Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk 

– részletek –  
    

      Aki emlékezik: Dr. Gávavencsellői Tihamér (46) – ügyvéd, aki Ekler Ágost hagyatékát kezeli. Stílusa fájdalmasan hivatalos. Csupán kétszer ragadtatja el magát, ekkor először három (3) megjegyzést eszközöl és foganatosít, másodszor dühösen leleplez.    

Szerzőhöz írt első levele mellékletekkel
(Állókép: talárra feszített emberpéldány) 

    Megkeresésére ügyfelemről a következő információkat áll módomban és felhatalmazásomban adni: 
      Az Ágost férfinév, a latin Augustus névnek a megmagyarosodott alakja, jelentése „magasztos”. Becézni szinte lehetetlen, bár akad, aki megpróbálkozik az Ágival vagy az Ágóval. Ügyfelem azonban ezt a két változatot nem kedvelte, sőt, „rühellte” (az ő expressiója). 
      Az Ekler jelentését levelem keltezésének időpontjáig nem sikerült kinyomoznom. Annyit azonban bizton állíthatok, hogy írható Echlernek, Ekklernek vagy pediglen Ecclernek is, kiejteni viszont csak „ekler”-ként lehetséges. Ügyfelem, mint azt bizonyára nem kell mondanom, az „Ekler” variánst használta. 
      Levelében kérdést intéz hozzám az ügyben, hogy véleményem szerint öngyilkosság, avagy baleset történt azon a végzetes útszélen. Sajnálattal kell a tudomására hoznom, hogy ennek közlésére ügyfelemtől semmiféle felhatalmazást nem kaptam, ekként megnyilatkozni tehát nem áll módomban. (Ha megengedi viszont, jelzem, hogy természetesen bírok magánvéleménnyel az ügy kapcsán, sőt, meggyőződésem is van: ámde ezt nem lehetséges magánvéleményként kifejthetővé konvertálnom, minthogy ügyvédi és magánemberi minőségem szétválaszthatatlanul összefonódik.) 
      További kérdéseire válaszolva: Ekler Ágost úr büntetlen előéletű, nős férfi volt, korán elhalt római katolikus apa és református anya fia, ő maga református. Gyermeke nem született. Foglalkozását tekintve festő, aki jól eladható képeket hozott létre ipari mennyiségben, azaz tucatszám. Eleinte nem, de aztán számlázott, korrektor feleségével együtt betéti társaságot működtetett, melynek beltagja, ügyvezető- és vezérigazgatója, valamint az igazgatótanács feje volt. 
      Hagyatéka – sajnos hirtelen véget ért élete miatt nem állt módjában hagyatéka felől rendelkezni: ezt utólag jómagam állítottam össze elsősorban felesége, másod- és harmadsorban pedig barátja és üzleti partnere szíves segítségével és közreműködésével – néhány személyes tárgyon kívül festményekből (eladásra szánt, sokszorosító technikával készült, ún. giccsképekből, illetve – jóval kisebb számban – saját maga, illetve az utókor számára készült, ún. művészképekből), vázlatokból, irodalmi igénnyel megírt, de sehol nem közölt rövidtörténetekből, és egy, A vendégmunkás dalai címre hallgató, meghatározhatatlan műfajú (Szociográfia? Szépirodalom? Szociográfiai igénnyel megírt szépirodalom? Szépirodalmi igénnyel megírt szociográfia? Blöff?) szövegből áll. Ez utóbbinak a szerzősége aggályos: későbbi leveleimben beszámolok az ügyben folytatott kutatásaim eredményeiről, következő levelemhez pedig mellékelem a rövidtörténeteket; jelenlegi levelem mellékletét az idő rövidsége miatt sajnos csak a fent említett képekről készült fotográfiák kópiái képezik. 
      Ügyfelem kedvenc fordulata egy angol mondat volt, mely eredetiben így hangzik: „The future’s uncertain and the end is always near”. Azaz irodánk kevésbé művészi, de tőlünk telhetően szabatos fordításában: „A jövő bizonytalan és a vég mindig közel (van)”. Az idézett sor Jim Morrison amerikai énekes szellemi tulajdonát képezi, Ekler úr kedvenc zenekara viszont nem a The Doors, hanem az Enigma volt, kedvenc zeneszáma pedig egy, az olasz nemzetiségű DJ, Luigino Celestino Di Agostino, ismertebb nevén Gigi D’Agostino által feldolgozott Nik Kershaw-szerzemény, a „The Riddle” („A talány”) című dal – mint a vizsgálat során kiderült, ezt hallgatta akkor is, amikor a kisteherautó elgázolta. 
      Ügyfelem életének évei – szerencsére, mondhatná a jogviszonylatokban jártas ember – eseménytelenül teltek. Mivel képviseletét ifjúkorától én láttam el, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy peres ügyei nem voltak, nagyobb magánéleti törésről nem tudok – legalábbis ilyenről rendszeres találkozásaink során egyetlenegy alkalommal sem számolt be. 
      További kérdések felmerülése esetén szerény képességeimhez mérten természetesen szívesen állok rendelkezésére, illetőleg a fent említett, írásbeli produktumokat következő leveleimhez mellékelem. 
      Addig is szívélyes üdvözlettel: 
      Dr. Gávavencsellői Tihamér 
      (s.k., olvashatatlan aláírás) 
      Gava and Vencsello Lawyer Office Kereskedelmi és Szolgáltató Betéti Társaság  

