CSAPÓ CSABA

„...a királyi család még mindig népszerűtlen a pestiek körében...”

A fenti mondatot az Andrássy-család gyermekeinek angol nevelőnője, Mary Elizabeth Stevens jegyezte le a naplójába 1867. május elején.¹ Bár a későbbiekben nem szolgál részletesebb magyarázattal, megállapításai pedig általában meglehetős tájékozatlanságról tanúskodnak, mégis el kell fogadnunk ezt a sommás véleményt. Abban a pillanatban fogalmazza meg ugyanis gondolatait, amikor Ferenc József és a magyar társadalom először próbál meg felülemelkedni a korábbi két évtized sérelmein és a kiegyezéssel új, előremutató alapokra próbálja fektetni kettejük viszonyát. Rövid tanulmányunkban a kapcsolatkeresés egy sajátos területét, az uralkodói utazások/tartózkodás kérdéskörét, kétoldalú hatását, illetve annak – az előzmények vázlatos megismerése után – a kiegyezést követő első öt évét kívánjuk áttekinteni. Meggyőződésünk szerint ugyanis az uralkodó és Magyarország kapcsolatának alakulására, az 1849-et követő ellenérzések oldódására a személyes jelenlét döntő hatással volt.
      A tizenhárom éves főherceg először 1843 szeptemberében látogatott Magyarországra.² A néhány napos program során csupán felületes benyomásokat szerezhetett a meglátogatott városokról, községekről, és amint naplójából kiderül, láthatóan nem fogta meg az összegyűlt tömeg lelkes ünneplése sem. Testvéreivel együtt megtekintették többek között Keszthely, Sárvár, Szombathely, Kőszeg, Sopron nevezetességeit, bemutatják nekik Kisfaludy Sándort, megismerkednek néhány főrangú család tagjával. Magyarul szól az őt üdvözlő tömeghez, magyarul válaszol a deputációk beszédeire, a korabeli sajtó pedig egy leendő magyar érzelmű király képét igyekszik megrajzolni. Megfigyelései felszínesek, de néhány vonása – későbbi életét ismerve – már itt is figyelemre méltó. Pontosan jelzi a fogadására felsorakozó katonaság ezredének a számát, megcsodálja az elhelyezését biztosító arisztokrata családok (Batthyány, Esterházy, Széchenyi) kastélyait, az üdvözlésekre a későbbi évtizedekben megszokottá váló, ekkor még előre betanult két-három semmitmondó mondattal válaszol, utazásainak szerves részét képezi a miséken való megjelenés.³
    A forradalmak kitöréséig még három alkalommal utazik Magyarországra. 1846-ban egy vadászat, 1847 januárjában pedig József nádor temetése miatt érkezik egy rövid látogatásra. Utóbbi alkalommal csak a vonattal utazást (Bruck an der Leitháig) és a kíséret tagjait tartja érdemesnek felsorolni, bár hozzá kell tennünk, hogy a naplóba itt már csak ritkán ír, és terjedelmében is rendkívül rövidek a megjegyzések.⁴ Az októberi utazásról már csak az édesanyjának írt leveléből értesülünk, ekkor Albrecht főherceget helyettesíti István nádor Pest megyei főispáni beiktatásán. Benyomásai rendkívül kedvezőek, amit talán a magyar konzervatívok által megfogalmazott, a főherceg által magyarul elmondott beszédét követő hatalmas ovációnak tulajdoníthatunk. A kortársak viszszaemlékezéseikben, naplóikban szintén pozitív fogadtatásról számolnak be. A visszafogottabbak között említhető – a beszédet az egyik szerzőként jegyző – Szögyény-Marich László alkancellár bejegyzése: „Az a körülmény, hogy azt szabatos magyar kiejtéssel mondotta el, főleg azonban szeretetreméltó nyájassága mindenkit elbájolt.”⁵ A magyarok által egyébként is rendkívül kedvelt István nádor, valamint Ferenc József szereplése a magyarokban azt az érzetet kelthette, hogy évszázadok után a magyar király trónját és a nádori méltóságot is egy-egy magyar érzelmű Habsburg foglalhatja el, akik a két évtizede tartó reformok továbbvitelében a nemzet támogatói lehetnek.
