MOHAI V. LAJOS

A Ferenc József-i kor írója

Ha olvasói vagyunk, bár nem tolakodóan, de Krúdy fölénk magasodik. Érzésvilágának engedelmes foglyává válunk. Mert akit a Krúdy-élmény egyszer is megfogott: bűvös körbe lépett, valami olyan nyílt meg előtte, amely nemcsak az irodalomban él, hanem – kormeghatározóktól szinte érintetlen épségben, mégis a mindenkori olvasó természeti és társadalmi létére kiterjedőn az életben, a világban van jelen ma is. A Krúdy-élmény szavakkal, fogalmakkal körülírva már nem föltétlenül ugyanaz, mint az olvasáskor; vagyis írásművészetének a lényege, legbelseje nehezen megfogható, körülírható, fogalmi nyelvre lefordítható. De hatása átjár bennünket: a Krúdy-élményből marad valami emlék akkor is, ha egyszer olvassuk el valamelyik művét; ha meg már másodszorra, harmadszorra olvassuk, előre- és hátralapozunk könyveiben, mintegy önvigasztaló módon fejtjük föl az írások, a stilizáció legfölső, először engedelmes rétegét, mely lassú szövésűnek látszik továbbra is, de ahogy „megadja magát” egyre mélyebb tárnákba, néhol már valóságos örvényekbe jutunk.
      Krúdy Gyula nem „mély író”, semmilyen értelemben nem az. Kortársai közül szinte senkihez nem hasonlítható, legfeljebb a hanghordozás rokonvonásai miatt mások hasonlíthatók hozzá; és ezt azt jelzi, hogy létrehozta azt, amit minden valamire való író szeretne elérni, hogy néhány mondata, vagy bekezdése után ráismerjenek;  amely csak rá jellemző  térfogat, térfoglalás az epikából, egy művi módon megalkotott univerzumból, az irodalomból.
      Krúdy nehezen körülhatárolható világát eredendően a búcsúzás líraias elégiája  lengi be, ez a világ is pusztul, mint a többi magyar vagy monarchiabeli kortársáé, csakhogy az övé „őszi tájakon pusztul”, ahol azonban nem a véres dráma a domináns jegy, hanem bús, bágyadt fény szóródik szét a halálba készülő vidéken, halált befogadó horizonton.
      Ez a készülődés a lényeg.
      Mészöly Miklós mondja Krúdy művészetéről A tágasság iskolájában (Érintések, Krúdy-Proust): „Nem tudni pontosan, hogy Krúdy mit hol ír: ez szinte hitelesebb olvasói közeledés a világához, mint pontosan tudni. Mindenütt írja.” Eddig Mészöly, akinek gondolatát megszívlelendőnek érzem; aki ugyanis Krúdyt csak valamennyire is ismeri, tudhatja: az olvasói, de többnyire még a kritikai történés is tallózás csupán a határtalan, és szinte érzékien szétfolyó Krúdy-világban, ám ezt épp a Krúdy- féle elbeszélői alapállás „hitelesíti”; az, hogy amit mond, mindenütt mondja.
      Mi az, amit Krúdy mindenütt ír? Igaz-e, hogy mindazt, amit az életről, a történelemről tud, az életből, és a történelemből való kihullásról tud, azt az irodalomra, a keze által így-úgy „megszépülő prózára” álmodja rá?
      Valójában ő magyar irodalomban az „álmok álmodója”.
      Rendszerező áttekintés helyett nézzük madártávlatból, mit látunk?
      A műfaj, a rövid történet, az anekdotikus szerkezetű elbeszélés, a tárca, tágabban tehát a művészi elbeszélés, és a verses regényre hajazó, néhol szétfolyó, többnyire szerkesztetlen regényei, tehát a próza válfajai, nem váltak Krúdy kezén oly direkten kritikai eszközzé a Ferenc József-i korral szemben, mint hírlapi cikkeinek alapmondatai. Ezek közül kettőt érdemes idézni, Krúdy erkölcsi helyzetét is megjelenítve általuk: „Magyarországon vagyunk, mindenki úgy hamisítja a történelmet, ahogy akarja.” Vajon túlzás gyanánt futhatott-e hát a tolla alá (mint Adyt leszámítva irodalmunk bármelyik más óriásának esetében joggal gondolhatnánk), hogy „meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta”? Vajon nem önfelszámoló gesztus-e Krúdy részéről a világháború következményeit látva, saját világképét illetően ez a lehetőség, hiszen ő elválaszthatatlanul hozzánőtt ahhoz a korhoz, amelyet itt, az idézett részletekben káromol.