Mellékletek (fotókópiák a következő címmel megfestett képekről. Figyelem! A lista nem teljes. Akadhatnak olyan alkotások, amelyek műgyűjtőknél vagy pedig polgári személyeknél találhatók, egyetlen példányban. Bár ennek a valószínűsége kicsi.) 
     

Megjegyzés: Természetesen megtehetnénk, hogy a könyvben előforduló összes Ekler-festmény címét (vagy az összes Ekler-festmény címét) itt felsoroljuk, de mégsem tesszük meg: egyrészt fontos, hogy egyes képcímek adott ponton jelenjenek meg először, helyi irodalmi értékük okán, másrészt pedig a képcímek önmagukban véve, mellékelt láthatóság nélkül nem sokat mondanak – és mivel ez könyv, nem pedig drága művészeti album, a képek reprodukcióit nem áll módunkban közölni, hogy ezen a gyötrő hiányosságon enyhíthetnénk. Megértésüket köszönjük. 
     

Aki emlékezik: Kovács Ádám (38) – élelmes, az üzleti világban magát pompásan kiismerő, dörzsölt vállalkozó. Ekler Ágost és Jackson Ockpoll festményeinek szakavatott értékesítője. Gunyoros, okos, magánéletéről alig beszél; sztorija viszont sok van.      

Egy szeparéban ülünk, az Arany Lóherében
(Állókép: dollárjel-gitár húrjaiba csapó zenészmenedzser Jászfényszaru művelődési házának frissen gyalult deszkákból ácsolt színpadán) 