    Az igazi fordulat 1848 decemberében következett be, amikor a Habsburg Birodalom uralkodójaként szembekerült a Magyarországgal. 1852- es körútját ezért a magyar társadalom szembenállása jellemezte. Ez alkalommal egy hagyományos, elődei által is előszeretettel alkalmazott „szemleút”-ról beszélhetünk, amikor az uralkodó felméri birodalma állapotát, és megpróbálja megerősíteni alattvalói iránta tanúsított hűségét. A magyarországi körút előkészítése hónapokkal a tervezett időpont előtt elkezdődött, ahol minden bizonnyal felhasználták az év elején tett észak- olaszországi, velencei utazás tapasztalatait is. A fényes, több évszázados múltra visszatekintő uralkodói utazások rítusa szerint mindent megtettek, hogy a fiatal császár tartózkodását semmi ne zavarja. Előre gondoskodtak az ünneplő tömegek megjelenéséről, a diadalkapukról, az őt kísérő bandériumokról, a harangok félreveréséről. Elvárták, sőt parancsba adták az elöljárók, a lakosság ünnepi öltözetben való megjelenését, a községek feldíszítését, közölték a zászlók kitűzésének szigorú rendjét. Az előre kijelölt szervező bizottságok gondoskodtak a szállásról, az étkezésről, az utak rendbehozataláról, a fogadóbizottságokról. A hivatalos sajtóban előre megjelentették az uralkodó fogadásának és utazásának részletes programját.
    Ferenc József édesanyjának küldött leveleiben rendszeresen beszámolt magyarországi élményeiről. Általában mindenhol a külsőségek ragadták meg, a Duna két oldalán felállított lakosság, a díszes ruházat, a főváros fenséges látványa, díszkivilágítása, a tömeg kiáltozása, éljenzése. Minden alkalommal megemlíti a kivezényelt katonaságot, a díszszemléket, kiemelten kezeli a szabadságharc leverésének emlékére állított szoborcsoportok felavatását Budán és Temesváron. A szigorú bécsi etikett után az utazás életformájából természetesen leginkább a szabadság érzése fogta meg. Viccelődött a kíséretében lévő katonatisztekkel, úszott a Dunában, megcsodálta Erdély vadregényes tájait.⁶
    A magyar társadalom természetesen többet várt az uralkodó megjelenésétől, mint az állapotok statikus felmérését. Talán némi engedményt, a konszolidáció megkezdését, de mindenekelőtt amnesztiát. De nem kapott mást, mint a birodalom egységének hangsúlyozott kinyilvánítását. A magyar visszaemlékezők szerint az utazás megítélése rendkívül rossz volt a társadalomban, míg a hivatalos sajtó tudósításai ennek ellenkezőjéről számolnak be. Az bizonyos, hogy az uralkodó tapasztalatai alapján a változtatást nem érezte szükségesnek, annak ellenére sem, hogy tavasszal Olaszországban, majd a magyarországi után a horvát tartományban is hasonló hatások érték.
    Öt évnek kellett eltelnie, hogy Ferenc József ismét felkeresse Magyarországot, de az utazás külsőségeiben nem történt változás. A császári pár gőzhajóval érkezett Budára, az uralkodó díszszemlén vett részt, audienciákon fogadta a küldöttségeket, míg az őt ekkor már elkísérő császárné kisdedóvót, nőnevelő intézetet, kórházat látogatott. A közös programok keretében megtekintettek egy színházi előadást, gőzhajókat avattak, meglátogattak egy gyárat és a római kori ásatásokat, este megcsodálták a díszkivilágítással ellátott fővárost. Az első héten Debrecen és Szeged érintésével az ország keleti, délkeleti részét járták be. Elsőszülött gyermekük, Zsófia betegsége azonban súlyosra fordult, ezért útjukat megszakították, Budára érkezésüket követően gyermekük elhunyt. A temetést követően Ferenc József visszatért az országba, és bár egyedül, de az előre tervezett menetrend szerint folytatta a programot. A körút Vácon zárult, az augusztus pedig sokkal inkább szolgálta az ország valós gondjainak megismerését, mint az elsősorban reprezentációs szempontokat előtérbe helyező május-júniusi.
