AYHAN GÖKHAN 

A hit origója 

Krakkó, rajzolat 
     

I.

Reggel, negyed hétkor, a Népliget buszpályaudvaráról indul az a kisbusz, aminek egyhetes nyugalmi állapotunk lesz köszönhető. Induláskor nem hittem volna, kibírja majd a motor a hét órás utat. Később a feltevésemet indokolta a hatalmas mennyiségű hóval borított Tátra és a meredek utak hideg láncolata, a kisbuszt ide-oda csúsztató erős oldalszél. 
      Az úticél Krakkó, az egyik legszebb Közép-Európai város, ahová a megérkezés öröme rögtön tíz kiló súlyfelesleget vesz le a szívről, főleg a magyarokéról, meg hát a középkorban magyar kapcsolatairól eltörténelmisült város számomra a jobb hazába érkezést is jelenti. 
      Szállásunk a központtól tíz percre van, alig megmondható, melyik budapesti kerületre hasonlít leginkább, végül Zitával abban maradunk: a tizennegyedik és a hetedik kerület kereszteződése. A hostel mellett stadion, az utca végén meg piac, alig valami zaj, az emeleten mindenesetre nem hallani. A szobához tartozik egy közös konyha, a mindennapi reggelik és kávék színhelye, lengyel társalgással a közepén. 
      Megérkeztünk, hasít belénk a felismerés, mihelyt az ágyra vetjük magunkat, a hét órás út zötykölődését, nehéz csomagjainkat magunk mellé téve

II.

Első látványosságok: az emberek finom arca, nyugodt tekintete. A vallásos meghittség és hit a szemükben, a nyugalom a mozdulataikban. Semmi kapkodás. Semmi zavar és ijedtség – és itt megint haza gondolok –, Budapesten, az írástudók városában mintha nem értenék az Írást. Vagy elvesztettek valamit a lélek és szellem kultúrájából, és már rég lemondtak róla, talán ettől a nagy ijedelem a magyarokban. Az állandó hiányérzetük. És itt kénytelenül magamra gondolok. 
      Az első templom, amibe bemegyünk, hétszáz éves. Faragott szobrok, orgonahang, a belmagasság a végtelen érzésével kecsegtet, megjegyzem: nem véletlenül, nem tudom, voltam e Magyarországon ilyen hatalmas templomban. A padokban imádkozó lengyelek, a szentképek, szobrok előtt halkan lépkedő turisták velünk együtt. Bentlétünk alatt az az érzésem volt, hogy nem egy templomban, hanem épp a hit origójában állok. Rég tapasztalt elszakadás a külvilágtól.

III.

Ez a város hiszékennyé, ugyanakkor engedékenyebbé tesz saját magammal szemben. Hiszékennyé, mert mindent elhiszek neki, a látottakat és a magamban kialakított képet, hogy itt az emberek valóban boldogabbak, mint odahaza, lebegősebbek, nem mint nálunk, ahol sokszor érzem a földhözragadtság nem túl kellemes pillanatait, a társadalom és az általam teremtett korlát átléphetetlenségét. Engedékennyé, mert a pénz nem foglalkoztat, semmi spórolás, kedvünk szerint ülünk be a főteret körülvevő éttermek, mellékutcáiban található cukrászdák bármelyikébe, az egy nap többszöri meleg étel otthon számomra nem megengedett, itt mégis sikerül. Az ételek olcsók és finomak, hogy így, profán egyszerűséggel szóljak. Gyomor és lélek megkapja a magáét. Hét napig tartó étteremtúránk első állomásán egy Apollinaire arcát kölcsönző, mosolygós pincér szolgálja fel a lengyel nevezetességet, a céklalevest, meg hozzá a nudlit és disznóhúst öntettel, habzó, lengyel sörrel, hogy vegyem kissé torzított formában a hasonlatot Cseh Tamástól. (Krakkói vonat.)

IV.

Szóljunk hát a lengyel sörökről. Milyenek? Tudom, nem szokás ezt mondani, de szépek, mint az itteni templomok. És még? Finomak, édesek, keserűek, telítettek, megrészegítőek, színesek, sárgák, habosak. A város véréből merítik őket hajnalonként, amikor még a lakosság nagy része alszik, kezdem szőni a legendát magamban, mert van valami máshol nem tapasztalt egyediségük, (egyéniségük?) talán a korukból következően, például az igen népszerű tyskie majd négyszáz éves, ha hihetünk a dobozán található évszámnak.  A sörök után ott a vodka, színe mint a víz, az íze a hazai vodkákhoz képest édes, az ereje azonnal, pár feles után agyoncsapja az embert. Mi bűnös módon narancslével kevertük, megszegve a lengyel hagyományokat, majd két napig ittuk esténként a szállásszobánkban, nyitott ablak mellett, ebből aztán az következett, hogy Zitát két kézzel rántottam az ablakból vissza, ki ne essen a krakkói éjszaka sötétjébe. Sör és vodka melegében töltöttük a hideg napokat, amikhez a reggeli, zaccos kávé csak egy gyerekes szájelhúzás, aligha lehetett több.