...ebben az üzleti világban, amelyikben mi forgolódunk, néha olyan dolgok is megesnek, amilyenekre a magafajták még csak nem is gondolnának. Az állandó nyomás megkeményít bennünket, és nemhogy egy élettől megvert festőnek, de a feleségeinknek sem tudjuk az érzékeny és finom úriember szerepét eljátszani. 
      Volt például egy barátom, aki hatalmas olajüzleteket bonyolított, de olyan sokat volt távol az otthonától, hogy a házassága egészen tönkrement bele. Az egymástól függésnek, illetve annak, hogy két ember, azaz egy házaspár miért marad együtt, vagy mondjuk ki a csúf szót, tart ki egymás mellett (mert hát a kitartásban benne van a szomorú erőfeszítés is), olyan bonyolult okrendszere van, hogy egy tudóscsoport nem lenne elég a feltérképezésére; nem beszélve arról, hogy nem is létezik olyan finom műszer, amellyel a gyűlölet és imádat közötti skálán fellelhető összes finom lelki rezdülést mérni lehetne. Van benne, főleg az elején, szerelem, aztán szeretet, kényelemvágy és elkényelmesedés, a közös élmények újraélése utáni meddő vágyakozás, közös gyermek, közös harc, illetve ezek számtalan apró árnyalata. Mind közül azonban a legnagyobb összetartó erő nyilvánvalóan a pénz, az anyagi egymástól függés. És amikor ez a kapocs megszűnik, igen nagy bajok vannak eljövőben. 
      Az előbb emlegetett barátom esetében például az történt, hogy miközben remekül pörögtek a vállalkozásai, a felesége is sikeres masszázsszalonokat kezdett működtetni városszerte. A masszázsszalonoknak viszont olyan a természetük, hogy rövid időn belül maguktól is működnek, és a tulajdonos nyugodtan a pénz elköltésre koncentrálhat – így volt ezzel barátom felesége is. Barátom üzletei viszont az egész ember egész napos részvételét követelték meg. Úgyhogy addig nagyszerűen működő házasságukban hamarosan elérkezett az anyagi függetlenedés kellemesnek hitt időszaka: ám ez után nyomban ott lihegett az otthonülő, minden élvetegségét kiélt feleség szörnyű és gyilkos unalma. 
      Ez az unalom lassan fordult át gyűlöletbe, de végül, hála a benzinárak összevissza ugrálásának, átfordult. A nej előbb csak a férjét, aztán a férfi üzlettársait, majd megint a férjét gyűlölte, de immár engesztelhetetlenül. Az üzlettárs-gyűlölési közjáték érdekes természetű volt: ez a kövérkés, élvezésre termett asszony azt gondolta, hogy férje a kollegák miatt nem tud több időt tölteni vele, és noha neki is voltak üzletei, sekélyes értelme képtelen volt felfogni, hogy bizony a benzin nem játék, és többet kell vele foglalkozni, mint bármi mással. Így minden egyes üzleti vacsora után, amelyről férje holtfáradtan és bájai iránt teljes érdektelenséget mutatva hazatért, azon meggyőződése erősödött, hogy ez elsősorban a kollegáknak és üzleti partnereknek köszönhető. 
      A meggyőződést tett követte, és a férj bizony csak jó pár üzlettársa halála után kezdte sejteni, hogy asszonya a náluk adott estélyeken ezeket az embereket tulajdonképpen megmérgezte. Mivel azonban bizonyítani semmit sem tudott, gyanakvása csöndes gyűlöletté fajult. A kollegák kerülni kezdték a házát, mert, bár ők sem tudtak bizonyítani semmit, érezték, hogy nagyobb biztonságban vannak máshol. A remek mérgezési terv akkor dőlt véglegesen dugába, amikor a feleség rájött: a férj még ettől sem szokik megint haza. Persze ebből aztán egyenesen következett egymás gyűlöletének égig csapó lángja. A férj konokul, bumfordin és elszántan, a nő hisztérikusan, édes kéjjel és csapkodó hullámokban gyűlölt. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy többször is bérgyilkost küldtek egymás nyakára, de az volt megírva, hogy ezeket a kísérleteket mindketten túléljék. 
