| |
LÓSKA
LAJOS
Faidolok
Tornay Endre András kisplasztikáiról
Tornay
Endre András tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után jó fél
esztendővel egy esős téli napon utaztunk el Kőszegre, hogy a lakásban
és a műteremben található több száz munkából válogassunk a székesfehérvári
Városi Képtár–Deák Gyűjteményben februárban nyíló retrospektív kiállításra.
A hatalmas kerttel körülvett házat a műteremtől a pincéig bejárva
egy, az egész életművet, tehát a hetvenes évek elejétől 2007-ig tartó
időszakot átfogó kollekciót állítottunk össze a művész özvegyének, Tornay
Julának a közreműködésével. Már Kőszegen kiderült, hogy a teljes műtárgyjegyzéket
elkészítő kollégának majd komoly erőfeszítésekre lesz szüksége, ugyanis
a szobrok nagy része nincs szignálva, illetve évszám is csak elvétve található
rajtuk.
A zetelakai születésű Tornay Endre András
1968 és 1972 között folytatott tanulmányokat a kolozsvári Ion Andreescu
Képzőművészeti Főiskolán. A hetvenes években számos kiállításon szerepelt
Erdélyben, majd 1976-ban áttelepült Magyarországra, ahol abban az időben
a konzervatív hivatalos szobrászat mellett-ellenében a popos (Jovánovics
György) és az új konstruktív irányzatok (Csiky iskola) voltak a meghatározóak,
de már dolgoztak a magyar népi tárgykultúrából kiinduló, olyan egyéni
úton járó művészek is, mint Samu Géza és Bukta Imre.
Tornay néhány éves balassagyarmati tartózkodás
után 1982-ben átköltözött Kőszegre, ahol haláláig élt és dolgozott. 1970-es
évek elején még Erdélyben alakította ki a teljes életművét végigkísérő
emblémáját, egy erősen redukált, kar és láb nélküli figurát. Ennek az
egyik legkorábbi változatai, az 1970 körül ólomból készült kisplasztikája,
az Ülő nő, valamint az évtized végéről való, szintén redukált ülő
figurát megjelenítő alumínium torzója, az Ima (1979). Ebben az
időszakban született a karakteres, kicsit groteszk kerámia Önarcképe
(1973) is, melyet később bronzból is kiöntött. A már Magyarországon keletkezett
számos munkájának is ez az idollá szublimált, kar és láb nélküli figura
a főszereplője (Ünnep, 1981, Álló alak, 1984, Napba néző,
1988). Az évtizedek folyamán azután kisplasztikái egyre összetettebbé
váltak, a figuratorzó egy-egy bonyolultabb, a népi építészet egyes elemeit
– ácsolatokat, csapolásokat, illesztéseket – kiemelő kompozícióba
szervült bele, de előfordult, hogy egy-egy valós tárggyal (szék
hátsó támlájával és két hátsó lábával) építette egybe (Papageno széke,
1997). Kisplasztikáinak az említettek mellett más vissza-visszatérő motívumai
is vannak, például a csónak alakú fejfákat is megidéző sisakforma. Ez
tűnik fel a Kőrösi Csoma tiszteletére (1981) című munkán, de viszontlátjuk
a nagyatádi szoborparkban felállított nagyméretű alkotáson (1982) s a
kőszegi felszabadulási emlékművön (1984). Olyan általános szimbólumokat
is gyakran használ a művész, mint az egyik világból a másikba átvezető
kapu, az ácsolt kereszt, (útszéli fakereszt) vagy a póznára szerelt, jobbra-balra
elfordítható vitorla- vagy zászlóforma.
Tornay sokoldalú művész, szinte minden
szobrászati műfajban alkot, de elsősorban a fából készült, finoman megdolgozott
színezett kisplasztikák mestere. Az anyag-, illetve témaválasztása alapján
munkássága a magyar paraszti tárgykultúrát a művészetükbe beemelő, sokszor
archaizáló szobrászokéval, Samu Gézáéval, Huber Andráséval stb. rokonítható.
Kisplasztikái mellett szinte a indulásától készít érmeket. Ezeken az előbbieken
is megtalálható motívumok, így a stilizált figuraforma, a furcsa
behajlított pengéjű bicskára emlékeztető alakzat stb. jelennek meg.
Igen figyelemreméltó a száz darabot is túllépő Végtelen történet
(1986-87) című sorozata.
Számos reliefet és dobozt is készített
fából és bronzból (A doboz titka, 1992, Fali tárgy I-II,
1993.). A magyar művészetben 1970 körül jelentek meg a dobozmunkák, ezek
az elöl nyitott vagy üveggel fedett falra akasztható szekrénykék, melyeknek
színpadszerű terét különböző tárgyakkal vagy szoborelemekkel rendezi be
alkotójuk. Tornay végső soron kisplasztikáinak meghatározó részleteit,
illetve azok variációit használja fel mini térberendezésein. Dobozművei
egyenrangúak a műfaj olyan klasszikusaiéval, mint Bálint Endre, Újházi
Péter, vagy Prutkay Péter.
Köztéri szobrai is számottevőek. A hetvenes
évek közepéről való a romániai Magurán felállított első ilyen jellegű
kőszobrainak egyike, a két és fél méter magas Szülőföldem. Jóval
későbbi, de talán az egyik legösszefogottabb a nagyatádi szoborparkban
található plasztikája. A Kőszegen álló II. világháborús emlékműve
egyszerre jelszerű és monumentális. Utolsó köztéri műve, a Szent István
szépen megmintázott idealizált figurális alkotás.