      A kettős Monarchiából származik művészetének élményi alapja, írói kondícója, minden, ami különösség benne, a Monarchia városainak pompázó látványa és málló öregsége, minden „hősies” és émelyítő vonás, minden, amely lényege szerint élet és halál, a  „szent hazának képe”, és az elkerülhetetlen pusztulás.
      Minden, ami ő, minden, ami nélkül nem tudott volna íróként meglenni. Ezt éppen Trianon utáni nagy elbeszélő korszaka bizonyítja.
      Vagyis Krúdy Gyula emblematikusan is a Ferenc József-i kor írója, ezért helyét az Osztrák-Magyar Monarchia művészetében kell kijelölni, annál is inkább, mivel ami elsajátítható és megtapasztalható volt korának Magyarországán (így a Monarchiában), azt nyírségi őseinek negyvennyolcas tradíciójánál fogva is, sőt attól egyáltalán nem függetlenül, átszűrte magán. Krúdy rövid történeteinek hangneme, elbeszélői modora, bizonytalan nosztalgiákkal színezett (és gyakorta nosztalgiákhoz odaláncolt) alakjai a századforduló különös és némiképp megkésett írójának mutatják. A bomló monarchikus századforduló és a századvég írója, tematikailag is ez az időszak tölt be nála kulcsszerepet. A szörnyű háború, a kettős forradalom és Trianon azonban maradandó változást hoz szemléletében, és elfekélyesülő nyomot benne; a Monarchia végórája fölötti tépelődése, a veszteség azonban alkalmat nyújt neki, hogy átvilágítsa korábbi, még inkább gyanútlan, mint keserű magatartását, szemléletét a „századfordulós” érzésvilággal szemben. Az egyszerűség kedvéért nevezem ezt a tipikus vegyüléket így, mely a kíváncsi európaiságot és a lompos provincializmust egyszerre ötvözte magába.
      Pontos Baránszky-Jób László jellemzése: „Úgy otthona Krúdynak a múlt, hogy ő abban már nem lakhatik”.
      Krúdy 1914 előtti prózájában a félmúlt álomködébe merült regényes alakok otthontalanul, és jobbára a szerelem és a halál mezsgyéjén táncolva mutatkoznak a világ előtt. Többségük kihullott a történelemből. Jellegzetes figurája ennek a világnak a dzsentri, de nem a mikszáthi zsánerben. Krúdynál a dekadens hangulatainak megragadásába már belevegyül a szecesszió halálkultusza, lemondás-filozófiája; ebben a világban minden formátlanná válik, mondja Krúdy, az elbeszélésnek és regénynek nincsenek immáron hősei, csak szereplői. Ezt a szétesett, kusza és áthatolhatatlan világot próbálja meg az írói ábrázolás „szépségével” ellentételezni. De már roppant nehéz a dzsentri öncsalását odaszorítani a hulló életformák művelődéstörténeti, érzületi sablonjai közé, a Jókai- és Mikszáth-hagyomány (némileg másított) továbbírásával.
      Krúdy „regényideje” az ősz, helyszínei árnyékba, félhomályba, ólmos délutánokba, szürke felhőfoszlányok alá húzódnak, szepességi kisvárosok tépett-romantikus zugai, temetőkhöz vezető, hegyoldalban kanyargó kövezett utcák, az Aranykéz utca szobái vagy a Városliget regényes sétányai, ahol Visztula Bellára várnak az elhagyott szeretők a folyamatos hóesésben – mindez egy alapvetően lírikus természetű író prózájának a hangulatvilágításával. Krúdy narrációja a 19. századi magyar verses regényt juttatja az eszünkbe, és a Krúdy ifjúságában már széltében- hosszában olvasott Anyegint. A „magyar Anyegin”, mely Bérczy Károly fordításában vált közismertté, és melynek szemmel látható hatása ott van Krúdy nyelvezetén.