V.

Az otthon történő eseményekről az internet segítségével értesülünk, nagy ujjongás közepette fogadjuk Gyurcsány Ferenc távozásának hírét, az üdvözítő információt megint csak Krakkóra fogom, azt az elgondolást követve, hogy mire hazaérünk, minden rendben lesz, első lépésként egy élhetőbb Magyarország, mondjuk. (Később kiderült, tévedtem.) Telenevetjük a teret, csodával határos módon a szobájából senki nem jön ki, vet ránk csúnya tekintetet, távolmaradásukkal hajtanak fejet az örömünk előtt. Hozzuk a poharakat, koccintás és vodkaidő. Közmagyarkodás.

VI.

A Katedra Wawelska pincéjében található három költői sír közül az egyik Mickiewiczé, döbbenetes, nálunk egy költő sem fekszik ennyire kitüntetett helyen, és rögtön eszembe jut szegény Kosztolányi, legalább ő megérdemelte volna, a hűvös és rideg Kerepesi helyett. Lefényképezkedünk a költő sírjával, szertartásosan megsimogatjuk, aztán mint aki jól végezte dolgát, sétálunk vissza a katedrális lépcsőjén. Sétánk a harangig körlépcsőkön vezet, bizonyos magasság után elfog a félelem, nem megyünk tovább, döntjük el teljes egyetértésben. Zsigmond harang (lengyel nevén Dzwon Zygmunta), mutatja a falra szögelt tábla, alig megy alatta a közlekedés, az ember agyában megfordul a lehetetlen: most fog az ötszáz éves harang a nyakunkba szakadni. Nem bírom a látványt: a harang egésze lenyűgöző, félelmet keltő nagysága. Kondulására talán embereket akasztottak, fejeztek le a főtéren a középkorban, háborúk idején az ellenség közeledtét jelezhette, távoli városok lángjait, halottak emlékét. Maga a történelem van kiöntve, az magasodik a fejünk felett. A nyelvét rögzítették, nehogy valakin erőt vegyen a kíváncsiság és megkongassa. (mellesleg 8-12 ember szükséges hozzá.) A harang elhelyezését Jan Matejko lengyel festő örökítette meg a tizenkilencedik században. Nehezen szabadulok tőle. Zita tériszonnyal küszködik, így hát sietünk lefelé, kerülgetve a lépcsőn újabban érkező turistákat.

VII.

Egyik este elhagytuk a központot és villamossal át a Visztulán a külváros egy művelődési házába mentünk, zenei előadásra, apró, süteményes asztalok, kedves, lengyel asszonyok közé. Többször megszólítottak a nénik, lengyel tudás híján mosolyogva bólintottunk, nem zavartatták magukat, beszéltek tovább. A zene lengyel énekekből és gospel dalokból állt, élvezetes előadásban. Ritkás hajú, szemüveges fiatal férfi moderált, többször ránk nézett, ettől és a nénik kedvességének köszönhetően beavatottnak éreztük magunkat, mintha mindketten ebben az országban élnénk, lengyel állampolgárként. Sötétedésig tartott, séta és villamos vitt vissza a központba, a vár alá. 
      Másnap délelőtt a főtéren álló két toronyról bővül az ismeretünk, állítólag két testvér vetélkedett, ki épít magasabbat, majd a verseny végén a vesztes testvér dühből megölte a győztest. Emiatt szól az óránként hallható dudaszó. Szép. 
      Zlotynk van bőven, az otthoni nélkülözést itteni pazarlásokra cseréltük. Az otthoni majdnem jólétet itteni jobb létre. Valahogy itt érzem a pénzem értékét. Magyarországon nem. A három-négy zlotys sörár nem tűnik soknak, míg otthon egy háromszáz forintos sör már elgondolkoztat. Magyarországon ha sokáig halogatják, csúsztatják az euró bevezetését, akkor olyan pénzügyi válság (a mostaninál súlyosabb) lesz, hogy azt semmilyen kölcsönnel nem lehet majd megállítani. Mélymagyar.

VIII.

Megérezzük az igazi, lengyel telet, hóesés, hideg eső, szél és mínusz fokok, nem baj, magyarázom Zitának, kell ez is, legalább az emberek nem azonosulnak az időjárással, a mosolytalanság nem terjedt el ebben a városban. Nem állom meg, egy ilyen buszravárásnál, nagyobb sétánál, hogy ne tegyek megjegyzéseket Magyarországra, az otthoni állapotokra, összehasonlítva Krakkóval már-már az idegesítésig fokozva a személyemet. Zita tűri, míg tudja, én meg alig tudom visszafogni magam, szinte jól esik, mintha állandóan szidnom, kritizálnom kéne valamit, egy országot is akár, főleg ha egy olyan országról van szó, ahol tulajdonképpen élek. (Ó én édes hazám, te jó Magyarország...)