    Az 1857-es körútnak az 1852-estől eltérően jelentős politikai vonatkozásai is voltak. Ezt az alkalmat használták fel a magyar ókonzervatívok, hogy a korábbi szórványos kérvényezések, vagy többnyire névtelenül megjelent röpiratok helyett egységes kérelmet fogalmazzanak meg. Többszöri átnyújtási kísérletük azonban nem járt eredménnyel, az uralkodó nem volt hajlandó átvenni, saját szemével kívánt meggyőződni az ország helyzetéről.⁷ A bécsi udvar a korábbi észak-itáliai út tapasztalata alapján kedvező visszhangot remélt az utazás előtt kibocsátott amnesztiától is. Bár a központi irányítású sajtó lelkesen ünnepelte a lépést, a magyar politikai elit és általában a társadalom csalódott volt. Beigazolódott korábbi félelmük, az uralkodó nem volt hajlandó változtatni a birodalom politikai berendezkedésén. Az utazás megszervezése sem változott 1852- höz képest, a lakosságot, a hivatalnokokat ugyanúgy erőszakkal hajtották ki az uralkodópár érkezésekor, mint korábban. Ezért a reakció sem lehetett más. Ferenc József – bár nyilvánosan nem mondta ki – érzékelte a feszültséget, a rossz közhangulatot azonban mindenekelőtt a konzervatívok agitációjának tulajdonította. A kortársak megítélése korántsem ilyen egyirányú. Szögyény-Marich László, Széchenyi, Kecskeméthy Aurél sokkal inkább a mesterkélt szervezésben, illetve az uralkodó reakcióiban látta a sikertelenség okát, bár hozzátehetjük, az út későbbi megítélése az uralkodó, illetve a közhangulat ismeretében előzetes elvárásaiknak felelt meg.⁸
    Az első bátortalan változtatási kísérlet az 1859-61 közötti időszakra tehető, amikor a háborús vereség és az ezt követő magyarországi megmozdulások az uralkodó gondolkodásmódjában minimális változtatást indukáltak. A kényszer azonban ekkor még nem olyan jelentős, mint az 1866-os háborús vereséget követően, de a változtatás irányának lehetőségét mégis felvillantotta. A kiegyezéshez, és ezzel a kapcsolatok normalizálódásához vezető út talán legfontosabb eleme Ferenc József és Deák 1864-65 fordulóján történt kapcsolatfelvétele. Bár természetesen mindez közvetítőkön keresztül történt, és az egyeztetések még évekig elhúzódtak, mégis a korábbi merev elzárkózáshoz képest a kiindulópontok tisztázása komoly előrelépésként értékelhető. Vizsgálataink, a magyarországi utazások szempontjából ennek azért van jelentősége, mert a korábbi hagyományos uralkodói „szemleút” hosszabb időre eltűnik és helyét az 1860-as évek közepétől a kevesebb pompa, ezzel szemben az intenzívebb politikai egyeztetés veszi át. Az uralkodó megjelenésének már nem a hatalom demonstrálása a célja, az utak megtervezése, kiszámítottsága meg sem közelíti a korábbi évtizedét, a lakosságot már nem vezénylik ki az üdvözlésére. Bár nem szeretnénk túlhangsúlyozni Erzsébet szerepét az uralkodó döntéseiben, de ha valahol, akkor itt tetten érhető az ő jelenléte. Még sokáig tart, míg fenntartások nélkül sikerül magát elfogadtatnia a magyarokkal, de – többek között – a gesztuson túlmutató jelentősége van annak, hogy az 1866-os háború idején gyermekeivel együtt Magyarországon tartózkodik, elősegíti a két fél közeledését, talán némi emberi vonatkozást is bevonva a kényes politikai egyeztetésekbe.⁹
    Összességében tehát elmondható, az uralkodói utazások jellegének megváltozása nem a politikában döntő fordulatnak tartott kiegyezés elfogadásához kötődik, nem azt követte, hanem elősegítette a közeledést, eszközül szolgált, jelzésértékű vonatkozása volt. Ebbe a sorba illeszthető a koronázási ünnepségek megszervezése is. Ha eltekintünk politikai és jogi vonzataitól, kétségtelenül a közeledést szolgáló eseménysorozatként is tekinthetünk rá. Ettől kezdve a királyi pár magyarországi megjelenése egyre inkább hétköznapivá válik. Ez nem azt jelenti, hogy pl. a több évszázados múltra visszatekintő fogadások, vagy bálok rendszere megváltozott volna, de az azokon megjelenők összetételében már észrevehető a változás. Már nem kizárólag az udvarhoz kötődő arisztokrácia „szórakozásáról”, kapcsolattartási lehetőségéről beszélhetünk, hanem egyre intenzívebben megjelent a magyarországi dzsentri rétege, majd a polgári elemek sora is. A magyarországi tartózkodás megszervezése természetesen továbbra is az udvarhoz kötődő szűk elit