      Végül a férjnek jutott eszébe a nagyszerű megoldás: széltében-hoszszában híresztelni kezdte, hogy megütötte a lottófőnyereményt, melynek összege akkoriban fölöttébb tekintélyes volt. Számítása bevált, hamarosan nemcsak a média és a sanyarú sorsban élő polgárok, hanem az egész alvilág figyelme is ráirányult: követni kezdték, figyelték, mit tesz, hová megy, kikkel érintkezik. És persze, mint minden tisztességesen gondolkodó, egyenes gazfickó, arra a következtetésre jutottak, hogy a pénzhez eme üzletember minden bizonnyal legféltettebb kincsének, a feleségének elrablása útján juthatnak the easiest way. Így hát el is rabolták az asszonykát, és ismeretlen helyre hurcolták, majd levelet írtak a férjnek, hogy amennyiben élve szeretné visszakapni a nejét, itt és itt, ennyi meg ennyi pénzzel megjelenni szíveskedjék. 
      A férj természetesen nem ment el, egyrészt mert – noha jelentős vagyonnal bírt – nem állt a rendelkezésére a követelt összeg, másrészt meg azért, mert rendkívül türelmes ember voltam, vagyis, bocsánat, volt... Amikor egy borítékban elküldték neki a felesége fülét, pontosabban egy fület, elégedetten csettintett. Persze, látványosan kétségbeesett, és rémülten a rendőrséghez fordult segítségért. A rendőrség nagyon komolyan vette az ügyet, a barátom jó hírnevének bemocskolására tett gazfickói kísérlet és a mintás családi élet ellen elkövetett merénylet egyaránt felbőszítette őket, és példás büntetést fontolgattak. Megszerezték a pénzt (a rendőrség felvette a bankból, hosszú lejáratú, de szabad felhasználású hitelre, alacsony thm-mel), és a férjnek elmondták, mi lesz a terv. Ő átadja a pénzt a kért helyen a bűnözők képviselőjének, és visszakapja a feleségét; a többi a rendőrség dolga: követik a cserét lebonyolító pofát a rejtekhelyre, és ott lecsapnak az egész bandára. 
      A tervbe azonban kis szépséghiba csúszott, ugyanis a cserét lebonyolító úriember a feleséget nem hozta magával; azt mondta a férjnek, hogy ha minden rendben lesz a pénzzel, akkor majd hazamehet az asszonyka is. „Még szerencse”, mormogta a férj, „hogy a pénzt a páncélszekrénybe tettem, és a táska üres”. Odadobta hát a táskát, és elszaladt, a rendőrség meg bőszen követte a nyakkendős maffiózót, aki annak rendje és módja szerint visszatért a rejtekhelyre. A kommandósok körbevették az épületet, és minden úgy történt, ahogy ilyenkor történni szokott. Benn, a házban, az immár ideges főnök hüledezve vette tudomásul, hogy a táska üres. A feleség tudta, hogy elveszett, és még egyszer hódolattal adózott férje zsenijének. Nyakát elvágták, és mire a rendőrség kommandósai ordibálva és fegyverekkel felszerelkezve behatoltak, az emberrabló-csoport a rejtekajtón keresztül eltűnt. Barátom zokogva rohant a helyszínre, és sírva csókolgatta halott nejét, akinek mellesleg mindkét füle megvolt. Aztán vígan élt tovább (ne feledje, a táska pénz nála maradt!), de persze szomorú arccal. Meg ne kérdezze, honnan ismerem ilyen részletesen a történetet, mert úgyis azt válaszolom rá, hogy a férj, sikeres akciója után pár hónappal, megállt pisilni az út szélén, és egy arra száguldó kamionos, aki a Klasszikus Történet becenevet adta magának, elcsapta. 
      Egy másik barátom irodájának környékén sok kínai él. Egyéb üzletei mellett volt egy benzinkútja is, és úgy gondolta, hogy a közte meg a kínaiak közötti jó viszony és tolerancia jegyében – kínai jelekkel – felíratja a benzinkútjára, hogy „Benzinkút. Isten hozta!” Felkeresett hát egy vicces kedvű kínait, és felkérte, hogy illő tiszteletdíj fejében szíveskedjék a feliratot megpingálni. A kínai annyira vicces kedvű volt, hogy – persze, csak a humor kedvéért – nem azt írta fel a táblára, hogy „Benzinkút. Isten hozta!”, hanem azt, hogy „Ne gyertek ide, kínaiak!”