című munkájában.¹⁹ Kraus Nestroyt „mélyen pesszimista” írónak tartja, kinek szereplői abból a meggondolásból merítenek erőt a lumpoláshoz vagy a tréfához, mely szerint a világ és az élet alapvetően tragikus, szükségszerűen rossz vége lesz mindkettőnek, hát legalább addig érezzük jól magunkat. Könnyen értelmezhető Lovik Bécs-képe is így, az októberi véres események árnyékában. A magyarokra jellemzően a magyarországi hajóúton cigánybanda játszik „népdalokat”, ráadásul egyszerre kettő, egy a hajó orrában, egy a tatjában. Andornaki értetlenül szemléli a változást, melyet mintha nem tudna követni. A bécsi forradalmi eseményeket még föl tudja dolgozni, de amikor osztrák ismerőse fölvilágosítja arról, hogy „Bécsben ti magyarok vagytok az urak”, valamint, hogy a bécsi események alakításában a magyaroknak jelentős szerepük volt, végképp nem érti a helyzetet. Ekkor jelentkezik a regénytöredék másik kulcsszava, az „akarat”, mely ellentéte lehet az „átmenet”-nek. Andornakit az érdekli, honnét vették a magyarok az akaratot ahhoz, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat. Bécsi ismerőse a kifejezés viszonylagosságára hívja föl a figyelmet, de magyarázata valójában csak a kor eseményeinek változékonyságát indokolhatja.
      A regény címszereplője az utolsó lapokon, a dunai hajóúton jelenik meg, és először németül szólal meg, fölismerve Andornakit. Az elbeszélő olyan aprólékos leírást ad testalkatáról, arcáról és külsejéről, mintha nem ismerné a magyar olvasóközönség a szabadságharc legellentmondásosabban (és hozzátehető: legigazságtalanabbul) megítélt alakítóját. Az igaztalan és elhamarkodott értékelésre bemutatásában is történik utalás: a katonaiskola diákjai sem értették meg és félreismerték a Görgey csillaga főszereplőjét. A regény további elkészült részében kettejük párbeszéde olvasható, melyből kiderül, hogy Görgey is óvatosan fogalmaz honi várakozásait illetően, de ő bizalommal fordul a szabadságharc ügyéhez, melynek immár el is kötelezte magát. Ismét fölmerül az akarat kérdése, s ezúttal Görgey részletes válaszban fejti ki vele kapcsolatos nézeteit. Először szinte pragmatikus szabatosággal határozza meg az akarat mibenlétét, melyet megszerezhető, fejleszthető tulajdonságnak tart. De szinte azonnal a bátorsággal vonja párhuzamba, melyet az akarattal lehet megpróbálni. Egyszerre vonatkoztatja kijelentéseit a hazára és önmagára is. Bizakodik, de egyelőre nem biztos a dolgában. Ez azonban nem az a tehetetlen szkepszis, amely Andornakira jellemző. Görgey várakozással tekint az ismeretlen jövő felé. Andornaki a régi, emblematikus Hungáriára hivatkozva védi kétkedő magatartását, Görgey szerint új Hungáriát kell teremteni, mert a régi gyakorlatilag életképtelen. A legmeglepőbb fordulat a töredék végére maradt. A ’10-es évek első felében született szöveg Görgeyje nemcsak az Ausztriával küszöbön álló háborút jósolja meg, hanem az azt követő kiegyezést is. „És mi lesz a vége? Három évszázad óta minden magyar szabadságharcnak kiegyezés a vége. [...] Föllobbanunk és lassan kialszunk, a nagy ember az lesz, aki a föllobbanásban a leghidegebb és a kialvásnál a legszenvedélyesebb lesz. És a legbölcsebb az, aki mindjárt a kezdetnél a végre gondol és olyan kiegyezést csinál, amely száz győzelemnél többet ér.”
      Mintha ezek a sorok magyaráznák a történelmi Görgey ismert magatartását a szabadságharcban, s ugyanezek helyezik magyar történelmi távlatba (az időmeghatározás alapján a kuruc függetlenségi küzdelmek korának távlatába) a töredék eseményeit. Egyúttal kritikaként is értelmezhető a visszamenőleges jóslat, hiszen senki nem fogadta meg a szöveg Görgeyjének tanácsát a „föllobbanáskor” és a „kialvásnál” tanúsítandó viselkedésről. Mintha ezért késett volna olyan fájdalmasan sokáig a kiegyezés, melynek a Lovik-műben megfogalmazott változatában Deák Ferenc személye is kódolva lenne, mint „legbölcsebbé”. A 20. század elejéről tekintve könnyen értékelődhetett úgy a kiegyezés, mint „amely száz győzelemnél többet ér”, Lovik a világháború első éveiben azonban már borúlátóbban, bár óvatosan fogalmazott. Úgy vélte ez a háború végérvényesen meg fogja változtatni Magyarországot. Az idézet rövidsége miatt nem tudható, hogyan gondolta. Mindenesetre igaza lett. Lovik Károly, aki a kortárs íróktól eltérő – nem mindig kizárólag irodalmi – kontextusban figyelte és értelmezte az alkotássá érlelhető valóságot, a kor társadalmi-történeti tanulságait mégis hozzájuk hasonlóan (kiábrándultabban, de talán kevésbé szigorúan) fogalmazta meg műveiben. Személyiségének a(z irodalmi) nyilvánosságot kerülő vonásai és talán a hátrahagyott kötetek viszonylag kis száma miatt eltérő, sőt esetleg ellentmondásos kritikai vélemények formálódhattak művészetéről. Ez a tény azonban inkább a szépirodalom klasszikus reprezentációjának jelentéskörét gazdagíthatja. Saját korát és a közelmúltat a magyarság távoli, daliás idejével aktualizáló szemlélete az elbeszélés számára távolodóként föltűnő, nehezen megragadható történelmet alkot, mely egyre inkább elhomályosul, ahogy a magyar lovassport emlékezetében a lovagló Erzsébet királyné alakja is egyre távolodik a gödöllői úton.