A Városi Képtár–Deák Gyűjteményben
megrendezett tárlat – mint a bevezetőmben már említettem – főként
a művész kisplasztikai munkásságának a keresztmetszetét tárta a látogatók
elé. Ez korántsem tekinthető véletlennek: a kisplasztika ugyanis a megrendelőktől
független műfaj, s Tornay is ebben a műfajban tudta magát a legkötetlenebbül
kiteljesíteni.
Az első terem a művész indulásáról
ad ízelítőt. A bronzból készült Ülő nő még expresszív, mozgalmas
felületű hagyományos kisszobor, viszont az ugyanezt a témát feldolgozó
ólomplasztika lecsupaszított formáival már előlegezi az egész életművet
végigkísérő stilizált figuratorzót. A helyiségben található redukált,
fából faragott figurák – Álló alak (1984), Menyasszony,
Napba néző (1988) – az 1980-as évek kiérlelt szimbolikus periódusának
kulcsdarabjai. Közülük külön is érdemes szólni az Álló alakról,
mely egy kockára állított nyújtott embertorzó, posztamensén különböző
alakzatokkal (kockával és ékformával, egy függőlegesen a talapzatból kinövő
pálcát átfúró negyed körrel). Megtalálhatók rajta mindazok a technikai
megoldások, melyek legtöbb plasztikájának sajátjai: a precíz megmunkálás,
a sötétebb és világosabb felületek váltakozása, a diszkrét színezés, a
frontális beállítás és mindenekelőtt a szembe nézetre komponálás. Ezek
az egy nézetre komponált művek olyanok, mintha középkori szárnyas oltárra
vagy fali fülkébe készültek volna. Nem klasszikus értelemben vetten körplasztikák
tehát, oldal- és hátulnézetükkel szinte nem is számol a művész. A sötétre
pácolt Menyasszony olyan, mint egy alacsony posztamensre állított
szép ívű, hatalmas brácsa vagy nagybőgő nyakrésze, melyről hiányzik a
hangszer dobozszerű teste.
A következő teremben a rusztikusabban megmunkált,
sötétbarna, kevésbé részletgazdag, ugyanakkor erőteljesebb, jelszerűbb
plasztikákkal találkozhattunk (Három figura, Ácsolt figura). A
legérdekesebbnek itt mégis a két bronz fali plasztikát találtam, talán
azért, mert számos fadoboz, relief mellett ez a két falra akasztható bronzplasztika
szinte teljesen társtalannak számít az életműben. A doboz titkán
(1992) a téglalap alakú képmező tetejét egy levegőben úszó nyitott fedelű
ládikó tölti be (erről kapta a címét is). A képtér alsó harmadában egy
perem fut végig, ez az ég alatti „föld”, amin egy kereszt és
egy rúddal megtámasztott ház áll, legalul pedig, a földben egy nyújtott
lakat motívum helyezkedik el. Ugyanilyen képszerű, majdhogynem síkrelief
jellegű párdarabja, Az éjszaka hordaléka (1992) is, melyen
különböző geometrikus alakzatok és tárgytörmelékek úsznak, lebegnek.
A harmadik helyiségbe a nagyobb méretű
összetettebb munkák kerültek, mint pédául a Papageno széke
(1997), a Naplemente III (2002). A Papageno széke egy
eredeti parasztszék támlája elé épített sokalakos kompozíció, melyen ugyancsak
ott van a szobrász egyik gyakran visszatérő motívuma, a sokat emlegetett
stilizált figura is. Itt volt látható a balladai hangvételű, nagy ácsolt
falusi keresztet és kis házakat formázó sötétbarna Ima a hazáért
(1997). A terem négyzethálósra rovátkázott falfelületén geometrikus, máskor
enyhén hajlított vagy félkarikaszerű szoborelemekből felépülő formák szerveződtek
relieffé (Hálón I-III, 2002-2005).
A negyedik teremben többek között a szinte
natúr, hántolt ágakból készült korpuszait és a keresztszerű szobrait tekinthette
meg a látogató (Korpusz I-II, 2007), a falra applikálva pedig a
művész érmeiből láthatott egy csokorra valót. Az utolsó kis helyiségbe
ismét reliefeket és dobozokat helyeztek a rendezők. Az íves alakzatokból
összerakott Tiszta hangok (1994) egy rácsos ablakos házat formáz,
a két darab Fali tárgy (1993) a 20. század elején készült konstruktív
reliefekre emlékeztet, az alkotóra annyira jellemző, ácsolt stílusban.
A bemutatót az 1995-ben nyomatatott két litográfiája és a halála előtt
egy esztendővel készült festett-rajzolt, házas sorozata zárta (Ház
és udvar, 2007).
Tornay Endre Andrásnak 2007-ben két kiállítása
is nyílt: egyik nyáron, Budapesten, az Ybl palotában, a másik novemberben
Kőszegen a Szecessziós házban. Ő, aki soha nem erőltette a bemutatkozást,
talán érezte, hogy életéből nem sok van hátra, sietnie kell. De
az is lehet, hogy a jó szerevezésnek köszönhetően valósultak meg viszonylag
gyors egymásutánban a tárlatok. Mindenesetre a szakma és az érdeklődők
két nagyszerű kiállítás élményével lehettek gazdagabbak, melyeknek anyagát
több területen is teljesebbé tudta tenni a székesfehérvári bemutató.(Városi
Képtár–Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2009 február 27 – április
5).
|
|