kezében volt, de már nem hagyhatták figyelmen kívül a célszerűségi szempontokat sem. A birodalom – legalábbis szellemi – egységének megteremtése miatt meg kellett nyerniük a magyar társadalom meghatározó, véleményformáló elemeit, erre pedig a legalkalmasabbá az uralkodópár megjelenése, a személyes kapcsolattartás vált. Így a társadalom feletti „szemleút” hétköznapivá, a közeledés eszközévé vált, amelyben mindkét fél kompromisszumokra kényszerült. Ebből a szempontból ismét Erzsébet szerepét kell hangsúlyoznunk, aki a magyarok iránti gesztusként – és tegyük hozzá, legalább ennyire a bécsi udvar bosszantására – 1868. április 22-én Budán szülte meg Mária Valériát, és több, mint négy hónapig tartózkodott az ország fővárosában. A sajtó kiemelt figyelmet szentelt ennek az eseménynek, és bő terjedelemben ismertette az ehhez kapcsolódó ünnepségeket. A 21 ágyúlövést, a keresztelőt, az ünnepi Te Deumot, a Habsburg-ház és általában az udvar tagjainak érkezését, a gratuláló delegációk fogadását stb. A gyermek megszületése szimbolikus jelentőséget hordozott. A fényes ünnepségek, a megjelenő társadalmi-politikai elit hosszú hetekre a birodalom fővárosává tették Budát, mintegy jelképezve Magyarország újjászületését, a reményteljes jövőt, Magyarország súlyának megnövekedését a Habsburg Birodalomban.
    Ezt a jelleget erősíthették az 1868. év további eseményei, amelyekre a kiegyezést követően először szintén ekkor került sor. Itt tartották a delegációs üléseket, decemberben pedig – hosszú évtizedekre hagyományt teremtő módon – az uralkodó az országgyűlés bezárására ismét Budára utazott, személyesen mondva köszönetet tevékenységükért. Szintén ekkor válik gyakorlattá, hogy Ferenc József az esti postavonattal villámlátogatást tesz a magyar fővárosban, ügyeket intéz, vadászaton vesz részt, fogadásokat tart, majd visszatér Bécsbe, hogy néhány héttel később megismételje utazását. Ekkor még szembetűnő, később viszont teljesen általánossá válik, hogy ezeket a látogatásokat a családjától teljesen függetlenül végzi. A legritkább esetben utazik együtt a királynéval, vagy gyermekeivel, a vonatok elindulása gyakran néhány órás különbséggel követi egymást.¹⁰ Hozzátehetjük azt is, hogy Erzsébet szintén csak Mária Valéria, kedvenc gyermeke társaságában utazik, Rudolfot és Gizellát gyakran hetekig – talán nem túlzás kijelenteni – távol tartja magától. Jellemző példa, hogy 1872. február 13-án távirati úton értesítették a bécsi udvart Rudolf, majd 29-én Gizella megbetegedéséről, Erzsébet mégis csak március 26-án érezte szükségét, hogy meráni tartózkodását megszakítva Budára utazzon.¹¹ A királyné idősebb gyermekeivel szemben tanúsított „visszahúzódó” magatartása miatt a magyar fővárosban Ferenc József próbálta őt pótolni. Együtt sétáltak, színházi előadásokat látogattak, istentiszteleteken vettek rész (sokkal gyakrabban, mintha egyedül lett volna), közösen fogyasztották el az estebédet. Bár a későbbiekben gyermekeivel fenntartott kapcsolata korántsem tekinthető problémamentesnek, hivatali ügyeinek intézése mellett jól láthatóan próbált rájuk is időt szakítani, még ha lehetőségei szűkre szabottak voltak is.
    Szintén az 1860-as évek végéhez köthető a birodalom nyugati felében megszokott, évszázadok óta azonos szabályok szerint lebonyolított bálok rendszerének magyarországi bevezetése. A kezdeti években megszervezésük meglehetősen esetleges, a későbbi évtizedek személyekre és hetekre előre lebontott tennivalóit itt még gyakran az utolsó percek kapkodása helyettesíti. Ez nem elsősorban egy adott bál néhány órájának rendjét befolyásolja, a királyi pár megjelenése, a részvétel ideje, az udvarhölgyek bemutatása, az uralkodó beszélgetései mind gördülékeny rendben haladnak. A háttérben, ezt megelőzően viszont folyamatos és kényes egyeztetések történtek a meghívottak körének kiválasztásánál, a táncrend „magyarításában”, a meghívók kiküldésében stb.¹² A viszonylag ritkán, évente egy-két alkalommal megrendezett ünnepélyes eseményeket leszámítva a hétköznapok a bécsihez hasonlóan alakultak. Az uralkodó napirendje, munkája, fogadásai, étkezései, vadászatai a megszokottak szerint alakultak. Ugyanaz a kíséret vette körül itt is, misén, hadgyakorlaton vett részt, diplomatákat fogadott.
