hibátlanul 

álmomat villamos-zörej vágta ketté
laposan világított a hold az ablakon
valami motoszkált verdesett az arcomon
kitapintottam ujjaidat vakon
s vártam sorsomra fegyelmezetten 
– nem volt erőm az ellenkezéshez:
tartoztam neked magammal –
nyirkos lett a lepedő hamar
szűk tüdővel hallgattunk utána
gyöngypára-függöny takarta testedet
minden olyan hibátlan volt és mégis a
szűkmarkú álom ott hagyott
a részegen vacogó reggel ölében
 

hajnali töprengés 

alhatnál tovább:
válladba masszírozódnak 
az apró kis grimaszok
legtöbbször nem szorulsz gyámolításra
ez is csak egy szokványos hétvége volt
séták a kiszáradt utcákon
csak úgy bele az őszbe
hogy onnan is elkívánkozz
– bárha feledtetné szomjúságodat
a közénk szorult múlt:
elengedsz és visszakönyörögsz
belefáradsz a sírásba 

sebeimből vérzel
idegenül múlnak el a szürke hajnalok
kezem álmos bőrödhöz ér
s rájövök miért nem tudsz már félni sem