SZAKOLCZAY LAJOS 

A névadó erkölcse 

Nagy Gáspár Kulturális Központ – Vasvár 

    

A bolyongó – egy cseppet sem tékozló – fiú hazaköltözött. Teste már két éve itt nyugszik a vasi földben, s neve pedig mától a vasvári Művelődési Ház homlokát fogja díszíteni. Ízleljük az intézmény új nevét: Nagy Gáspár Kulturális Központ. Egyszerűen hangzik és fölemelően. Egyszerűen, mert a név csak akkor fog igazán Vasváron izzani, ha – nyilván a névadó ösztönzésére is – ez a kulturális centrum megtölti tartalommal. És fölemelően attól hangzik, hogy magában hordja azt az erkölcsöt, amitől a Nagy Gáspár-i életmű sokak példája lett. Hűség a nemzethez, a fölnevelő közösséghez, a magyar nyelvhez és – nem utolsósorban – az 1956-os magyar forradalomhoz. Mindössze ennyit takar. Sok ez vagy kevés? Bőséggel elég arra, hogy a belőle kisugárzó ethosz tonnáival megbirkózzunk. Vagyis dolgaink – a magyar művelődés – motorjává tegyük. 
      Mert egy kulturális központ nem csupán az új nevétől fényesedik – az eddigi itt folyó munka is fényezte azt –, hanem a benne megképződő értéktartalomtól is. Aminek első lépcsője: hűség a névadóhoz, az életműhöz. S ez a hűség fogja kinyitni azokat a kapukat – újabb lépcsők –, amelyek az irodalmon túl az előadóművészet, a színház, az ének, a zene, a képzőművészet és az okos szórakoztatás eddig is művelt, de föltehetően mától hatékonyabban fölkarolt földrészére vezetnek. Ha a couleur locale-ban, vagyis a helyi színben ott csillog valaminő, az egyetemes felé vezető, az embert világra nyitottságában is jobbá tevő ösvény, már ténykedésünk elérte célját. Hűek vagyunk Nagy Gáspárhoz. És hívek ahhoz a – magyarságára mindig büszke – néphez, amelyre nem jöhetnek olyan rossz idők, hogy ne emelné fejét a csillagokig. 
      Költő-barátunk tudta: az ég falán azért kell dörömbölni, hogy lent elviselhetőbbé váljék a szenvedés, a diktatúra által ránk kényszerített ezernyi rossz börtönrácsa. Hogy bűneinket azért kell megvallani, hogy tisztuljunk és tisztuljunk; hogy legalább lélekben erősödjünk, mert akkor bátrak leszünk – bárki és bármi ellenében – az igazság kimondására. A gyilkosokat néven kell nevezni, mondja a ma már klasszikus vers, az Öröknyár: elmúltam kilenc éves. És Nagy Gáspár – a besúgók hadától kísérve – mindig néven nevezte életünk és a nép hóhérait, mert tudván tudta, hogy csak tőlük megszabadulva lehetünk önmagunk urai, az ő gyalázatukat átlépve válhatik a nép sokaságából nemzet. 
      Gazsi hatvan évvel ezelőtt szőlőbontáskor született, májusi karácsonyban, s ez a véletlen meghatározta egész ténykedését, életvitelét is. Önmagán keresztül a parasztot – akit talán legjobban vágott a föld kése és a padláslesöprések sarlója – az Istenig emelte, és bevezette egy olyan szalonba, ahol már nem számít a származás, csak a vox humana minősége számít. És az ember cselekedete. Legyen az szakrális indíttatású vagy népbölcselmi, a közjót szolgáló hangokkal teli, ha általa gazdagszik a szegény és megdicsőül a nép, a költő már elérte célját. Barátunk boldogsága attól függött – kétség nem férhet hozzá, a költő boldog volt –, hogy miként tudott a közösségben föloldódni. S ő élt az elvegyülés-kiválás eme gyönyörű szolgálatával. 
      A Nagy Gáspár Kulturális Központot sok minden kötelezi – elsőbben a névadó erkölcse –, hogy betöltse hivatását. Nem is lesz olyan könnyű ezzel az örökséggel bánni. Most, amikor a magyar október igazsága – a bukásában is győzedelmes forradalmunk igazsága – alig pislákol (mert gyilkos és áldozat még mindig egy gyékényen árul), ki kell állnia minden cselekedetében a névadó makulátlansága mellett. Szolgálni a szépet, az igazság törvénytábláit nem összetörve, kell-e ennél fölemelőbb feladat?