    1872-re kialakult az uralkodó magyarországi utazásainak, tartózkodásának az a rendszere, amely a későbbi évtizedekben már alig változott. Február 21-től csaknem napra pontosan két hónapot, Erzsébet ennek a felét Budán töltötte. Rudolf és Gizella a Magyar Tudományos Akadémiát látogatta meg, ahol Lónyay miniszterelnök, Csengery Antal, Arany János és Rónay Jácint fogadta őket, akikkel „többnyire” magyarul társalogtak.¹³ Erzsébet a vakok intézetét és a nőképző egyletet kereste fel, hajóval a Margitszigetre kirándultak, a Nemzeti Színházba látogattak, lóverseny díszvendégei voltak. Az uralkodó audienciákat tartott, Gödöllőre járt vadászni, politikusokkal értekezett, katonai kórházat és laktanyát látogatott, néhány esetben pedig Rudolfot is megpróbálta bevonni az uralkodói kötelezettségekbe. Nem találtuk azonban nyomát annak, hogy bármilyen módon megpróbálta volna feloldani a magyar belpolitika feszültségeit, kezdeményező szerepet játszott volna a dualizmus első obstrukciójának megoldásában. A nyomásgyakorlásnak egy óvatos kezelésével élt, amikor a kormány javaslatára több mint egy hónappal elhalasztotta a magyar parlament tagjainak tiszteletére rendezett fogadást.¹⁴
    A magyarországi tartózkodás talán legfontosabb eseményére április 7-én  került sor, amikor bejelentették Gizella és Lipót bajor herceg eljegyzését. A magyarok számára megtiszteltetést jelentő eseménysort komoly feszültség vezette fel, a család és a kíséret elhelyezését ugyanis csak nehezen sikerült megoldani, a palota szűkössége szinte megoldhatatlan  feladat elé állította a szervezőket. Ebben az esetben nem egyszerűen a kiszolgáló személyzet szállását kellett biztosítani, erre az alkalomra megjelent a birodalmi arisztokrata elit, a Habsburg család szinte minden jelentős személyisége, főhercegek, hercegek, a családjukkal együtt. A szintén Budapestre érkező közös külügyminiszter, korábbi miniszterelnök Andrássy Gyulát és feleségét például kezdetben egy szállodában helyezték el, majd csak az uralkodó külön utasítására kapott külön lakosztályt a várban.¹⁵ Ez természetesen gátat jelentett a magyar politikai elit azon törekvésének is, hogy sikerüljön az uralkodói székhely Bécsből Budapestre helyezése. „De a mostani palota szűk, minden tekintetben elégtelen a királyi udvar befogadására, még rövid látogatások alkalmával is. Pedig a viszonyok alakulása talán nem igen hosszú idő múlva teljesülést hozhat azon régi kivánságnak, hogy az uralkodónknak állandó lakhelye itt benn hazánkban legyen. És hogy ez lehessen, gondoskodni kell a királyi lak czélszerü bővitéséről.”¹⁶
    Gizella mellett az ekkor 14 éves Rudolf is egyre többet szerepel a nyilvánosság előtt. Rendszeresen arisztokratákat, küldöttségeket fogad, édesapjával megtekinti a katonák gyakorlatozását, itt ünnepli a névnapját és – nem mellékesen – Ferenc József, Toldy Ferenc rektor, Horváth Mihály püspök-történetíró jelenlétében leteszi az évi rendes vizsgáit. A magyar történelem is kötelező tantárgy, amelyből természetesen részben magyarul felel.
    Az uralkodó család magyarországi jelenléte a sajtóban rendkívül jó visszhangot keltett. A beszámolók pozitívak, amint az tőlük el is várható, de egyben optimisták is a jövőre nézve, amit viszont már nem lehet kötelezővé tenni. A Vasárnapi Újság Rudolf arcképével vezeti fel március 21-i számát, majd büszkén kiemeli, hogy „a királyi család  itthon van Budán is”. Gyakran töltenek itt hosszabb időt, jól érzik magukat és már több családi esemény köti őket a magyar fővároshoz. Az egész cikk óvatosan optimista és azt sugallja, hogy Rudolf személyében jó esély van egy valóban nemzeti királyra, akit olyan régóta vár a nemzet. Kiemelik katonai erényeit és pozitívumként hangsúlyozzák az osztrák Hohenlohe-kormánnyal szembeni határozott fellépését. A hetilap fontosnak tartja megjegyezni, hogy „anyja részéről szigorú, majdnem polgári neveltetésben részesült”.