      A „délibábok hősének” mintegy oldalági leszármazottja az  1911-től – a korábbi alteregóktól vagy regényfiguráktól eltérően – megrajzoltabb vonásokkal karaktert öltő Szindbád, ez az örökösen szerelmes, és a nőktől örökösen menekülő Krúdy-hasonmás. Az asszonyiságot, az udvarlást, a széptevést és az érzelmességet bálványozó lovag, az elégikus lelkű magyar kalandor típusa, akit gondolkodás nélkül követnek nők a halálba, és akinek a erotikus aurája kitölt egy teljes, és már nem mindig idillikus prózai világot. Nem tekinthető ezért az sem véletlennek, hogy a köréje formálódott laza fonású novellaciklusban a korábban próbálgatott hang már a teljes elbeszélést uralja, mi több, ellenőrzése alá vonja. És a megtalált hang dominál azokban a remekművekben, ahol „minden együtt áll” Krúdynál: a Napraforgóban, az Asszonyságok díjában, a Hét bagolyban.
      Ha lehet alakulásról vagy változásról beszélni Krúdy életrajzilag rövidre szabott, mégis terjengősen össze-visszaburjánzó írói pályáján, akkor a változás 1921-től, 1922-től kelteződhet; Krúdy ekkortól már nem hagyja egy az egyben elcsábítani magát korábbi ideáitól. Mintha másképpen kezdene látni, sőt, a Ferenc József-i korról immár visszatekintéssel nyilvánít véleményt. A korszaknak címzett rosszallásban kétségkívül a Monarchia szétesése játszhatott egyedül szerepet. A rendkívül szenzibilis Krúdy pontosan megérezte a változást a történelemben: egy későn fölfedezett és kiadott regénytöredéke, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban 1921-ből datálódik, gyarló történelmi állapotváltozás után, felvonásvégen és felvonáskezdetben, fölgyülemlő aggodalomban, romlott próféciákat meglebegtető években. Krúdynak ebben az apokalipszist bátran megfestő, szörnyen kiábrándult torzójában a históriai terepet Krakkótól Zágrábig az Osztrák-Magyar  Monarchia szent városai képezik, de ezek között Bécsnek szimbolikus szerepe van. Vagyis még egyszer, vagy akár többször is, alaposan át kell majd gondolni a magyar függetlenségi hagyományokra öntudattal tekintő, büszke Krúdy és a Monarchiát mégsem csak nosztalgiával, elégikus színtérként ábrázoló író kapcsolatát, ahol Krúdy ambíciói hol kielégülni, hol teljesen megsemmisülni látszanak: a húszas évektől fogva Krúdy már világvége-látomásokban láttatja a félmúltat – és saját életét. A korábban jellemző illúzióhoz és varázslathoz kifosztottság és tragikum társul, a múlt idők aranyködének szitálása átlódul szinte a megfogható anyagszerűség, a vaskosság és a naturalisztikus érzékletesség megjelenítésébe. A változást hamisítatlanul jellemző novellatípusának példái az Isten veletek, ti boldog Vendelinek!, A pincér álma, Utolsó szivar az Arabs Szürkénél.
      A történelemre való rálátásnak, sőt talán még azt is mondhatjuk, hogy történetszemléletének elmozdulását, vagy legalábbis félfordulatát egy olyan novella is rögzíti, amely maradéktalanul őrzi Krúdy első két évtizedének minden formaszervező vonását, mégis már egy megváltozott szemlélet jegyében ragadja meg, állítja elénk a történelmet. Közel van ez a Krúdy-szöveg a bálványromboláshoz, noha természete szerint más. A Harras Rudolf közkatona egyik története olvasható úgy is, mint a monarchikus örökségtől való függetlenedés példája, sőt itt már mintha a Ferenc József-i korral való leszámolás mondatja el az íróval ezt a jól megmunkált, hangulatában egységes történetet. Mint ilyen, kivételes minőség Krúdy pályáján, aki nem bíbelődött szerkezeti, poétikai kérdésekkel, nem volt a prózai tervezés megszállottja; egy-egy írásán belül gondolkodás nélkül, és többnyire indokolatlanul váltott át más-más hangfekvésre, ritmikára, érzelmességre, áriás hangra – ami az alkotói mámorából éppen kikivánkozott.