. Barátom rendkívül elégedett volt a felirattal, mert eléggé hosszúnak találta, és bár egy vonását sem tudta kiolvasni vagy értelmezni, azt ő is látta, hogy nagyon szépen hussannak a vonalak. Napokig bizsergett a teste abbéli örömében, hogy a városban először neki jutott eszébe ez a remek ötlet, és amikor kiszegezték a feliratot, egész nap a bejáratnál állt, a betérő kínaiakat várva, hogy arcukon megfigyelhesse az elérzékenyülés szemnek oly kedves jeleit. A kínaiak azonban nem jöttek, és a mai napig sem jönnek, vagyis mennek, ez a barátom pedig nem érti, hogy mi történhetett: meg van győződve róla, hogy ezek a jópofa emberek más helyen tankolnak, mégpedig egy olyan helyen, amelynek a tulaja valami ennél is kedvesebbet írt ki. (De hogy mit, azt el sem tudja képzelni.) 
      Úgy látom, kegyetlennek tart, amiért nevetek, ugye? Sajnos, tényleg kegyetlen vagyok. A magunkkal való túlzott elégedettség ugyanis kegyetlenséghez és könyörtelenséghez vezet, mert mástól is elvárjuk, hogy olyan remekül és ügyesen csinálja az életét, mint mi. Ha nem megy neki, az a magunkfajtát idegesíti: hiszen olyan egyszerű, ezt, meg ezt, meg ezt kell lépni, és kész. De nem, ez az ország tele van ügyetlen, élhetetlen nyavalyásokkal. Pedig ugye, itt vagyok mondjuk én: a semmiből jöttem, egyszerű gyerek vagyok, a nevem is egyszerű: Kovács Ádám. (Hogy miért vagyok Ádám? Nos, Ádámnak nem volt anyukája, ugye. Évának viszont igen: Ádám. Bonyolult dolgok ezek, uram.) Én megcsináltam: sikeres üzletember vagyok. És annyira dühít, ha más nem képes erre. Például Ágost is: mire vitte? Szinte semmire. 
      De ne legyek igazságtalan – ha már a kínaiaknál tartunk, elmondom hogy ő volt e kedves távolkeleti megrendelőink kedvence: ő tudta a legszebb Árpád apánk bevonul, Petőfi a bajszára szúrja a feleségét, és Nem engedünk a negyvennyolcból (ez utóbbi enyhén szürreál) című képeket megfesteni. Kínai ügyfeleink roppantmód szerették ezeket a nagyszabású történelmi tablókat, és mindig csak ilyeneket rendeltek tőlünk: tájképük nekik is van annyi, hogy nem győzik telerakni velük az éttermeiket. Szóval Ágost volt a kedvencük – de hol van ez a státusz attól, amit elérhetett volna, ha kicsit keményebben dolgozik... és persze nem hal meg ilyen hülyén. 
      Mert megvolt benne a nagy festő összes tulajdonsága: ezt persze sosem mondtam neki, mert elhitte volna magát. A hozzá hasonló, derék magyar ember rendkívül ötletes, amikor mondjuk vécébeli falfirkák kiötléséről van szó. Csak úgy ömlik, folyik és spriccel belőle a kreativitás. De amikor meg kell alkudni, és mondjuk egy szép képet kell – pénzért! – megfesteni, akkor nyomban nem olyan nagy vitéz; akkor nyomban eszébe jut, hogy ő különleges, remek ember és nagytehetségű művész. Ilyenkor a jobbik eset az, hogy kétségbeesik, amiért megalázzák; a rosszabbik esetben viszont kikéri magának, mondván, hogy ő művész, kérem, nem bérmunkás, és inkább duzzog, hisztizik meg éhen hal, minthogy dolgozzék. Én elképesztő, már-már pimasz nyugalommal viselem ezeket a kitöréseket, de amire Ágost vetemedett néha, az még nekem is sok volt. Hát ezért nem mondtam neki soha, hogy te jó vagy. 
      Pedig volt a lényének egy olyan része, amelyikhez még én nem tudtam hozzáférkőzni – talán ez volt a tehetsége, tényleg –, és amelyik olyan képek megfestésére késztette, mint a Jászfényszaru. Persze, mondhatnám aljasul, jellemző, hogy nem volt kinek megmutassa, pláne eladja, úgyhogy végül nekem ajándékozta. Otthon őrzöm mind a mai napig, és semmi pénzért nem válnék meg tőle. Még véletlenül sem Jászfényszaru látképe van rajta, nem: egy szarukürtöt ábrázol, amelyikre fentről fény vetült, a háttérben pedig jászok fókát legeltetnek. Biztos vagyok benne, hogy ez a műve – ha a többi nem is – fennmarad, és igazolni fogja a nagyságát, még akkor is, mikor mi, akik láttuk őt olyan savanyú arccal járni-kelni ebben a rövidke földi létben, mint aki lapostetűt vitt haza a feleségének, már régen nem leszünk.