Aluljárás 

A pályaudvaron elmész mellettem,
és mar csak a hátadat látom.
Attól, hogy szétmentünk,
útjaink még lehetnek közösek?
Lábamból kiszalad a vér,
szétömlik bennem a remegés,
mint teában a kockacukor.
A járás, igen. Te vagy.
Hajad vagy tíz centit nőtt.
Azóta.

Imbolyogva talpad nyomán,
mint sorok között, aki írni tanul,
követlek, nem tudom miért.
Az aluljáróban aztán szétlopkodják tekintetem
a hazamenekülő bábarcok, hamutenyerek.
Beléjük mosódom: fuga a járólapok közt. 

 

Pára 

Teli kád vízben feküdni olyan,
mintha anyámba bújnék vissza.
A lefolyó zsinórja lábujjra tekeredve.
Hajszálak a comb körül.
Tenyérben a gyűrött bőr,
magába nyeli még a sorsot. 

Megdörzsölöm szivaccsal a heget,
hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban.
A rák tetoválása nem kopik.
A test nem felejt.
Én sem.
Fejemet a kád kávájának döntöm.
Párába rajzolom üzenetem istennek.