      Mondjuk el róla: a leggazdaságosabb Krúdy-művek közé tartozik, a tömörítő ábrázolás és megjelenítés megismételhetetlen iskolapéldája. Kevés formáltabb írása van Krúdynak ennél; a képi jelleg csupa jelzést implikál, ami nem okoz könnyebbséget, mégsem útvesztő. Nincs történetileg pontosítható időszerkezete, de tudjuk, hogy mikor eshet meg a közkatona története. Ez a novella szinte minden pontján kapcsolódik Krúdy életművének alapszövetéhez, ezért is tulajdonítható koncentrált jelentés neki. Nincs már meg benne a Ferenc József-i nosztalgia: a máz és a lakk, a festék a kultikus király korábbi idealisztikus képéről lepattogzott, csak a vászon érdes szövése látszik, durván és komoran: „Vérrel, korommal, szénnel, késsel, foggal és körömmel számtalan élettörténet volt a börtön falára írva.” De a bolond öregember azt is odaírta: „Itt vót Ferenc József és Örzsébet királyné. Nagyon jó vót.”
      Föloldhatatlan ellentmondásban van-e a két vélemény a fojtott hangulatú jergli lakójában, a vándorkatonában, aki oly sok alakváltozatával együtt, az írót helyettesíti? Aligha. Viszont a romantika örökségének számító vagylagosság sem szembetűnő vonás már – sem művészileg, sem a világszemlélet oldaláról. Krúdy nem felel hamis nosztalgiával, inkább az olvasóra bízza, döntsön ő. (Még egyszer: ne feledjük, hogy a novella 1920-ból való.) Az idézet, Harras Rudolf és a bolond börtönbeli néma párbeszédének ideiktatása elkerülhetetlen: „Itt vót Ferenc József és Örzsébet királyné. Nagyon jó vót. A vándorkatona szerette volna megkérdezni, hogy mi volt: nagyon jó. De az öregemberrel nemigen lehetett beszélni. Néhányszor ellovagolt a sárgára meszelt fal mellett, nyerített, combjait csapkodva lóháton ült. A holdvilág továbbvándorolt a jergliből. Alvó sötét lett.”
      Hozzátehetjük: alvó sötét volt akkor, Krúdy, és az összes regénybeli alteregójának, „helyettesítő halottjának” elsüllyedt Magyarországán. Mindenesetre az ítélet, hogy Krúdy (most a teljes életművét számítva), hol tisztán arisztokratikusan, hol a rutin és a mesterkéltség holtvágányán eltolta volna életművét a történelmi-társadalmi valóságtól, nem teljesen helytálló. Romokat látott maga körül, egy európai birodalom, és egy ország romjait. Azt, amiből a romok maradtak, azt az országot magáénak érezte fiatal korában. Később is. Sokáig. Nem tudni, hogy eljutott-e vajon a végső kiábrándulásig, amikor csontszegénységben a Templom utcai házban meghalt. Amit erről a széthullt és elpusztult világról mondani tudott, egy sajátosan elképzelt szecessziós költészet ködébe vont lemondással mondta el, többnyire alkoholmámorban; állítólag meg sem kísérelte, hogy még életében valaha is kijózanodjon. Sokszor gondolom, hogy a „hallottak élén” vonuló Ady mellett a helye, aki tisztában volt a saját művészi és emberi korlátaival, de legjobb pillanataiban saját szabadságának tüntető tudatában képes volt mesélni az életéről úgy, ahogy az ember csak ritkán képes – összetákolt koncepciók abroncsa nélkül, természetesen, mint akinek az a legfőbb vágya a Földön, hogy megszabaduljon végre attól, amit cipel.