IX.

Már az első napon megtaláltuk Balassi egykori lakhelyét, szép, sárga ház a templommal szemben, a nagy költő ízlését dicséri a ház belső udvarán épült, használaton kívüli kút, az ablakok díszítettsége, felidéződik bennem az otthon, a számítógép mellett álló Balassi kép, mintha ezt a találkozást vártam volna, a majdnem négyszáz éves költő szelleme, fekete bajusza. Állítólag a törökkel csatázás végén átment a másik táborba, a törökökkel mulatni, inni és énekelni (a kilenc nyelvet beszélő költőnek nem esett nehezére a társalgás a törökkel), hajnalban pedig visszament a várba és folytatódott a hadakozás. Az igazi európai ember példája.

X.

Nehezen hihető, hogy egykor itt kommunizmus volt, a rengeteg templom erre rácáfol, szerencsére egy sem pusztult el a diktatórikus időkben, mindenesetre a többség megmaradt. Akárhányba térünk be, mindenhol hívők tíz-tizenöten a padok mögött. Egy misét végig is hallgatunk, a főtértől nem messze épült templomban, lengyel énekekbe merítkezünk. 
      Egy hétig semmi írás, na jó, egy vers mégis, a heti átlagnál jóval kevesebb. Kevés olvasás, csak az otthonról hozott folyóiratokat, Camus Sziszüphosz mítoszába nem kezdek bele, az egzisztencializmussal küszködő író-filozófus csak kibillentene jókedvemből. Maradnak hát az irodalmi folyóiratok a szünetekben, amikor is Zita fürdik vagy reggelit, vacsorát készít, minden napra jut valamennyi a hazai nyelvből, a teljesség igénye nélkül. 
      Álmomban többször a mamával beszélgetek minden természetellenessége ellenére, hiába halt meg egy hete, ez valahogy nem derül ki, tudatosul bennem egy olyan elképzelés, ami kizárja a nem léte lehetőségét, inkább a térbeli, földrajzi távolságot okolja a soha többé nem találkozás első számú okaként. Ebben ringatom magam, különösebben nem veszem tudomásul a halálát, nem értem, akiről beszélek és akivel kapcsolatosan több éves, akár évtizedes emlékek idéződnek fel, az hogy nem élhet, hogy mondható el arról egyértelműen, hogy nem létezik többé? Zitának magyarázom, ő megért, a figyelmével vigasztal. A szomorúság nem talál meg Krakkóban

XI.

Azért utaztam ide, találtam ki hónapokkal ezelőtt, hogy megtaláljam a nyugalmamat, a túlfeszült napok engedjenek egy keveset, ne fogjon közre az örök kétségbeesés szigorúsága. Aztán a veszély, a hazautazás félelme, hiába tagadnám, az elszakadás Krakkótól nehéz, a lengyel szavak zenéje már belénk ivódott az egy hét alatt. A kiflik és perecek illata, a templom előtt kolduló tolókocsis koldus a kutyájával, a galambok sokasága, minden egyes kép és élmény a részünkké vált. Utolsó esténken jazzt hallgatunk, odakint zápor, vidám szomorúsága mintha általunk történne. Esőcsíkos járdákon sietünk haza, szállásunkon utolsó vacsora, zsömle, szalámi és almaízű sör. Éjfél felé alszunk el, huzatban.

XII.

Az utolsó napon enyhület, kabát nélkül hagyjuk el a szállást, utolsó ebédünket a három napja megismert grúz étteremben, negyven zlotyból mindketten a jóllakásig esszük magunkat. Sétálunk az állomásra, a nagy melegben a csomagok még nehezebbnek tünnek, a főtéren pár percre megállunk, körülnézés, búcsúzás a látottaktól, az egyik ház oldalán észreveszünk egy feliratot, itt lakott Goethe, következtetjük ki a bronzfejből és a névből. Buszunk bent áll az állomáson, nem öröm a felszállás. Akkor mi? A rossz érzések visszatérése, súlyosodás a szív környékén. A patetikus hangvétel talán érthető, mindenesetre indokolt, Krakkó befogadott és számított ránk, baráti arcát mutatta előttünk. Krakkó az a város, ahol élnék. Zita ezt kétségbe vonja, szerinte több hónap ittlét után megunnám és megint máshol szeretnék élni. Ebben nem értünk egyet, az élhetőséget soha nem cserélném a bizonytalanságra. Országomat egy lóért. Nem! Országomat egy deci vodkáért. De kihúzva magam a tréfálkozásból: országomban élhetőbb életet. Európába, de mindannyian – hogy szegény Csengey Dénest idézzem, ma már a felszólítás a következő lehetne: Magyarországra, de mindannyian, mert sajnos oda jutottunk, hogy nem igazán érezzük magunkat otthon. Magyarsors.