    1872. május 4-10. között került sor az uralkodó kiegyezést követő első hosszabb körutazására. Az elméleti döntést követően a szervezésbe bevontak három magyar minisztert, a meglátogatni kívánt Béga-csatorna elkészítésével megbízott Türr „olasz tábornokot”, a vasút, a gőzhajózási társaság, a főudvarmesteri hivatal képviselőit, az uralkodó ceremóniamesterét, valamint a költségekért felelős udvari tisztségviselőt. Előre elkészítették az utazás részletes programját, amelyen a későbbiekben csak egyetlen változtatás történt, a király egy nappal hamarabb érkezett Budára. A magyar miniszterelnöktől a testőrökig bezárólag a kíséret létszámát 139 főben határozták meg. Ferenc József Budáról a saját nevét viselő gőzösön utazott Bezdánig, míg a kíséret az Erzsébet nevű hajón követte. Az alapkő letételével megnyitotta a Béga-csatorna építkezését, majd a tiszteletére rendezett ünnepségeken vett részt, fogadta a küldöttségeket. Versec, Fehértemplom, Temesvár, Arad majd Szeged meglátogatására került sor, a külsőségek az 1850-es évek ünnepségeit idézik. Mindenhol diadalkapukat emeltek, virággal fogadták, felsorakoztatták a helyőrséget, a misét a kalocsai érsek celebrálta. Iskolákat, kórházakat, erődöket látogatott, Szegeden természetesen halászlét evett. Semmi nem zavarta az ünneplést, sőt a városok jól láthatóan versenyeztek egymással, hogyan tudnának az uralkodó kedvében járni. A másfél évtizeddel korábbi utazáshoz képest jól jelzi a hangulat megváltozását, hogy a szegedi királyi biztos, a ’48-ban még főhadnagyi rangban szolgáló Ráday Gedeon felháborodottan hívta fel a miniszterelnök figyelmét, hogy nem vették fel az uralkodó kíséretébe.¹⁷ A helyi orgánum pedig az előzetes tervek alapján sértődötten konstatálta, hogy az uralkodó összesen hét órát fog a városban tölteni.¹⁸ Ferenc József is igyekezett fokozni a hangulatot, a hat nap alatt összesen 19.800 Ft segélyt osztott ki, a temesvári és a szegedi szegényeknek 3-3.000, a mezőhegyesi iskolának a szegény gyermekek képzésére 300, a Ferenc-csatornán dolgozó munkásoknak 2000 Ft értékben.¹⁹
    Az uralkodó magyarországi utazásait tehát több, viszonylag pontosan meghatározható időszakra bonthatjuk. A Habsburg Birodalom trónjának elfoglalásáig a magyar társadalommal harmonikus a kapcsolata, a jövő mindkét fél számára reményteljesnek tűnik. Az 1850-es években nem tudnak felülemelkedni a szabadságharc leverésén, illetve Ferenc József megtorlásokban játszott szerepén. A kezdeményezés lehetősége ekkor még egyértelműen az uralkodóé, aki azonban abszolutista gondolkodásából következően nem hajlandó a jóindulatú gesztusokra. A változás lehetősége az 1860-as évek közepén a birodalom meggyengülésének köszönhető, amikor mindkét félre kényszerítő erőként hat az európai nagyhatalom összeomlásának veszélye. A kapcsolatok intenzívebbé válásával párhuzamosan átalakul az utazások tartalma, a fényes felszín helyét a politikai egyeztetések veszik át. A korábbi évtized körutazásaira a kiegyezést követően is találhatunk példát, de 1872-ben jól érzékelhetően már más az uralkodó fogadtatása. A magyarok uralkodónak kijáró tisztelettel üdvözlik Ferenc Józsefet, mindent elkövetnek, hogy a múlt ne árnyékolja be az új alapokra helyezett kapcsolatot. Egy új mítosz építése kezdődik, amelyben már nincs helye az angol nevelőnő öt évvel korábban lejegyzett gondolatainak.